Sorozatunkban eddig megjelent:

Terry Bisson: Johny Mnemonic

Elizabeth Hand: 12 Majom

Diane Carey

KÍSÉRTETHAJÓ

MÖBIUS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Diane Carey: Ghost Ship Star Trek – The Next Generation # 1 POCKET BOOKS, a division of Simon & Schuster Inc.

Copyright © 1988 by Paramount Pictures Corporation

A STAR TREK és a STAR TREK – THE NEXT GENERATION a Paramount Pictures védjegye és tulajdona

Fordította: Németh Attila Borító © 1988 Paramount Pictures Corporation

Hungarian translation © 1996 Németh Attila

ISBN 963 85548 2 7 ISSN 1219-9036

N & N Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Németh Attila Szerkesztő: Csathó Gizella Tördelés: Szegedi Gábor Borító-tipográfia: Szigeti Sándor

Nyomta: Vasas Szakszervezet Nyomdája Felelős vezető: dr. Sarudi Ferencné

Frank R. Careynek, a tengerészgyalogság századosának, amiért utánajárt a szükséges részleteknek. Kösz, apa.

Jack Liftonnak, saját különbejáratú fizikokémikusomnak és nemzetközi hírszerzési tanácsadómnak. (Mellesleg: Clive? Ezt kapd ki!)

David Forsmarknak, amiért segített a nehezebb etikai kérdések megoldásában – azokéban, amelyekre nincs egyszerű válasz –, amik nélkül ez a könyv is csak egy lenne a sok közül. De hát nagy elmék, ha egymásra találnak...

Nicole Harschnak, az űrpszichológia szakértőjének. Köszönöm, hogy kikereste nekem a leghasznosabb cikkeket, és kíméletlenül beletalált a legfontosabb problémák közepébe. Próbálkozott már a vívással?

És végül – de korántsem utolsó sorban – Dave Sternnek, a Star Trek könyvsorozat szerkesztőjének, amiért a kézirattal szembeni gondjait mindig barátságosan adta elő, megkönnyítve ezzel együttműködésünket. Hálásan köszönöm.

Ja!... Gregory, megint sikerrel jártál!

Hát ezek azok az emberek, akikre hivatkozni szoktam, amikor az olvasóim csodálkoznak, honnan ismerem ilyen jól ki magam a tudomány, a hadviselés és a filozófia terén. Őrájuk értem, amikor ravaszul csak annyit válaszolok:

„Ó, megvannak a forrásaim.”

Az élet nem más, mint a világegyetem monoton ismétlődése ellen indított támadás.

– Alfred North Whitehead

Első fejezet

A Szergej G. Gorskov olyan méltóságteljesen hasította a vizet, mintha azt akarná bizonyítani, a tengert másért sem teremtették, mint hogy hozzá hasonló óriásokat hordjon hullámain. A lelke mélyén minden tengerész meggyőződéssel vallotta, hogy az első hajó megépülése előtt nem is létezhettek óceánok, partjaik pedig csakis azért kerültek egymástól egyre távolabb, hogy a merész felfedezők egyre messzebbre juthassanak hódító útjaik során. A mind nagyobb, mind nagyszerűbb és mind bonyolultabb tengeri járművek az emberi kutató szellem jelképeivé váltak.

Legalábbis a matrózok így gondolták.

A pékek természetesen a sütőik melegében kelő kenyeret tartották a történelem legfontosabb vívmányának.

Elvégre minden csupán nézőpont kérdése.

Arkagyij Rejkov kigombolta a szovjet haditengerészet egyenruhájához tartozó merev anyagú, sötétkék kabátot, és lerázta a válláról. Ugrásra készen várakozó altisztje elkapta, és sietve a helyére rakta a szekrénybe. Rejkov minderről tudomást sem vett. Belépett a hídra, kabát nélkül ugyan, de így is tiszteletet parancsolóan. Ma a Politbüro szeme megkülönböztetett figyelemmel fordul hajója felé.

Első tisztje azonnal a köszöntésére sietett. Rejkovot kissé dühítette a férfi komor szolgálatkészsége, ugyanakkor mégis hálás volt érte. Odabiccentettek egymásnak, aztán egyazon pillanatban és egyazon mozdulattal az ablakok felé fordultak, melyeken túl ott húzódott a Szovjetunió második teljes-fedélzetes repülőgép-hordozójának kifutópályája. Messze maguk mögött hagyták már a nyikolajevi hajógyárat. Előttük a látóhatárig semmi sem szakította meg a Fekete-tenger hullámzó vízszőnyegét. Néhány mérföldes körzetükben valahol, szemmel már épp nem láthatóan, ott manőverezett a teljes kiszolgálóflotta: négy nehézcirkáló és hat romboló. A tartályhajók csak holnap csatlakoznak hozzájuk.

Rejkov megtermett férfi volt, széles vállú, egész megjelenéséből higgadtság sugárzott. Pontosan úgy nézett ki, ahogy külföldön a szovjet férfiakat elképzelik, épp csak az egyébként nélkülözhetetlen bajusz hiányzott arcáról. Első tisztje, Tyimofej Vasszka, soványabb volt, szőkébb és fiatalabb. Mindketten jóképűeknek számítottak, de ennek nem sok előnyét élvezhették választott pályájukon. Reggelenként mindenesetre azért megkönnyítette az ébredést.

Nem árt a jó megjelenés, ha az ember már egy ilyen hajót irányít, egy ilyen atommeghajtású úszó hegyet. Hosszú évezredek tengerjáró tapasztalata összegződött ebben a hatalmas járműben. Jó hajómérnök nem minden fán terem, és az a kevés sem menne semmire, ha tudását nem támogatná anyagilag egy erőteljes gazdasági rendszer. Hihetetlen, mekkora tudományos, technológiai és ipari kapacitás szükséges akár egy egyszerű golyóstoll megszületéséhez is. Egy repülőgép-hordozó pedig már nagyságrendekkel merészebb vállalkozás.

Rejkov büszke volt Lenin-osztályú Gorskovjára. Mint a szovjetek általában, ő is szerette a monumentális dolgokat. Ráadásul hajója egy olyan fegyvert hordozott fedélzetén, aminek a világon nem akadt párja. Szemük fényét. Valamit, amivel még az amerikanszkik sem rendelkeznek.

Rejkov nagy levegőt vett, és kidüllesztette mellkasát. Az ő hajója. Vagy legalábbis majdnem.

A toronyban állva valósággal érezte ötezer emberének szívverését, amint egy metronóm szabályosságával dobog odalent a fedélzeten, és a hajó feneketlen gyomrában.

– Közeledünk a manőverkörzethez, kapitány elvtárs – szólalt meg Vasszka, dallamosabb hangon, mint amennyit mondandója igényelt.

Rejkov egy gyors pillantással nyugtázta az információt.

– Jelezze a repülésirányítónak, hogy indíthatja a MiGeket a nyomkövető gyakorlathoz.

Megbizsergett az izgalomtól, amikor a parancsot kiadta. Első alkalommal startolnak az új MiGek repülőgép-hordozóról magas rangú pártfunkcionáriusok figyelő szeme előtt. Mostanáig csak katonatisztek láthattak ilyet. A Szovjetunió végre megfejtette a titánmegmunkálás titkát, így az újfajta MiGek olyan könnyűek lettek, hogy fölszállhattak már hajófedélzetről is. Az anyaország éveken át exportálta a titánércet az Egyesült Államokba, miközben saját vadászgépeit acélból gyártotta. Ezek pedig túl nehezek voltak, és túl sokat fogyasztottak. Arkagyij Rejkov most nagy megelégedéssel nézte, amint a hét MiG egymás után elrugaszkodik a fedélzettől, és a magasba szárnyal.

– A vadászgépek távolodjanak el ötven kilométerre, aztán kezdjenek ellenünk meglepetésszerű támadásokat! Felkészülni a lézer-nyomkövető demonstrációjára, mutassuk meg, hogy mindegyiket elpusztíthatnánk, amint a radaron megjelenik! És szóljon a politikai tisztnek, hogy keltse föl a hivatalnok urakat! Ma igazán félretehetnék a rosszullétüket.

Vasszka igyekezett megőrizni önuralmát, miközben továbbadta a parancsokat, de arca elvörösödött, és a válla is rázkódni kezdett.

– Jó zöldek voltak idáig, nem igaz, kapitány elvtárs? – suttogta oda Rejkovnak, miközben szemét gondosan a többi tiszten tartotta.

A kapitány elmosolyodott.

– Mondja meg nekik, el ne felejtsenek felöltözni, mielőtt kijönnek a fedélzetre! Azok az amerikai műholdak képesek megszámolni még a szőrszálakat is a lábukon.

– Hát nem hallotta a legfrissebb híreket? – vágta rá Vasszka. – A hivatalnokoknak nem szőrös a lába.

Rejkov első tisztje felé hajolt, olyan természetességgel, ami már szemet sem szúrt senkinek az együtt töltött évek sora után.

– Az összes bürokratát el kéne vinni a Gulagra, akkor végre előbbre jutnánk.

Vasszka önelégülten rávigyorgott, és kacsintott egyet.

– Ne feledje, valamikor ön is közéjük tartozott!

– Igen – felelte a kapitány és nem is tudom, hogy kerültem ide. Ha másképp alakulnak a dolgok, akkor most maga lehetne a kapitány, én pedig a Politbüro talpnyalójaként szolgálnék mulatságául.

– Én nem akarok kapitány lenni. Ha egyszer elkezdődik a lövöldözés, szeretném tudni, hogy lesz kinek a háta mögé bújni.

Rejkov mosolyra húzta a szája szélét.

– Akkor jó. Bevallom, én se szívesen kerülnék vissza a Politbüróhoz. Készen állnak az automata céltárgyak? Ellenőrizték őket?

– A többségüket. Kettőt kiküldtünk ma reggel, és az egyik meghibásodott. Reméljük, a bemutatón több sikerrel járunk.

– A régi szép időkben – jegyezte meg Rejkov szokásos cinikus stílusában – legalább volt önmegsemmisítő berendezés minden célponton, arra az esetre, ha elhibázták őket.

A két férfi összekacsintott.

– A Könnycsepp rakétákat többször is leellenőriztük. Remélem, mindegyik úgy működik majd, ahogy kell... Mindig csak gyakorlatozunk, de soha nem lőhetünk igazi célpontra – tette hozzá Vasszka, és közben figyelte, mint hasítja ketté a hullámokat a Gorskov gigászi hajóorra.

– Ühüm – bólintott Rejkov összepréselt ajkakkal. – Tudja, Tyimofej, én már több, mint harminc éve szolgálok, de egyszer se lőttek még rám élesben.

Vasszka kiegyenesedett, és kisfiús arca megfeszült a visszatartott nevetéstől.

– Akkor honnan tudja, hogy nem roppanna össze stresszhelyzetben?

– Ismeri a feleségem, nem?

Vasszka összekulcsolta a kezét a háta mögött, és megint halkabbra fogta a hangját.

– És mi a helyzet Borkával?

– Beszéltem vele... négyszemközt.

– És, elért valamit?

Rejkov rándított egyet a vállán.

– Nem figyelhetem minden lépését. Márpedig az idegesít, mit csinál, mikor nem látom.

– Mivel próbálkozott?

– Észérvekkel... fenyegetéssel... jutalmakkal... de semmi nem használ. Attól tartok, nem halogathatom tovább az erélyesebb beavatkozást.

Vasszka együttérzőn bólintott.

– Legyen kemény, Kagyij. Bárcsak én is ott lehetnék ön mellett. De hát ez az eredménye a túlzott engedékenységnek. Lázadás. Idővel majd minden elrendeződik. Borka eldönti végre, mi a fontos neki, és akkor büszkén veheti tudomásul ön is, hogy visszavonhatatlanul kinőtt az unokája a pelenkából.

Vasszka beszéd közben egyre a kapitány fekete haját nézegette, melybe csupán a bal halántéknál vegyült néhány őszesebb tincs. Akárhogy próbálkozott, nem tudta Arkagyij Rejkovot nagyapaként maga elé képzelni. Arcán ráncoknak nyoma sem látszott, szeme pedig ugyanolyan tiszta volt, mint mikor először találkoztak nyolc – vagy talán kilenc? – évvel ezelőtt. Vasszka akkor még pilótaként szolgált, Rejkov pedig repülés-irányítóként a Moszkva nevű kisebb hordozón. Nem is volt rossz ez az együtt töltött nyolc év, eltekintve az első kettőtől, amíg nem keveredtek még szorosabb barátságba. Azóta legtitkosabb gondolataikat is megosztották egymással.

– Vasszka elvtárs, győződjön meg róla, nincs-e más repülő a térségben! Aztán indítsák el a céltárgyat, mielőtt még annyira megéheznénk, hogy ne tudjuk elvégezni a munkánkat!

– Nem várjuk meg a politikai tiszt jelentését? A minisztériumi elvtársak még biztos nem készültek el.

Rejkov arcára pengeéles mosoly ült ki, miközben gondolatban fölmérte a lehetőségeket. Végül úgy döntött, hogy mint kapitánynak, neki is vannak előjogai. Ismét közelebb hajolt Vasszka füléhez:

– Nem várjuk meg.

Vasszka arca megfeszült, amint maga elé képzelte, hogy kapkodnak majd a tisztviselők, ha a lövészet váratlanul kezdetét veszi. Aztán kiegyenesedett, és magabiztos hangon odakiáltott az ügyeletes tisztnek:

– Kezdjék meg a gyakorlatot, Mjakisev elvtárs!

A valódi vadászgépekkel minden remekül ment, nem utolsósorban azért, mert a manőverek nagy része csupán papíron zajlott le. A lövészet csak az után kezdődhetett, hogy a pilóta nélküli gépek fölszálltak, és megfelelően eltávolodtak a Gorskovtól. Támadásaikat gondosan előre programozták. A robbanófej nélküli rakétákat a hajó fáradt-uránium lövedékek záporával verte szét, melyeknek már puszta tömege is elegendő volt a feladat végrehajtásához. A minisztériumi tisztségviselők figyelő szeme előtt nem bízhattak semmit a véletlenre. Előfordult ugyan néhány téves indítás, és pár célpontot is elhibáztak, a gyakorlat a megfelelő szakmai virágnyelv használatával mégis kiváló minősítést kaphatott. Rejkov biztosra vette, hogy a tisztviselők éppoly nagy gonddal válogatják majd meg jelentésük szavait, mint ahogy egy anya kisgyermeke körmét vágja.

A szovjet hírközlésnek ez a jó szokása megnyugtatta Rejkovot, mégis, különös idegesség vett rajta erőt, amikor odafordult Tyimofej Vasszkához, és kiadta a parancsot:

– Felkészülni az E.M.P kipróbálására!

Vasszkának még mindig csengett a füle az elmúlt egy óra fegyverdörgésétől, a parancsot azonban jól hallotta, és hirtelen balsejtelem fogta el. Micsoda pusztító szerkezet! Ráadásul első ízben próbálják ki mozgó járművön. Még a rögzített változat kísérletei is csupán gyerekcipőben jártak, de ezt az E.M.P-t – elektromágneses pulzuságyút – most véglegesen lerögzítették a Gorskov fedélzetén.

– Jelezze a Vlagyivosztoknak, hogy megkezdheti a gyakorlórakéták kilövését. És Vasszka – tette hozzá Rejkov, intőn fölemelve az ujját –, értesse meg velük, hogy egyszerre csak egyet indítsanak, és mindig hagyjanak nekünk negyven másodpercet az újbóli feltöltődésre.

Vasszka megcsóválta a fejét.

– Hát nem lenne csodálatos, ha az ellenségeink is ilyen segítőkészen viselkednének, és egyszerre csak egy rakétát lőnének ki ránk?

Rejkov megvonta hatalmas vállát.

– A fegyver még kísérleti stádiumban van. Egyelőre az is elég, ha egyesével meg tudjuk zavarni a rakéták vezérlését. Ne akarjunk túl sokat, és főleg, ne csináljunk bolondot a tervezőkből!

Vasszka bólintott Mjakisevnek, az pedig rádión továbbította a parancsot.

– Célpont – érkezett a száraz bejelentés néhány pillanattal később. – Egy Könnycsepp rakéta, irány: 4-2.

– Látható már?

– Csak hat másodperc múlva, uram.

– Ha a látóterünkbe ér, elsütjük az E.M.P-t, de csak az én parancsomra.

– Igenis, kapitány elvtárs! Még három másodperc... kettő... egy... most!

Kikukkantottak a vakítóan kék égboltra, és hamarosan meg is pillantották a közeledő gyakorlórakétát. Egyelőre ugyan még csak egy ezüstösen csillogó pontocska volt, de láttára – robbanófej-nélkülisége ellenére – mégis összeszorult a hajóhídon állók gyomra. Rejkov elképzelte, hogy borsódzhat a minisztériumi tisztviselők háta.

– Elsütni az E.M.P-t!

Mjakisev megérintett egy gombot a vezérlőpanelen, mire alattuk, a torony oldalán egy három és fél méter átmérőjű antennatányér villámgyorsan a célpont felé fordult. Mind összerezzentek, amikor a pulzuságyú elsült...

Csattanás hallatszott, és ezzel egy időben vakító fehér fény villant fel. Az embereknek először úgy tűnt, a hangot hallották meg előbb, de pillanatok múltán ebben már korántsem voltak olyan biztosak.

A távolban a Könnycsepp megingott pályáján, majd oldalt kanyarodott, és végül a tengerbe csapódott, messze a belé programozott céltól. Csakis a vezérlő- rendszer meghibásodása okozhatta ezt.

A hídon kitört az ujjongás.

Rejkov tüdejéből megkönnyebbült sóhajt préselt föl.

– Pulzuságyút újratölteni, Vasszka elvtárs!

– Már töltődik is, kapitány elvtárs.

– Helyes, helyes... – Rejkov mély lélegzetet vett, és megpróbálta gondolatai közül száműzni a baljós előérzetet. Nem volt különösebben ideges, mégis érezte, hogy a keze jéghideg.

– Kapitány elvtárs... – Mjakisev a radarkezelő válla fölött az ernyőt bámulta.

– Tessék? – Rejkov kezét oldala mellé ejtette, és odasétált az ügyeletes tiszthez.

Vasszka, aki kihallotta a nyugtalanságot Mjakisev hangjából, szintén a radarkezelő posztjához sietett.

– Valami közeledik... de nem a mi rakétánk.

Vasszka rávetette magát a TBK-ra, és a kagylót már a füléhez is emelte, mire megérkezett Rejkov parancsa:

– Lépjen kapcsolatba a Vlagyivosztokkal.

– Uram, Feklenko kapitány azt mondja, nem ők tüzeltek. Nem ők tüzeltek ránk.

– De hát akkor mi ez?

– Nem tudom.

– Mi? Talán amerikai?

– Nem annak tűnik.

– Hát akkor? Francia? Angol? Albán? Netalán valami afrikai? Ki az ördögé?

– Uram, nem azonosítható... Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán rakéta – mondta Vasszka, miközben ujjaival csettintve néma parancsokat osztogatott a szolgálatos személyzetnek.

Rejkov közelebb hajolt a radarernyőhöz, válla Mjakisevének feszült.

– Maguk zsenik rubelmilliárdjainkba kerülnek, és még azt se tudják megmondani, mi az, ami közeledik? Tudni akarom, kié! És egyáltalán micsoda?

– Egyenesen felénk tart, uram!

Rejkov fölegyenesedett, szeme összeszűkült, ahogy az égboltot fürkészte. Életében először olyan döntés elé került, amiről remélte, sosem kell meghoznia.

– Fordítsák felé az E.M.P-t! Ha készen áll, tűz!

Az antennatányér elfordult, mint valami valószínűtlen formájú rovarfej, és újra bekövetkezett az előbbi csattanás-villanás, amint az irányított elektromágneses impulzus tudományos hűvösségével elvágtatott az atmoszférába.

Működnie kellett volna. Meg kellett volna zavarja bármiféle rakéta vagy repülőgép vezérlőrendszerét.

Bármiféléét.

– Ráállt a sugárra... Gyorsítani kezd! – csendült Mjakisev hangja szárazon.

– Ilyesmijük még az amerikaiaknak sincsen... – suttogta Vasszka.

Rejkov megpördült, és szétlökve a legénység útjába kerülő tagjait, a deres szegélyű ablakhoz sietett. Végigjártatta szemét a Fekete-tenger hullámai fölött.

Valami van odakint, méghozzá nem rakéta.

A horizonton, a távolságot szinte semmivé zsugorítva, hirtelen egy fal magasodott föl.

Ez a fal elektromosságból állt. Villódzott, szikrázott, és a színét váltogatta – formában volt és ronda, leginkább egy infravörös kamerával készített, hamis színű felvételre emlékeztetett. A színeken belül újabb színek. Alakja azonban nem volt. Úgy száguldott előre a víz fölött, mint valami repülő felhőkarcoló.

Rejkov háta mögött Mjakisev fölhördült:

– Radar nem működik. Rádiókapcsolat megszakadt... minden vonalon csak zörej érkezik...

Rejkov kétszer is levegőt vett, mire egyszer szóhoz jutott.

– Száznyolcvan fokos forduló! Általános készültség! Általános...

Hangja elhalt. Körülötte minden berendezés megszűnt működni. Mintha a finom szerkezetekbe valaki sűrű szirupot öntött volna. Még az üzemzavar-jelzések megnyugtató csengőszava sem hallatszott. Sőt, ami azt illeti, egyáltalán semmiféle hang.

Aztán mégiscsak megszólalt valami – egy elektromos sikoly csapott le a vízre, és beborította az egész hajót, miközben az alaktalan, hamis színű kép a hajóorr felől érkezve mennydörögve emészteni kezdte a fémtestet. Háromszor akkora volt, mint a repülőgép-hordozó. Háromszor.

Rejkov emberi élete utolsó mozdulatával még a radarkezelő posztja felé fordult. Tyimofej Vasszkára pillantott. A férfi fölegyenesedve visszanézett rá, kezét a fülére szorítva. Miközben egymás szemébe meredtek, testük lassan megdermedt. Mintha vérük hirtelen csomókba sűrűsödött volna.

Rejkov még látta, hogy Vasszka alig észrevehetően összehúzza szemöldökét, aztán néma baráti búcsúzásuk hirtelen véget ért.

Az első tiszt arcára egyszeriben rávetült a hamis színű kép, és Rejkov agya ugyanebben a pillanatban könyörületesen megszűnt működni.

A különös jelenség elektromos áradata végigszáguldott a repülőgép-hordozón. Pillanatokkal később a fedélzeten már nem maradt egyetlen élőlény sem. A hatalmas járműről az élet minden formája eltűnt, az emberi legénységtől a szakács egyik cipőjében rejtőző aprócska csótányig. Még a kapitányi luxuskabin bőr székkárpitjai is kámforrá váltak.

Csak az acél maradt meg, az alumínium, a titán, meg a különböző szövetanyagok – vízhatlan kabátok és egyenruhák – melyeket a titokzatos támadó szervetlennek minősített. A Gorskov mozdulatlanul, üresen ült a vízen.

Aztán a hajótest és a fedélzet nagy részét borító kifutópálya remegni, vibrálni kezdett. A vízvonaltól alig látható, apró hullámok futottak szét minden irányba. A vibrálás másodpercről másodpercre erősödött, míg végül a Gorskov már igazi hullámokat keltett a Fekete-tenger felszínén.

A hajó úgy rázkódott, mint valami játékszer, és végül egyetlen roppanással kettétört, mintha csak piskótából lenne. A szakadó fém sikolya messzire elszállt a víz fölött. Aztán a hajó minden tenyérnyi darabja külön-külön fölrobbant, újabb színeket varázsolva az azt körülvevő elektromos örvénybe.

Kilencvenezer tonnányi fémtörmelék zápora korbácsolta föl a Fekete-tenger vizét.

– Kapitány a hídon!

A U.S.S. Theodore Roosevelt (CVN-71) egy hat cirkálóból és tizenhét rombolóból álló konvoj kíséretében szelte a habokat. Leon Ruszkowski kapitány megállt a navigációs pult mellett, és kinézett balra előttük, mintegy hat kilométeres távolságban manőverező két Aegis cirkálóra.

– Szép – mormolta. – Kék ég, meleg idő, alattunk az egzotikus Földközi-tenger hullámai... Az ember legszívesebben dalra fakadna. Ó, ha most Párizsban lehetnék. Vagy Athénban... A fenébe is, bármelyik városban!

– Parancsol kávét? – tűnt föl mellette David Galanter második tiszt, és kezében természetesen már ott is gőzölgött egy csésze kávé, cukorral, de tejszín nélkül, pont, ahogy ő szereti. A kapitány elvette.

– Dave, magából egyszer még remek pincér lesz. Ha nyugdíjba megyünk, nyithatnánk egy görög vendéglőt Los Angelesben. Harper admirális lenne a főpincér... Annalise főzne...

Annalise Drumm repülő alezredes elszakította tekintetét a csillogó fedélzettől, és rápillantott.

– Kapok ingyen reggelit?

– Polipos szendvicset, a specialitásunkat.

A nő elmosolyodott, és a szemét forgatta.

– Egy idő után aztán lecserélhetnénk a poliphúst azokra a kis radírdarabokra, amik a haditengerészetnél rendszeresített ceruzák végén vannak. Senki sem venné észre a különbséget.

– Az ínyenc magazin talán még meg is dicsérne érte minket. Dave, mi ez a jelzés?

– Elnézést, uram... egy pillanat. Compton, ellenőrizze!

A kapitány szemét összehúzva közelebb lépett.

– Most eltűnt. Mi volt ez?

A fekete bőrű Galanter megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta.

– Nem tudok biztosat mondani, uram. Minden állomásnak! Ellenőrizzék a körzetet!

A híd légkörében alig észrevehető változás állt be. A legénység tagjai begyakorolt mozdulatokkal láttak hozzá a feladat végrehajtásához, de arcukon az izgalom legcsekélyebb nyoma sem látszott, szinte ki sem zökkentek a hétköznapi rutinból.

– Hat jelet észlelek, kapitány... – szólalt meg a radarkezelő. – Helyesbítek: hetet. Alighanem vadászgépek.

– Vadászok, honnan? Annalise, maguknak van fönt valamije, amiről nem tudok?

A nő közelebb lépett a monitorhoz, arcán aggodalom futott át.

– Nem, uram, minden gépünk a hangárban van.

A kapitány összevonta a szemöldökét.

– A Dwight Eisenhower pedig háromezer kilométerre jár innen. Compton, kérjen azonosítókat!

– A hét gép MiG-nek tűnik, uram. A radar-azonosító MiG-33B-nek mondja őket, méghozzá a haditengerészetnél használt változatnak.

– Ez azt jelenti, hogy megtámadtak minket?

– Nem, uram. A rakétaradarjuk nincs bekapcsolva.

– Akkor meg mit keresnek itt MiG-33-asok? Mi történhetett? Ki beszél oroszul?

– Én, uram – felelte Compton, anélkül, hogy levette volna szemét a képernyőről.

– Akkor hívja őket, és tudja meg, mi a helyzet! – mondta a kapitány tétovázás nélkül.

– Öö, igen, uram. – Oroszul beszélni kezdett a fejhallgatójával egybeépített mikrofonba, és másodperceken belül már meg is volt a válasz. – Kapitány, a szovjet kötelék parancsnoka engedélyt kér, hogy leszállhasson a mi kifutónkra. Azt mondja, fogytán az üzemanyaguk. Nagyon idegesen, izgatottan beszélt.

Drumm alezredes és a második tiszt is a kapitányra nézett. Ruszkowski a homlokát ráncolta.

– Hét MiG-33-as le akar szállni egy amerikai repülőgép-hordozóra? – motyogta maga elé értetlenül. – Erre nagyon nyomós okuk kell legyen. Gondolom, ebben a helyzetben nem a legjobb politika kivárni, mit határoznak az otthoniak.

Galanter tétován rábólintott.

– Ha fogytán az üzemanyag, nincs idő totojázni.

A kapitány a kijelzőket figyelte.

– Mondják meg a szovjet rajparancsnoknak, hogy dobják tengerbe a rakétáikat meg a bombáikat, és a gépfegyverek tárját is ürítsék ki! Annalise, küldjön föl négy Tomcatet, hogy kísérjék be őket!

– Igenis, kapitány! – A nő olyan sebesen viharzott ki a hídról, hogy a többieknek szinte utánafordulni se maradt idejük.

A kapitány elégedetten pillantott ki az ablakon.

– Rendeljenek el riadót!

– Igenis, riadó! – A fedélzetmester az interkom mikrofonjáért nyúlt, és a hajó kétezer, légmentesen lezárható kabinján máris végigsivított a jól ismert sípjel, majd azt követően a nyugodt, ám határozott hangon kiadott parancs. – Általános riadó! Általános riadó! Mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat!

Ruszkowski kapitány nem várta tétlenül a bejelentés végét, mert tudta, az még néhány percig eltart. Maga elé képzelte a hajó folyosóit, melyeken most egyenruhás férfiak és nők ezrei sietnek végig céltudatosan kijelölt posztjaik felé. Tudta, hogy az interkomon elhangzott parancs hallatán fölpezsdült a vérük az izgalomtól. Ez az izgalom mindig jelen volt, bármilyen rettenetes, bármilyen veszélyes helyzetbe kerültek is. Szerves részét képezte annak a varázslatnak, ami fönntartotta a rendet egy ehhez hasonló hadihajón.

Ruszkowski még egy pillanatig visszatartotta a lélegzetét, aztán meghallotta a fedélzetről fölemelkedő F-14-esek hajtóműveinek távoli dübörgését. A gépek ijesztően gyors egymásutánban szálltak föl. A kapitány megnyugodva engedte ki a tüdejében összepréselődött levegőt.

– Keressék bármiféle más hajó jelét ezer kilométeres körzetben! Tudni akarom, nem átverés-e ez az akció!

Compton megpördült a székével.

– Uram?

– Tessék, Compton!

– A szovjet rajparancsnok azt mondja, rendben. Vízbe dobják a fegyvereiket, meg minden mást, amit csak akarunk.

– Kérdezze meg tőle, milyen fékberendezésük van, és beszéljék meg, összhangba hozható-e a mieinkkel! Tudnunk kell, a drótkötéllel megállíthatjuk-e őket, vagy barikádot kell fölhúznunk.

Galanter megfeszült.

– Biztos, hogy ezt elárulhatjuk? Berendezéseink minden adata titkos információ.

– Igen, de ez most nem igazán érdekel. És jelezzen a torpedónaszádunknak, hogy készüljenek, mert lehet, hogy ki kell halászniuk a MiG-eket, ha mégsem sikerülne megállítani őket!

– A szovjet rajparancsnok azt mondja, minden feltételünknek eleget tesz, uram. Nagyon idegesnek tűnik.

– Közölje vele, Mr. Compton, hogy megadjuk az engedélyt a leszállásra. Dave, hozza le azokat a pilótákat!

Soha a világmindenség történetében nem volt még ilyen forróság. Kísérteties sárga fény villogott föl, meg-megcsillanva a nő elefántcsontfehér bőrén reszkető verítékcsöppeken. Közülük néhány egyenesen csukott szemének hosszú, fekete pilláin ült meg. A sárga fény tovább villogott, bekapcsolt, kikapcsolt, bekapcsolt, kikapcsolt.

A nő szeme fölpattant. Keze a matrac szélébe markolt. Hátába fájdalom hasított, annyira hirtelen ült föl, de már nem is emlékezett, miért. Egyenruhája alatt veríték csurgott le melle halmai közt, mintha valaki glicerint öntött volna a dekoltázsába.

– Ne lőjenek!... Minden rendszert kikapcsolni!... Vasszka!... Vasszka!

Levegőért kapkodott. Másodpercek teltek el, közben a sárga fény kérlelhetetlenül villogott tovább. A nő szeme végre megállapodott az éjjeliszekrényen álló díszes virágcsokron.

– Sárga riadó... sárga riadó...

Elfordult, kipislogta szeméből a könnyeket. Lazán lelógó fekete haja a vállára omlott. Egy pillanatra végre eszébe jutott, kicsoda is ő. Kétségbeesve kapott az elröppenő bizonyosság után, megpróbálta visszatartani...

– Sárga riadó... sárga riadó... Troi tanácsadónő, azonnal jelentkezzen a hídon! Deanna Troi tanácsadónő, azonnal jelentkezzen a hídon! Sárga riadó... sárga riadó...

Második fejezet

– Fézerekkel tűz!

Picard kapitány gondosan hangsúlyozva, már-már színpadiasan ejtette ki a parancsot. Nem sokkal rá fölhangzott a fegyvereken végigviharzó energia morajlása. A kapitány karcsú, méltóságteljes alakja szinte szoborrá dermedve állt a hídon. Helyében sokan idegesen járkáltak volna föl-alá, ő azonban rezignáltan figyelte az unalomig ismételgetett tudományos kísérletsorozat legutóbbi darabjának kimenetelét.

Szeme sarkából látta a villogó sárgariadó-jelzést, és erről eszébe jutott, hogy az ügyeletes személyzet mind egy szálig készenlétben van, így nem érheti őket váratlanul a röppálya legapróbb ingadozása sem.

– Jelentést kérek, Mr. LaForge!

Miközben beszélt, Picard a topázsárga szőnyegen a híd közepére sétált, és átpillantott Geordi LaForge válla fölött. Megszokásból szinte már figyelemre se méltatta a fiatalember szemét eltakaró fémpántot – mely valójában seregnyi érzékeny műszert rejtett. Az emberek világában talán sokan ironikusnak vagy nyugtalanítónak érezték volna, hogy egy ilyen gigantikus hajó irányítását valaki egy vak emberre bízza.

LaForge kissé lefelé és balra billentette a fejét, ez volt az egyetlen jele annak, hogy a fémpánt vizuális receptorai valóban működnek, és továbbítják a képeket az agyába.

– Egy ilyen közeli körpálya nem a legegyszerűbb, uram, mivel egy gázóriásnak nincsen igazi felszíne, de a hajó relatív pozíciója mindazonáltal stabil. Azt hiszem, a Föderáció minden szükséges információt meg fog kapni erről az égitestről, akár tetszik nekünk, akár nem.

Picard hang nélkül átsétált LaForge másik oldalára, és kezét a fiatal tiszt székének támlájára helyezte.

– Ha kíváncsi leszek a személyes véleményére, majd kikérem, hadnagy.

LaForge megmerevedett.

– Igenis, uram. Sajnálom, uram.

A kapitánynak is megvolt a maga véleménye erről a megbízásról. Bár a hatalmas, új csillaghajó állítólag felderítő útra indult, a Föderáció egyelőre minden követ megmozgatott, hogy visszatartsa. Az Enterprise továbbra sem érte el a föltérképezett űr határát, és Picard efölött érzett haragja most, jobb híján, az egész falat betöltő kilátóernyőn forgó gázóriásra irányult. Persze, a bolygó rendellenesen viselkedett. Igen, egyedi volt, és ráadásul hatalmas is. De ha a Föderáció Tudományos Hivatala tisztában lehetett azzal, hogy a helyéről nem mozdul el. Fölösleges pazarlás egy Galaxis-osztályú csillaghajót visszatartani feladatától, csak hogy közelebbről is megvizsgálja.

– Mr. Riker, fújja le a sárga riadót! Rendeljen el hármas fokú készültséget!

A parancsnoki híd megemelt részén mozdulatlanul álló Riker hirtelen megelevenedett.

– Hármas fokú készültség, értettem. – Elindult a taktikai konzol felé, melyen keresztül az utasítás a hajó minden zugába eljuthatott, de aztán az utolsó pillanatban megtorpant, a feladatot az ügyeletes kezelőre bízta, és pillantása visszatért Jean-Luc Picard-ra.

A kapitány egy faágon gubbasztó madár fensőbbségességével figyelte a hídon szolgálatot teljesítő legénység minden mozdulatát. Persze egyáltalán nem ragadozó madárhoz hasonlít, tette hozzá Riker gondolatban. Mindenesetre szabadon szárnyalhat akárhová, ahová csak a kötelesség megkívánja. A kapitány nem volt robusztus, tekintélyes al- kat, ezeket a külsőségeket első tisztjére bízta. Inkább visszahúzódónak mutatkozott, mint a lombok közt megbújó, csöndben figyelő madár, melyet legtöbben csak akkor vesznek észre, ha hatalmas szárnyait váratlanul széttárja. Akik jól ismerték, tudták, ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet, és akkor egy csapásra, mint egy égbolt, buraként borul rá a hídra. Ezért aztán még nyugalmi állapotában is mindenkinek a figyelmét magára vonta.

Bárcsak én is képes lennék rá, gondolta Riker, és széles arcán apró rándulás futott át. Megpróbálta tekintetét levenni a kapitányról, de képtelen volt rá, mintegy hipnotizálva meredt rá. Szokása szerint merev vigyázzban állt a híd jobb oldalán, annyira feszesen, hogy a háta már belefájdult. Hányszor kívánta már, bárcsak le tudna szokni erről, de a lelkének mélyén fészkelő apró bizonytalanság folyton arra ösztönözte, hogy megjelenése a lehető legkifogástalanabb legyen. És ha csak megmozdult, azt olyan kimért pontossággal tette, amit utólag mindig megbánt. Attól tartott, hogy a kapitány egyszer észreveszi, és azt hiszi majd, ezzel valamiféle felsőbbrendűségét akarja demonstrálni. Következő műsorszámunk: „Az első tiszt parádéja”.

De még rosszabb, ha határozatlannak mutatja magát. Egy félénk első tiszt? Márpedig középút nem volt, vagy Riker legalábbis nem talált még rá. Bástya szeretett volna lenni a legénység szemében, de nem olyan, amit a kapitánynak is meg kell másznia.

Fárasztónak érezte a színjátékot, melynek során úgy tett, mintha testben-lélekben egy volna egy olyan parancsnokkal, akit egész egyszerűen nem ismert elég jól ehhez. Mégis, az elkövetkező éveket egymás mellett kell eltöltsék. Vajon meddig bírják ebben a hivatalos távolságtartásban?

Riker lépkedni kezdett. Megpróbált közömbösen átsétálni a híd egyik végéből a másikba, de anélkül, hogy mozdulatai céltalannak tűnnének. Ez volt a legnehezebb az egészben. Néha még fájdalmat is okozott – a háta és a lába már most is sajgott. Ha nem csinálja jól, dölyfösnek és gu- nyorosnak vélhetik mozdulatait. Sőt, fény derülhet arra a fájdalmas tényre is, hogy az első tisztre jóformán semmi szükség nincs a hídon. Egész idő alatt emiatt aggódott. Még jó, hogy a felderítőcsapatokat általában ő vezette. Legalább ettől nem érezte magát annyira haszontalannak.

Picard mestere volt annak, hogy némaságával is tekintélyt sugározzon szét. Mindig megbízhatóan jelen volt, még ha ez gyakran föl se tűnt senkinek. Ő maga is szerette elfeledtetni a többiekkel, hogy a hídon van, és némán figyelni az ágról az eseményeket.

Riker erővel félrefordította tekintetét a kapitány pénzérmére illő profiljáról, nehogy a látvány teljesen megbabonázza.

– Valami baj van, Mr. Riker?

Lebukott.

Riker visszafordult, és száját erőltetett vigyorra húzta – egy újabb hiba.

– Semmi, uram. Minden a legnagyobb rendben. – Érezte, hogy a szeme mindjárt keresztbeáll a nagy igyekezettől. Nem akarta, hogy vigyora feltűnést keltsen, ezért összeszorította a száját, és úgy tett, mintha a taktikai vezérlőpult tanulmányozásába mélyedne.

Jó... A kapitány elfordult. Nyugalom, Riker! Ereszd lejjebb a vállad! A másikat is! Ez az, jó fiú!

Közömbösen körbehordozta tekintetét, és megnyugodva látta, hogy senki sem figyeli. Mindenki a gázóriással volt elfoglalva.

Egy pillanattal később ismét rabul ejtette valami a tekintetét, de ezúttal nem Picard kapitány csöndben várakozó alakja. Az óriásbolygót bámulta. A világűr gigászának páratlan, kavargó kék színárnyalatai valósággal meghipnotizálták, ahogy ott hullámzottak a mennyezettől a padlóig terjedő kilátóernyőn.

Ó, a kilátóernyő! Ez testesítette meg leginkább a hajó hatalmas méreteit, és technikai virtuozitását. Valósággal uralta az egész hidat, és a fél világegyetemet magába foglalta.

A másik fele Riker válla mögött terült el: az új Enterprise. Hattyúszerű eleganciájával úgy terjesztette szét szárnyait, mint valami madár.

Madár. Most egyszerre mindenről madarak jutnak eszembe, gondolta Riker, és Jean-Luc Picard-ra pillantott.

– Jelentést kérek, Mr. Data! – szólalt meg a kapitány, és a taktikai konzol mögött elhelyezkedő kutatótiszti poszt felé pillantott.

Riker épp időben fordult meg, így látta a pult előtt álló humanoid alakot fölegyenesedni. Az arcát még mindig ijesztőnek találta, játék babához illő, fémes csillogásával, melyet csupán a beleprogramozott mimika tett néha emberibbé. Arckifejezése leggyakrabban gyermeki naivitást tükrözött, így ellensúlyozva rendezetten hátrasimított hajának és természetellenes bőrszínének idegenkedést keltő hatását. Riker immár legalább századszor töprengett el azon, hogy a zseniális elme, mely képes volt egy ilyen bonyolult androidot megalkotni, vajon miért nem vette a fáradságot, hogy az arcát élethűbbé tegye? Mivel építői az emberi világról tudni érdemes valamennyi adatot beleprogramozták, az információk közt valahol annak is szerepelnie kellett, hogy a természetes bőrszínek egyike sem fémes árnyalatú. Úgy tűnt, teremtői mindent megtettek azért, hogy Data minél emberibbnek hasson, ugyanakkor mégis messziről fölismerhetővé tették android mivoltát.

Data szabályos vonalú szemöldökei megemelkedtek.

– A fézertalálatok visszhangelemzése most ért véget, uram. Az eredmények szerint a bolygó abszolút élettelen. A légkört nagy nyomású, ismeretlen kémiai vegyületek magas koncentrációja alkotja... köztük egy-két katalogizált, igen ritka elemmel, kapitány. Ez az információ a jövőben még értékes lehet.

– Mekkora kockázattal járhat, ha megpróbáljuk megszondázni a gázóriás magját? – kérdezte Picard.

Data amúgy is szikár alakját tovább karcsúsította a fekete egyenruha, melynek komorságát csak a mell-rész mustársárgája oldotta némileg. A Csillagflotta ősidők óta alkalmazott színkódja szerint ez a technikai illetve biztonsági személyzetet jelölte.

– Rendkívül csekéllyel, uram. Én mindenképpen mellette vagyok.

Riker az oldalához szorította a karját. Data hangjában volt valami természetellenes: az emberinél is emberibben hangzott. Minden szót gondosan formált és kínos pontossággal ejtett ki, már-már látható erőfeszítéssel.

Ejnye! Legalább a többiek előtt mutass példát, és próbálj meg élőlényként gondolni rá! Semmi szükség rá, hogy a többiek beléje vetett bizalmát is megingasd egy elejtett megjegyzéssel, ami puszta gépnek titulálja. Riker elhessegette gondolatait, mert megérezte, hogy Picard várakozóan nézi. Egy pillanat alatt mozgósította szükséges magabiztosság-tartalékait, hogy tolmácsolhassa a kapitány ki nem mondott parancsát.

Megköszörülte a torkát.

– Fézereket teljes energiára! Hadd lássuk, mi rejtőzik ennek a gyönyörűségnek a szívében!

– Tényleg gyönyörűséges, nem? Nem minden nap botlik az ember egy ilyenbe – jegyezte meg Beverly Crusher. Kezét karba fűzve a tanácsadónő székétől kissé balra ült, a párnázott padkán. A hajóorvosnak hagyományosan joga volt a hídon tartózkodni, ha kötelessége éppen nem szólította máshová. Dr. Crusher újabb színfoltot képviselt a falak és a szőnyeg pasztellalapú palettáján. Kobaltkék és fekete egyenruhát viselt, kleopátra-frizurás haja pedig agyagbarnán omlott a vállára, némi vöröses beütéssel. Karcsú volt és gyors mozgású, okos és méltóságteljes, törékeny szépsége határozott jellemet rejtett. Riker kedvelte őt. A kapitány is. Különösen a kapitány.

– Igen – mormogta Picard, és a társalgás ürügyén közelebb lépett a nőhöz. – Kétszer akkora, mint az átlagos gázóriások. Fézerekkel tűz!

Ismét fölhangzott a fegyverzet tompa zümmögése, és a kilátóernyőn energia-kisülés hasított a kavargó gázóceánba.

– Beérkeztek a légkör-koncentráció adatai – jelentette Data. – A gázok most folyékonnyá válnak... egyes területeken szilárd anyaggá sűrűsödnek... Vegyelemzés folyamatban, uram.

– Kitűnő! – mondta Picard. – Biztosra veszem...

A kapitány készenléti kabinja mellett nyíló elülső turbó- lift ajtaja fölpattant, és Deanna Troi rontott be a hídra, tőle annyira szokatlan lendülettel, hogy minden szem feléje fordult. Rémesen nézett ki – annyira másképp, mint rendesen, hogy ennél megrázóbb hatást csak akkor kelthetett volna, ha előtte még egy iszapban is meghempergőzik. Fekete haja, melyet rendszerint annyira szoros kontyba tűzve viselt, hogy láttára másoknak is fájni kezdett a fejbőre, most kócos kazalban ömlött végig gyöngyházszínű arca két oldalán a vállára. Furcsán hatalmas, obszidián-fekete szeme, amihez hasonlót csak görög falfestményeken láthat az ember, most riadtan repdesett ide-oda. Ráadásul hangosan zihált, mintha a folyosókon futott volna a kabinjától idáig.

Riker keresztülvágott a hídon, és megállt előtte.

– Deanna... Mi a baj?

A nő levegőért kapkodott, keskeny szemöldöke összehúzódott, orra tövében fölgyűrve a bőrt.

– Miért... miért rendeltek el sárga riadót?

Még most is halkan beszélt, a szavakat különös, betazoid akcentusával ejtve. Igyekezett összeszedni magát, de valami szemmel láthatóan nyomasztotta.

Riker egy lépéssel közelebb lépett, remélte, ez is megnyugtatja valamelyest.

– Közelebbi körpályára álltunk. – A kilátóernyő felé intett, de gondolatai egészen máshol jártak. Már nyílt a szája, hogy mondjon valamit, de Data beléfojtotta a szót.

– Fézersugarakkal bombázzuk a légkört, hogy adatokat kapjunk az összetételéről. Habár a magja nem gyulladt be, a bolygó háromszor annyi energiát lövell szét, mint amennyi várható volna, főleg a hosszabb hullámtartományokban. A riadóra azért van szükség, hogy egy esetleges lökéshullám vagy gravitációs ingadozás...

– Data! – csattant föl Riker, és magában azt kívánta, bárcsak lenne az androidnak kikapcsoló gombja. Egy gyilkos pillantással elhallgattatta, majd visszafordult Troihoz. – Szólnom kellett volna a komputernek, hogy téged ne rendeljen föl a hídra. Az én hibám.

Deanna békítő legyintésre emelte a kezét, de mikor megszólalt, a mozdulat megszakadt, és amolyan egyensúlyozó evezés lett belőle.

– Nem... nem a te hibád...

A kapitány is odalépett Riker mellé.

– Mi aggasztja, tanácsadónő? – kérdezte gyengéden, de hangjában csipetnyi türelmetlenség csendült.

A nő szénfekete szeme összeszűkült az összevont szemöldök alatt.

– Hallottam valamit... a fejemben...

– Le tudnád írni? – kérdezte Riker. Hideg borsódzott végig a hátán. A tanácsadónő tompa telepatikus képességei mindig idegességgel töltötték el. Nem nevezte volna ezt hitetlenségnek, hiszen a betazoidok rendkívüli empatikus adottságait nem vitathatta, inkább valami bizalmatlanságféle volt.

A nő egy lépést hátralépett.

– Sajnálom. – Pislogott egyet, mély lélegzetet vett, aztán úgy tett, mintha máris sokkal jobban lenne. – Kapitány, elnézését kérem, amiért megzavartam a munkát. Nem volt szándékos. Kérem, bocsásson meg!

Mielőtt bármelyik férfi megszólalhatott volna, sarkon fordult, és idegesen kisietett.

Riker döbbenten bámulta a becsukódó liftajtót.

– Sosem láttam még ilyennek – morogta.

Data fölegyenesedett, és előrelépett a rámpa kezdetéig.

– Troi tanácsadónő beteg talán?

– Nem, ez valami más lesz – felelte Riker halkan, inkább magának, mint az androidnak.

– Mindenesetre természetellenesen viselkedett.

A férfi elkapta szemét a liftajtóról, és olyan pillantást lövellt Data felé, hogy, ha képes rá, minden bizonnyal nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoz.

– Maga aztán igazán nem alkalmas ennek megítélésére – vicsorogta.

Picard válla megrándult.

– Engedélyezem, hogy elhagyja a hidat, Egyes – fordult első tisztjéhez. – Ideiglenesen.

– Köszönöm, uram – vágta rá Riker. – Nem maradok sokáig. – Úgy kellett visszafogja magát, nehogy futva induljon el a lift felé. Mielőtt elhagyta volna a hidat, még egy jeges pillantást vetett Datára.

Picard a levegőt megülő feszültséget ügy próbálta feloldani, hogy emberei figyelmét visszaterelte az épp folyó tudományos kísérletre.

– Szabályos időközönként ismételjék meg a fézer-besugárzást!

Data kizökkent a Riker reakciója okozta zavarából, és megszokott helyére sietett, a hajó központi vezérlőpultjához.

– A kutatótiszti konzolokra folyamatosan érkeznek az adatok a bolygómagról, kapitány. – Aztán az emberektől tanult módon halkabbra fogta a hangját, és odasúgta LaForge-nak: – Riker parancsnok haragszik rám.

LaForge vállat vont. Az androidra pillantott, de nem azt látta, amit egy közönséges emberi szem. Data testmelege egyenetlenül oszlott el a hipermodern géptestben, és a hőközpontok élesen elkülönültek környezetüktől az infravörös fénytartományban. Az androidot alkotó anyagokat sokkal nagyobb sűrűségük is megkülönböztette az emberi szövetektől, így LaForge jól láthatta, hol kapcsolódnak szerves alkotórészek a bonyolult mechanikus szerkezetekhez. Data testét elektromágneses aura vette körül, ám ennek ellenére nem lehetett volna összetéveszteni egy mikrohullámú sütővel.

– Próbálj meg talán kissé kevésbé mereven viselkedni! – javasolta LaForge. – Tanulj meg például egy-két szlengkifejezést!

Data összeszorított szájjal elgondolkodott.

– Szleng. Köznyelvi zsargon, nonstandard idiómák összessége, az utca nyelve... Szóhasználata gyakran pontatlan. Megpróbáltam már belevenni a nyelvi programomba, de valahogy nem érzem természetesnek a használatát.

– Azért, mert úgy beszélsz, mintha minden megjegyzést idézőjelbe tennél. Az egyes szavakra koncentrálsz, nem a kifejezés egészét értelmezed. Közvetlenebbül kéne társalogj!

– És ebben milyen szerepet játszik a szleng?

LaForge közelebb hajolt hozzá, és súgva válaszolt.

– Segít a kapcsolatteremtésben. Rajta, vesd be magad!

Miközben némán mozgó szájjal elismételte az utolsó szavakat, Data arcán zavarodott kifejezés jelent meg. Rendszerint, ha az emberi mimikát igyekezett utánozni, az eredmény rekeszizom-ingerlően nevetségesre sikeredett. Ilyenkor azonban, amikor teljesen váratlanul ült ki egy-egy érzés az arcára, meglepően élethű látványt nyújtott.

– Bevet... Beágyaz, magokat a földbe szór... Á! Beveti magát: nagy lendülettel belefog valamibe. Igen, beveti magát. Máris bevetem magam. Komputer, mutasd meg valamennyi fellelhető földi szlengszótár tartalmát, gyorsított átvitellel!

A számítógéppanel életre kelt előtte, és Datáénál sokkal emberibb, lágy női hangon megszólalt:

– Melyik kor szlengjére gondolt, és melyik nyelvére?

Geordi LaForge hátradőlt székében, és halkan maga elé motyogta:

– Mindig gondoltam, hogy szükséged lenne egy hobbira.

Hirtelen valami morgásféle hangzott föl a hátsó, emelt hídfedélzet felől, de egy pillanattal később máris fölváltotta Worf hadnagy ércesen zengő basszusa. A férfi a monitorját bámulta.

– Lehetetlen!

Picard kapitány elfordult a kék bolygóóriás képétől, és elindult a parancsnoki szék felé, mely mögött a patkó alakú korlát húzódott, és a hajó taktikai vezérlőpultja. Worf ott állt, a hídnak háttal, és olyan elégedetlenül meredt az egyik monitorra, hogy gyilkos pillantása szinte lyukat fúrt az ernyőbe. Egy klingontól persze ezt senki nem is csodálta volna.

Picard magára erőltette a klingonnal szemben alkalmazott külön nyugalmát, és megkérdezte tőle:

– Történt valami, hadnagy?

– Nem is vagyok benne biztos, hogy láttam – vicsorogta a klingon.

Tasha Yar, a biztonsági főnök, föl sem emelte kezét a taktikai konzolról, úgy fordult felé.

– De én igen.

– Mit láttak? – kérdezte Picard.

– Egy energia-impulzust, kapitány. – A fiatal nő hátrasimította fiúsan rövidre nyírt, szőke haját. – Méghozzá hatalmasat. Az egész naprendszeren átsuhant.

Worf egy lépéssel Tasha mellett termett.

– Villámgyors volt, uram, és hatalmas erejű, jelvisszaverődéses vizsgálat. Mint egy instant szenzor-körkép.

– Ahhoz túl rövid ideig tartott – vágta rá Tasha.

– Hát akkor mi volt? – dörrent rá Worf. – Mostanra már semmi nyoma.

Picard szóváltásukat kihasználva föllépdelt a híd hátsó részét képező, patkó alakú rámpán, és a taktikai vezérlőpult vizsgálatába mélyedt. Semmi rendelleneset nem látott.

– Lehetett valami műszerreakció, amit a kísérleteink okoztak?

– Uram, a jel a naprendszeren kívülről érkezett – mondta Tasha, és hangja pattogóbbá vált, mint mindig, ha fölizgatta valami.

– Kövessék a nyomát!

– Nem hagyott semmi nyomot – morogta rekedten Worf.

Picard fölszegte a fejét.

– Ne beszéljen velem ilyen hangon, hadnagy! Egyelőre nincs válsághelyzet.

Worf széles, barna arcán nyoma sem látszott megbánásnak. Fejének vadállatias jellegét csak tovább fokozta klingon öröksége, a homlokát középen kettéválasztó, gerinccsigolyákra emlékeztető kitüremkedés-sorozat. Ez a vonás a Birodalomban lezajlott utolsó faji tisztogatási mozgalom eredményeként vált elterjedtté. A hadnagy megjelenése egyébként is tiszteletet parancsoló volt, sőt, egyenesen félelmetes. A legénység többi tagja tisztán láthatta rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül az önuralom fenntartása, és egyre attól tartott, hogy egyszer alulmarad a küzdelemben.

– Elnézést, uram – mennydörögte a klingon. A legutóbbi tüzelésünkkor jelent meg, és rögtön el is tűnt. – Nagy kezeit szétterpesztette a konzolon, és metsző tekintetét a kilátóernyőbe fúrta. – Nem tetszik ez nekem. Mintha valaki figyelne minket.

Picard egy darabig a sarkán egyensúlyozva töprengett, szeme tisztjeit méregette.

– Talán egy másik hajó az. Véletlenül se higgyék azt, hogy nem akarunk tudomást venni róluk, elvégre az udvarias bemutatkozás is feladataink közé tartozik. Az érzékelőkkel vizsgálják át a környező űrt! Data parancsnokhelyettes, ön sugározzon a standard üdvözlő-frekvenciákon köszöntéseket valamennyi ismert csillagközi nyelv- és kódjárásban.

– Máris lököm!

– LaForge hadnagy, hagyjuk el a körpályát! A gázóriás vizsgálatát félbeszakítjuk, míg megbizonyosodunk róla, hogy minden rendben van ebben a naprendszerben.

– Igenis, uram. Pálya módosítva. – LaForge ujjai végig- száguldottak színpompás konzoljának érintés-érzékelő billentyűin, és a hatalmas csillaghajó könnyedén maga mögött hagyta a gázóriás gravitációs terét. Miközben az Enterprise-t a betáplált adatok alapján a navigációs komputer vezérelte, a férfi oldalt pillantott, Datára.

A legénység más tagjait nézve láthatta testmelegüket az infravörös tartományban, ereikben a vér áramlását, a diagnosztikai gépekéhez hasonló pontossággal, csakhogy ő rendelkezett egyvalamivel, amivel az automaták nem: ösztönökkel. Az infravörös alakzatokat vékony huzatként ott feszült a bőr, mint egy kirakati babára húzott nejlonharisnya, a haj- és szőrszálak pedig nemesfémként csillogtak. Minden testet mintha belülről világítottak volna ki.

De Data – Data az ő szemében valóságos műalkotás volt. Egyedül Geordi láthatta benne a különleges nyersanyagok brilliáns elegyét, a hideg és a meleg területek mértani szögletességű térképét, a sűrűség váltakozását, ahol fém érintkezett szintetikus szövetekkel, illetve a szintetikus szövetek a szerves részekkel. Ő látta Data testében a működését biztosító parányi elektromos impulzusok millióit, melyek rovarrajokként lendültek neki, valahányszor az android nehezebb fizikai munkába kezdett, vagy erősebben koncentrált valamire. Geordi egyáltalán nem olyannak látta, mint a komputerkonzolokat vagy mondjuk a falba süllyesztett étel-ital replikátor-berendezéseket. Egyáltalán nem. Azok ugyanis gépek voltak.

LaForge néha úgy érezte, az emberek azt hiszik, a hallása is rossz. Pedig nagyon is jól hallotta Riker megjegyzését, mielőtt az első tiszt elhagyta volna a hidat. És hallotta az android hangjának alig észrevehető remegését is, amikor azt mondta, Riker biztos haragszik rá. Data testének nagy részét gépezetek alkották ugyan, de Geordi LaForge számára ő sokkal több volt gépezetnél.

A navigátor figyelmesen nézegette az android koncentrációtól feszült arcát. Látta a szintetikus csontozat struktúráját, a bőrt utánzó hűvös burkolathártya alatti impulzus-közvetítőkhöz csatlakozó apró, vérrel táplált szalagokat. És ugyanakkor egy vonzó arcot látott, amely nem szégyelli vonásait, egy arcot, amely számtalan érzést tudott tükrözni, a bátorságtól a gondterheltségig, a zavartól az együttérzésig. Persze ezeket csak az vehette észre, aki a legapróbb változásokra is fölfigyelt. Data szeme pedig, bármennyire kénesen sárga volt is, mindig gyengéden tekintett a világra.

Geordi megcsóválta a fejét.

– Még hogy gépezet! – morogta maga elé.

Picard fölpillantott.

– Mit mond, hadnagy?

– Elhagytuk a körpályát, uram.

– Máskor beszéljen hangosabban!

– Értettem, uram!

Troi tisztán hallotta az ajtócsengőt, mégsem reagált rá. Arcán ismét fények villóztak, de ezúttal nem a sárga riadó lámpáié. Az asztalnál ült, és egy hologramot figyelt, melynek szögletes terében egy óceán kék vize hullámzott. A kép határai mentén elmosódott, és alóla előtűnt az asztal lapja. A hullámokat egy régi katonai jármű szántotta méltóságteljesen. Ék alakú testéből mindenfelé fémnyúlványok türemkedtek ki, melyeknek rendeltetéséről a tanácsadónőnek fogalma sem volt. Csuklójánál egy kis képernyőn tömör magyarázószöveg tűnt föl: Az első hajócsavar hajtotta, vastestű óceánjáró, az S.S. Great Britain.

Elfintorodott, és megnyomta a léptetőgombot. A háromdimenziós kép magába roskadt, összesűrűsödött, kavarogni kezdett, majd egy újabb alak bontakozott ki belőle, egészen más, mint az előző: sokkal nagyobb, laposabb és otrombább. Alatta a képernyőn is megváltozott a kiírás: Edmund Fitzgerald tartályhajó (Föld, Amerikai Egyesült Államok Michigan, 1975); legénységével együtt elpusztult.

Troi már-már mérgesen csapott a gombra. Ez sem az. Egyik sem az. Új kép formálódott a régi helyén, gigantikus fekete-fehér-vörös hajótest, kecses és karcsú, szemmel láthatólag emberek szállítására tervezték. Emberek –  az egészből ez az egy dolog egyezett csak. A képernyőre pillantott. Queen Elizabeth II luxus-óceánjáró, Cunard- társaság, Föld.

Nem...nem... Troi szederszínű ajka keserű fintorra torzult. Nem. Ujja ismét lecsapott.

H.M.S. Dreadnought, csatahajó, Föld, Nagy-Britannia, 1906.

Izgalmában előrehajolt, mert fölismert néhány jellegzetes vonást – a színét, fenyegető megjelenését... Majdnem. Ujja megérintette a gombot.

– Bővebben erről a típusról! – mondta.

– A haditengerészetnél védekezésre és támadásra egyaránt használatos hajótípus, az első világháború alatt és után szolgált – közölte udvarias hangon a komputer.

– Tovább!

A hologram villant egyet, és Troi máris egy másik hajóval találta szembe magát, de ezúttal kissé más szögből látott rá. A jármű palaszürke orra emelkedve-süllyedve szántotta a hullámokat. A kép elfordult, mintha Troi egy köröző repülőgépből figyelné, így minden oldalról alaposan megszemlélhette. A hajó durván méltóságteljes volt, kétségkívül erő sugárzott belőle, de színei tompák voltak. Ebben egyáltalán nem hasonlított a modern csillaghajókhoz, melyek rendszerint díszesen kivilágítva, a sárga, fehér, vörös és kék árnyalataiban tündökölve szelték az űr végtelenjét.

Aegis cirkáló, gyártotta a SYSCON az amerikai hadi- tengerészet számára, Föld, 1988.

A csengő ismét fölzümmögött.

– Ó... Igen, tessék!

A hajó tovább gyűrte maga alá a hullámokat az asztallap fölött, Deanna Troi szeme azonban már az ajtó felé fordult. Will Riker lépett be, és tekintete azonnal a nőébe kapcsolódott. Vajon mióta várhatott már odakint? Troinak most emlékezetébe ötlött, mintha már korábban is hallotta volna a csengő zümmögését.

– Aggódtam miattad – szólalt meg a férfi. Leült egy székre, és fél könyékkel az asztalra támaszkodott, a hologram széle mellett. A cirkáló fenyegetően törtetett felé, mégis egyhelyben maradt. – Nem is tudtam, hogy érdekel a hadtörténet. – Az Aegis felé biccentett. – Szép darab.

Troi oldalt hajtotta a fejét.

– Sohasem láttam még ehhez hasonlót.

Ennyit a könnyed csevegésről, jegyezte meg gondolatban Riker. Troi hangja arra engedte következtetni, hogy állítása sokkal több jelentőséget hordoz, mint amennyi elsőre kihallatszott belőle.

– Mi történt? – kérdezte a férfi, célozva ezzel a hídon történtekre is.

Troi tőle szokatlanul, csupán egy vállrándítással válaszolt, aztán megcsóválta a fejét, és mégis megszólalt. Ajkán félig öntudatlan mosoly játszadozott.

– Láttad, mit csináltam? Rémesen kínos volt az egész jelenet. Soha nem tévesztettem még össze egy álmomat sem a valósággal. Biztos viccesen néztem ki. Nevettek rajtam?

– Hogy nevettek-e? – kérdezett vissza Riker gúnyosan. – Picard kapitányt úgy kellett levezetni a hídról, Worf pedig...

– Ó, te! – Troi rácsapott a férfi térdére, és fölkuncogott.

– Felejtsd el! – mondta Riker, és hátradőlt a széken. – Előbb-utóbb mindenkivel előfordul valami ilyesmi. És minél bölcsebbnek képzeled magad, annál kínosabbnak érzed az efféle helyzeteket.

– Szóval én bölcsnek képzelem magam? – kérdezte Troi, és mosolya kiszélesedett.

– Nem tudom, tanácsadónő – felelte a férfi. – Be kell valljam, én nem tudlak igazán objektíven szemlélni. Az emlékek különös módon képesek befolyásolni az ember látását.

Troi összeszorította a száját, előre hajolt, és állát a kezére támasztotta. Tudomást sem vett már az asztalon egyhelyben úszó hadihajó-hologramról.

– Mesélj róluk, Bill! Hátha én is jobban érzem majd magam.

– Azt már nem! Mellesleg, ha annyira kíváncsi vagy, magad is utánanézhetsz. Neked nem jelent nehézséget.

Troi ismét hátradőlt.

– Ez nem túl kedves tőled. Igazán figyelemmel lehetnél zaklatott idegállapotomra.

Will Riker szeme huncutul fölcsillant.

– Szóval valami megnyugtatót akarsz hallani? Hát ide figyelj! Közvetlenül azután, hogy megkaptam parancsnokhelyettesi kinevezésemet, egy romboló fedélzetére kerültem második tisztnek... Ennek már, ha jól emlékszem, legalább ezer éve. A 18-as Csillagbázison várt a hajó. Beütöttem a koordinátákat a transzporterbe, fölléptem a dobogóra, és sutty!, már ott is voltam. Nagyhatalmú második tisztként vonultam körbe, úgy pöffeszkedtem, mint egy jól sikerült felfújt, és csak mikor már tíz órája elhagytuk az állomást, akkor jöttem rá, hogy véletlenül rossz hajóra szálltam.

– Ó, Bill! Ezt nem...

– Ráadásul ez a hajó még csak nem is romboló volt, hanem a U.S.S. Yorktown, egy Excelsior-osztályú csillaghajó, mely épp akkor kezdte meg kétéves küldetését. A kapitánya mellett a mi Picard-unk maga lehetne Assisi Szent Ferenc. Valami diplomáciai bonyodalom miatt már így is négy napot késtek az indulással, és akkor egyszer csak megjelenik Riker második tiszt, és lejelentkezik az igazi második tisztnek.

Troi a kezét a szája elé szorítva kuncogott, aztán ujjait kissé szétnyitotta, és kinyögte:

– Mit csináltak veled?

A férfi széttárta a karját.

– Mit csinálhattak volna? Megfordították azt a hatalmas hajót, és elindultak, hogy félúton találkozzanak a rombolómmal. Szóval két hajó menetrendjét is sikerült fölborítanom, és végül tízórás késéssel jelentkeztem szolgálatra.

– Te szegény...

– Úgyhogy ne sopánkodj!

– Ez a történet tényleg igaz? Nem csak most találtad ki, hogy jobban érezzem magam?

– Hogy kitaláltam? Deanna, normális ember nem talál ki ilyen megalázó történetet magáról. Efféle tréfákat a vőlegénnyel szoktak űzni a nászéjszakáján. Csakhogy én saját magamat tréfáltam meg. – Elgondolkozva a fejét csóválta, aztán még hozzátette: – Azóta nem úgy nézek már a transzporterdobogókra sem, mint korábban. Minden alkalommal eszembe jut, vajon tévedésből nem valakinek a zuhanyozójában kötök-e ki. És a legrosszabbat még nem is mondtam el! Két évvel később igazából kineveztek a Yorktown második tisztjévé, és jelentkeznem kellett annál a kapitánynál!

Troi ismét fölkuncogott, és ettől megjelenése egészen kislányossá változott.

– Emlékezett rád?

– Hogy emlékezett-e? Az első kérdése az volt, melyik raktérben bujkáltam olyan sokáig?

Nevetésük egymásba fonódott, betöltötte a félhomályos kabint, és messzire űzött minden kellemetlen emléket.

Riker figyelmesen méregette Troit, aztán egyszer csak észrevette, hogy a nő olvas az érzelmeiben, sőt, el is pirul attól, amit lát. Először arra gondolt, hogy visszafogja magát, de rájött, azzal úgysem ér el semmit. Deanna számára az elfojtott érzelmek világítótoronyként fénylettek fel. Semmi értelme. Riker azt kívánta, bárcsak a legénység többi tagjával is ilyen fesztelenül tudna társalogni.

Csak ültek egymással szemben, és mosolyogtak, elmerülve a közös emlékek kellemes melegében. A múlt szoros kapoccsal fogta össze őket, de a hajón erről senki más nem tudott. Olyan érzés volt ez, mintha tiszta lappal, elölről kezdenék a kapcsolatukat. Egy második esélyt kaptak, ezúttal talán tényleg a boldogságra.

Riker végül levette Deannáról a szemét, és az előtte vibráló különös hologramra nézett.

– Rosszat álmodtál?

A nő arckifejezése láttán mosolya lehervadt. Úgy döntött, inkább nem szól többet, hagyja, hadd válaszoljon Deanna, amikor neki tetszik. A nő ónixfekete szemébe nézett.

– De milyen rosszat – mormogta maga elé Troi. – Csakhogy ebben az álomban minden szereplőnek beleláttam az érzelmeibe. Sose fordult elő még ilyen velem... Tökéletes részletességgel láttam olyan dolgokat, amilyenekkel még életemben nem találkoztam. És azok az idegen nevek...

Riker felélénkült.

– Milyen nevek?

A nő belekotort emlékezetébe, aztán újból megszólalt, de úgy, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne.

– Vasszka, Arkagyij, Gork... Gorsa... Ki se tudom ejteni ezeket a hangokat. Nem is értem, hogy hallhattam neveket. Hiszen nem vagyok ilyesmire képes. Én csak az érzelmekben tudok olvasni. Sohasem voltam még képes teljes körű telepatikus kommunikációra.

A férfi kissé közelebb húzódott hozzá.

– De hisz betazoid vagy. Mi olyan meglepő abban, ha tudsz...

– Nem tudok. Sosem tudtam – erősködött Troi, és eltöprengett, hogy is magyarázhatná meg a férfinak. – Fogalmad sincs, milyen egy néma tudattal kommunikálni. Vagy milyen borzasztó kényelmetlen egy olyan fajjal kapcsolatba lépni, melynek egyedei nem képesek leárnyékolni a gondolataikat. Olyan érzés, mintha egy látót kaotikus fények és színek világába löknék, vagy egy hallót fékevesztett zsivajjal teli közegbe. A ragyogás elvakít, a zajok megőrjítenek... Kemény munkámba került, hogy gondolataimat el tudjam választani másokétól, Bill, de végül sikerrel jártam. Értsd meg, ezért aggaszt annyira, hogy most valami teljesen ismeretlen élménnyel kerültem szembe.

– Deanna, csak egy álom volt az egész – nyugtatgatta a férfi, és kezébe fogta a nő kezét.

Troi suttogóra fogta a hangját.

– Nem az volt – erősködött. – Legalábbis... nem csak az.

A férfi hitt neki. Deanna Troi maga volt a megtestesült professzionalizmus, soha semmilyen tekintetben nem ragadtatta el magát, nem úgy, mint annyi más fajtársa.

– Megkérted a komputert, hogy nézzen utána a neveknek? – vágta rá azonnal.

Troi hátradőlt a székén, és végre ellazított.

– Komputer kikap.

A hologram fölvillant, aztán egyetlen fényponttá sűrűsödött össze, mint egy leeresztő léggömb, és végül teljesen kihunyt.

– Nos? – sürgette a férfi.

– Azt hiszem, kénytelen leszek.

– Miért mondod ezt így?

– Nem szívesen csinálok ekkora felhajtást egy álom körül.

Riker gyanakodva méregette, Troi azonban a megszólalásra már nem hagyott időt neki, inkább gyorsan témát váltott.

– Bill, mi a véleményed – kérdezte szerinted nem hasznosíthatnám jobban a képességeimet valami más területen?

– Csak nem akarod elhagyni a hajót? Ugye ilyesmi eszedbe se jut?

– Talán – mondta a nő. – Ha azáltal jobban szolgálhatom a Föderációt.

A férfira lecsapott az elkeseredés. Bármennyire kerülte is mostanában Deannát – mert igenis kerülte bármennyire tartott is tőle, hogy egykori kapcsolatuk befolyásolja első tiszti munkájának hatékonyságát, az a lehetőség, hogy a nő hirtelen ismét eltűnhet az életéből, pengeként hasított belé.

– Hát nem érzed jól magad itt? – kérdezte, és gondosan ügyelt rá, hogy hangsúlya személytelen maradjon. – Nem tetszik a szolgálat egy csillaghajón?

– Ó, dehogynem tetszik – felelte Troi. – De, de, nagyon is. De vannak idők... El tudod képzelni, milyen az, amikor ott állok a hídon, és rá kell döbbennem, hogy nincs semmi dolgom?

Riker a fejét csóválta, aztán ujjával az asztalra koppintott, és kifakadt:

– Hogy el tudom-e képzelni? Semmi szükség rá. Az első tiszteknek az egész világegyetemben ez a sorsa. Ha kikeresed az első tiszt szócikket valami értelmező szótárban, azt találod alatta: „semmi szükség rá, kivéve válsághelyzetekben”. Nézd, az embernek mindig bele kell rázódnia az új munkakörébe. Amikor majd igazán elindulunk egy felfedezőútra, azt hiszem, lesz épp elég dolgod. Neked kell gondoskodni róla, hogy a csillagközi űr mélységeit járva is megőrizzük ép elménket, és ez korántsem apró feladat. A fedélzeti pszichológus egy ilyen küldetés során a második legfontosabb ember a hajóorvos után.

Troi mosolyogva nyugtázta a férfi erőfeszítéseit, aztán maga elé suttogta:

– Na és a hajó telepatája?

Erre Rikernek nem állt készen válasza.

Troi megérezte a férfi aggodalmát, és újabb mosolyt kényszerített az arcára, hogy valamelyest megnyugtassa. Riker kék szeme hipnotikusan vonzotta az övét, mint annak idején, régen. Úgy érezte magát, mint egy az érzelmek hullámain hánykolódó, holografikus cirkáló. Hogy érthetné meg bárki is? Hogy érthetné meg bárki is azt, mennyire nyugtalanítja a saját helyzete? Tudta, hogy az embereket feszélyezi a jelenléte, mert úgy érzik, lépten-nyomon beleles a gondolataikba. Egyesek agyturkásznak hívták a háta mögött. Sokan elkerülték, ezért ő igyekezett minél hivatalosabb arcot magára ölteni, és minél bölcsebbnek tűnni, hogy meggyőzzön mindenkit, rendkívüli képességeivel a világ minden kincséért sem élne vissza. Azonban ez a politikája is visszafelé sült el.

Most meg azt mondták rá, hideg. Érzéketlen agyturkász.

Hogyan magyarázhatná el a férfinak, hogy egy zsúfolt folyosó számára teljesen üres, sivár és magányos hely? Annyira igyekezett begubózni saját magába, hogy az őt körülvevő emberekből már semmi mást nem látott, csupán a szemüket, melyek soha el nem követett bűnökkel gyanúsítják. És most már a saját hazájában sem tudott ellazítani. Miután megszállottan kiépítette a maga önvédelmi rendszerét, attól már a más betazoidok társaságában eltöltött rövid időszakok során sem tudott megszabadulni. így aztán mindkét világ kirekesztette magából zárkózottsága miatt, és örök magányosságra kárhoztatta.

Tessék, most is kitartóan titkolja az igazságot William Riker elől, pedig a férfi őszintén aggódik érte.

Észrevétlenül nyelt egyet, aztán szóra nyitotta a száját.

– Most én kérdezlek téged: mi a baj? Mi aggaszt? – Érezte, és látta is a férfin, hogy fontolgatja, elmondja-e, ami a szívét nyomja. Végül csak elszánta rá magát.

– Nem tetszik nekem, hogy mások gondjait ennyire a telkedre veszed – mondta Riker. – Ez nem tisztességes.

– Nem tehetek semmit ellene – válaszolta Troi. – Ez az én anyai ági örökségem. A telepátia. Ó, persze lezárhatnám a tu- datomat, és lehetnék olyan, mint egy közönséges ember, de úgy érzem, a munkámmal hasznára lehetek másoknak. Az igazat megvallva még szerencsésnek is mondható a helyzetem – tette hozzá, és újabb mosolyt erőltetett magára. – Úgy tapasztalhatom meg az érzelmeket, hogy közben megőrzöm az objektivitásomat.

A férfinak eszébe jutott a különös hajó, melynek hologramja az imént tűnt el az asztalról. Vállat vont.

– A dolgoknak ez az aspektusa eddig nem jutott eszembe.

Troi kihúzta a kezét az övéből, aztán megnyugtatólag rátette.

– Tudod, azért mást is átélek én, nem csak mások gondját- baját. Ott van például a szerelem is.

Riker megengedett magának egy szentimentális mosolyt. Egy rövidke pillanatig föléledt közöttük egy kötelék, melynek létezéséről már mindketten megfeledkeztek. Ez az ellenállhatatlan vonzódás azonban magában hordozott bizonyos veszélyeket is. A férfi összerezzent.

– Nem maradhatok tovább – mondta. – Vissza kell mennem a hídra, és úgy tenni, mintha nélkülözhetetlen lennék.

– Tudom.

A férfi mutatóujjával a nő álla alá nyúlt.

– Próbálj megnyugodni! Mindannyiunknak vannak néha rossz álmai. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nincs semmi komolyabb bajod.

Troi meleg mosolyt villantott rá.

– Nincs semmi komolyabb bajom.

Riker megszorította a kezét, de közben az az érzés motoszkált benne, hogy nem végezte el azt, amiért idejött. De félre az érzelgősséggel, gondolta. Eltökélten megindult az ajtó felé. Tudta, suta dolog így, búcsúzás nélkül távozni, de hirtelenjében nem jutott eszébe, mit is mondhatna.

Az ajtó kitárult, majd automatikusan becsukódott mögötte, és ő egyedül találta magát a folyosón. Tett egy-két lépést a turbólift felé...

Aztán hirtelen megtorpant.

Valaki állt előtte. Meg mert volna esküdni pedig, hogy a folyosó egy pillanattal korábban még kihalt volt. A levegő fagyosan, súlyosan töltötte meg a tüdejét.

Egy férfi volt az, tagbaszakadt, majdnem olyan megtermett, mint Riker. És talán tizenöt évvel öregebb lehetett nála. Szeme rezzenetlenül meredt Rikerre, még csak nem is pislogott. Sűrű, fekete hajába csupán egyetlen ősz tincs vegyült. Hóna alá tiszti tányérsapkát szorított. Igen – valamiféle sötétkék egyenruhát viselt.

Riker ismerősnek érezte az uniformis szabását, de ez inkább csak amolyan „faji emlékezet” volt, hiszen a saját szemével sosem látott még hasonlót.

A férfi sápadt ajka szárazon szétnyílt. Arca úgy mozgott, mintha beszélne, de Rikerhez egyetlen hang sem jutott el. Úgy tűnt, valami láthatatlan fal választja el őket egymástól. A folyosó levegője még jobban lehűlt.

A szálfaegyenesen, vigyázzban álló férfi fölemelte a kezét, és Riker felé intett. Vagy talán esdeklő mozdulat volt? Aztán a megnyerő arc elkomorodott, homloka ráncokba futott össze, és szája sarka csalódottan legörbült.

Riker megkövülten állt. Hitetlenkedő pillantása előtt a férfi alakja lassan áttetszővé vált, és végül teljesen eltűnt.

Harmadik fejezet

– Kapitány, energiaimpulzust észlelek...

Tasha Yar hirtelen elhallgatott, és zavart grimasszal pillantott végig a komputerkonzolon. Csikófrizurájának egy tincse a szemébe hullott, mintha csak örökösen lázadó természetét akarná kifejezésre juttatni. Finom litván vonásai megfeszültek, miközben megpróbált valami értelmes információt kicsikarni a műszerekből, és ráncai csak tovább szaporodtak, amikor Picard kapitány is megjelent mellette, ellenőrizni a kijelzőket.

– Már semmi nyoma – mondta Tasha keserűen. – Hogy lehet ez? Worf, magánál van valami?

– Semmi – mennydörögte a klingon türelmetlen hangon. – Nem tetszik ez nekem.

– Nyugalom, emberek – szólt Picard. A kijelzőkön mindent rendben talált. Tudta, hogy megbízhat két forrófejű tisztjében, de a lelke mélyén rejtőző Hitetlen Tamás azt kívánta, bárcsak Data vagy LaForge is megerősítené az észlelésüket.

Yar az öklével váratlanul lesújtott a konzolra, és fölkiáltott:

– Megint itt van! De most a hajó fedélzetén! – Picard véleményét ki sem kérve az interkom gombjára csapott. – Biztonságiakat a tizenkettes fedélzetre, az A-3-as szekcióba!

– A fedélzeten? – Picard közelebb lépett. – Biztos benne?

– Megint eltűnt!

– Ellenőrizze, nem hibásodott-e meg valamelyik műszer! Worf, ön is ellenőrizze a hosszú távú érzékelőket!

Yar mély lélegzetet vett.

– Igenis, uram.

– Ellenőrzőm – felelte Worf is, de rajta sokkal kevésbé látszott a csalódottság, mint a nőn.

Picard fölegyenesedett.

– És hívják föl Mr. Rikert a hídra!

Troi gondolataiba merülve nézte maga előtt a levegőnek azt a pontját, ahol nemrég még a különböző hajótípusok hologramjai szelték a habokat. Noha többször is megpróbálta már megérinteni a komputerterminált újraaktiváló gombokat, keze félúton valahogy mindig megtorpant. A hangos parancsadásra sem bírta rászánni magát. Nem akarta elismerni, hogy beadja a derekát.

Csak egy álom volt az egész. Abban azonban egyre biztosabb volt, hogy ez az álom nem az ő agyában formálódott.

Az ajtó ismét kinyílt, de ezúttal nem előzte meg udvarias csengőjelzés. Riker lépett be. Troi rögtön eltűntette arcáról az aggódó kifejezést.

– Melyik raktérben bujkáltál idáig? – kérdezte a férfitól, és rákacsintott.

– Mennyi energiát használ a géped? – kérdezte Riker, csöppet sem vicces kedvében.

Troi zavartan pislogott.

– Tessék?

A férfi megállt, nadrágja szára az asztal széléhez súrlódott.

– A hologramjaid kisugárzódnak.

A nő válaszra nyitotta a száját, de az interkom belefojtotta a szót.

– Riker parancsnok, kérem, jöjjön a hídra! Jelentkezzen, kérem!

A férfi megérintette jelvény-kommunikátorát.

– Itt Riker. Mindjárt ott leszek.

Visszafordult Troi felé.

– A kis történelemleckéd képei kiszűrődnek a folyosóra.

A nő ajkai összezárultak, aztán megint szétnyíltak, miközben próbálta fölfogni a férfi szavainak értelmét, és kitalálni, mit is válaszoljon. Riker arckifejezése és megjegyzésének hangsúlyozása azt sugallta, lennie kell valamiféle válasznak. De hát ez nevetséges... És egyáltalán, miről beszél?

Végül kihúzta magát, és hűvösen azt mondta:

– Lehetetlen.

Riker a testsúlyát áthelyezte a másik lábára.

– Hát persze, hogy az. Ellenőriztethetnéd a karbantartókkal a terminálod energia-felhasználási szintjét.

Troi hiába próbálta elodázni a pillanatot, amikor a férfi rádöbben képtelen elméletének nevetségességére, az elkerülhetetlenül közeledett.

– Nem – mondta –, az lehetetlen. Hát nem emlékszel? Kikapcsoltam a terminált, még mielőtt kiléptél innen, és azóta nem kapcsoltam vissza.

Riker pillantása először zavarodottságot tükrözött, aztán határozottan megkeményedett. Érzelmei azonban nem a nőre irányultak, hanem egy előtte hirtelen föltárult rejtély felé. Szája is megfeszült, de csak olyan észrevehetetlenül, hogy Troi észre sem veszi, ha nem fürkészi Riker arcát olyan figyelmesen, változások után kutatva.

A nő ölébe ejtette két kezét, és összekulcsolta ujjait, így védekezve a vágy ellen, hogy megérintse a férfit. Aztán még valamit meglátott Riker szemében, valami baljóslatú kifejezést. Megborzongott.

– Mi ez a hideg...?

– Képtelenség! – csattant föl Yar. Szája keskeny vonallá préselődött össze. Végül erőt vett magán, és szabatosabb jelentést tett a várakozó kapitánynak. – A biztonságiak semmi rendellenességet nem észleltek a tizenkettes szinten, uram. A műszerek pedig mind hibátlanul működnek. Nem értem, mi történhetett.

Picard kapitány épp hátat fordított a híd elülső részének, ezért nem láthatta, hogy Data is szóra nyitja a száját, sem azt, hogy LaForge csöndre inti az androidot. Mindenki más azonban látta a mozdulatot, és csak helyeselhette, különösen, amikor a kapitány megemelt hangon fölmordult:

– Elég a szószaporításból! Legközelebb, ha valaki ilyen energia-impulzust észlel, azt akarom, hogy a számítógép is rögzítse azt! Rendelkezésünkre áll a Föderáció legfejlettebb komputer-technológiája ennek a hajónak a fedélzetén, de maguk még mindig a megérzéseikre és a szemükre hagyatkoznak. Egy-kettő, lássanak hozzá a programozáshoz! Hadd végezze a hajó is a dolgát!

A hangsúlyozásából egyértelműen kiderült, nem azt akarja, hogy saját munkájukat végeztessék el a berendezésekkel, hanem hogy vegyék igénybe azok segítségét, és így hatékonyabban végezzék a dolgukat. Picard az a fajta tiszt volt, aki nem szerette, ha kicsúszik a kezéből az irányítás.

Megpördült, és a kilátóernyőre meredt, mintha valamit keresne rajta, de nem találná, mintha az űr sötétjétől várná a válaszadást kérdéseire.

– Fiatalok... – morogta maga elé.

A baloldali turbólift ajtaja kinyílt, és Riker lépett a hídra, a karjára tett kézzel maga elé tolva Troit. Különös... A nő még mindig úgy nézett ki, mint akit álmából vertek föl. Haja leengedve, a szokásos kezeslábas helyett rövid szoknyában végződő egyenruhát viselt. Mindketten Picard előtt álltak meg, arcukon zavar tükröződött.

– Kapitány – szólalt meg Riker –, beszélhetnénk önnel?

* * *

Troi már korántsem látszott annyira riadtnak. Hivatásszerűen ismét elrejtette saját érzelmeit, és csak akik nagyon jól ismerték, vették volna észre, hogy a keze a szokásosnál kissé erősebben szorul ökölbe az ölében, miközben a három parancsnoki fotel egyikében ül, és az álmát meséli. Egyvalaki azonban volt ott, aki jól ismerte.

Will Riker minden mozdulatát figyelte, és igyekezett visszatartani magát attól, hogy időnként félbeszakítsa a történetet. Ő már előadta a folyosói incidens meséjét, amely, várakozásának megfelelően, eléggé ostobán hangzott. Most tehát csak ült, készenléti testtartásban, és a többiekkel együtt hallgatta Troit. Neki sem lehetett könnyű a dolga, elmesélni a kapitánynak egy álmát, ami nem hagyja nyugodni. Persze Riker helyzete se volt egyszerűbb, amikor megpróbálta leírni azt a férfit – vagy akármi volt is – a folyosón. Picard kapitány azonban figyelmesen hallgatta a vad történeteket, és ez is elárulta, elég sokat látott már a galaxisból ahhoz, hogy az ilyen képtelenségeket ne egyetlen vállrándítással intézze el.

Most éppen Troi fölé magasodva állt, és próbálta földolgozni magában a hallottakat. Földi tengeri hadihajók, emberek egyenruhában – kell lennie valami közös vonásnak ezekben a látomásokban. Eltökélte magában, hogy megtalálja.

– Tanácsadónő, le tudná írni nekünk egészen pontosan az élményeit?

Troi oldalt hajtotta a fejét.

– Megpróbálom szavakba foglalni őket, kapitány, de előre figyelmeztetem, tökéletes pontosságra ne számítson! A telepatikus benyomásokat gyakran igen nehéz interpretálni.

– Tegye meg, amit lehet!

A nő bólintott.

– Több különböző történelmi korszakból éltem át jeleneteket álmomban, és talán nem is mind a Földön játszódott, habár a legkonkrétabb emlékeim kétségkívül egy ilyenről maradtak meg. Lehet, hogy az ok részben emberi származásom, de ebben nem lehetek biztos. Más képek azonban annyira idegeneknek tűntek, hogy meg sem kísérelhetem leírni őket.

– Azt mondja, idegeneknek?

– Igen, ez kétségtelen. De az a bizonyos hajó csakis földi lehetett.

– Erre mindjárt visszatérünk. Most folytassa, kérem!

Troi néhány pillanatig még gyűjtötte az erejét, csak aztán szólalt meg. Mindenesetre tudta, Picard nem szereti, ha megvárakoztatják.

– Valami homályos fenyegetettséget éreztem az emberek részéről... kétségbeesést... ellenállást. De semmi ellenséges szándékot.

– Ebben nem lehet biztos! – szakította félbe Tasha szokásos hevességével a taktikai konzol mellől. Aztán észrevette Riker megrovó tekintetét, de ha már egyszer elkezdte, folytatta is. – Úgy értem, ha ezek az érzelmek idegen forrásból erednek, lehet, hogy Deanna teljesen félreértelmezi őket. Az ő világukban talán ellenségességet, agresszivitást és veszedelmességet fejeznek ki.

– Önben túlteng a gyanakvás, Tasha – védte Riker Troit.

– Csak a dolgomat végzem – vágott vissza a nő. Elszántságába egyetlen cseppnyi megbánás sem vegyült. Tudta ugyan, hogy túlságosan heves a vérmérséklete, de ő ezt előnynek érezte. Worf, az ő szünet nélkül kordában tartott klingon robbanékonyságával pontosan az ellentéte volt. Ő legalább kiállt a maga igazáért. Riker észrevette ezt a harciasságot a szemében, amikor ránézett, és ezúttal úgy is döntött, hogy nem erőlteti tovább a dolgot. Csak amikor már másodpercek óta néma csönd volt, akkor döbbent rá, milyen kellemetlen helyzetbe hozta magát ezáltal.

Troi azonnal megérezte a feszültséget, és ehhez nem is igazán kellett igénybe vennie telepatikus képességeit. Az ő munkája volt figyelemmel kísérni a legénység hangulatváltozásait, elejét venni a súlyosabb összetűzéseknek, melyek elkerülhetetlenül együtt jártak az ilyen hosszas összezártsággal járó utazásoknak. Most szinte fizikai fájdalmat érzett, amiért éppen ő bontotta meg a híd nyugalmát.

Egyik kezét figyelemfelkeltően fölemelte az öléből, és megszólalt:

– Tashának igaza van. Attól, hogy az üzenetekben nem érzek agresszív tartalmat – kezdte, aztán szünetet tartott, és végül kimondta azt, ami még őt is megijesztette a tény még nem változik, hogy témájuk egytől egyig rettenetes pusztítás.

Picard nem hagyott időt, hogy ez a baljóslatú kijelentés rabul ejtse a híd legénységének fantáziáját, inkább gyorsan lehuppant a foteljébe Troi mellé, ezzel is kifejezendő tökéletes nyugalmát. Tudta, a legapróbb bizonytalanság is szemmel láthatóan rontja a legénység morálját, erre kitűnő példa volt a jelen eset.

– Meg tudja állapítani, veszélyben vagyunk-e?

– Épp ez az, ami összezavar, uram – válaszolta Troi, és megpróbált úrrá lenni kétségbeesésén. – Miközben a pusztítás képeit látom, mögöttük nem sikerül ártó szándékot fölfedeznem. Csupán egy valami biztos, semmiképp nem természeti jelenség a katasztrófák kiváltó oka, hanem egy gondolkodó agy működik a háttérben. De mint már mondtam, ártó szándékot az ő részéről sem érzek.

– Ez legalább valamelyest megnyugtató.

– De uram, ön nem értett meg. – A fölkelni készülő kapitányt Deanna kezének gyengéd érintése megállította. – Én egyáltalán nem foghatnék föl ilyen konkrét képeket. Ez egyszerűen nem tartozik a képességeim közé. Nem szoktam víziókat látni. Ezért aztán – tette még hozzá kelletlenül –, nem vagyok biztos benne, mennyire hitelesek a következtetéseim.

Picard arcán megnyugtató mosoly jelent meg.

– Én bízom a megérzéseiben, Deanna.

– Ne feledje, ő csak telepata – mutatott rá dr. Crusher. A doktornő eddig csupán néma megfigyelője volt a társalgásnak. Mind személyes, mind szakmai vonatkozásban lenyűgözte Deanna története a kéretlen látomásokról és kusza álmokról. Hangja most pontosan a szükséges józansággal vágta át a feszültség csomóját. – Nem pedig médium. A kettő között lényeges különbség van.

– Igen, ez így igaz – mondta Troi, és hálásan pillantott a doktornőre. – És pontosan erről van szó. Egy dolog, amihez értek, és valami egészen más, amit most rám kényszerítettek.

Picard megkísérelte összerakosgatni a hallottakat, de az eredmény legjobb esetben is csak egy hézagos mozaik lett. Tétován bólintott.

– Akkor árulja el, mit érez – mondta egy szóban.

Troi nem válaszolt azonnal. Hosszú, várakozással teli percek teltek el, miközben kereste a lehetséges kifejezéseket, és elvetette a nem megfelelőket. A körülötte ülők figyelték, amint egymás után különböző érzelmek ültek ki az arcára, majd sorban mindegyik el is tűnt, csupán zavart hagyva maga után.

Végül megtalálta a tökéletes választ. Vagy legalábbis azt, ami a legközelebb állt hozzá. Most először, amióta gondolkodni kezdett, tekintetét Jean-Luc Picard-ra emelte, és szája lassan formálni kezdett egy szót.

– Szenvedést.

Beszéd közben a szeme is megtelt szenvedéssel. Hirtelen elfogta az együttérzés azok iránt a lények iránt, akik azt az álmot ráküldték, vagyis inkább rákényszerítették. Úgy tűnt, mintha egyszeriben ő maga is segítségért könyörögne. Rövid szünet után mély lélegzetet vett, fölsóhajtott, aztán homloka ráncokba szaladt, amikor megértette, hogy a többiekre nem tett olyan mély benyomást a szó, mint őrá. Persze ők nem érezték úgy át.

Picard látta arcán a változást.

– A szenvedés sokféle lehet, tanácsadónő – jegyezte meg.

Troi bólintott.

– Igen – helyeselt. – Klinikai értelemben én ezt leginkább örömtelenségnek nevezném, bár azt sem jelenthetem ki teljes biztonsággal, hogy nem társulnak hozzá fizikai megpróbáltatások. Testekre azonban még csak utalást sem érzek. Ez meglehetősen zavarbaejtő számomra is, uram. Sajnálom.

– Eltekinthet a sajnálkozástól, tanácsadónő, együtt érzünk önnel – jelentette ki Picard. Kezével a térdére támaszkodott, és fölállt. – Nos, lássuk azokat a hajókat! – A kis csapat élén fölsétált a hátsó kutatótiszti állomás nagyméretű monitorjaihoz. Worf félrehúzódott, hogy helyet adjon nekik. – Komputer – adta ki a parancsot rögtön a kapitány –, mutass nekem különböző tengeri hadihajókat a... Melyik is a szóban forgó időszak?

Troi előrelépett, de közben igyekezett Riker közelében maradni, hogy erőt meríthessen a jelenlétéből.

– A legismerősebb hajóforma az 1980-as évekből származott, kapitány. Az adatok szerint egy Aegis cirkáló volt.

– Komputer, a megadott információk szerint teljesítsd a parancsot!

A képernyőn csaknem azonnal megjelent az Aegis kétdimenziós képe.

– Ez az a hajó? – kérdezte Picard.

– Öö, nem, uram. Csak megközelítőleg. Mindenesetre a kor nagyjából megegyezik.

– Komputer, további példákat ebből az időszakból!

Az Aegist egy másik hajó váltotta föl, aztán megint egy másik, és megint. Közben bársonyos női hang sorolta az adatokat.

– Romboló, Egyesült Államok Haditengerészete... Torpedónaszád, Egyesült Államok Haditengerészete... Komputer- vezérlésű ellátóhajó, Kanadai Királyi Haditengerészet... Könnyű súlyú, kétéltű szállítójármű, Egyesült Államok Haditengerészete... Atom-tengeralattjáró, Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Haditengerészete... Invincible- osztályú, rövid kifutópályás repülőgép-hordozó, Nagy-Britannia Királyi Haditengerészete... CV-típusú konvencionális meghajtású repülőgép-hordozó, Egyesült Államok...

– Állj!

Troi maga is megijedt a saját kiáltásától, de ujja szilárdan mutatott a képernyőre.

– Ez nagyon hasonlít.

– Hasonlít, de... – noszogatta Picard.

– De... Nem tudom. Nemigen értek a hadihajókhoz.

– Komputer, azonosítsd ezt a járművet!

– U.S.S. Forrestal, CV-59, vízre bocsátva 1955 októberében. Egyesült Államok Haditengerészete.

– Rendben, tovább!

Újabb hajó jelent meg a képernyőn, mely a gyakorlatlan szemek számára alig különbözött az előzőtől.

– CVN-típusú nukleáris meghajtású, teljes-fedélzetes repülőgép-hordozó. ..

– Igen! – rezzent össze Troi. – Igen, ez az! – Kezét a szájára szorította, annyira megindította a látvány.

Picard megőrizte a nyugalmát, ezzel csak tovább növelve a tanácsadónő reakciójának jelentőségét.

– Komputer, azonosítsd!

– U.S.S. George Washington, CVN-73, Enterprise-osztályú repülőgép-hordozó, vízre bocsátva 1992 januárjában. Egyesült Államok Haditengerészete.

Troi elvette a kezét a szájától.

– Ez nagyon ismerős.

A hídra kínos csönd telepedett. A szemek megvillantak, és a tanácsadónőre szegeződtek. Ő persze mindezt érezte, oda se kellett néznie.

– Mármint hasonlít a hozzám eljuttatott képekhez – javította ki magát.

– Igen – mormogta Picard, és Troi feje fölött átpillantott Rikerre –, hát persze. De mondott valamit bizonyos nevekről is.

Troi olyan aggodalommal bámulta a repülőgép-hordozót, mintha attól félt volna, hogy ez a kép is egyszer csak eltűnik, mint amelyik álmában jelent meg.

– Vasszka volt az egyik. Arkagyij... és Gor... Gorsa... Nem, ez valahogy folytatódik, de nem tudom, hogy.

– Data, jöjjön ide, kérem!

Az android valósággal odaviharzott hozzájuk az alsó hídról, és úgy telepedett le a kutatótiszti állomás előtti székbe, mintha megsértődött volna, amiért nem kérték már korábban a segítségét. Riker a szükségesnél kissé jobban félrehúzódott mellőle, de aztán megpróbálta leküzdeni előítéleteit. Data erre a feladatra mindenképpen a legalkalmasabb. Egyik gép kezeli a másikat.

Az android szemmel láthatólag készen állt rá, hogy végigkutassa az Enterprise számítógépének teljes, hatalmas memóriatárolóját a szóban forgó repülőgép-hordozó és a Troi által említett nevek után. Még csak azt se kérte, hogy ismételjék meg az elhangzottakat. Ujjaira szinte csomót kötött sietségében, ahogy igyekezett magát minél hasznosabbá tenni, miközben a többiek érzésekről, víziókról és emlékekről beszéltek.

Az ő arca természetesen mindvégig tökéletesen kifejezéstelen maradt.

– Uram – szólalt meg végül –, igazán sajnálom, de a feladat végrehajtása beletelik még némi időbe. Kizárásos alapon kell átvizsgálnom a memóriatár teljes tartalmát. Ha megengedi, sikítok majd, ha kivertem a gépből a megoldást.

Ha ezzel azt akarta az emberek tudomására hozni, hogy ne álljanak körülötte, amíg dolgozik, bevált.

– Rendben. – Picard odébb intette a csapatot, aztán közelebb hajolt Rikerhez. – Mit mondott?

– Uram... – Tasha figyelmet kérőn fölemelte a kezét, aztán gyorsan le is eresztette, amint Picard feléje fordult. – Én litvániai vagyok.

Picard visszafogta magát, és nem gratulált neki, csupán hűvösen megkérdezte:

– És?

– És megismerem azokat a neveket. Orosz nevek.

– Ó! Nagyon jó, hadnagy! Mr. Data, vegye hasznát az információnak!

– Arra mérget vehet! – vágta rá az android, és ha hátrafordul, láthatta volna, amint Picard fölvont szemöldökkel értetlenül rápillant.

– Kapitány... – szólalt meg Troi váratlanul. – Ha nincs szükség rám, visszatérnék a kabinomba. Talán sikerül rendeznem a gondolataimat, és pontosabb képet kapni az álmomban látott eseményekről.

Picard észrevette, hogy Data őt figyeli, mintha válasza az ő munkájára is kihatott volna: vagy a komputer memóriájában keresgélnek, vagy Troiéban.

– Remek ötlet – felelte végül a kapitány. – A gépi módszer aligha jár gyorsabb eredménnyel. De azért legyen óvatos, tanácsadónő! És minden apróságot haladéktalanul jelentsen!

– Igen, uram – motyogta Troi, és, miközben elindult a turbólift felé, még egyszer elkapta Riker aggódó tekintetét. – ígérem.

Kínosan sokáig tartott, míg a széles hídon át elért a lift ajtajáig, nehezére esett végig megőriznie magára erőltetett nyugalmát. Riker lábában is megfeszültek az izmok, mintha ő is ott lépkedne vele. Átérezte Deanna szenvedését, és arra gondolt, bárcsak segíthetne rajta valahogy. Ha más mostanában nem is alakulhat ki köztük, legalább elterelhetné a figyelmét a gondjairól...

– Érti a dolgát ez a tyúk – jegyezte meg Data gyermekien ártatlan faarccal.

Rikernek elakadt a lélegzete. Picard villámló szemmel fordult az android felé. LaForge és Worf mozdulatlanná dermedt, Tasha elvörösödött, Bev Crusher pedig gyorsan félrekapta a fejét.

Troi csak most ért oda a turbólifthez. Vajon meghallotta?

Datáról csak úgy sütött a jóindulat, amikor székével a többiek felé fordult, de látva a mérges pillantásokat, arcára zavarodottság ült ki. Sorra végighordozta a tekintetét mindenkin.

– Spiné? Pipi?

Kinyílt a turbólift ajtaja, és a tanácsadónő gondolataiba merülve belépett.

– Csaj? Liba? Bige? Bébi? Nőci?

– Data! – kiáltott rá kórusban Picard, Riker és Yar, pont amikor a liftajtó becsukódott.

Az android összerezzent, és szinte már duzzogva becsukta a száját. Aranyszínű ábrázatára ismét ártatlan, sebzett kifejezés ült ki. A megrovó tekintetek kereszttüzében visszatért munkájához. Picard a szeme sarkából még észrevette, hogy az android válla megereszkedik, amikor a figyelem elfordult róla.

– Mindenki a helyére! – adta parancsba Picard anélkül, hogy megemelte volna a hangját, és ezzel egy csapásra helyreállt a hídon a nyugalom. Az iménti feszültség azért nem oszlott szét nyom nélkül a levegőben, de a tisztek igyekeztek legalább nem tovább növelni azt.

Picard oldalt pillantott, és fogadta hajóorvosának méltóságteljes biccentését. Fölismerte, mit is akar jelenteni a mozdulat – Crusher egyelőre nem akart a történtekről véleményt alkotni, még nem. Majd ha már minden kártya az asztalon lesz. És ez vonatkozott mind Troi izgatott állapotára, mind a tisztek által látott víziókra, és egyáltalán mindenre.

– Ha szüksége lenne rám, kapitány – közölte határozottan –, a gyengélkedőn megtalál.

Picard beleegyezően visszabólintott. A nő szavai valami különös, logikátlan módon megmelengették a szívét. A múlt hídja egyszeriben ismét ott feszült közöttük, a szomorú emlékek egész sora, mely valamikor régen összeismertette őket, de ugyanakkor meg is akadályozta, hogy igazán közel kerüljenek egymáshoz. Csipetnyi sajnálkozást érzett, miközben Crusher sarkon fordult, és belépett a liftbe.

Aztán eltemette érzelmeit, és becserkészte Rikert, egy olyan kipróbált szögből, hogy első tisztje észre sem vette, csak amikor megszólalt.

– Mr. Riker.

– Ó... kapitány... Igen, uram? Miben segíthetek?

– Inkább azt kérdezze, magának miben segíthet! Mesélje el még egyszer, mit látott ott a folyosón!

Riker álltában fészkelődni kezdett, nem tetszett neki, hogy a kapitány így rákapott már az ő „látomásának” boncolgatására. Gyomrában mintha egy kőszikla mocorgott volna, homloka pedig görcsös ráncokba szaladt, hiába próbált nyugodt arckifejezést magára ölteni.

– Bárcsak tudnám! Legalább olyan hús-vér embernek tűnt, mint ön, uram. Amikor eltűnt, azt hittem, Troi hologramjai szűrődnek ki a kabinból. De nem. És nem is csak képzeltem.

– Hogyan lehet ilyen biztos benne?

– Tudja, egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy én elvártam tőle. Gondolom, a saját képzeletem azért csak engedelmeskedne nekem, de ez az... ember... a lehető legfurcsább arckifejezéssel nyújtotta felém a kezét. Nehéz pontosan megfogalmaznom. Sajnálom, uram, de...

– Kapitány – szólalt meg hirtelen Data a fölső hídról, és megpördült a székével. – Megvan, uram.

– Szia, anya!

Wesley Crusher fölpillantott, amikor anyja belépett a kabinjukba, mely közvetlenül a gyengélkedő mellett helyezkedett el. A fiú arca a tizenhat évesek tipikus porcelánszerű simaságával ragyogott. Frizurája kissé talán túlságosan is rendezett volt, ruhája is egyetlen gyűrődés nélkül feszült sovány testén. A fiú egyre több időt és energiát fordított a tökéletes megjelenésre, mióta a kapitány gyakorló zászlósi rangot adományozott neki. Beverly Crusher számára úgy tűnt, hogy Wesley csak azért csinosítja így ki magát nap mint nap, nehogy kilógjon az egyenruhás tisztek sorából a hídon, de amint az egy tizenéveshez illik, ő is túlzásba vitte a dolgot.

– Wes – szólította meg a doktornő köszönés helyett. – Megtennél nekem valamit?

A fiú boldogan kapta fel fejét a tananyagból.

– Persze, anya. Mit?

– Be vagy osztva ma a hídra?

– Én? Hát, nem egészen. Mr. Data ugyan megkért, hogy segítsek neki katalogizálni néhány fizikai elméletet a héten, és arra gondoltam, ezt kihasználom majd, hogy följussak, de...

– Meg tudnád tenni most?

Wesley fölpattant, amitől hirtelen ugyanolyan magas lett, mint az anyja.

– Igazán? Úgy értem, hogyhogy?

– Vigyázz a hídra helyettem!

Wesley sima arcát a zavar ráncai szántották föl.

– He?

– Szeretném, ha rajta tartanád a szemed a dolgok alakulásán. Valami folyik odafönt, de senki nem biztos benne, hogy micsoda. Deanna Troijal nincs minden rendben, és ha már az ő szakértelmére sem számíthatok, akkor legalább szeretném tudni, milyen súlyos a helyzet.

– Wesley elfintorodott.

– Anya – kezdte –, fogalmam sincs, miről beszélsz.

Dr. Crusher szomorúan mosolygott rá.

– Nevezd mondjuk orvosi intuíciónak. Nevezd, aminek akarod, de legyél a kémem odafönt a hídon! Személyesen nem mehetek föl, mert délután gyermekorvosi rendelést tartok, ráadásul az túlságosan egyértelmű lenne. Megtennéd?

A fiú vállat vont, és közben azon töprengett, vajon hol van ebben elrejtve valami csalafintaság?

– Hát persze, hogy megteszem.

A doktornő megpaskolta Wesley arcát, már csak azért is, hogy emlékeztesse magát, ez a lángeszű, eleven, magas fiatalember nemrég még csupán egy három és fél kilós csecsemő volt, aki tizenkét éves koráig szinte egyetlen éjszakát sem aludt át zavartalanul.

– Kösz, öreg, ezt nem fogom elfelejteni.

Azzal elindult a labor ajtaja felé, de visszafordult, amikor Wesley még utánaszólt.

– Anya, egyáltalán mire kell figyelnem?

Beverly Crusher meg sem állt, úgy válaszolt neki: – Használd a fantáziádat!

Riker habozva lépett be Troi kabinjába. Tudta, hogy sokkal korábban érkezett, mintsem a nő várta volna.

– Már itt is vagy, Bill? – suttogta Troi, és elmosolyodott. Megint olyan volt, mint régen, pontosan olyan, mint akkor. A félhomályos kabinban mintha ő lett volna az egyetlen fényforrás.

A férfit, mint mindig, most is meglepte ez a „Bill”. Csak nagyon kevesen hívták így, ezen a hajón pedig egyedül Troi. Egyedül Deanna.

– Ne haragudj – szabadkozott, és közelebb lépett, ezúttal azonban nem ült le. – Ha hiszed, ha nem, Data már meg is találta a keresett adatokat. Nem akartalak ilyen korán zavarni, de...

– Nem kell bocsánatot kérned – vágott szavába a nő. – Nem áll jól neked.

Riker fölvonta a szemöldökét.

– Úgy gondolod? Kár.

Troi vállat vont.

– Az nem olyan biztos.

– Egyelőre még nem felejtettem el, hogy kell bocsánatot kérni – mondta a férfi. – Talán majd egyszer...

– Majd akkor, ha Riker kapitány leszel, nem?

– Te a lelkembe látsz, Deanna – fenyegette meg a férfi játékosan felemelt ujjal. – Úgy olvasol benne, mint egy nyitott könyvben. De hát, végül is, ez a dolgod. Elismerem, nem állok még készen egy kapitányi kinevezésre, de...

– De az első tiszté nem valami lelkesítő poszt, igaz? – fejezte be a nő.

Riker elnevette magát, és belehuppant a legközelebbi fotelbe.

– Elég legyen már ebből, te agyturkász! – Hátradőlt, és tréfásan legyintett, de aztán eszébe jutott, miért is jött voltaképp, és előrehajolt. – Nem akarlak sürgetni...

– Semmi baj. Legalább annyira vágyom már a válaszokra, mint egy kis nyugalomra. A magány most úgyse hozhat semmi jót.

Riker hallgatott, eltöprengett, vajon a nő érzékeli-e az együttérzését, és kétségbeesett próbálkozását a történtek megértésére? Egy idő után rádöbbent, hogy megbabonázva mered Troi nyugodt pillantású, fekete szemébe.

– Miért maradsz itt? – kérdezte, csak hogy megtörje a csöndet. – Milyen hasznod származik abból, ha emberek közt vagy? Biztosan az őrületbe kergetünk.

Troi fölkacagott.

– Ó, Bill...neked mindenről olyan határozott véleményed van. Tényleg nem tudod, mién maradok itt?

– Felvételre kapcsoltam, tanácsadónő. Mondd el!

A nő mosolya vágyakozással telt meg, és egy pillanatra lesütötte a szemét. Amikor ismét fölnézett, szénfekete íriszében szikrák pattogtak.

– Mert szeretem az embereket.

Riker elvigyorodott.

– Valóban?

– Igen, nagyon is. Sokkal jobban, mint a betazoidokat. De ne mondd el senkinek! – Cinkosan összeszorította a száját. – Igen, szeretem őket. Akkor is, ha ők kellemetlenül érzik is magukat a társaságomban. Annyira őszinték és jóindulatúak, a fajukban olyan nagy az összetartó erő... Én is az emberi felemnek köszönhetek valami olyasmit, ami csak kevés betazoidnak sajátja.

– És mi lenne az?

Troi a vállát nekifeszítette a szék támlájának.

– A fegyelem – mondta. – Mármint az önfegyelem. És... azt hiszem, egyfajta intuíció is, ami a betazoidokban nem fejlődött ki soha. Anyám népe mindenben a saját véleményét tartja mértékadónak, és úgy gondolja, mások agyába bekukkantani csupán jó tréfa. Én megtanultam, hogy az univerzumban senkinek a véleménye nem mértékadó, és ezt az emberek tanították meg nekem. Gondoltad volna, hogy félvérként az érzelmeknek sokkal szélesebb skáláját tudom olvasni, mint a fajtiszta betazoidok? Az is igaz, persze, hogy nehezebben birkózom meg vele, mint ők. Az emberi örökségem sok előnnyel jár, és én büszke is vagyok rá.

Riker valósággal megnémult, annyira meglepték a hallottak. Tudta, a nő mennyire magányos. Gitta a feléje lövellt pillantásokat, amikor belépett egy helyiségbe, vagy elhagyta azt. Hosszú ideje töprengett már azon, hogy az ő iránta érzett vonzalma valóban vonzalom-e, vagy csak ösztönös férfiúi vágy egy gyenge nő védelmezésére. Troinak többszörösen nehéz lehetett beilleszkednie környezetébe. Újonnan került az állásba, ráadásul a tanácsadói poszt mind a Föderáció, mind a Csillagflotta számára újdonságnak számított, pontosabban körül nem határolt feladatkörrel. A hajó fedélzetén senki sem tudta, vagy legalábbis nem értette igazán, mi is az ő dolga. Csak abban voltak biztosak, hogy őket figyeli, és a legénység általános pszichológiai állapotának értékelése után a kapitánynak tesz jelentést. A legénység szellemi őrangyala tehát – vagy spiclije, a nézőponttól függően. Egyszer a Föderáció bizonnyal definiálni fogja majd a tanácsadók munkakörét, és az emberek is hozzá fognak szokni, de Deanna Troinak és a hozzá hasonlóknak egyelőre meg kell szenvedniük a próbaidő minden nehézségét.

– Bámullak érte – szaladt ki a férfi száján.

A nő ismét fölnevetett.

– Azért annyira ne bámulj! Gyakrabban fekszem le este a könnyeimet nyelve, mint ahogy szeretném.

Enyhe görögös akcentusa az ókori templomok márványlépcsőin ugrándozó verebek csiripelésére emlékeztette Rikert. A férfi a nyelvére harapott, és inkább megtartotta magának a megnyugtatásul előkészített frázisokat. Troinak most a legkevésbé sincs szüksége rájuk – semmire, amit ő most mondhatna.

– Köszönöm – suttogta a nő, és Riker rádöbbent, hogy megint nem tudta magába rejteni az érzelmeit. – De úgy érzem, szükség van rám, Bill. Valami olyat tehetek, amire egy igazi betazoid nem képes. És ezért a kiváltságért szívesen megfizetek bármekkora árat. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a megfelelő helyre kerültem-e.

Riker összekulcsolta az ujjait, és könyökét a térdére támasztotta. Egy pillanatig maga elé meredt, aztán fölemelte a fejét.

– Van fogalmad róla, most milyen bűntudatot ébresztettél bennem?

Troi rávillantotta a szemét, egy percig hallgatott, aztán bólintott.

– Ami azt illeti, van.

Riker annyira meglepődött, hogy önkéntelenül is elvörösödött, aztán ostoba vigyor ült ki az arcára. Az legalább nyugtatólag hatott rá, hogy Deanna is mosolygott. És milyen gyönyörűen!

– Indulhatunk a hídra, Egyes? – kérdezte a nő lágy hangon.

Riker fölállt, és Troi kezéért nyúlt.

– Indulhatunk, tanácsadónő.

– Kezdheti, Mr. Data – szólalt meg Picard halkan. Ő állt Troi egyik oldalán, Riker pedig a másikon, mintha csak meg akarnák védeni a nőt az android által összegyűjtött információk támadásától. A tanácsadónő nyugodtnak látszott, legalábbis ahhoz képest, hogy egy percre sem tudta lehunyni a szemét, amióta az események elkezdődtek. Data néhány gombnyomással elővarázsolta a keresett adatokat.

– Uram, elnézést kell kérnem – mondta. – A kutatás korántsem telt olyan sok időbe, mint hittem. Troi tanácsadónő élményei igen pontosaknak bizonyultak, ezért az információk...

– Térjen a tárgyra, Data, ne lacafacázzon!

– Igenis! Amint azt a monitoron is láthatják, ez egy teljes- fedélzetes, atommeghajtású repülőgép-hordozó az 1990-es évekből. A szovjet haditengerészet kötelékében szolgált, míg 1995. április 24-én rejtélyes körülmények közt el nem tűnt.

– Eltűnt? – morogta Picard. – Van fogalma róla, mekkora egy ilyen atommeghajtású repülőgép-hordozó, parancsnokhelyettes?

A kapitány ezt ugyan csak költői kérdésnek szánta, Data azonban készen állt a válasszal.

– Ó, igen, uram. A vízkiszorítása kilencvenezer tonna volt, a legénysége pedig ötször akkora, mint a mi csillaghajónké.

Picard már megbánta, hogy föltette a kérdést.

– Jól van, folytassa! Mi volt a hajó neve?

Data ezúttal halkabban válaszolt, mintha maga is sejtette volna, milyen megrázkódtatást okoz szavaival Deanna Troinak.

– Gorskov.

A tanácsadónő lehunyta a szemét. Megingott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Mikor újra fölnézett, már elfojtotta a feltörni készülő érzelmek áradatát.

– Folytassa, Data – sürgette Picard az androidot.

– A kapitányát Arkagyij Rejkovnak hívták. A férfi hosszú és rögös politikai karriert hagyott ott a flottáért. Rendszerellenes magatartása sokszor keresztbe tett neki, de hajóparancsnoki képességei mindig megóvták a súlyosabb következményektől. Mivel a Szovjetunió annak idején nagy becsben tartotta jó katonáit, pozícióját egy percig sem fenyegette veszély.

Riker hallgatta a XX. század végén csúcsosodó nemzetközi hatalmi huzavonák rövid történetét, és agyába makacsul újra meg újra visszatért a gondolat, vajon Rejkov mit érzett volna, ha ismeri a jövőt? Ha tudja, hogy ő is csupán egy fogaskerék a gépezetben, mely a következő évszázad bolygóméretű kataklizmáit idézi majd elő?

– És az a Vasszka? – kérdezett közbe Picard.

A válasz ezúttal nem Datától, hanem Troitól érkezett, erőtlenül, mint egy falevelek közt lengedező pókfonál.

– Tyimofej...

Minden szem felé fordult.

A tanácsadónő kihúzta magát, úgy folytatta:

– Tyimofej Vasszka. Azt hiszem, ő volt az első tiszt.

Picard nyugtalanul fordult Datához, megerősítést kérve.

– Igen, pontosan – bólintott az android, és arcán ugyanaz a nyugtalanság tükröződött.

– Vannak róluk fényképek? – kérdezte Riker.

Data rápillantott.

– Talán... Mindjárt kiderítem. Komputer, mutass meg minden föllelhető vizuális információt Rejkovról és Vasszkáról!

A számítógép hosszasan zümmögött, aztán megszólalt a szokott lágy, női hang.

– Az egyedüli föllelhető vizuális információ egy újságfotó, mely nem sokkal a Gorskov utolsó kifutása előtt készült.

A monitor legjobb tudása szerint igyekezett élesen visszaadni egy szemcsés fényképet, amelyen száznál is több férfi állt katonás rendben – nyilván a repülőgép-hordozó tisztjei – a kifutópályául szolgáló fedélzeten. Az apró figurák kivehetetlenül zsúfolódtak egymás mellé, de a bal oldalon ketten a többiektől kissé távolabb és előrébb helyezkedtek el. Arcukat a kép leromlott minősége homályos folttá kente el.

– Ott – mutatott rájuk Riker. – Komputer, nagyítsd ki a két férfit az előtérben!

A sok kis alak helyén most hirtelen két hatalmas arc jelent meg, még mindig eléggé homályosan, de erőteljes vonásaik és büszke arckifejezésük így is egyértelműen kivehetők voltak.

– Ez ő – suttogta Riker, és ezúttal a jobboldali megtermett férfira mutatott. – Őt láttam a folyosón.

Picard mélyen belenézett a szovjet tiszt határozott tekintetű szemébe.

– Rejkov... – mormolta maga elé.

Amint kiejtette a nevet, rájött, hogy ösztönösen ráhibázott. Senki nem mondta meg neki, hogy ez az ember volt a Gorskov kapitánya, ő mégis tudta. Valami az arcán elárulta, valami, amit csak egy másik kapitány vehetett észre.

Deanna Troihoz fordult.

– Tanácsadónő?

Troi nyugodtan nézte a képernyőn fénylő arcokat.

– Igen – szólt csöndesen. – Rejkov és Vasszka.

– Data – szólalt meg ismét a kapitány –, van még valami adat kettőjükről?

Az android bólintott.

– Van, uram. Tyimofej Vasszka harmincöt éves volt, hosszú ideje Rejkov első tisztje. Az információink hézagosak, de néhány újságcikk annak idején arról spekulált, hogy, mivel a két férfi jó barát volt, talán együtt léptek meg valami új technológiával.

– Miféle technológiával? – szaladt ki Riker száján, és a férfi csak utána ébredt rá, hogy ezzel újabb rossz pontot szerezhetett parancsnokánál. Számára azonban most csak egyvalami számított. Szinte látta, ahogy mellette Deanna Troi minden idegszála megfeszül, és bármit megtett volna, hogy enyhítse a rémületét. Olyan pontosan érezte a nő érzelmeinek legapróbb rezdülését, mintha legalábbis ő lett volna a telepata.

Data éppen válaszolni készült, amikor kinyílt a lift ajtaja, és Wesley Crusher sétált be a hídra. A nyurga fiú olyan érzést keltett a szemlélőkben, mintha gólyalábakon járt volna. Megérezte, hogy minden szem felé fordul, és hirtelen megtorpant. Nyugodt arckifejezése egy pillanat alatt elpárolgott, és helyét a riadt meglepődés foglalta el. Vajon miért görnyed mindenki a kutatótiszti konzol fölé?

Egy darabig egyik lábáról a másikra állt, aztán sután intett egyet, és elmosolyodott.

– Helló, mindenki!...

A kapitány kihúzta magát.

– Mit keres a hídon ilyenkor, Mr. Crusher?

Wesleynek egyszeriben kiszáradt a szája. Pedig amikor az anyjával beszélt róla, milyen egyszerűnek tűnt az egész!

– Én... én... öö...

– Na mindegy, hagyjuk ezt most! Menjen a dolgára, és ne zavarjon minket!

Wesley föltámadó magabiztossággal odalépett a másik kutatótiszti konzolhoz, és úgy tett, mintha dolgozna, de közben egyre a többiek felé sandítgatott kíváncsian.

– Folytassa, parancsnokhelyettes! – szólt Picard élesen.

Data fölpillantott rá, és már mondta is, pontosan onnan, ahol abbahagyta.

– A Gorskov egy különleges berendezést vitt a fedélzetén utolsó útjára, egy elektromágneses pulzárt, mely eltéríthette a közeledő ellenséges rakétákat és repülőgépeket. Akkoriban ez a legmodernebb technológiák közé tartozott. A szovjetek sietősen letesztelték, és utána máris fölrakták egy hadihajóra.

– Eddig rendben – szólt közbe Picard –, de mi lett velük?

–Ó... igen. A hírek szerint a hajó... atomjaira esett szét. Sosem jöttek rá, miért.

– Te jó ég – suttogta a kapitány.

– Nagyon keveset találtak meg belőle – folytatta Data, aztán rövid szünetet tartott. – A legénységéből pedig egyáltalán semmit.

Riker előrébb tolakodott.

– Semmit? Még egy holttestet sem?

– Pontosan. A nagyhatalmak közötti viszony az 1980-as évek eleje óta fokozatosan javult, mégis, amikor a roncsok vizsgálata arra engedett következtetni, hogy nem belső meghibásodás okozta a katasztrófát, kis híján világégéshez vezettek a kölcsönös vádaskodások.

– Nem is csoda – mormolta Picard.

– Bizonyítékát azonban nem találták annak, hogy egy másik ország hadereje támadta volna meg a hajót. A zűrzavart csak tovább növelte, amikor a Gorskov hét vadász- repülőgépe nem sokkal később leszállási engedélyt kért az Egyesült Államok egyik hordozójától... Elnézést, uram, nem akartam pontatlan lenni. Az amerikai hajó neve Roosevelt volt, és éppen a közelben cirkált. A szovjet repülőgépek körülbelül hatvankilenc perccel azután érték el, hogy a Gorskovval utoljára sikerült kapcsolatot teremteniük. A pilóták megesküdtek, hogy a balhé előtt nyomát sem látták idegen rakétának. A történészek elemzése szerint az ő vallomásuk nélkül akkor és ott könnyen kitörhetett volna a harmadik világháború. Külön mázli, hogy a pilóták ruszkik voltak, ezért a szovjet kormány viszonylag könnyen belepihent a vallomásuk igazába. Ha teszem azt amerikaiak vagy angolok a tanúk, ma talán itt se lehetnénk. Mindenesetre a nagyhatalmak sokáig rágódtak még az ügyön, nagy rakás fejfájást okozva diplomatáiknak.

Picard a homlokát ráncolta.

– Hmm... köszönöm, Data – morogta maga elé. Azzal karon fogta Rikert, félrevonta, és a füléhez hajolt. – Maga szerint miért beszél ilyen különösen?

Riker pislogott egyet, de egyáltalán nem Picard-ra figyelt, sőt, nem is Datára, hanem Deanna Troira. A tanácsadónő lélegzetvisszafojtva állt, és a kormánymű vezérlőpultjára meredt, Geordi LaForge hadnagyra. Nyilván valami érzés áramlott felé a navigátortól, mert arca döbbent grimaszba dermedt.

Riker ösztönösen követte a tekintetét.

LaForge közben, mint valami alvajáró, fölemelkedett a székéről. Kezével közben a vezérlőpultra támaszkodott. Mozdulatai furcsán lassúak voltak.

Mire Riker a rámpához ért, már a többiek is észrevették. Mindenki feszülten figyelt, de a látvány mintha megbénította volna őket. LaForge szája kinyílt, és a férfi úgy meggörnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak. Keze továbbra is a konzolon támaszkodott, térde kissé megroggyant, de a helyéről nem mozdult el. VIZOR-ja elrejtette a szemét, de egész testtartása, és az arca is elárulta Rikernek, mi tükröződhetne benne, ha nem lenne világtalan. Döbbenet.

Wesley is elindult a rámpa felé, csontos, fiatal testére valósággal csomókat kötött a feszültség.

– Geordi?

Riker csettintett egyet az ujjaival, és rámutatott.

– Maradj ott, ahol vagy!

Ő maga azonban kínos lassúsággal tovább lépkedett a kormánymű vezérlőpultja felé.

LaForge zihálva kapkodta a levegőt. Nem is vette észre, hogy ráirányult a közfigyelem. Úgy látszott, a híd egy pontjára összpontosít, valahol előtte, és tőle kissé jobbra. Feje lassan fordulni kezdett, aztán a teste is utánacsavarodott. VIZOR-jával végigpásztázta a helyiség egész jobb oldali falát.

Riker megállt a navigátor mögött.

– Geordi?

– Uram... – LaForge teste tovább tekeredett, leginkább egy fölhúzós zenedoboz forgó balett-táncos figurájára emlékeztetett.

Előtte és tőle jobbra a hidat kavargó embertömeg töltötte meg. Ezek azonban egyáltalán nem hasonlítottak a legénység tagjainak meleget sugárzó formáira: kétdimenziós fényalakok voltak, tetőtől talpig egyenletesen sárgák, itt-ott egy-egy töredezetten cikázó impulzusvillanással. Mégsem téveszthette össze őket semmi mással. Nem csak emberhez hasonlóak voltak – emberek! Mozgásuk és gesztusaik is egyértelműen erre utaltak.

– Uram... valaki van itt...

Riker egy lépéssel közelebb lépett, és vállát megfeszítve küzdött a gerincén végigborsódzó hideg ellen.

– Nincs itt rajtunk kívül senki.

– De igen, itt vannak, uram!

Riker nyugtatólag felé nyújtotta a kezét, de láthatóan nem ért el vele semmit.

– Jól van... Mondja el, milyen hullámhosszon észleli őket! Segítsen, Geordi, én is látni akarom őket!

A navigátor bizonytalanul hátrébb lépett, és beleütközött Rikerbe, aztán a saját székébe. Úgy tűnt, mintha kétségbeesetten igyekezne távol tartani magát valami láthatatlan ellenségtől. A felső híd felé hátrált, a kutatótiszti konzol felé, de nem ért oda. Vállával nekiütközött a rámpa korlátjának, és úgy maradt, valósággal megbénulva. Agya közben lázasan próbálta meggyőzni arról, hogy nem őrült meg.

– Geordi, próbálja meg leírni, mit lát! – szólt Riker, és Picard-ra pillantott valami biztatásért. – Beszéljen!

LaForge megremegett.

– Nem tudom...

– Hadnagy! – csattant föl a kapitány a háta mögött. – Jelentést kérek! Azonnal tudni akarom, mit lát!

– Öö... keskeny sávú... alacsony felbontású képelemeket, több hullámhosszon is... a kékhez közeli, nem látható fény- tartományban... Néhány akusztikus jel impulzusa is ott vibrál közöttük...

Picard hangjában türelmetlenség csendült, de ugyanakkor csodálkozás is.

– Azt akarja mondani, hogy látja a hangjukat?

– Igen, uram... többé-kevésbé. Úristen, mindenhol ott vannak!

– Data – pillantott a kapitány sürgetőleg az androidra.

– Már meg is van, uram. Egy pillanat. – Keze szélsebesen állítgatta a komputeres érzékelőket, majd egy utolsó gombnyomás után fölpillantott a központi kilátóernyőre.

A látvány hátborzongató volt. Mindannyian ott álltak a helyükön, ahol kellett. A kijelzőkön körös-körül a megszokott képek villóztak. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, a bézsszínű szőnyeg, Wesley szürke csíkos kezeslábasa, a vörös-fekete, sárga-fekete és kék-fekete tiszti egyenruhák mind azt mutatták, hogy a színbeállítás is helyes. A kép mégis riasztóan eltért attól, amit normálisnak nevezhettek volna.

A híd jobb oldalán kísértetek jártak. Több tucat sárgán fénylő, kétdimenziós emberi alak, mint megannyi infravörös felvétel. Mozdulataik is nélkülöztek mindenfajta mélységet. Jelenésszerű, kéken szikrázó körvonallal határolt testek járkáltak céltalanul föl-alá a rámpán, a kilátóernyő alatt, és a parancsnoki fotelek előterében. Volt olyan is, amelyik csak állt, és mintha Rikert figyelte volna. Az első tiszt közelebb lépett a kilátóernyőhöz, próbálta földolgozni a látottakat. Mintha tükörbe nézett volna, csakhogy ebben a tükörben olyan alakok is mozogtak, amelyek a valóságban nem voltak ott a helyiségben.

Megpördült, szeme végigpásztázta a híd üres jobb felét. A torkában ülő gombóc a beszédre tett minden kísérletét meghiúsította. Némán figyelte Picard-t, ahogy ő is elfordul a kilátóernyőtől, és hiábavalóan kutat az emberi szemnek láthatatlan szellemalakok után. A többiektől eltérően, akik igyekeztek minél távolabb húzódni a hídnak attól a részétől, a kapitány éppen arrafelé indult el, hogy rezzenéstelen arccal elfogadja a kihívást.

– Nyissanak meg minden frekvenciát! Kapcsolják be a fordítógépet is! – Egy pillanat múlva fölhangzott a rövid sípjel, ami azt jelezte, hogy Tasha már teljesítette is a parancsot. Picard megemelte a hangját. – Itt Jean-Luc Picard, a Bolygók Egyesült Föderációja nevében. Önök hívás nélkül léptek a hajóm fedélzetére. Milyen céllal jöttek?

Nem érkezett válasz. Riker rajta tartotta a szemét a kilátóernyőn, bár attól, amit látott, a hátán égnek állt a szőr: az alakok most közvetlenül mögötte jártak.

– Kérjük, válaszoljanak! – mondta Picard erélyes hangon. – Haladéktalanul jelezzék szándékaikat!

Riker egyre csak az ernyőt nézte, mert a valódi híd ürességét még kísértetiesebbnek találta. Két sugáralak elindult Picard felé, egyikük oldalról, a másik hátulról.

Riker futásnak eredt.

– Kapitány!

Két kézzel elkapta Picard karját, és félrerántotta. Közben akaratlanul is maga került a kísértetalakok útjába. Worf egy szempillantás alatt ott termett mellette, fölső hídról pedig Yar figyelte őket lövésre kész fézerrel. Riker ösztönösen jobbra-balra forgatta a fejét, kereste, amit nem láthatott, és hasizmait megfeszítve várta a semmiből érkező ökölcsapásokat.

Aztán...

– Eltűntek...

LaForge fölcsattanó hangja csak tovább fokozta az idegességet.

Riker nem hitt neki. Megérzése azt súgta, nem lehet igaz.

A kapitány azonban a speciálisan behangolt kilátóernyőre nézett, és látta, hogy a hídon már valóban csak a legénység tagjai tartózkodnak. Lopva azért ő is még egyszer körülpillantott.

– Jól van, Mr. Riker – morogta aztán lazíthat!

De senki nem lazított el. Egyáltalán senki.

Wesley Crusher lehunyt szemmel suttogta maga elé:

– A hajónkon kísértetek járnak...

Negyedik fejezet

– Kísértetek? – horkant föl Picard kapitány. – Ostoba babonaság. Meg ne halljak még egyszer ilyet, zászlós!

Parancsnoki foteljéhez lépett, de egyelőre nem tudta rászánni magát, hogy leüljön. Úgy érezte, azok az iménti jelenések még mindig körülötte járnak. Türelmetlen pillantást vetett Wesley Crusherre, amely kifejezte, hogy most legkevésbé sincs szükség a hídon egy tizenéves bölcs megjegyzéseire. Amikor meglátta a fiú megfélemlített kölyökkutya-ábrázatát, ismét kétségei támadtak, vajon helyesen tette-e, hogy kinevezte őt zászlóssá? Egy jó szülő sosem hozott volna ilyen döntést. Ő azonban, gyermektelen lévén, gondolkodás nélkül megtette, nem számolva a következményekkel. Pedig tudnia kellett volna, mi lesz belőle, hiszen a hajó parancsnokaként, mondhatni, apja volt az egész legénységnek. Wesley arca egy gyermeké volt. Egy tapasztaltabb tiszt nem vette volna a letorkolást ennyire a szívére. De hát azért a rangot csak nem veheti vissza tőle.

Sok mindent tesz az ember életében, amit később megbán. Ez az előléptetés is határozottan rossz ötlet volt, ami csak káros következményekkel járhatott. Ha nem is a hajó, de a fiú számára mindenképp.

Picard a kilátóernyőre pillantott, hogy elterelje a gondolatait Wesley gyermeki ábrázatáról.

Igen, a fiú beosztása a híd személyzetébe ellenkezést váltott ki a Csillagflotta más tisztjeiből is, akik esetleg nem voltak annyira éles eszűek, de mindenképpen jobban rászolgáltak a posztra. Wesley Crusher inkább amolyan kirakati babának bizonyult, látványos tehetséggel, de anélkül, hogy igazi hasznot hajtott volna. Bármit csinált a hídon, azt felügyelni kellett, még ha fejben végzett számításaival gyakran a komputert is lekörözte. És ezt a lehetetlen helyzetet ő, Picard idézte elő.

Mi ütött belém, hogy ezt tettem vele? fordult meg ismét a fejében az ismerős gondolat. Ennyire felelősnek érzem magam az apja haláláért? Olyan sokkal tartozom Jack Crushernek azért a tévedésért, aminek a halálát köszönhette... hogy egy újabbal akarom megtetézni, immár a fia ellen? Talán annyira le akarom kötelezni az anyját, hogy ennek érdekében még a fiút is kihasználnám? És most még porba is tipornám szegény gyerek önbecsülését azzal, hogy visszavonom gyakorló zászlósi kinevezését, és a megérdemelt helyére rakom?... Ó, Picard, tu t’es fait avoir, micsoda lehetetlen helyzetbe hoztad magad!

Fölsóhajtott, és a szolgálatos legénységhez fordult.

– Jól van. Crusher zászlós azt mondja, kísértetek. Kiinduló pontnak ez is van olyan jó, mint akármi más.

Worf összeráncolta amúgy is redős klingon homlokát.

– De uram, kísértetek csak a mesékben léteznek!

– Metafizikai perspektívából nézve talán igen – bólintott rá Picard gondolkodás nélkül. – De minket az nem érdekel. Mi szigorúan tudományos aspektusból vizsgáljuk a kérdést. Felejtsenek el minden gyerekkorukban hallott lidérces históriát, és próbálják a jelenéseket alternatív életformákként kezelni. Mr. Data, mit tud erről mondani nekem?

Datát meglepetésként érte, hogy egy ilyen, az emberi folklórral kapcsolatos kérdést éppen hozzá intéznek, így csak zavartan pislogott, és segélykérően pillantott körbe.

Riker úgy érezte, közbe kell lépnie, és hirtelen indulattól hajtva meg is tette.

– Egy android semmit sem tudhat az életről, uram, még kevésbé az okkult jelenségekről.

A kapitány pillantása pengeként hasított belé.

– Én most spektrális jelenésekről beszélek, Riker, az iménti megjegyzését pedig, remélem, már meg is bánta. Nem igaz?

Riker elővette a jobbik eszét, és gyorsan rábólintott.

– De igen, uram, elnézését kérem.

– Na szóval, térjünk vissza az iménti kérdéshez, Data!

Az androidon természetesen nem látszott az elégedettség legapróbb jele sem, amiért a kapitány így védelmébe vette, memóriáját pedig még mindig teljesen lefoglalta a váratlanul fölvetett téma. Egy olyan lény számára, aki a tudást szilárd tények együttesének tekinti, egy misztikus fogalom nem kínál semmiféle fogódzót. Végül, mivel tudatára ébredt, hogy mindenki őt figyeli, Data Rikerre pillantott, kicsit kihúzta magát, és megszólalt.

– Uram – kezdte –, véleményem szerint, mivel az életformákat Geordi VIZOR-ja, és később az átkalibrált érzékelők is megjelenítették, nem lehetnek az emberi elme szüleményei, hanem valóban szubsztantív hilozoikus alkotóelemek összességei.

Picard-nak leesett az álla.

– Hogy micsodák?

– Valóságosak.

– Ó. Miért nem mindjárt így mondta?

– Elnézést, uram.

– Tehát úgy véli – vette át a szót a kapitány –, hogy ha valami testetlen, attól még nem feltétlenül élettelen is? A hagyományos szemlélet szerint a kísértetek nem élőlények. Előbbi látogatóink azonban azok.

Data oldalt hajtotta a fejét.

– Ezt nehéz lenne megmondani, uram, lévén már szemantikai probléma. Először is el kell különítenünk az „élni” ige konkrét jelentéstartalmát...

Az android hirtelen zavartan elhallgatott. Picard azon kapta magát, hogy Data kisfiúsan ártatlan arcát bámulja. Eltöprengett, vajon hogy lehet az, hogy az android elvégezte a Csillagflotta Akadémiát, tucatnyi évig szolgált különböző hajókon, és bizonyos tekintetben mégis ennyire maga maradt a megtestesült tudatlanság. Látszott rajta, bármit megadna érte, ha egyszer őt is az élőlények közé sorolnák... de erre a problémájára egyetlen tankönyvben sem talált megoldást.

– Megérkezett már a laboratóriumi elemzés? – kérdezte a kapitány.

Data zongorázni kezdett a hozzá legközelebb eső terminál billentyűzetén, és átfutotta a képernyőn megjelenő adatokat.

– Úgy tűnik, látogatóinkat valamiféle fázisenergia alkotta, uram.

– És az mit jelent?

– Azt, hogy impulzusokban érkeztek meg hozzánk. Hol itt voltak, hol nem. Az elemzés szerint nem léteznek folyamatosan egy helyen. Nem az általánosan ismert energiafajtákhoz tartoznak, inkább amolyan protoenergiából álltak. Ennek bizonyos tulajdonságai az energiára jellemzőek, mások az anyagra, megint mások meg semmi általunk ismert dologra nem. Egyszóval a mi tudományunk nem igazán tud mit kezdeni vele. – Data fölnézett. – Mindenesetre a stabilitás nem az erőssége.

– Érdekes elemzés volt, Mr. Data. Úgy érzem, mintha a komputer halandzsázna, csak hogy ne kelljen beismernie a tanácstalanságát.

– Pillanatnyilag nem tudom hibáztatni érte, uram.

Picard fagyos pillantást vetett az androidra, de aztán figyelme elterelődött róla, mert Troi lépett oda hozzá. Kezét összekulcsolva tartotta maga előtt, ezzel is jelezve, milyen erőfeszítésébe kerül önuralmának megőrzése.

– Uram...

– Beszéljen bátran, tanácsadónő, engem ezek után már nem lep meg semmi.

– Ha csakugyan kísértetek... vagyis elpusztult fizikai formák hátramaradt mentális esszenciái, vajon hogyan védekezhetünk ellenük?

– Védekezni? – ízlelgette Picard a szót. – Úgy érti, megölhetjük-e őket, ha a szükség úgy hozza? Igen ám, de megölni csak azt lehet, ami él.

Mivel a férfi kitérő válasza nem elégítette ki, Troi tovább fűzte mondanivalóját.

– De ha megölhetők, az nem azt jelenti-e, hogy élnek?

– Egyelőre semmiféle megtorló akcióról nem volt szó, tanácsadónő – felelte a kapitány. – De persze a pusztulás képei, amelyeket ön érzékelt... – tette hozzá –, nem hagyhatók figyelmen kívül.

Troi arckifejezéséből láthatta, hogy a célja nem a szőrszálhasogatás. Számára nagyon fontos volt ez a kérdés, valósággal élet-halál függött tőle.

– Igen, uram, tudom. De nagyon szeretném, ha az érzékeléseimet nem értelmeznénk félre. Én magam egyelőre képtelen vagyok kielemezni őket. Természetesen csak a saját érdekemben nem kívánnám meggyőzni önt egy megtorló intézkedés szükségességéről.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy mindannyian veszélyben vagyunk?

A nő lehajtotta a fejét, és gyötrődő sóhajt hallatott.

– Nem szívesen mondom ki, de félek elhallgatni is. Uram, próbáljon megérteni...

– Ó, azt hiszem, megértem. Ezek a lények a miénktől annyira különböző szférában élnek, hogy a puszta létük is fenyegetést jelenthet számunkra. Találkoztunk már ilyesmivel a Föderáció terjeszkedése során.

– Igen, uram, pontosan erre gondoltam – hagyta rá Troi gondterhelten. – Tehát, még ha veszélyt jelentenek is ránk nézve, vajon megérdemlik-e, hogy megöljük őket, csak azért, mert hívás nélkül a hajónk fedélzetére léptek?

– Hmm – morogta Picard. – Remélem, ők is ilyen megfontoltan döntenek majd velünk kapcsolatban. – Körbejárta a nőt, és közben behatóan vizsgálgatta a padlószőnyeget. – Ezt észben fogom tartani. Bármi legyen is a helyzet, nem engedem, hogy a legénység babonaságtól vezérelve cselekedjen. Meg fogjuk találni a hiányzó válaszokat, méghozzá tudományos alapokon.

Troi kihúzta magát.

– Igenis, uram.

– Igenis, uram – csatlakozott Data, elfordulva a számítógép-termináltól.

– Egyetértek, uram – mondta Riker is. – Bárkik legyenek ezek a lények, fel kell tételeznünk, hogy értelmesek, és hogy szándékaikkal tisztába kell jönnünk, mielőtt cselekednénk.

– Úgy van – mormogta Picard. – A kérdés azonban továbbra is válaszra vár – tette hozzá, és tekintetét végighordozta a hídon, melyre egy hajnali temető csöndje telepedett. – Mit keresnek itt?

Szavai jeges vízként zúdultak a tisztek nyakába, és ő meg sem várta, hogy megszáradjanak.

– Mr. Riker, a szolgálati kabinomba! Beszélni akarok magával.

Riker kelletlenül követte a kapitányt a hídról nyíló kisebb helyiségbe. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Picard valósággal megdermesztette egy fagyos pillantással.

– Ön aláásta kapitányi tekintélyemet, Mr. Riker.

Az első tiszt megpróbálta emlékezetébe idézni az elmúlt percek eseményeit.

– Csakugyan, uram? – kérdezte.

A kapitány zömök alakja most, az ablak csillagos háttere előtt kirajzolódva, valóban tekintélyt parancsolt. Mint a király, aki rendre utasítja egyik udvaroncát.

– Igen.

Riker lehorgasztotta a fejét.

– Láttam, hogy azok a formák közelednek önhöz. Nem tudtam, mik a szándékaik.

– Attól még kár volt előadnia olimpiai rúdugrás-gyakorlatát – torkolta le a kapitány. – Elég lett volna egyetlen figyelmeztető szó.

Riker kissé kihúzta magát, és a tiltakozás mellett döntött.

– Uram, az én feladatom gondoskodni az ön biztonságáról.

– Igen, tudom, ez a hivatalos változat – mondta Picard. – Amikor majd annyi küldetést megúszott már élve, mint én, megnézem, mit szól hozzá, ha a maga nyakára is odaültetnek egy nörszöt. Köszönöm az igyekezetét, de engedje meg, hogy ezek után magam gondoskodjak a védelmemről! Végeztem.

– Geordi, ezt nézd meg! Geordi, azt nézd meg! Geordi, mondd meg nekünk, miből van ez! Geordi, nézz át a falakon, mint Superman! Persze, semmi gond, már nézek is. Csak annyit érek, amennyit látok.

– Ne izgassa föl magát! – mordult föl Beverly Crusher. LaForge VIZOR-jának miniatürizált érzékelő-kompenzátorán állítgatta éppen a jelszűrő pontosságát. – Tudja, jobb lenne, ha ezt a munkát egy orvos-technikusra bízná.

– Nem, köszönöm – dörmögte a fiatalember, és világtalan, halványszürke szemével a doktornőre pislogott. Vajon hogy nézhet ki valójában – valójában?

– A hídon történtek után pihentetnie kellett volna – jegyezte meg a nő. – A teste nem képes elegendő energiával ellátni az érzékelőket, ha közben nem pihen. Ezért érez fájdalmakat is. Lazítson néha egy kicsit!

A férfi nagyjából Crusher felé bólintott csokoládébarna fejével.

– Nem bánom, ha fáj – mondta. – A posztomon szükség van rám. De valahogy több elismerésre vágyom a társaimtól. Azt hittem, az Enterprise legénysége más lesz, mint a többi hajóé. – Fejébe megint belehasított a fájdalom, úgyhogy lehunyta a szemét, és öklével megdörzsölte. Nagyon várta már, hogy az imént kapott gyógyszer hatni kezdjen. – Riker egyszerűen azt akarta, mondjam el, mit látok. Mintha az olyan könnyű lenne. Én nem úgy látom a dolgokat, mint más. Nem mindig találom a megfelelő szavakat az érzékelők számítógépes elemzésének adathalmazára. Tudta, hogy rövid távon kenterbe verem a legtöbb komputeres képfeldolgozó programot? A gép hajlamos átsiklani bizonyos dolgok fölött, vagy félreértelmezni őket, mert nem ért meg olyasmiket, amiket én igen.

– Mert nincsenek meg benne a maga ösztönei – mondta Crusher szelíden. – Erre büszke kéne legyen.

– Az is vagyok – erősködött a férfi. – De semmivel nem volt több fogalmam róla, mik azok az alakok a hídon, mint bárki másnak, Mr. Rikert is beleértve. Ha az emberek rám néznek, nem engem látnak, csak ezt a micsodát. – A doktornő felé intett, pontosabban a kezében tartott szerkezet felé.

– Nem értik meg a helyzetét – magyarázta Crusher –, és igazából nem is várhatja el tőlük, hogy megértsék. Nem tudják, mennyi erőfeszítésébe kerül a VIZOR működtetése.

– Persze! – csattant föl, és keserűségében nagyot csapott a térdére. – Tudom én azt... de néha nehéz tárgyilagosnak maradni, különösen, ha mindenki noszogat, hogy meséljem el, mit látok. Fogalmuk sincs róla, mennyi energiámba került megérteni a műszer által földolgozott információkat. Tudja, doki, én nem vagyok gép. Az agyamat nem erre tervezték. Ne higgye, hogy csak ránézek valamire, és máris megjelennek mellette az adatok az összetételéről. Meg kellett tanulnom, melyik impulzus, melyik vibráció, melyik villanás mit jelent... A többiek nem is sejtik, milyen kínokat állok ki, amikor azt kell mondanom: „Nem tudom, mi ez.”

Crusher abbahagyta az állítgatást, és a férfira nézett. Hirtelen rádöbbent, mennyire más ez, mint a többi ember esetében. LaForge így, a VIZOR-ja nélkül nem láthatta, hogy őt figyeli. Nem láthatott semmit. A doktornő most az egyszer örült is neki.

– Tudja, nem könnyű ez nekem – folytatta a férfi. – Évekig, hosszú évekig gyakoroltam, hogy az agyam megszokja ezt a fajta munkát. És valahányszor azt kell mondjam, „nem tudom” vagy „sose láttam még ilyet életemben”, iszonyatosan szenvedek, mert eszembe jut, hogy igazi valójában nem is láthatom meg soha.

– Ó, Geordi... – sóhajtott föl Crusher.

– Olykor húsz-harminc elemzést is elvégzek egyvégtében, és ez szörnyen kimerít. Amikor azt mondom, nem tudom, mi az, amit látok, egyáltalán nem olyan, mint mikor egy látó ember ránéz egy dobozra, és nem látja, mi van benne. Számomra ez olyan érzés, mintha a lélegzetemet visszatartva egyre mélyebbre és mélyebbre merülnék, ügyet sem vetve a fájdalomra... és ha nem érem el a feneket, akkor még vissza is kell úsznom a felszínre, mielőtt a tüdőm szétrobbanna... Áh, el sem tudom magyarázni. Soha nem értheti meg.

Vaktában kinyújtotta a kezét, de a világtalan ember ösztönével rögtön rátalált vele a VIZOR-jára. Kivette a doktornő kezéből, de nem illesztette vissza a helyére. Lecsússzant a vizsgálóágyról, és elindult az ajtó felé. Csalhatatlanul tájolta be a folyosó enyhe légvonatát, egyszer sem ütközött bele a falba. Peckesen sétált ki a gyengélkedőből, mintha csak a doktornőnek akarná bebizonyítani, hogy teljes értékű ember ő a hipermodern mankója nélkül is.

– Geordi – szólt utána Crusher, de csak félhangosan, mert hirtelenjében nem jutott eszébe semmi vigasztaló szó. Aztán összerezzent, amikor hirtelen Riker tűnt föl a semmiből, és a navigátor beleütközött. Pedig olyan szépen ment minden...

– Hadnagy... – kezdett Riker egy üdvözlésbe, aztán döbbenten meredt LaForge után, aki egyetlen elnézést kérő szó nélkül elviharzott mellette. Miután eltűnt a folyosó kanyarulata mögött, az első tiszt megállt az ajtóban, és hüvelykujjával a háta mögé intett. – Hát neki mi baja?

– Maga – sóhajtotta Crusher, és karba fűzte a kezét.

– Én? Hogy kerülök én a képbe?

– Még kérdezi? – A doktornő megragadta Riker karját, behúzta a férfit a gyengélkedőbe, leültette a legközelebbi székbe, és fölvette kioktató testtartását, amit minden szülő ismer. Féloldalasan az egyik vizsgálóágy sarkára telepedett, és komoly arcot vágva belekezdett a leckéztetésbe. – Mondjuk úgy, kissé bántják a hídon történtek.

– Szóval elmesélte...? Rendben, nem szóltam. Folytassa! Mi bántja a hadnagyot?

Beverly Crusher csinos arca elkomorodott.

– Biztosan tudni akarja?

Riker kétségbeesetten tárta szét a kezét.

– Mióta tart engem mindenki ilyen közönyösnek? Persze, hogy tudni akarom.

– De nem ezért jött le ide.

– Nem – ismerte el a férfi. – Azért jöttem, mert tudtam, hogy LaForge itt van, és szerettem volna egy összetétel-elemzést kérni tőle azokról az alakokról. Elvégre ő a legalkalmasabb a feladatra.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most mégis inkább Datát kéri meg rá.

– Miért? Egyszeriben miért eresztett le mindenki ennyire? Hát nem Geordi LaForge a spektroszkópiai szakértőnk?

– Csak szükségszerűségből – mondta a doktornő –, nem önszántából.

Riker hosszasan, némán bámult rá, aztán megcsóválta a fejét.

– Maga haragszik rám. Talán összejátszik a kapitánnyal?

Hirtelen megszilárdult köztük egy összekötő kapocs. Crusher szája megértő mosolyra húzódott.

– Ó... értem. Nem, nem haragszom. De ha megengedi, adnék egy tanácsot.

– Kérem.

– Figyeljen oda Geordi LaForge-ra! Csak egy kicsit figyeljen!

– De hisz figyelek.

– Nem. Meghallgatja, amit elmond önnek, de nem értékeli. Mert azt hiszi, hogy mást se csinál, csak „néz”.

Riker megpróbálta a nő mélyen ülő szeméből kiolvasni szavainak értelmét, de néhány másodperc után föladta a kísérletezést.

– Nem tudom, miről beszél.

Crusher az ölébe ejtette a kezét.

– Uramisten, Will! Maga azt hiszi, LaForge csak fölrakja a szeme elé azt a szerkezetet, és már lát is? Na jó, ez így nem fair... Elmagyarázom. Természetesen kifelé így néz ki a dolog. Vele is próbáltam ezt az előbb megértetni, de az ő szemszögéből... Nos, Geordi LaForge egy a közül a négy világtalan személy közül, akiknél eddig sikerrel ültették be ezt az optikai protézist. Úgy értem, akik tudják is működtetni. Négy ilyen személy van az egész Föderációban.

– Tényleg...? – nyögte ki Riker elgondolkodva. – Folytassa!

Crusher hosszú, mély lélegzetet vett, a megfelelő szavakat kereste, hogy elmagyarázhasson valamit, amit ő maga sohasem tapasztalt meg.

– Amikor ránéz egy almára, körülbelül kétszáz különböző érzékelő-impulzusból kell kikövetkeztetnie az alakját, színét és hőmérsékletét. Azután át kell kalibrálnia a berendezést, hogy adatokat kapjon a molekuláris összetételéről, sűrűségéről és még sok mindenféle másról. Higgye el, nem tréfadolog. Komolyan megerőlteti az agyat. Másfél-ezer impulzus szükséges egyetlen alma képének földolgozásához. Van fogalma róla, Geordi mennyire kimerül, ha nem veszi le a berendezést a szeméről naponta többször is?

– Nem... nem tudtam. De hiszen nem veszi le!

– Mert nem akarja beismerni a gyengeségét. Lelkiismeretessége miatt azonban a nap végére rendszerint teljesen kimerül, és jelentős fájdalmai is vannak.

Riker megragadta a szék karfáját, és a párnázott huzatot jóformán kifacsarta.

– Fájdalmai? Azt akarja mondani, hogy az a berendezés fájdalmat okoz neki.

– Csak ő nem mutatja ki.

– Nem is sejtettem...

Dr. Crusher lezökkent a vizsgálóágyról.

– Hát ilyen ember a hajónk navigátora, Mr. Riker. Most már tudja.

Az első tiszt visszasüppedt a székbe, kék szeme körül ráncokat vetett az erőlködés, ahogy megpróbált maga elé képzelni valamit, amivel az agya egyszerűen nem birkózhatott meg. A fájdalmat azonban megértette, és azt is, milyen lehet naponta újra és újra megvívni vele, mindhiába. Hirtelen tudatára ébredt, mennyire kevés az az idő, amit az emberei társaságában tölt, pedig mindannyian különlegesek a maguk nemében. De a különleges előnyökkel különleges hátrányok is járnak. Data és az ő gép-lénye; Yar a robbanékony temperamentumával és örökös aggodalmaskodásával; Troi és az őt érő folytonos atrocitások; és Geordi, aki vak, de mégsem az, egy ember, aki vagy túlzott részletességgel lát mindent, vagy egyáltalán sehogy, nem ismer – nem ismerhet – középutat. És akkor még a saját örökös hatalmi huzavonájáról a kapitánnyal nem is beszélt, ezen a furcsa csillaghajón, ahol a legénység tagjai közt civilek keveredtek a flottatisztekkel.

Nem volt könnyű az élet az űrben, sőt, nagyon is nehéz. A legelső nap óta adódtak kisebb-nagyobb problémák és összetűzések, melyek hihetetlenül megnehezítették az emberek összeszokását. Sok mindent átéltek már együtt, mégis idegenek maradtak egymás számára. Mit tudott ő például Geordiról? Vajon hogyan viszonyul a férfi más dolgokhoz, mint a látás, és a kormánymű, amelyet kezel? Vajon mi Yar kedvenc hobbija, azon kívül, hogy harcművészeti jártasságát csiszolja? Egy ilyen fiatal és életrevaló nő bizonyára foglalkozik szórakoztatóbb dolgokkal is. Vajon milyen zenét szeret? Töri-e a lábát a cipő? És Wesleyben is több kell rejtőzzön tipikus tizenéves lelkesedésénél. No és Worf... vajon magányos? Annyira egyedül érzi magát, mint néha Troi? Vajon mi tartja őt a Csillagflottánál, amikor visszatérhetne szülőföldjére is? Fajtársai még soha senkit nem vetettek ki maguk közül, tekintet nélkül a körülményekre. Miért nem ment hát haza?

Valahogy mindenki csak egy névvé redukálódott a többiek szemében, amit esetenként kiegészítettek még az illető egy különc tulajdonságával. Data volt az Android, Geordi a VIZOR-ja, Worf a Klingon, Crusher a Doktornő, Wesley a Kölyök, Troi az Agyturkász, Picard pedig a Márki...

Mellette én csak a Paraszt lehetek, gondolta Riker. Vagy még rosszabb. Hagyta, hogy érzelmei kiüljenek az arcára, nem törődött már vele, hogy Crusher csöndben figyeli. Nem ismerem őket. Egyiküket sem ismerem még, pedig sokszor a kezükben van az életem, az övék pedig az enyémben. Picard kapitány pedig... Őt ismerem a legkevésbé. Persze én sem mutattam még neki sokat abból, hogy milyen is az igazi Will Riker – nem igaz?

– Az ördögbe! – suttogta maga elé.

Crusher összeharapta a száját, csírájában elfojtott egy lágyszívű bólintást. Látta a férfi arcának minden változását, észrevette, hogy egyre inkább eluralkodik rajta a bűntudat.

– Tessék? – kérdezte, igyekezve a megfelelő hangot megütni.

– Semmi. – A férfi hirtelen fölpattant, ezzel ismét elkövetve a bűnt, amelyért éppen vezeklésre kárhoztatta magát. Amint azonban az ajtó felé fordult, rádöbbent arra, hogy mit tett, és megtorpant, fél lábon egyensúlyozva tovább. Visszanézett a doktornő felé, és már-már azon volt, hogy visszaül. – Nem... nem mutatjuk ki...

– Riker parancsnok haladéktalanul jöjjön a hídra! Sárga riadó, figyelem, sárga riadó mindenkinek! Riker parancsnok jelentkezzen a hídon!

* * *

– Valami egész az érzékelők hatósugarának a határán, uram.

Tasha Yar hangja kőkeményen csendült, ahogy megpróbálta túlharsogni a sárga riadó szirénáját.

Picard határozottan állt a híd központjában, és a kilátóernyőt bámulta, de szeme sarkából Deanna Troit is figyelte közben.

– Tapogassák le!

– Letapogatás indul.

– Mindenki legyen résen. Az ördög nem al...

– Riker parancsnok jelentkezem, uram. Elnézést a késésért.

Picard a turbólift felé fordult.

– Azt akarom, Egyes, hogy a következő huszonnégy órában száz százalékosan szolgálatra készen álljon. Egyelőre nem tudjuk, mibe botlottunk, de nem szeretem a rejtvényeket. Amíg rá nem jövünk, mi folyik itt...

– Szolgálatra készen állok, uram, semmi probléma. – Riker a kapitány és Troi közé érve megtorpant. A tanácsadónő elkapta a pillantását, és egy percig mindketten a feltörni készülő megnyugtató szavakat nyeldesték vissza. Az első tiszt végre félrefordította a fejét, és észrevette a taktikai konzolnál a szokásosnál is elszántabban kapkodó Yart.

– Ismertesse a helyzetet, hadnagy! – parancsolta.

A nő sápadt bőrű homloka ráncokba futott össze.

– Épp letapogatunk valamit az érzékelők hatósugarának a határán, Mr. Riker, de egyelőre nem tudjuk... Egy pillanat... Ez... ez nem lehet igaz! Nem jön róla semmi adat. Ez képtelenség!

Picard megpördült.

– Egyáltalán semmi? Nem reagál a letapogatásra?

– Nem, uram – nyögte Yar –, még a környező égitestekről sem verődik vissza semmi... – Elhallgatott, és duzzogó gyerek módjára a konzolra csapott. Aztán ellentmondást nem tűrő arccal fölegyenesedett, immár bizonyosságot szerezve a rendellenesség okáról. – Uram, amennyire meg tudom állapítani, egyszerűen elnyeli az érzékelő sugarát.

Picard hitetlenkedő arcot vágott.

– Hát ilyen különös dologról még életemben nem hallottam. Azonnal kérjen megerősítést a fedélzeti űrlaboratóriumtól!

– Már összeköttetésben vagyunk – vágta rá Yar, és a szeme fölszikrázott. – Az eredmény ugyanaz.

A kapitány visszafordult a kilátóernyő felé, és öklével a térdére csapott.

– Az ördögbe! – Királyi méltósággal közelebb lépdelt az ernyőn viliódzó csillagokhoz, és szeme résnyire szűkült az összpontosítástól. – Növelje meg az érzékelők energiaszintjét!

Yar újra fölpillantott.

– Tessék?

– Igen, ismételje meg a letapogatást nagy energiájú érzékelőkkel!

Yar keze megdermedt a műszerpulton, szeme kérdőn villant Rikerre. Szája néma kérdést formált: Növeljem meg?

Az első tiszt úgy érezte, hatalmas súly zuhan a vállára. Legalább fél méterrel alacsonyabbnak látszott, amikor Picard mellé lépett.

– Uram, fölfrissítené az emlékezetünket ezt az eljárást illetően?

Mindenki meglepetésére – és megkönnyebbülésére – a kapitány barátságosan nézett vissza rá.

– Természetesen. – A hajó központi vezérlőpultjához sietett, amelynél Data ült, némán és mozdulatlanul figyelve az eseményeket. Keze máris futkározni kezdett az egyik kisméretű billentyűzeten. – Tudják ez egy többé-kevésbé félhivatalos módszer, a Csillagflotta gépésztechnikusai nem igazán kedvelik, mert... meglehetősen radikális. Ha túl gyakran csinálják, kiégethet egy-két berendezést. Először is aktiváljuk a komputervezérlésű érzékelőket, átállítjuk az energia-leadási szint paramétereit egy rövid, erőteljes impulzusra, aztán utasítást adunk a végrehajtásra. Tessék, ennyi.

Kezét méltóságteljesen fölemelte a pultról, és elégedetten könyvelte el magában, hogy új oldaláról ismertette meg magát a legénységgel. Másodperceken belül a műszerek figyelmeztető lámpáinak villogása jelezte, hogy a letapogató sugár a tiszta energia zabolátlan sebességével elvágtatott az űr végtelenjébe.

– Uram! – rezzent össze Yar a konzolja mögött. – Most határozottan érkezett vissza jel. Úristen! Az a valami megindult felénk a csillagközi űrből. Hetvennyolc másodpercen belül ideér!

– Képet kérek! – csattant föl a kapitány.

– Uram – jelentette LaForge erőltetetten nyugodt hangon –, ahhoz, hogy ezeket a jeleket láthatóvá tegyem, az érzékelőket tizenkét pontnyival át kell kalibrálnom a gamma-sugárzás spektruma felé...

– Csinálja, hadnagy! – mordult rá Picard.

A világtalan fiatalember grimaszra húzta arcát a VIZOR mögött, beütötte a szükséges kódot, lenyomta az indítógombot, aztán lélegzetvisszafojtva figyelte a rendszer méltatlankodó jelzéseit. Végül a számítógép megadta magát.

– Érzékelők maximális fokozatra állítva... Nem tudom, meddig bírják a megterhelést, uram – kiabálta túl LaForge a berendezés tiltakozó sikolyait. – Majdnem megvan a kép... most!

A csillagok elmosódtak a kilátóernyőn, fölizzottak, és újrarendeződtek... aztán a hidat hirtelen egy gigászi, üvegfényű, hamis színű fényjelenség ragyogása árasztotta el. Az árnyalatok vadul hullámzottak, keveregtek benne, miközben az egész hihetetlen sebességgel száguldott feléjük az űrön át. Az északi fényt idéző színei vakítóan villództak, ékesen árulkodva a jelenség elektromos természetéről.

Geordi kezével ösztönösen elernyőzte VIZOR-ját.

– Krrrrisztusom...

A tűzijáték minden szikrája ott fénylett a rémült arcokon. A látvány annyira idegen volt, hogy rettegést lopott a legbátrabb szívekbe is. A jelenség leginkább tűzhöz hasonlított, elektromos kisülések tengeréhez. Mintha a pokol kapuja nyílt volna meg előttük.

Troi alakja hirtelen életre kelt Riker és a kapitány mögött. Rettegő arckifejezését csak tovább hangsúlyozták a kilátóernyő rajta tükröződő felvillanásai.

– Tartsák a hajót távol tőle! Ne engedjék közel!

Picard egyszeriben ott termett mellette.

– Tanácsadónő?

Troi keskeny ujjai karmokként vájtak a férfi karjába.

– Kapitány! Ne hagyja, hogy az a valami a közelünkbe jöjjön!

– De hát nem lehet csak úgy...

– Ne hagyja! – ismételte a nő. – Kapitány, mit keresek én ezen a hajón, ha nem fogadja meg a tanácsaimat? Ha tévedek, lemondok a posztomról. Soha semmiben nem voltam még biztosabb életemben. Kapitány, kérem!

Bíborszínű fényerek vetültek közéjük, mintha csak hangsúlyozni akarnák Troi szavainak jelentőségét, és a szemében csillogó elszántságot.

Picard megragadta a nő karját, és egy ragadozó madár pillantásával fürkészte testének minden rezdülését, hátha kiolvashatja belőlük, mi az igazság. Aztán mély lélegzetet vett, és hangja az egész hidat betöltötte.

– Védőpajzsokat aktiválni! Rendeljenek el vörös riadót!

– Vörös riadó! – visszhangozta Riker késlekedés nélkül, és Tasha felé fordult. – Sebesség és idő a találkozásig?

– Fénysebesség fölötti hatos fokozat, és gyorsul! Találkozás hatvanegy másodperc múlva! – A nő hunyorogva meredt a kilátóernyő kaleidoszkópszerűen vibráló fényeibe. Szőke haja narancsszínben szikrázott, majd világoslilában, kékben, aztán vakító fehérre váltott. Lecsapó keze átszelte a kavargó tűzijátékot, és a hajón fölrikoltottak a riadószirénák. Az eddigiekhez új, villogó vörös fény társult, és az egész csillaghajó köré nagy energiájú védő energiaburok feszült ki.

Picard maga mögé tolta Deanna Troit, a fotelek felé, melyekből nyugalmasabb napokon a hajót irányították, aztán úszni kezdett a fénytengeren át a taktikai konzol felé.

– Yar hadnagy, adjon le fézerágyúval egy figyelmeztető lövést! Értesse meg velük, hogy jobb, ha távol maradnak tőlünk!

Aztán meghallotta maga mögül a tanácsadónő suttogását.

– Fegyvereket... ne!

De már elkésett.

Yar a parancs visszaigazolása nélkül zongorázni kezdett a billentyűzeten, és a kilátóernyő csillagfüggönyét egyszeriben a fézerágyú ikersugara szelte át, két hihetetlen vékonyra sodrott energiaszál, mely óriási távolságok megtétele után is pengeként döfött át bármilyen célt.

– Kapitány, a jelenség tovább gyorsít! – sikoltotta a biztonsági főnök. – A sebessége... most tízes fokozat... tizenkettes! Tizennégy egész kilences!

– LaForge!

A kapitány hangja lövésként dörrent.

A navigátor a pult peremébe törölte izzadó tenyerét, és haladéktalanul kiadta a parancsot a vészgyorsításra. A hirtelen sebességváltozás olyan drasztikus volt, hogy még a Csillagflotta fejlett berendezései sem tudták teljes mértékben kompenzálni gyomorfacsaró hatását.

A hajó megpördült a tengelye körül, és egy pillanat alatt ötös fokozatra, a fénysebesség 214-szeresére gyorsított föl. De hol volt ez még a tizennégy egész kilenctől! Még egyetlen fényévnyi távolságot sem tettek meg, és a jelenség máris beérte őket.

Szent Elmo tüze cikázott végig a hídon, miközben az egész Enterprise vadul hánykolódott. Milliárdnyi apró petárda durrant szét a pajzs széltében-hosszában. Elektrokinetikus lökések terjedtek a hajó egyik végétől a másikig, keresztül csontokon és idegeken, áramkörökön, tekercseken, szőrszálakon, élő és élettelen testeken.

Troi érezte, hogy tüdejéből elhaló sikoly préselődik ki, aztán a földre rogyott. Leterítette az ismeretlen ellenség, mely az ő számára mégis ijesztően ismerős volt. A hídon mindenfelé az elektromosság szikrázó, kék ujjai tapogatóztak. Látta, ahogy egymás után hullanak el a társai, tehetetlenül figyelte szenvedő vonaglásukat a szőnyegen. Hallotta a hajó eresztékeinek recsegését az energiavihar csapásai alatt, és tudta, az Enterprise, akárcsak a legénysége, kétségbeesetten igyekszik ellenállni a támadásnak.

Ezernyi elme súlya nehezedett az agyára, és ő hirtelen megfeledkezett a hajóról, megfeledkezett minden másról a fájdalmon kívül. Sikoltozást hallott, zombik és kísértetek huhogását, temetői lények hangjait, melyeket Picard száműzetett gondolataik közül. Igyekezett nem odafigyelni a fülrepesztő zenebonára, próbálta megőrizni tudatában a rendet. Ujjai elektromos-kéken markolták a levegőt, szeme pedig tágra nyílva meredt előre, bármennyire szerette volna lehunyni.

A jelenség ott sivított körülötte, és az agya után szimatolt, mintha csak az ő telepatikus képességei vonzották volna ide. Troi elernyedt izmokkal terült el a szőnyegen, de a szeme továbbra is nyitva maradt, testén pedig kék szikrák pattogtak.

Riker látta mindezt, és megpróbálta elérni a nőt, hogy segítsen rajta. A támadás azonban őt is leverte a lábáról. A hajó úgy megtelt elektromossággal, mint viharban a villámhárító. Kékes lidércfények táncoltak a konzolok fölött, és maga a padló is valósággal cigánykereket hányt a talpuk alatt. Kínos lassúsággal teltek a másodpercek, de a tüzek végül fokozatosan kihunytak Deanna Troi testén. A nő továbbra is úgy hevert a szőnyegen, mintha valami leejtett apró holmit keresne.

Riker ismét megpróbált odakúszni hozzá, ám ekkor mellette hirtelen megpördült egy szék, és Data repült ki belőle, hogy aztán hanyatt rázuhanjon a központi vezérlőpultra. Ezúttal őt lepték el a pisztolylövésekként pattogó szikrák. A hajó még egyszer, utoljára megrázkódott, és a híd egyszerre elcsöndesült. A viliódzó energia mindenfelől egyetlen pontba áradt össze, az android testét vonta ragyogó dicsfénybe.

– Data! – LaForge futásnak eredt a vezérlőpult felé, de váratlanul útját állta Riker válla, és félrependerítette.

– Hozzá ne érjen!

Ötödik fejezet

– Senki ne érjen hozzá! – ordította túl Riker a sercegést.

LaForge nekirontott az első tisztnek.

– De hisz ez megöli!

Rikernek valósággal rá kellett vetődnie, csak úgy tudta megállítani. A navigátor még akkor is igyekezett kiszabadulni, de erőlködése hiábavalónak bizonyult.

Data rángatózva hevert a vezérlőpulton, testét energiaszálak fonták be. Szája egyszer csak mozogni kezdett, mintha egy láthatatlan kéz manipulálná.

– Ha...jó... kap...cso...lat... kap... meg...öl...

– A jelenséggel kommunikál? – kiabálta Picard a nagy recsegés-ropogásban. – Data! Kapcsolatba lépett vele? Kapcsolatba lépett vele? Data!

A hajó rángatózása lassan csillapodni kezdett, már csak időnként pattant ki egy-egy szikra a megbolondult műszerekből. Datát engedte el utoljára az energiabéklyó, de végül csak elege lett, és elszivárgott a pult áramköreibe. Nyomában csupán zavarodott, magányos fényecskék vándoroltak még a kijelzők ablakai mögött. Data lecsúszott a konzolról, és a padlóra huppant. Esés közben még sikerült elkapnia a pult peremét, így a térdére érkezett. Arcára nagyon is emberi, páni félelem ült ki, és láthatóan egész testében remegett.

Geordi végre kiszabadította magát Riker karjából, gyorsan letérdelt, és kezével föltámasztotta Data fejét. Az első tiszt nem foglalkozott velük tovább, inkább leguggolt Troi élettelenül heverő teste mellé. Karjába kapta a nőt, és közben még jelvény-kommunikátorát is sikerült megérintenie.

– Gyengélkedő, vészhelyzet a hídon!

– Kapcsoljanak ki minden rendszert! – kiáltotta a kapitány vele egy időben. – Csak passzív érzékelőkkel figyeljék a támadónkat, még egyszer meg ne próbálja senki sugarakkal bombázni!

– Igenis, uram, passzív érzékelők – igazolta vissza a parancsot Yar rekedtes hangon. Sápadt porcelánbaba arca csak úgy vonaglott a mögötte tomboló érzelmektől.

– Hol jár most? – kérdezte Picard.

– Eltávolodott – mennydörögte Worf. – Körülbelül két fényévnyire tőlünk megállapodott, és most épp nem csinál semmit, csak lassan mozog ide-oda egy mértani pálya mentén.

– Ide-oda?

– Igen, uram. Egy képzeletbeli kocka élei mentén manőverez. Azt hiszem, bennünket keres, kapitány.

– A hajó állapota? – Picard körbehordozta tekintetét a hídon, el-elidőzve az itt-ott még fölbukkanó elektromos kisüléseken.

– A védőpajzs hetvenkilenc százaléka elpárolgott, uram – jelentette Worf mérgesen. – Több rendszer is kisült a fedélzeten. A csillaghajtómű üzemképtelen. A kommunikációs berendezések úgyszintén. Az érzékelők megbízhatatlan jeleket adnak le. A legrosszabb a pajzsok állapota, azoknak az újratöltődése tart majd legtovább.

– A parancsnoki tányér állapota?

– Léknek semmi nyoma. Minden részleget megviselt a találkozás, de egyiket sem annyira, mint a hidat és a csillaghajtómű vezérlőközpontját. Úgy tűnik, a támadás a hajó legtöbb energiát kibocsátó részeire összpontosult.

– Egyáltalán mi volt ez az egész?

Worf vállrándítás helyett klingon módra lebiggyesztette az ajkát, és Tasha Yarra nézett. A nő fészkelődni kezdett a székén.

– Nyilvánvalóan antianyaggal bombáztak minket – szólalt meg Yar, és közben ideges pillantást vetett a még mindig a padlón kuporgó Geordira és Datára. – A gépház jelentése szerint támadónk magába szívta a védőpajzs és több fedélzeti rendszer energiáját, főleg a hajófalhoz közel eső részeken. A számítóközpont nem károsodott, uram, de kétlem, hogy még egy ilyen összecsapást kibírnánk.

– A pajzs hetvenkilenc százalékát magába szívta? Hát, akkor én is kétlem.

Most már Riker is fölnézett Troi mellől.

– Sosem láttam még semmit ilyen sebességgel haladni. De mi történhetett? Miért vonult vissza?

– Ennek egyelőre csak ő a megmondhatója – jelentette ki Picard higgadtan.

Lehajolt, és segített Rikernek Troit beemelni az egyik fotelbe. A nő nyitott szemének csak a fehérje látszott, és egész teste még jobban reszketett, mint Datáé. Amikor két ápoló ugrott elő a turbóliftből, Picard odaintette őket, de maga is ott maradt, a vizsgálat eredményére várva.

– Sajnálom... sajnálom... – nyöszörögte Troi.

– Ugyan már! – szólt rá a kapitány gyengéden. – Ha maga nem figyelmeztet minket, még a védőpajzsot sem aktiváljuk időben. Nem is merem elgondolni, hogy akkor mi történt volna velünk. Szeretném, ha alaposan kivizsgáltatná magát a gyengélkedőn. Ne, ne is ellenkezzen, tanácsadónő!

Riker fölegyenesedett.

– Az antianyag széttéphette volna a hajót.

– De a fegyverek – hörögte Troi –, figyelmeztetnem kellett volna... de nem emlékeztem...

– Mire nem emlékezett? – csapott le rá Picard. – Miről beszél?

– Tudtam... tudtam, hogy a fegyvereink... Kapitány, sajnálom...

– Tudta, hogy a fegyvereink fölkeltik a figyelmét? Ezt akarja mondani?

Troi kétségbeesetten kapaszkodott a székbe, minden tagja kocsonyaként reszketett, egy bólintásra azonban még telt az erejéből.

– Vigyék a gyengélkedőbe! – utasította Picard az ápolókat. Szerette volna a tanácsadónőt minél előbb munkára készen látni. Aztán még Troi után szólt: – Ezt a témát még nem zártuk le.

– Igenis, uram – suttogta a nő elhaló hangon, és hagyta, hogy a két egészségügyis kivezesse a hídról. Tudta, hogy Riker figyeli, tudta, hogy a férfi szívesen vele tartana, de neki annyi minden járt most a fejében... annyi minden...

– Kapitány – csendült föl Geordi hangja. – A színkép- elemzés eredménye szerint a támadónk vizuális felépítése ugyanolyan volt, mint a korábban látott alakoké.

Picard mogorván pillantott rá.

– Azt akarja mondani, hogy az egész csak egy hatalmas kísértet?

– Uram! – nézett föl Yar a műszerekről.

– Mondja! – fordult felé Picard.

– Most kaptam meg a gépház elemzését. Ez a valami antianyagot is tartalmaz, de nemcsak abból áll. Amikor körülvette a hajót, a milliónyi apró robbanást a pajzzsal érintkező antianyag-részecskék okozták. Ha sikerült volna valahol átszakítania...

– Minden rendszer maradjon kikapcsolva további utasításig! Csak a legszükségesebbek működjenek! – Picard ökölbe szorította a kezét, és megindult a központi vezérlőpult felé. – Data, működőképes?

A megszólított most jobban hasonlított egy megrémült gyermekre, mint egy androidra. A padlón térdelt, és reszketve kapaszkodott Geordiba. A kapitány kérdését hallva összeszedte kevéske megmaradt energiáját, és fölemelte a fejét.

– M-működőképes... vagyok... uram...

– Kapcsolatba lépett azzal a valamivel odakint?

– Alighanem... uram... ez történhetett...

– Van jelentenivalója?

– Nincsen, uram, nem... nem tudtam meg semmit a kapcsolat során.

– Na álljon már föl! Képes rá?

– Kapitány! – Yar hadnagy láthatóan nem szívesen vágott ismét a szavába, főleg nem újabb rossz hírrel. Amikor Picard feléje fordult, kihúzta magát, és nekitámaszkodott a taktikai konzolnak. – A jelenség energia-kisugárzása harmincegy százalékkal nőtt a támadás előttihez képest.

Riker a fejét csóválta.

– Remek. Azt az energiát tőlünk lopta el.

Ezúttal Geordi is hozzászólt a témához.

– Mi pedig itt lebegünk tehetetlenül, mint egy darab fa, míg ő a pajzsunk kétharmadát emészti.

Riker a navigátor megjegyzését hallva hirtelen rádöbbent, hogy az ő dolga alternatívákat kidolgozni a helyzet megoldására.

– Lefogadom, ízletesnek találta a csillaghajónkat. A kérdés most az, mikor lesz újra éhes?

– Ezt igazán szépen megfogalmazta, Egyes, de rajtunk nem sokat segített vele – szólt Picard szárazon, azzal megfogta az android egyik remegő kezét, és Geordival kettesben talpra rángatták. Utána addig támogatták, míg végre vissza nem nyerte az egyensúlyát.

– Nem, uram – ismerte el Riker –, de ha ez a valami az energia-kibocsátásunk alapján talál ránk, akkor el is rejtőzhetünk előle.

Picard elismerően pillantott rá.

– Magam is éppen erre gondoltam.

– Uram!

A kapitány hátratekerte a nyakát.

– Mi van már megint, Yar?

A biztonsági főnök ismét vigyázzba vágta magát, de azért csak folytatta a jelentését, mert úgy érezte, egy ennyire különös észlelést nem bírt magában tartani. Megpróbált minél hitetlenkedőbb hangot megütni.

– Uram, attól tartok, a passzív érzékelőink nem működnek rendesen. Vagy csak én nem olvasom le helyesen a kijelzőket...

– Jelentsen már világosabban!

A nő megcsóválta a fejét, és a homlokát ráncolta.

– A jelenség energiaszintje mintha lassan csökkenne. Határozottan egyre alacsonyabb.

– A jelenség belsejében?

– Igen, a belsejében.

– És, mi a baj azzal?

– Hát, a tömege nem... Worf, leellenőrizné?

– Máris – morogta Worf.

– Hadnagy!

– Igen, uram. Szóval a tömege közben nem változik. Az antianyag sűrűsége is azonos marad, és a kisugárzás sem nőtt meg jelentősebb mértékben.

– Az lehetetlen – mondta Picard. – Energia nem tűnhet el. Ez a fizika egyik alaptörvénye. Valahol ott kell lennie.

– Bárcsak így lenne – suttogta a nő. – Igen, uram, ez a különös az egészben. Az egész mérésről mérésre mintha pulzálna. A tömege, az energiaszintje... egyetlen adata sem állandó.

– Akkor ez a válasz kulcsa... Van valakinek valami ötlete vagy elmélete? – tette még hozzá éles hangon, érezhetően megnövelve a híd levegőjét megülő feszültséget.

– Inter... inter...

– Igen, Data? Van valami ötlete? Data, hall engem?

– Inter... dimen... zionalitás... – Az android immár leplezetlenül Geordira támaszkodott, arcán azonban az iménti rémület helyett a megerőltetett koncentráció kifejezése ült ki.

– Próbálja meg újra, Data – sürgette Picard, és közelebb lépett hozzá, de azt a vágyát már inkább leküzdötte, hogy segítsen neki kiegyenesedni.

– Az egyetlen lehetőség az – kezdte újra az android –, ha az energia... kisugárzás... nélkül... eltűnik... hogy a jelenség... több dimenzióban... létezik párhuzamosan... uram. – Észrevehető erőfeszítéssel kihúzta magát, és hálás pillantást vetett Geordi felé. – Csakis így tűnhet el a védőpajzsainktól elszívott tömérdek energia, anélkül, hogy észlelni tudnánk.

Picard mogorván nézett rá, de az elmélet logikáját nem vitathatta.

A felső hídon Yar a fejét csóválta.

– Ez nekem magas – morogta.

– Szó se róla, nem mindennapos elgondolás – mondta Picard elgondolkozva.

– De ez az egyetlen elmélet, ami magyarázatot adhat a történtekre – vágta rá Riker. – Az ördögbe is, így rögtön értelmet nyer a kísértet-teória.

– Valóban – bólintott a kapitány gyászos arccal de ez egyben azt is jelenti, hogy mostantól kezdve minden elképzelésünkkel vaktában tapogatózunk. Ez a valami akár száz naprendszerben is lehet egyszerre, száz különböző dimenzióban.

Riker a kilátóernyőre pillantott, a jelenségnek a csillag- függöny bal fölső sarkában, két fényévnyi távolságban sziporkázó képére.

– Ráadásul bármennyi energiát fordítunk is a védekezésre, azt ő kedélyesen bekebelezi. Talán jobb lenne odébbállni.

A kapitány szemöldökrándulása arról árulkodott, hogy szívesen elfogadná a javaslatot.

– Nem tehetjük – szólalt meg aztán. – Legalábbis még nem. Az a valami előbb egy pillanat alatt fölgyorsított tizenötös sebességfokozatra. Rögtön utolérne bennünket. Most láthatatlanná tettük magunkat a számára, azáltal, hogy drasztikusan lecsökkentettük a hajó energia-felhasználását. Amíg nem mozdulunk, biztonságban vagyunk. Legalábbis egyelőre.

– Hogy vagy? – kérdezte Riker halkan, miközben igyekezett nem túl feltűnően megközelíteni Wesleyt.

A fiú összerezzent. Azt hitte, az események hatása alatt senkinek nem jut eszébe vele foglalkozni.

– Jól, uram. Mindenesetre nem nyugtat meg, hogy itt lebegünk mozdulatlanul a semmi közepén.

Riker a kilátóernyőre pillantott, az utánuk szaglászó távoli hamisszín-jelenségre.

– Semmi mást nem tehetünk, míg rendbe nem hozzuk a károkat, és ki nem találjuk, hogyan tűnhetünk el innen anélkül, hogy a figyelmet fölhívnánk magunkra.

– Esetleg napszél segítségével, uram? Annak a közeli kis napnak a fénye elég lenne, hogy elvitorlázzunk...

– De csak túl lassan. Közben a jelenség ránk találhat. Nézd csak meg! Olyan rendszer szerint kutatja át a környező űrt, hogy még impulzusmeghajtással sem kerülhetünk ki időben az útjából. A tér egy kocka alakú részét vizsgálja át módszeresen, méghozzá fénysebességgel. Ha megpróbálunk mellette kisurranni, míg a védőpajzsaink nem töltődtek föl teljesen... te is tudod, mi lehet annak a következménye.

Wesley keskeny válla megereszkedett.

– Igen, tudom. Néha azt kívánom, bárcsak ne látnék magam előtt annyira tisztán mindent. Ha nem kéne gondolnom bizonyos dolgokra. De, Mr. Riker, eddig még nem hallottam passzív érzékelőkről.

– Ó – mormolta az első tiszt. – A passzív érzékelők csak azokat az adatokat dolgozzák föl, amik a környező objektumokból sugároznak felénk. Az aktív érzékelők ezzel szemben maguk küldenek ki sugarat, és a visszaverődő jeleket vizsgálják meg. Mivel a jelenség az energia-kibocsátásunk alapján talál ránk, ha aktív érzékelőket használunk, az világítótoronyként jelezné számára a pozíciónkat.

– És ugyanez a helyzet a védőpajzzsal is – tette hozzá LaForge.

– Meg a fegyverekkel. – Szólt bele a társalgásba Yar is, aki most a jobboldali rámpán állt, fél szemmel a taktikai konzolt figyelve, fél szemmel pedig a kilátóernyőn száguldozó hamisszín-jelenséget.

Riker várt, míg szavaik hatása leülepedik a fiúban. Nem gondolta, hogy beszélgetésüket a többiek is hallják. Közelebb hajolt Wesleyhez, és még jobban lehalkította a hangját, de a kísértetiesen néma hídon ez is úgy hangzott, mintha szócsövön át harsogna. Mivel a rendszerek egy része a támadás következtében károsodott, a java pedig kikapcsolva készenléti állapotban várakozott, a helyiség zajszintje szokatlanul alacsony volt.

– Aktív érzékelők nélkül pedig csak nagyon óvatosan navigálhatunk. Sebesség tekintetében ugyanott tartanánk, mint a napszél-meghajtás esetében.

Wesley bólintott, jelezve, hogy belenyugodott az igazságba: ebből a veszedelemből semmiféle gyors csoda nem segíti ki őket.

Picard kapitány a baloldali rámpa alján, szolgálati kabinjának ajtaja mellett állt, és hátratett kézzel figyelte a tehetetlenség érzésével küzdő embereit. A sugdolózó Rikerre és Wesleyre pillantott, és keserűség hasított belé. Bárcsak meglenne benne is a képesség, hogy néhány közvetlen szóval megnyugtassa a legénységet!

Szívesebben lett volna most egy határőr-cirkálón, egy romulán támadás kellős közepén, egymagában mondjuk hat hajó ellen. Akkor csak olyan bajtársak miatt kellene aggódjon, akik tudták, mire vállalkoznak, amikor jelentkeztek az útra. Neki pedig nem lenne megkötve a keze, radikálisabb megoldásokkal is próbálkozhatna, anélkül, hogy a fedélzeten lévő ártatlan házastársak és gyermekek sorsáért kéne aggódnia. Akkor nem rettegne a hajó minden egyes hirtelen irány- változtatásánál, nem is beszélve egy tényleges csatahelyzetről. Így azonban, valahányszor csak megremegett talpa alatt a fedélzet, női és gyermekarcok bukkantak föl emlékezetéből, melyek mind tőle várják a biztonságot és a védelmet.

Miközben Rikert nézte, engedélyezett magának egy kis irigységet. Valahányszor első tisztjére pillantott, lelki szemével egy transzporterdobogón látta, felderítőcsapat élén, készen arra, hogy lesugározzon valahová, hátrahagyva a szabályzat értelmében hajójához kötött kapitányt. Az ilyen izgalmas feladatok végrehajtása során Riker csak saját magáért felel, és a csapata többi tagjáért, míg Picard-nak szünet nélkül gondoskodnia kell több száz család biztonságáról. Hol vannak már a régi szép idők, amikor a hajózás még kalandot jelentett egy jól képzett, csekély létszámú legénység számára? És hogyan lett belőle hirtelen egy apró, túlnépesedett sziget kormányzója?

Hiányzott neki az első tiszti élet izgalma, de visszasírta azt az időszakot is, amikor még egy kisebb hajó kapitánya volt, melynek személyzete nem családostul szállt a fedélzetre. A veszélyt, a kalandot lételemének érezte. Erre most itt ülhet naphosszat egy hatalmas csillaghajó hídján, jóságos atyaként gondoskodva nagy létszámú, űrjáró pereputtyáról. Se nem kapitány, se nem első tiszt, ráadásul ez a Riker is itt van a nyakán, akinek kifejezetten az a feladata, hogy őt távol tartsa minden izgalomtól.

Micsoda irónia! Munkaszeretetével rászolgált az örökös tétlenségre. Első tisztjére pedig, akit saját jobb kezének kellett volna érezzen, egyre inkább útjába tornyosuló akadályként tekintett.

Eddigi kalandjaik során Picard azzal nyugtatgatta magát, hogy majd csak kitalál valami kompromisszumos megoldást. Egyes helyzetekben azonban egyszerűen nem léteznek kompromisszumok, és ez a fájdalmas igazság lassan előtte is egyértelművé vált. Bizonyos esetekben csak előre vagy hátra lehet lépni, Riker pedig mindenképpen gátló tényezőnek bizonyult. Picard egyre növekvő keserűséggel figyelte a nélküle útnak induló felderítőcsapatokat. A hátrahagyottság érzése nem hagyhatott alább benne.

Kapitány. Vajon ez az igazi rangja? Vagy inkább kormányzója ő az Enterprise-nak?

Itt van neki ez az ezer-egynéhány ember, akik bolygó helyett egy űrhajót népesítettek be, vagyis magát az űrt. A Föderáció polgárai. A mostani gyermekek gyermekei is generációkon át ezeket a hajókat tekintik majd otthonuknak, hazájuknak, szülőföldjüknek. Ha megkérdezik tőlük: „Hová való vagy?”, azt felelik majd: „Az Enterprise-ra.”

Űrkolónia ez, egy mesterséges világ. Egy hely, nem egy jármű. Egy mozgó hely. Lakói nem egyik-másik szektor, bolygó vagy állomás polgárai, hanem a Föderációé.

Végre megvalósulhat az igazi egység a Föderáción belül, megtehetik az első lépést afelé, hogy az ember minden bolygón egyformán otthon érezhesse magát. Mint a régi Egyesült Államok idejében: nem számított, ha valaki Vermontban született, de később Kaliforniában élte le az életét. Tágabb otthonából, Amerikából nem mozdult ki közben. Hívhatták Bairdnek, Jamamurának vagy Kwaménak, attól még nem volt feltétlenül skót, japán vagy ghanai hazafiságú. Amerikainak érezte magát. Az űrkutatás néhány évtizede után sokan már „a Föld polgárának” vallották magukat, bármelyik országban születtek is. És most egy ugyanilyen jelentős lépésre készül az emberiség. Mert valaki akár a Földön jött világra, akár az Epszilon Indii VI-on, mindenképp a Föderáció polgárának számított. Az Enterprise „kolónia” lakói bármelyik szövetséges bolygóra látogatnak is el, ott barátsággal fogadják őket. Ez a csillaghajó a civilizációk legnagyobb, legfantasztikusabb olvasztótégelye, egyedülálló kísérlet a maga nemében. Reménykeltő...

...de egyben kockázatos is.

És Jean-Luc Picard feladata, hogy gondoskodjon sikeréről.

Miért én? Vajon a presztízs csábítása annyira elvakított, hogy nem vettem észre, életemből kivész a kaland és a szabadság? Gyerekek. Még hogy gyerekek egy csillaghajó fedélzetén!

– Mr. Riker! – szólalt meg hangosan, megszakítva gondolatai fonalát. – Szeretném, ha ön, Data és LaForge lemennének a gépházba, és elvégeznék a jelenség teljes spektrometriai és elektronikai elemzését, amíg még van rá idő. Tudni akarom, mi történhet, ha tüzet nyitunk rá a fegyvereinkkel, és azt is, hogy mi lesz, ha nem. – Aztán váratlanul első tisztje felé bökött az ujjával. – Riker, maga felel érte, hogy végre megtaláljuk a hiányzó válaszokat!

Az első tisztnek minden önuralmára szüksége volt, nehogy kimutassa idegességét. Érezte, ahogy testének összes izma megfeszül.

– Igenis, uram – bólintott, és elindult a turbólift felé. – Data, LaForge, jöjjenek velem!

Beléptek a liftbe, de a kormánymű és a központi vezérlőpult egy pillanatig sem maradt kezelő nélkül: Worf és Tasha telepedett le a székekbe. Picard igyekezett lerázni magáról a magányosság érzését. Körülnézett. A hajó még mindig itt van, a berendezések zümmögnek, a komputer a hibás áramköröket kiiktatva új medreket keres az elektromosság folyóinak, egyik rendszer a másiknak adja át fölös energiája minden cseppjét az előre megállapított fontossági sorrend szerint, és a számítóközpont ezrével hozza azokat a precíziós döntéseket, amikre csak egy gép képes. Lelki szemeivel maga előtt látta az alsóbb fedélzeteken dolgozó gépésztechnikusok seregét, legalább olyan tisztán, mint Troi tanácsadónő az őket fenyegető lényeket.

– A gyengélkedőn leszek – közölte, és elindult ő is a lift felé.

– Zavarodottság, uram.

Troi egy vizsgálóágyon feküdt a gyengélkedő természetellenes csöndjében, és éppen az érzéseit próbálta a lehetetlennel határos módon szavakba önteni. Jobbján Picard kapitány állt, és szigorú arccal igyekezett erőt önteni belé. A másik oldalon Beverly Crusher sürgölődött, sokkal melegebb, együttérzőbb gondolatokat sugározva magából. De Troi azért a kapitányt is megértette, hiszen tudta, válaszokra van szüksége, javaslatokra. Ő azonban egyelőre semmi konkrétummal nem szolgálhatott.

– Mintha ezernyi különböző érzelem-sugár indulna ki belőle – magyarázta. – Talán milliónyi. Egyszerűen képtelen vagyok pontosabban elmagyarázni... Doktornő, most már fölkelhetek?

Crusher feddő pillantást vetett rá.

– Azt hiszem, igen – mondta aztán vonakodva. – De csak azért, mert nem találtam semmi rendellenességet. Ez persze még nem jelenti azt, hogy nincs is.

Leemelte Troiról a diagnosztikai burkot, aztán félreállt az útból, és hagyta, hogy a kapitány lesegítse a tanácsadónőt a vizsgálóágyról. Egy közeli asztalhoz telepedtek át. Beszélgetésüket, úgy tűnt, a férfi még korántsem tekinti befejezettnek. Picard a doktornőt is odaintette, és amikor már mindannyian ültek, összefűzte az ujjait, és kezét az asztalra támasztotta.

– Lehetséges, hogy ez a jelenség valójában jármű, és ön a legénység érzelmeit fogja föl?

– Ez a gondolat már az én fejemben is megfordult – mondta Troi, elhatározva, hogy nem ismeri be tanácstalanságát. – Még nem vetettem el. De ha azokat az alakokat kísérteteknek tituláltuk, akkor amit én fölfogok belőlük, azt a... lelküknek nevezném. Ne, kérem, hadd folytassam! Tudom, hogy ez a meghatározás pontatlan, és nem különösebben tudományos. A „lélek” elvont fogalom, de azt hiszem, azok a lények is így tekintenek saját magukra.

– Ezek szerint személyiségük egy részét érzékeli? – kérdezte Crusher. Előrehajolt, hajának rézvörös zuhataga átömlött a válla fölött.

Troi kislányos szeme elkerekedett.

– Ó, igen! Ezért kételkedtem a megérzéseimben. Egyik-másik látomásom ugyanis ijesztően tiszta volt.

Például Vasszka képe, vagy a neki adott parancsok az idegen támadásakor...

– Ezt eddig nem mondta – mutatott rá a kapitány. Hangja türelmetlenül csendült, mintha azt várná, hogy világos jelentést tegyen ezekről az igencsak bizonytalan élményekről.

– Nem, uram. Korábban nem voltam biztos benne. Csak a hídon jutott eszembe, amikor az a valami megtámadott engem. Bárcsak el tudnám magyarázni...

– Azt akarja mondani, hogy Rejkov kapitány személyét érzi a legerősebben? – vetette föl Picard.

– Többnyire – felelte a nő. – Az övé mindenesetre a legerősebb. De uram... rajta kívül még sokan vannak. Nagyon sokan. Az élesebb víziókra megszámlálhatatlan más életerő halványabb képe vetül. És ezek nem a jelenségen belül léteznek, hanem mintegy fényudvarként veszik körül. Akármerre megy, ezeket viszi magával.

– A rabjai?

Picard nyers szavaira Troi összerándult. Hátradőlt a széken, mintha ki akarná vonni magát a beszélgetésből, és mediterrán arcvonásairól minden érzelem eltűnt. Fekete tintaként csillogó betazoid szeme is kiürült.

– Azt kívánja, uram, hogy elméleteket gyártsak?

– Arra kérem, hogy segítsen kidolgozni egy akciótervet – mondta a kapitány vagy legalább egy elképzelést arra, hogyan közelíthetjük meg őket.

– Igenis – mormolta a tanácsadónő. – És én segítség helyett csak nehéz helyzetbe hoztam önt.

– Nem a maga hibája, Deanna – mondta Crusher.

– Egyáltalán nem – vágta rá Picard is.

Troi telepatikus képességeihez folyamodott, hogy tisztább képet kapjon a férfiról, de a kapitány gondosan magába rejtette az érzelmeit. Érezte benne az ellenállást, mely elegánsan hárította a próbálkozását, és ő udvariasan vissza is húzta mentális csápjait.

– Ha ezek az életesszenciák rabok, ahogy ön mondta – folytatta tovább a tanácsadónő és mi elpusztítjuk a börtönüket, azzal nem válunk vajon gyilkosaikká?

Ezzel a kérdéssel egy csapásra megérkezett Picard gondjainak gyökeréhez. A férfi szó nélkül nézegette egy darabig. Troi megjelenése előkelő volt, elgondolkozó, egzotikus – igen, ez rá a legmegfelelőbb szó –, de most ott tükröződött rajta az aggodalom és a tehetetlenség is.

– Ön művésze a munkájának, tanácsadónő – jegyezte meg halkan –, de tudom, hogy meg is fizeti az árát. Feladata sokszor szenvedést okoz magának. Higgye el, nekem is az enyém. Ha egyetlen lehetőségünk a túlélésre annak az ezernyi vagy milliónyi tudatnak az elpusztítása, amiket ön érez, mit tehetünk? Hogyan döntsek? Mentsem magunkat, vagy áldozzam föl a legénységemet? Kinek az élete ér többet?

– Ez az egyik nagy hibája az Elsődleges Irányelvnek, Jean-Luc – szólalt meg Crusher. – Ha csak úgy mentheti meg az ember azoknak az életét, akikért felelősséggel tartozik, hogy beleavatkozik egy idegen világ életébe... Hát, én sem tudom, mit tennék. Talán ilyenkor meg kell számolni, melyik oldalon hány élet forog kockán?

A kapitány hátradőlt, és ökölbe szorított kézzel végigsimított az alsó ajkán.

– Abból, amit a tanácsadónő mondott, úgy tűnik, mi vagyunk igen jelentős kisebbségben. – Megnyomta az asztali interkom adás-gombját. – Picard a hídnak! Mi a helyzet odafönt?

– Nem változott, uram – jelentette Yar. – A hajó állapota javul, de a pajzs helyreállítása még sok munkánkba kerül. A legtöbb rendszer csak félgőzzel működik, köztük a térhajtómű is.

– Mesés – jegyezte meg Picard gúnyosan. – Szeretném, ha gyorsabban dolgoznának.

– Higgye el, uram, én is szeretném.

– Végeztem... Tanácsadónő tud mondani valami... bármi konkrétabbat?

Troi fölsóhajtott.

– Megpróbáltam elkülöníteni az érzékeléseimet, hogy megtudjam, vajon csak lények emlékezetét őrizte meg az idegen, vagy valóságos életesszenciáját. Eddig azonban sajnos nem jutottam eredményre.

– Én ön miatt aggódom – mondta neki Crusher.

Troi szája halvány mosolyra húzódott.

– Igazán kedves, de ha nem használhatom a képességeimet a hajó érdekében...

– Tudja jól, miről beszélek – vágott a szavába a doktornő. – A telepátiával járó veszélyekről. Ha egy erőteljesebb elmével kerül szembe, Deanna, az öné károsodhat. Azon pedig nem segít, ha bekötözöm.

– Megpróbáltam előlük lezárni a tudatomat, de minden gátat ledöntenek...

– Azt akarja mondani, hogy ezek a lények valóságos veszélyt jelentenek az ön számára? – mordult föl hirtelen Picard.

Troi rémülten kapta szája elé a kezét, amint végiggondolta a lehetőségeket. Már az elején tudta, hogy sok jóra nem számíthat.

– Ez az egész ügy nagyon aggaszt – jelentette ki Crusher. – Wesley beszámolója alapján az eseményeket tömeghipnózisként könyveltem volna el, csakhogy azt nem érzékeli a komputer. És éppen ez, a dolog tudományos realitása a legijesztőbb. Ó... Kapitány, most jut eszembe, Wesley azt mondta, kérjek bocsánatot öntől a nevében.

Picard egy pillanatra elgondolkozott.

– Miért? – kérdezte aztán.

Crusher pislogott egyet.

– Nem tudom. Azt hittem, ön érteni fogja.

A férfi rövid szünet után megrázta a fejét.

– Nem jut eszembe semmi, ami indokolhatja, doktornő.

Crusher zavartan vont vállat.

– Értem. Akkor én kérek elnézést. Wesley abban a korban van, amikor egy gyerek azt hiszi, minden felnőtt előítéletekkel viseltetik vele szemben.

Picard legyintett.

– És igaza is van. De hát gyerek, majd kinövi. Addig azonban viselkedjen csak gyerekként, senki nem vár el tőle se többet, se kevesebbet. Felnőtt korában már úgysem teheti meg. Akkor majd más előítéletekkel kell szembenéznie.

– Mint például amilyenekkel magasabb rangú tisztek viseltetnek az alájuk rendeltekkel szemben?

– Igen. – Picard fölkuncogott, szája bánatos mosolyra húzódott. A hangulatváltozás helyreállította tisztánlátását, úgy érezte, könnyebben elviseli már ezt a nehéz helyzetet is.

Troi elfordult, és kinézett az ablakon. Várta, hogy véget érjen a pillanat. És mindenki más a telepatákkal szemben, gondolta. De hát nem is csoda, a bizonytalanságok helyett csak újabb bizonytalanságokkal szolgálhatok, a tudatlanság helyett kétségekkel. Több hasznomat már soha nem vehetik?

– Ha ezek a lények rabok – töprengett Picard hangosan –, akkor értük is éppúgy felelős vagyok. De vajon jogomban áll-e helyettük dönteni? Minden erőnkkel meg kell próbálnunk valamiképp kapcsolatba lépni velük.

Troi visszanézett rá, arcára visszatért a félelem.

– Csakhogy ahhoz energia kell, uram. És akkor az idegen bemér és elpusztít minket.

– Van itt még valami – szólalt meg Crusher.

– Igen, doktornő? – A kapitány remélte, hogy hangjából nem hallatszik ki túlzottan a kimerültsége.

Crusher egy pillanatra lesütötte a szemét, aztán fölnézett, egyenesen Jean-Luc Picard szemébe.

– Mit csinálunk akkor, ha ők egyszerűen nem hajlandóak tárgyalni velünk? – kérdezte. – Tudja, mit mondanak a pokolba vezető útról, ugye?

* * *

– Különös, hogy Troi tanácsadónőre is rátámadt az az elektromágneses jelenség.

– A munkára koncentráljon! – mordult rá Riker az androidra. Sértett harag söpört végig rajta, miközben keze csupán centiméterekre állt meg kommunikátorától, mellyel a gyengélkedőt akarta hívni épp. Data alig néhány lépésnyire tőle dolgozott. Mindenféle tartósabb károsodás nélkül átvészelte az előbbi támadást. Csak megrázta magát, és már rendben is volt. Deanna ugyanakkor a gyengélkedőn fekszik, és alighanem kétségbeesetten küzd, hogy visszanyerje az uralmat a tudata fölött.

Data fölpillantott a kijelzőkről.

– Én mindig a munkámra koncentrálok, parancsnok. Tudja, multifázisos memóriabankom lehetővé teszi, hogy...

– Nem érdekel – mordult rá az első tiszt. – Higgye el, nem érdekel.

Data szemöldöke megemelkedett.

– Talán ha leegyszerűsítve magyaráznám el...

Riker úgy kihúzta magát, hogy a háta belegörcsölt. Fenyegető pillantást vetett az androidra.

– Csak az hiányzik!

– Rendben, uram – mondta Data barátságos hangon.

– Különleges, multifázisos agyközpontom működési elve...

– Nem úgy értettem!

– Nem, uram? De úgy mondta.

Geordi megrángatta az android zubbonyának ujját.

– Ejtsük a témát, Data! Mr. Riker most csak a jelenség adataira kíváncsi.

– Ó – kapott észbe az android, és gyermeki ártatlansággal pislogott egyet. – Nem nagy ügy. – Visszafordult a képernyő felé. – A jelenség fizikai fölépítése nem állapítható meg egyértelműen a passzív érzékelők segítségével. A műszerek csak nehezen tudják bemérni, hiszen ki- be pulzál a mi terünkbe. Egyelőre nem állapítható meg, lény vagy gépezet.

Data egészen emberi homlokráncolással meredt a monitoron táncoló grafikonra. Jobbra tőle Riker dühödten verte a molekuláris mikroelektronikai vizsgáló-berendezés billentyűit.

– Kezdjük az élet fogalmának legnyilvánvalóbb kritériumaival! – javasolta. – Van benne nyoma valamiféle szervezetnek? Bőrnek? Csontnak? Sejteknek? Bárminek?

– A szerves alkotórészek nem feltétlenül vonnak maguk után életet, uram. Én is részben organikus alapokra épültem, de ugyanakkor gépként...

– Ne vegyen már mindent annyira szó szerint, Data! – csattant föl Riker. – Egy kiindulási pontot akarok. Nem azt mondom, hogy minden életforma szerves. Próbáljunk előrehaladni kizárásos alapon. Pontosan tudom, hogy az élet nem csupán fizikai összetevők feltétele. Végtelen hosszú ideig működtethetünk egy testet, de az nem élet. Legalábbis nem emberi élet. Összpontosítson a műszerekre, és jelentse, mit olvas le róluk!

Bal kezét ökölbe szorította; érezte, hogy a tenyere izzadságban úszik. Egy kézzel fogható ellenség az egy dolog, azzal el tud bánni. De ez az egész élő-vagy-nem-élő vita, ez a küszködés, hogy meghatározzák, megölnek-e valamit, ha a bőrüket mentendő visszavágnak... Gyűlölöm ezt az ügyet. És gyűlölöm a helyzetet is, amibe kerültem. Tegyek javaslatokat a kapitánynak? Hogyan? Segítsek neki legyőzni az idegent? Hogyan?

Mintha a kezét a testéhez kötözték volna. Első tisztként nagy nullának érezte magát. Minden idők legelőkelőbb fullajtárjának. Se nem tudós ő, se nem taktikai szakértő, se nem pszichológus – semmi pontosan meghatározható, mégis mindegyikből van benne egy kicsi, amennyire a kapitány éppen igényt tart. Legközelebb vajon milyen szerepet kap? És készen áll-e majd rá? Mély keserűség mardosta.

Picard... A pokolba vele! Még hogy fejtsem meg a jelenség rejtélyét! Ennyi az egész? Mi sem könnyebb ennél! Igenis, uram, máris, uram.

– A műszerek adatai nem értelmezhetők.

Data hangja mintha egyenesen az idegeit cincálta volna. Ez az önteltség, ez az eszi-nem-eszi-nem-kap-mást stílus...

– Ha mégis össze kell foglalnom őket, azt mondanám, a jelenség pszeudo-mechanikus viselkedést tanúsít.

– Próbálja meg pontosabban, ha megkérhetem! – mordult rá Riker, elérve türelme legvégső határát.

– Mindig pontosságra törekszem. Különálló energiakomponensekből tevődik össze, de se gépként, se élőlényként nem viselkedik. Olyan, mint egy rendkívül fejlett szerkezet, amit a technika olyan előrehaladott szintjén állítottak elő, hogy már-már élőnek számít.

– Ismerősen hangzik – mormolta Geordi.

Data elhallgatott, a barátjára pillantott, de tudta, hogy Riker türelmetlenül várja az elemzését, úgyhogy rövid szünet után ott folytatta, ahol abbahagyta.

– Nagy hatóerejű pusztító energiagócokat észlelek. Amint kiszaszerálja, hol vagyunk, könnyedén kitekeri a nyakunkat.

Riker hirtelen kihúzta magát.

– Hagyja ezt abba!

Data fölkapta a fejét, szeme megcsillant.

– Tessék?

– Az őrületbe kerget a beszédstílusával. De nemcsak engem, mindenki mást is. Hagyja abba!

– Ez szleng, uram, az utca nyel...

– Itt nem helyénvaló!

– Hogy... hogy mondja, uram? Én csak szeretnék emberibben viselkedni.

Data a pultig hátrált Riker elől. Látta, valamivel nagyon magára haragította az első tisztet.

– Magából sosem lesz ember – acsarogta Riker. – Nem is lehet. Úgy látom nem veszi észre a különbséget aközött, hogy valaki ember, vagy csak majmolja az embereket. Kár próbálkoznia, mert úgyis csak a külsőségeket képes fölfogni, a tartalmat nem. Magából hiányzik az élet. Amíg ezt nem érti meg, érzéketlen báb marad.

– Uram... – lépett közéjük Geordi –, ő csak megpróbál...

– Pontosan tudom, mivel próbálkozik – csattant föl Riker.

Egy percre mind elhallgattak.

Data arcára lassan sértett kifejezés ült ki. Geordira pillantott, majd vissza Rikerre.

– Én... én csak szeretném tökéletesíteni magam... hogy jobban tudjam szolgálni a...

– Akkor szolgálja! – fakadt ki az első tiszt. – Tegye magát igazán hasznossá! Maga android. Fogadja ezt el, és használja ki minden előnyét, de ne akarjon olyasmi lenni, amire úgyis képtelen! Segítsen végre kidolgozni valami akciótervet! Valamit, amit visszavihetünk a kapitánynak, ami kijuttat bennünket ebből a kutyaszorítóból! – Megint egy lépéssel közelebb lépett, amire az android már egészen nekifeszült a vezérlőpultnak. – Ha az idegen újra támad, azt akarom, hogy engedjen neki! Próbáljon kapcsolatba lépni vele!

Data szemöldöke összeugrott, aztán lassan fölemelkedett, bizonyítékaként – legalábbis Geordi számára – annak, hogy valahol az áramkörök alatt érzések is rejtőznek, amiket meg lehet sérteni.

– Ígérem, hogy meg fogom próbálni, uram – suttogta az android. Mivel nem bírta tovább elviselni Riker metsző pillantását, kicsússzant Geordi mellett, és szapora léptekkel elindult a spektrometriai laboratórium felé. Az ajtó egyet szisszent, és már be is zárult mögötte.

Riker figyelte a távolodó androidot, látta a szintetikus vállakban fölgyülemlett feszültséget, és a sietős lépteket, amiket épp csak egy hajszál választott el a futástól. Emlékezetébe örökre beleégett a megaláztatástól és rémülettől megrebbenő androidszemek képe, az arckifejezés, mely arról árulkodott, hogy ő nem akart senkit megbántani. Riker hirtelen tudatára ébredt szavainak súlyára, és már azon volt, hogy Data után indul, elnézést kérni tőle.

Ekkor azonban Geordi vonta magára a figyelmét.

– Ha Data megadja magát egy ilyen támadásnak – mondta –, azzal az életét teszi kockára, Mr. Riker.

Az első tiszt csak sokára szólalt meg, előbb meg akart bizonyosodni róla, hogy úrrá lett már hangja remegésén.

– Attól tartok, csak így kaphatunk esélyt a menekülésre. – Visszafordult a monitorok felé, de Geordi hirtelen eléje lépett.

– Szóval akkor már rendben is van a maga számára? Áldozzuk föl Datát, azért, mert ő nem él?

– Nézze, Geordi, én nem...

– Azt akarja mondani, nem igaz, hogy azért viszi magával legtöbbször őt a felderítőutakra, mert érte nem olyan nagy kár?

Riker a VIZOR keskeny fémcsíkját nézte, és elképzelte, hogyan húzódik össze mögötte LaForge világtalan szeme.

– Folytassa a munkáját, hadnagy!

– Vajon az ő életét is megpróbálná megmenteni, ha úgy hozná a helyzet, mint az enyémet a hídon?

– Vissza a posztjára, most rögtön!

LaForge egy sokatmondó másodpercig tétovázott, aztán hátralépett. Nyakán megfeszültek az izmok, karja a testének feszült, kezét ökölbe szorította.

– Igenis, uram. Ahogy parancsolja.

Hatodik fejezet

A nagy harcos a fejlett technológia előretolt bástyáján őrködött, és végre elemében érezte magát. Csatát szimatolt. Nyelvén érezte a kihívás nyers ízét, a kiöntött vér és a széttépett hús zamatát. Gondolatban csatakiáltásokat hallott, harcosok énekét, és tudta, a béke nem tart már soká. A lelke mélyén régóta bizonyosságként érezte a háborúság közeledtét, és lényének minden idegszálával készült is rá, nehogy bármiféle meglepetés érje.

– Worf!

Csak nagy erőfeszítéssel tudta legyűrni a torkából föltörő morgást, és behelyettesíteni egy civilizált szóval.

– Igen?

– A kapitány azt akarja, legyen kész a jelentés, mire visszaér.

Worf megfordult, végigmérte a ruganyos női testet, és a hozzá tartozó csinos arcot. A hajó biztonsági főnöke úgy festett, mint egy fiúruhába öltöztetett kislány. Mintha emberi mostohaszüleinek valamelyik meséjéből lépett volna elő. Azok a történetek sohasem elégítették ki a kis Worf kalandvágyát, ezért a szülők föl is hagytak kísérleteikkel, és a fiúruhában a templomba besurranó lány meséjét Bram Stoker, Melville, Dumas, Stervasney és Kryo lidércesebb históriáival cserélték föl. Azok már inkább kedvére valók voltak. Üvölteni támadt kedve tőlük.

– Nem fog örülni annak, amit mondhatunk neki, Tasha – jelentette ki, halkabbra fogva mennydörgő hangját. A fölső hídon álltak, a taktikai konzol mögött.

– Tudom – értett egyet a nő. Szőke frufruja alatt megrebbent szürke szeme, amikor a kapitánnyal folytatandó beszélgetésre gondolt. – Utánanéztem a dolognak, igaza van. Az idegen valóban egyfajta rendszert követ a kutatás során, de azért vannak benne bizonyos véletlenszerű mozzanatok is. Alighanem kiszámíthatatlanná akarja tenni magát.

– Igen, én is észrevettem – döndült meg a klingon rekedtes basszusa. – Olyan módszerrel kutat utánunk, amit nehéz kijátszani. Esélyünk a menekülésre így kevesebb, mint ötven százalék.

– Ez azt jelenti, hogy ő van kedvezőbb helyzetben. – Tasha beharapta a száját, látszott rajta, hogy nagyon szívére veszi az eddigi sikertelenséget. – És ezek még csak az elméleti számítások. A tényleges esélyek sokkal rosszabbak is lehetnek. Ugyanazokat az eredményeket kapta? Maga szerint is azt csinálja az idegen, amit én gondolok?

– Ha úgy érti, hogy lassan ránk zárja a csapda fedelét – jelentette ki Worf baljóslatú bizonyossággal –, akkor igen. Az esélyeink minden percnyi várakozással egyre tovább romlanak. És ez a folyamat nem fog megfordulni. Szűkül a kör.

Tasha kényszeredetten járkálni kezdett, mintha máris annak a képzeletbeli csapdának a ketrecébe zárták volna.

– Mi van akkor, ha az idegen megdühödik, és nagyobbat harap belénk, mint az előbb? Még ha föltöltődnek is a pajzsok, akkor sem biztos, hogy kibírjuk. Legalábbis így, hogy az egész hajótestet védeni kell.

Worf széles, barna bőrű arca elfordult a monitortól, amit eddig meredten bámult. Lefelé nyilazott csontos szemöldöke alól a szeme fúróként mélyedt a nőébe.

– Csak nem azt akarja mondani...?

Tasha néhány másodpercig még a száját rágcsálta, de az arcán nem látszott szemernyi tétovázás sem. Testsúlyát áthelyezte egyik lábáról a másikra, aztán, mintha csak nagyobb biztonságra vágyna, mindkettőre. Apró keze ökölbe szorult.

– De igen – szólalt meg. – Pontosan azt.

– Mondja, Yar hadnagy, fölfogta egyáltalán a javaslatával járó veszélyeket?

Tasha vigyázzállásba menekült, miközben Picard körbe-körbe járt körülötte. A híd zsivaja ezúttal senkinek nem kínált megnyugvást. Yar mély lélegzetet vett, és megpróbálta nem túl kicsinek érezni magát Worf mellett. Vissza kellett fognia magát, nehogy segélykérő pillantást vessen a klingonra.

– Igen, uram, fölfogtam. De úgy érzem... – A hang a torkán akadt, amikor Picard hirtelen feléje fordult, és merészsége lasszóját szeme egy villanásával a nyaka köré tekerte. Egyszerűen nem bírta folytatni, míg a kapitány így nézte.

– Halljuk! – csattant föl a férfi, mintha nem is sejtené, mi a gond.

Tasha csak azért sem rezzent össze, de a szíve azért csak a torkába ugrott.

– Igenis! Mi... azaz hogy én kiszámítottam...

– Hagyja már azokat az átkozott számításokat, a lényeget mondja!

– A hajó mostani állapotában menekülési esélyeink, úgy érzem, ötven százalék alatt vannak, és egyre csökkennek. Kielemeztem a legutóbbi támadást, és arra jutottam, hogy az idegen azokat a helyeket szemelte ki magának, ahol a legtöbb energia koncentrálódik. A térhajtómű gépházát, a fegyverzet nagy teljesítményű kondenzátorait és a pajzsokat.

– Fogja már rövidebbre, kérem!

– Öö... a véleményem az, hogy a parancsnoki tányér egymagában talán nem vonná magára a figyelmét.

Picard pillantása még mindig fogva tartotta, de Tasha mintha észrevett volna benne valami apró villanást. Reménykedni kezdett, hogy talán mégis helyén marad a feje, és az egyik karját is megtarthatja.

– Válasszuk szét a hajót? – mormolta maga elé a kapitány.

– Pontosan... erre céloztam, uram.

– De azt ugye nem felejtette el, hogy a parancsnoki tányér akkor jóformán pajzs és fegyver nélkül marad. Remélem, ezeket a szempontokat is számításba vette, hadnagy.

Tasha ezúttal megfeledkezett a vigyázzállásról, és a férfi felé fordult.

– A parancsnoki tányér menekülési esélyei alacsony fokozatú impulzusmeghajtás esetén csaknem kilencven százalékra nőnek, különösen, ha valamiféle energia-kitöréssel még el is vonjuk az idegen figyelmét.

– De ismeretlen változókkal ugye nem számolt?

Yar ismét vigyázzba vágta magát, és tekintetét a fő kilátóernyő fölötti falra szegezte.

– Nem, uram. Ráadásul, ha a csillaghajtómű-egységnek nem kell a parancsnoki tányért is védenie, akkor több energiát irányíthatunk a pajzsokba, és talán átvészelhetünk még egy támadást. És akkor esetleg vissza is vághatunk, uram.

Picard is a kilátóernyő felé fordult, és a fölső részén kacskaringózó, utánuk kutató lüktető, fénylő elektrokinetikus energiafalra meredt.

– Az ön forgatókönyve szerint mik a menekülési esélyei a hajtómű-egységnek?

Tasha most már rá mert pillantani Worffa. Mentőövként kapaszkodott szemével a klingonba.

– Kevesebb... mint tizennyolc százalék, uram.

Jean-Luc Picard ismét járkálni kezdett két forrófejű tisztje körül, aztán megállt a hátuk mögött, és a vállukra nézett: az egyik keskeny volt, és aranyszínű zubbony takarta, a másik széltében is, hosszában is szinte a végtelenbe terjedt, valóságos vörös-fekete mezőnek tűnt. Jobbról újra elébük került, és megtorpant Worf előtt, Tashát pillanatnyilag kizárva látóteréből. Mindkettőjük fölött ott magasodott a hatalmas kilátóernyő, melynek csillagai közt fáradhatatlanul cikázott az ellenség. A csönd mindannyiuknak az idegeibe mart, közben valósággal hallották az elmúló másodpercek koppanásait, melyek egyre közelebb és közelebb hozták hozzájuk az idegent. Amikor azonban a kapitány végül megszólalt, hangja erőteljesen csengett.

– Elfogadom azokat az esélyeket. Azonnal hívják ide Rikert!

– Jelentést, Mr. Data!

Picard még nem árulta el nekik a tervét. A hídon álltak, Riker a kapitány mellett, Data és Geordi LaForge velük szemben.

Az első tiszt gondolatai időnként vissza-visszatértek a távol levő Deanna Troihoz. Aztán észrevette, hogy Data szándékosan kerüli a tekintetét.

Vajon csak képzelem?

– Az idegen eddigi tettei és képességei alapján – kezdte Data meg merem kockáztatni azt a következtetést, hogy nem természetes evolúció során jött létre. Intelligenciája fejletlen, csupán alapvető, egyszerű parancsokat hajt végre, akár egy rovar. Például amikor az imádkozó sáska fölfalja a párját, az ösztöneinek engedelmeskedik, nem gondolkozik azon, helyes vagy helytelen az, amit tesz.

Picard a combjához dörzsölte a tenyerét, de ezúttal legyűrte magában az ingert, hogy megsürgesse az androidot.

– Szóval maga szerint ez a galaxis legnagyobb bogara.

Data kurta bólintásfélével válaszolt.

– Lényegében.

– Akkor hiába is próbálkozunk szót érteni vele – jegyezte meg Riker.

– Valóban, uram – mondta Data. – De ha kapcsolatba tudunk vele lépni valamiképp a saját szintjén, talán eléggé sikerül megváltoztatnom a programozását ahhoz, hogy kiradírozzuk... – Hirtelen elhallgatott, és Rikerre pillantott. – Hogy elfeledtessem vele eredeti szándékát.

Data feszélyezettsége egycsapásra eltűnt, amikor kinyílt a turbólift ajtaja, és a fülkéből Troi lépett ki, nyomában dr. Crusherrel, aki láthatóan egy percre sem akarta szem elől téveszteni betegét.

– Kapitány! – kiáltotta a tanácsadónő, de azonnal vissza is fogta magát, és sokkal halkabban folytatta. – Uram, valamit akarnak tőlünk.

Picard kételkedve nézett rá.

– Hogy mondja? Talán megint kapcsolatba lépett velük?

– Mondhatjuk így is – szólt közbe Crusher, de közben le nem vette a szemét Troiról. – Egy pillanatra már azt hittem, elveszítjük.

– Csak nem? És, most már jól van, tanácsadónő?

– Kapitány, valamit akarnak tőlünk – ismételte Troi –, valamit, amit meg is adhatunk, vagy legalábbis ők azt hiszik, hogy megadhatjuk.

Picard forgószélként pördült meg a sarkán, és máris az androiddal nézett farkasszemet.

– Nos, Data? Ez elég váratlan fordulat, mármint az ön elméletének fényében.

Data finom rajzolatú szája kissé elnyílt a csodálkozástól.

– Uram, ez nem lehetséges. Minden bizonyíték arra mutat, hogy az idegen nem akarhat tőlünk semmit tudatosan. Minden szinten csupán egy rovar intelligenciájával bír. Automatikusan reagál az őt ért ingerekre. Gondolatnak nyomára sem bukkantunk nála.

Picard Troi felé intett a mutatóujjával.

– De a tanácsadónő egészen mást mond, maga pedig... – az ujj most az android felé fordult – ...egyre csak azt hajtogatja, hogy nem rosszindulattól vezérelve támadott ránk. Hogy valamiféle egyszerű programozás vezérli a tetteit.

– Igen, uram – bólintott rá Data boldogan. – A fegyvereink vonzották ide.

– Számításba kell vennünk, uram, hogy az idegen és az általam érzékelt tudatok nem esnek egybe – mutatott rá Troi.

– Akárhogy is – kapcsolódott be Riker a beszélgetésbe –, dűlőre kell jussunk vele. A szép szóból vagy a fenyegetésből azonban nem ért, és a félrevezetésére is kicsi az esély. Egyetlen lehetőségünk abban rejlik, ha, mint azt Data javasolta, megpróbáljuk kifürkészni a programozását.

– Kivéve – erősködött Picard –, ha mégis rendelkezik tudattal. – Kezével a fölső híd patkó alakú korlátjára támaszkodott, és elgondolkodva nézett Deanna Troira. – Mert ha így van, akkor könnyen a vesztünket okozhatja Mr. Data meggyőző elgondolása.

Az android lesétált a rámpáról, és megállt megszokott széke mellett a központi vezérlőpultnál, mintha csak erőt akarna meríteni a jól ismert társ közelségéből.

– Csak a tettei alapján nem fejthetem meg a programozását, uram. Létre kell jönnie valamiféle kommunikációnak, összeköttetésnek. Troi tanácsadónő véleményét figyelembe véve arra a véleményre hajlok, hogy az idegen programozása ellenére alapjában véve élő szervezet. Mindenesetre túlélési ösztönnel rendelkezik.

– Ha ki tudnánk okoskodni a programozását – folytatta Picard a gondolatmenetét –, csapdába csalhatnánk, ahogy a molylepkét a lámpafény.

Geordi ezt a pillanatot választotta ki, hogy elsétáljon a társaságtól, és újra elfoglalja helyét a kormánymű vezérlőpultja előtt.

– De ki lesz az a balek, aki vállalkozik a lepkeháló szerepére? – morogta közben.

– Mindenképpen veszéllyel jár – folytatta Data ha magunkra vonjuk a figyelmét. Ha begurul, könnyen mi húzhatjuk a rövidebbet.

Picard valami csípős megjegyzésre készült, de aztán csak némán bámult az androidra egy darabig.

– Igen – szólalt meg végül –, erre én is rájöttem. Köszönöm. Mr. Riker...

– Uram?

– Készítse föl a hajót a szétválasztásra!

Riker döbbenten meredt rá.

– Tessék?

– Hallotta, mit mondtam! Vagy nem?

– Igen, uram, de...

– Talán van valami kérdése?

Riker kihúzta magát, és hangnemet váltott.

– Igen, uram. A hajó szétválasztását csak olyan esetekben ajánlják, amikor csatára készülődve a parancsnoki tányért így lehet biztonságba helyezni, távol minden veszedelemtől. Ha most hajtjuk végre, azzal védtelenül sorsára hagyjuk!

– Maga aztán érdekesen tud kérdést fogalmazni. – Picard ravaszul csillogó szemmel méregette első tisztjét. – Ez nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy elkezdjünk kételkedni a hajónk képességeiben. Yar hadnagy, ismertesse a statisztikai adatait Mr. Rikerrel!

Tasha kihúzta magát a taktikai konzol mögött, arca elpirult.

– Igenis, uram! Számításaink szerint az egész hajónak csupán mintegy ötven százaléknyi az esélye a menekülésre, de ha szétválasztjuk, és a harci egység magára vonja az idegen figyelmét, a parancsnoki tányér esélyei akár kilencven százalékra is följavulhatnak.

– És a hajtómű-egységgel mi a helyzet?

A nő kényelmetlenül mocorogni kezdett.

– Körülbelül tizenhét százalék.

Az orr fölött függőleges ránc jelent meg Riker homlokán. A férfi érezte, ahogy arca ijesztő maszkká feszül, és látta, hogy Tasha bőrén kiütköznek az izzadság első cseppjei, bár a pillantását még hősiesen állja. Bal szemöldökét borzasztóan csiklandozta sötétbarna hajának egy elszabadult tincse. Gondolatban elismételte Yar szavait, és maga elé képzelte, mit is jelentenek. Hirtelen újra tudatára ébredt, mennyi problémát és vitát szülhet, ha egy hajó annyi mindenre képes, mint ez. Az Enterprise-t harcra tervezték, ugyanakkor családok százainak szolgált otthonául, és ezt a kettőt olykor igen nehéz volt összeegyeztetni. Egy hadihajónak merészen kell törnie előre, míg egy személyszállító inkább elkerüli a nehézségeket. Egyik sem szégyenletesebb a másiknál, de vajon mi a teendő, ha a két elvet egy hajón belül kéne alkalmazni? És ha az a rész, amelyikre a megfutamodás feladata hárul, nem elég gyors?

Az Enterprise-t eddig csupán egy alkalommal választották ketté, és akkor sem normális körülmények között. Ráadásul akkor ő még nem is volt a fedélzeten. Csak hallott róla. Őrült húzás volt, többszörös fénysebesség mellett, a kapitány utasítására. Ő úgy érezte, sohasem hozna ilyen döntést, de hát nem is Jean-Luc Picard-nak hívták. Lelki szemeivel maga előtt látta a fénysebességen kettészakadó csillaghajót, elképzelte, ahogy a hajtómű-egység tovább száguld, miközben a parancsnoki tányér kihullik a görbített térburokból, és hirtelen lelassul. Az a hatás minden utast alaposan földhöz teremthetett.

Utasok... Az ördögbe ezzel a kettősséggel!

A kapitány hangja csendült föl ismét.

– Figyelem, fölkészülni az irányítás átadására a harci hídnak!

Picard-t ezúttal láthatóan nem érdekelték az ellenkező vélemények. Itt most nincs helye a demokráciának, vette tudomásul Riker. Ha ő volna a kapitány, soha nem lenne. Még abban sem, hogy a hajó parancsnokaként mehet-e veszélyes felderítőutakra. Főleg abban nem. De, amint azt újra és újra és újra elmondta magának, ő nem Jean-Luc Picard, és még kevésbé kapitány.

– Szükségem lesz egy önként jelentkezőre, aki ebben a veszélyes helyzetben elirányítja a parancsnoki tányért – szólalt meg az emlegetett diplomatikusan, és végighordozta tekintetét a híd személyzetén.

Rikernek esze ágában sem volt jelentkezni. Összeszorította a száját, és várta, hogy valaki más megtegye helyette. Tasha kinyitotta a száját, aztán becsukta, talán abban reménykedve, hogy a kapitány nem látta meg. Worf fontolóra se vette az ajánlatot, ennyi egyértelműen lerítt barna arcáról. Data lassan hátrafordult a pultjától, de aztán meggondolta magát, és visszanyelte a kikívánkozó szavakat. Geordi lejjebb húzódott a székén, míg végül már teljesen eltűnt a magas támla mögött.

A felső hídon Beverly Crusher és Deanna Troi úgy álltak, mint a kirakati próbababák. Egyikük sem mert megmozdulni, nehogy megtörjék a kapitány kijelentése után beállt csöndet. Troi mozdulatlanságának még egy oka volt. Pontosan érezte ugyanis, ahogy mindenki lassan földolgozza tudatában Picard szavait.

A kapitány lassan végighordozta a tekintetét az emberein. Aztán szinte elérzékenyülten megcsóválta a fejét.

– Nagyon büszke vagyok magukra – mondta.

A híd közepéről Riker is körbemosolygott.

A kapitány megnyomta a parancsnoki fotel karfájába épített kommunikátor gombját.

– Gépház, itt Picard. Argyle főgépész, kérem, jelentkezzen a hídon, és vegye át a parancsnoki tányér irányítását!

– Itt Argyle. Jól hallottam, kapitány?

– Igen. Jöjjön föl, és hozzon magával egy váltás embert minden posztra! A tettek mezejére lépünk.

– Igenis, uram. Azonnal ott leszek.

A kapitány előrefordult, és pillanatnyi szünet nélkül folytatta.

– Mr. Riker, lásson hozzá!

Az első tiszt gyomra akkorát csavarodott, hogy a férfi akaratlanul is előrehajolt. Tudta, ha más nem is, Deanna biztosan észrevette. Aztán a központi vezérlőpulthoz lépett, és kinyögte a szavakat, amelyek egyre jobban aggasztották.

– Mr. Data, aktiválja a harci híd energia-ellátását, hogy készen álljon, mire leérünk. Mindenki készüljön föl a költözésre! Sárga riadó! A hajó szétválasztását előkészíteni!

A spártai egyszerűséggel berendezett, szűk harci hidat egyszeriben birtokba vették a csillaghajón megszokott halk gépzajok. A helység az átlagosnál sötétebb volt, komorabb, olyan, ahol a legénységnek semmi nem vonta el a figyelmét a munkától. Az itteni kilátóernyőt is jóval kisebbre tervezték, talán hogy ezzel is koncentrálásra serkentsék használóit.

Az Enterprise parancsnoki kara kisorjázott a turbóliftből, mindenki elfoglalta a saját helyét. Tasha és Worf a taktikai illetve kutatótiszti állomáshoz léptek, LaForge a kormányműhöz, Data a központi vezérlőpulthoz, a kapitány a parancsnoki szék elé állt, Riker pedig az első tisztek szokott helyére, Picard-tól jobbra, és egy kicsit hátrébb. Az évek során kialakult rend magától értetődővé tette már ezt az elrendeződést. A parancsnoki láncolat második tagja bármerre járt is, lélekben mindig tudta, hogy oda tartozik, a kapitány jobbjára. Valahol messze a fejük fölött a csillaghajó hatalmas tányérja hamarosan leválik fő energia-szolgáltatójáról, és maga mögött hagyja a térhajtómű-egységet szánalmasan csekélyke, tizenhét százalékos túlélési esélyével, és annak a logikátlan elégedettségnek a reményével, amit csak az önfeláldozás adhat meg az emberi léleknek.

Minden szem LaForge-ra meredt. A hadnagy ujjai szemkápráztató sebességgel zongoráztak a műszerfalon. Mellette Data is helyet foglalt, és megkezdte a szükséges átállításokat – a manőverező hajtóművekét például, hogy minél gyorsabban eltávolodhassanak majd a tányértól, minél kevesebb energia fölhasználásával – , és azt a sok ezernyi apró számítást, mely a szabad szemmel egyszerűnek tűnő manőver elvégzéséhez kell. Egy csillaghajó szétválasztása ugyanis nem gyerekjáték. Milliónyi áramkör kiváltását jelenti másokkal, miközben az energia-ellátás egy pillanatra sem szünetelhet. Az idegen ezalatt ott manőverezett a csillagok között, és tovább kereste azt az ízletes koncot, amibe az előbb sikerült belekóstolnia.

– Várjanak a jelzésemre! – szólalt meg Riker, bár jól tudta, emberei nélküle is el tudnák végezni a feladatot. Szeme sarkából Datát figyelte, a megfeszített munka hatására a nyakán látványosan ugrándozó izmokat. Látta a pultot szélsebesen kezelő ujjait is, és egyszeriben tudatára ébredt saját otrombaságának. – Minden rendszert alapjáratra! Energia-ellátást tizenöt százalékra, de a szétválasztáskor fölkészülni egy rövid, húsz százalékos emelésre! Csak repülési pajzsokat kérek, a térhajtóművet kapcsolják hátramenetbe, nulla egész öt százados fény alatti meghajtással! Valamennyi részlegtől visszajelzést kérek, turbólifteket és szerelőaknákat lezárni!

Mintegy végszóra, kinyílt a lift ajtaja. Riker koncentrációja azonnal cserepeire hullott szét.

– Deanna, mit keresel te itt? – Még odébb is lépett a kapitány mellől, annyira kikívánkozott belőle a kérdés, annyira tudni akarta, miért teszi ki magát a nő önként ilyen életveszélynek. De már látta is a választ a mandulavágású szemekben, a rezzenetlen arckifejezésben, és a pár pillanattal később felé irányított érzelemsugárban. Megtorpant, és visszanyelte mondanivalóját – bármi volt is az.

De nem is volt szükség az ő szavaira, mert hirtelen Picard kapitány toppant kettejük közé.

– Troi tanácsadónő, az ördögbe is, megparancsoltam, hogy maradjon a parancsnoki tányérban! Magyarázatot kérek!

A nő, úgy látszik, számíthatott erre, mert magabiztos testtartásán semmit nem változtatott.

– Uram, itt van szükség rám. Ha maradt még valamiféle esély a kommunikációra azzal a lénnyel, azt csak én nyújthatom önnek. Kérem, engedje meg, hogy maradjak!

– Hát persze – recsegte Picard. – Gondolom, nem véletlenül várta meg a liftaknák lezárását ezzel az ajánlatával, ahelyett, hogy még odafönt előhozakodott volna vele. – Dühösen fenyegette meg a nőt ujjával. – Erről még később elbeszélgetünk! Már ha lesz számunkra később.

Troi végre ellazított, és föllélegzett.

– Igenis, uram. – Lába belefájdult az eddigi feszes vigyázzállásba, de most végre megkönnyebbülhetett: a kapitány nem teszi ki a szűrét, itt maradhat, míg az ügyre pontot nem tesznek.

Picard-t tehát sikerült meggyőznie, de Rikert annál kevésbé. Pillantása elkapta a férfiét, látta az arckifejezését, és érezte mindazt, ami mögötte rejtőzött.

– Mr. Riker, nem érünk rá egész álló nap.

– Nem, uram, tisztában vagyok vele. Mr. LaForge, Mr. Data! Szétválasztást végrehajtani!

Mindenki visszatartotta a lélegzetét. A gerincek megfeszültek. Talpuk alól halk zümmögés hangzott fel, valahonnan az Enterprise gigantikus erőművének gyomrából most energia száguldott föl a hajónyakba, az összekapcsoló berendezések kioldó áramköreihez. Súrlódó zajok közepette a jármű teste lassan kettévált. Az egyre tökéletesedő technika sem tudta soha nyomtalanul elnyelni a szétválasztás hatásait, egy halk zörej, egy apró rándulás mindig megmaradt. A legénység tagjai legalábbis esküdni mertek volna rá – a szétkapcsolódó kábelek csattanása, a kioldódott rögzítők karmainak sikolya a hozzájuk súrlódó fémen, a visszahúzódó gumírozott támasztékok surrogása, és az áramkörök érintkezési pontjain előmeredő, most tokjukba bújó mikroszkopikus vezetőtüskék pendülése. Mintha egy gigászi favágó fejszéje metszette volna ketté a hajó testét. A parancsnoki tányér, fedélzetén a családokkal, meghajtás nélkül maradt.

A harci hídon Picard kapitány és csapata feszülten figyelt, miközben a hajó hátsó fele velük együtt lassan távolodott a szétválasztás koordinátáitól. Ritkán lehetett csak részük ilyen látványban. A parancsnoki tányér két, talpával egymásnak fordított, tompa kúpból állt. Felületének fehérségét itt is, ott is négyszögletes ablakok és energiakieresztő nyílások törték meg. Mindenütt fények ragyogtak, az egész leginkább egy óriási fém karácsonyfára emlékeztetett. Aztán a parancsnoki tányér impulzushajtóművei hirtelen életre keltek, és fényes, ezüstös kéken fölizzottak. Picard-nak belesajdult a szíve, ahogy nézte. Egy csillaghajó kapitányának minden helyzetben határozottnak kell lennie, gondolta. Neki mégis mintha minden egyes döntés a testéből hasított volna ki egy darabot. Miért ilyen vajon ez a világegyetem? Miért lapulnak mindig kígyók a fűben?

Riker is megbűvölten figyelte, amint a parancsnoki tányér eltávolodik. Hmm. Eddig minden rendben. Reméljük, hogy ezután sem lesz semmi baj! Amikor végre el tudta tépni pillantását a látvány gyönyörűségétől, a kapitány felé fordult...

...És most először életében tétovázni látta Jean-Luc Picard-t. A kapitány olyan arcot vágott, mintha legszívesebben azonnal visszahívná a hajó másik felét, hogy újra háta mögött tudhassa a legénység egészét. Riker pillanatokig azt hitte, ki is fogja adni a parancsot, és már azon kezdett gondolkodni, milyen szavakkal menthetné meg a helyzetet.

Picard azonban nem mondott semmit. Néma csöndben küzdött meg kétségeivel, és végül sikerült legyőznie őket.

– Szétválasztás végrehajtva – jelentette LaForge. Szabadon manőverezhetünk, uram.

– Rendben – vágta rá Picard. Hangja újult elszántsággal csendült. – Tartjuk a pozíciónkat. Küldjenek alacsony frekvenciájú üzenetet Mr. Argyle-nak! Mondják meg neki, hogy irányítsa a parancsnoki tányért a gázóriás túloldalán húzódó aszteroida-mező mögé! Az talán fedezni fogja a menekülési kísérletüket.

– Igenis, uram – felelte Worf. – Máris küldöm.

Csöndben figyelték, ahogy az impulzushajtómű rövid idő után ismét kihuny, addigra azonban már elegendő lendületet adott a parancsnoki tányérnak ahhoz, hogy legalább megközelítse az idegen által köréjük vont háló határát. Riker különösen átérezte a pillanat súlyát. Sok civilizációt ismert, amely nem adhatta volna meg neki az esélyt, hogy itt ma meghalhasson, legalábbis nem úgy, ahogy ő akarta. A technológia fejlettsége bámulatba ejtette. Az tette képessé fajtáját csillaghajók építésére, mind távolabbi célok kitűzésére és teljesítésére. Egészséges társadalmuk gazdagsága váltott valóra az imént látotthoz hasonló csodákat, és adott lehetőséget neki, hogy ha a sors úgy hozza, az űr mélyén fejezze be életét.

Még egyszer Picard kapitányra pillantott, és igen, az ő arcán is ugyanezt az érzést pillantotta meg. A csodálatot. A kapitány szemmel láthatóan nem tartott már semmitől. Inkább bosszúsnak tűnt, amiért az idegen miatt ketté kellett válassza hajóját.

Vagy valami egészen más járna a fejében? töprengett Riker. Hisz olyan kevéssé ismerem.

Az elábrándozó hangulatot Picard Troihoz intézett nyers kérdése törte meg.

– Most érzékel valamit?

Göndör fekete hajzuhataga keretében a nő arca sápadtnak látszott, szeme ónixkristályként csillogott.

– Egyelőre semmit, uram.

– Worf, tapasztal valami változást az idegen energiakibocsátásában?

A klingon mély hangjában türelmetlenség csendült.

– Csak ugyanazt az ingadozást, amit eddig is, uram.

– Yar hadnagy, tartsa a szemét a tányér és az idegen közti távolságon! Azonnal tudni akarom, ha fölmerül a veszélye, hogy összetalálkoznak.

– Igenis, uram – felelte a biztonsági főnök, és máris a műszerei fölé hajolt.

– Ami azt illeti, talán jobb is lesz, ha nem várakoztatjuk őkelmét. Mr. Riker, csináljon egy kis zajt a sötétben!

Az első tiszt csak bólintott, nem törődve azzal, milyen ostobának tűnhet. Torka azonban annyira kiszáradt, hogy egy kis időt akart nyerni, mielőtt megszólalna. Végül megnyomta az interkom gombját.

– Riker a gépháznak! A térhajtómű készen áll?

MacDougal gépésztechnikus válasza olyan gyorsan megérkezett, mintha a nő ott állt volna Riker mellett a harci hídon.

– Még mindig nem működik, uram, de hamarosan rendbe hozzuk. Nem maga a motor hibásodott meg, hanem a vezérlés néhány áramköre égett ki.

– Nem is meghajtást kérek – mondta Riker, és közben a kapitányra sandított, vajon helyesen következtetett-e. – Csak egy kis energia-leeresztést a szelepeken át. Mondjuk tíz százaléknyit. Az elég lesz, hogy elvonjuk vele az idegen figyelmét, míg a parancsnoki tányér biztonságba jut. De álljon készen a leeresztés félbeszakítására is, ha hirtelen megint el kell rejtőznünk!

– Értem, amit kér, Mr. Riker, de az antianyag-energiát nem olyan könnyű szabályozni. A leeresztés előtt és után is lehet némi szivárgás.

Riker zavartan Picard-ra pillantott, de a kapitány kifejezéstelenül nézett vissza rá.

– Csinálják, ahogy sikerül – felelte aztán. – És kezdhetik, amint készen állnak. Végeztem.

Zajban tehát nem lesz hiány. Földobnak egy érmét a sötét raktárcsarnokban, aztán reménykednek benne, hogy az ellenség, noha meghallja, mégsem talál rájuk.

Valahonnan mélyről, a gépház gyomrában rejtőző anyag- antianyag reaktorok felől, melyek a csillaghajók nagyságát adták, nyers energiahullám indult útjára. Még ezt a jelentéktelen, tíz százaléknyi mennyiséget is érezni lehetett.

A kilátóernyőn megváltozott a kép. Üldözőjük sistergő infravörös fénytömege megtorpant az útján, aztán határozottan feléjük vette az irányt.

– Támadásba lendült – jelentette Yar. Megmarkolta a konzol peremét, és csak azért sem nézett föl. Inkább saját kis képernyőjén figyelte, amint a két pont, a csillaghajó és ellensége, fokozatosan közelít egymáshoz. Hangja megremegett. – Egyenesen felénk tart.

– Kormányos, nulla egész három tizedes fény alatti sebességet! – parancsolta Riker, és megmarkolta LaForge székének támláját. – Irány: kettő-kettő-négy egész egy-öt.

– Értettem, uram.

– Gyorsabban, LaForge!

– Igenis, uram, csinálom.

– Hadnagy, követ minket? – kérdezte a kapitány, de nem fordult hátra.

Yar bólintott, és mikor észrevette, hogy a férfi nem figyeli, hozzátette.

– Igen, uram, követ.

– Sebessége?

– Nulla egész négy tized fény alatt.

– Jól van... – Picard megindult parancsnoki széke felé, de nem ült bele. – Akkor szórjuk csak a gyöngyöt a disznó elé, hadd lakjon jól! LaForge hadnagy, gyorsítson öt tizedes fény alatti sebességre!

– Öt tized, értettem.

A lefejezett térhajtómű-egység jellegzetes, energiától izzó gondoláival meglódult, és keresztben átvágott a fényjelenség orra előtt, a parancsnoki tányérral, a gázóriással és az egyszer majd talán bolygóvá formálódó aprócska aszteroidamezővel pontosan ellenkező irányba.

– Kapitány! – szólalt meg Worf, megtörve társai koncentrációját. – MacDougal jelenti, hogy sikerült helyreállítani a pajzsok vezérlését, de a hajtóműnek és a fegyvereknek még mindig nem jut sok energia. Azt mondja, néhány perc múlva talán azok is működőképes állapotban lesznek.

Picard bólintott, de ezúttal sem fordult hátra.

– Azt hiszem, beválik, uram – szólalt meg Riker olyan mély hangon, hogy a torka is belefájdult. Gondolatban utánaszámolt a térhajtómű-egység és a parancsnoki tányér közti távolságnak, és annak, mennyi idő kell még a hajó másik felének a biztonságba jutáshoz. – Jó ötlet volt, kapitány!

– Uram! – kapott levegőért Tasha, hangjában hirtelen rémülettel. – Ez...

– Látom. Teljes fordulat! Energiát a pajzsokba! Vonjuk magunkra annak a nyavalyásnak a figyelmét!

– Pajzsok töltődnek – jelentette Tasha szinte azonnal. – Teljes kapacitás!

Hiába a gondos tervezés, a fejlett technológia, a hipermodern fizika és matematika, az egyre pontosabb és részletesebb helyzetelemzések, az emberiségnek sohasem sikerült teljesen kizárnia vagy elkerülnie a közönséges balszerencse lehetőségét. Ki tudhatta volna, mióta járja már a galaxist ez a valami, rémtettet rémtettre halmozva? Senki sem ismerte kialakult szokásait, ösztöneit. Vajon mit vehetett észre?

A fény egy villanását a parancsnoki tányér burkolatán? Szubatomikus részecskék szinte észrevehetetlen szivárgását az impulzushajtómű reaktorából? Egy magas frekvenciájú tesztjelet? A csillaghajó mindennapi életében ezek a dolgok föl se tűnnek. Az idegennek azonban valami fölcsigázta az érdeklődését, és azt súgta neki, ott megy a finomabbik csemege. Rovaragya arra a célra állt rá a másik helyett, és óriási teste meglódult a tányér felé.

Picard izgatottan fordult Worf felé.

– Reakció?

– Semmi, uram – felelte a klingon vicsorogva. – A parancsnoki tányér energia-kisugárzásánál hússzorta nagyobbat produkálunk, de az idegen ügyet sem vet rá.

– Menjünk közelebb! El kell térítenünk!

Geordi LaForge keményen küzdött, nehogy remegni kezdjen a keze a billentyűkön, mikor eszébe jutott, hogy most önszántukból közelítenek egyre jobban ahhoz a rémséghez, ami nemrég kis híján végzett velük. Tökéletesebb látószervével olyan félelmetesen kavargó energiákat látott, hogy nem is mert a kilátóernyőre pillantani. Inkább a műszerek alapján tájékozódik, és teszi, amire utasítják. Addig manőverezik mézesmadzagként az idegen orra előtt, míg az rá nem harap.

Kár, hogy ezt a programot nem lehet leállítani, ha vesztésre áll az ember.

A hajó egyre gyorsítva száguldott az ellenségét alkotó szikrázó energiamező felé. A kilátóernyőt a parancsnoki tányér képe töltötte be, de közöttük ott magasodott egy vakító, villámokból emelt fal, egy szörnyűséges, valóságot torzító prizma.

LaForge parancs nélkül is tovább növelte a sebességet. Tudta, mit kell tennie. Megízleltetni ezzel a tűzijátékkal a nyers antianyag ízét.

Egy röpke pillanatig Datára nézett. Az android tökéletesen nyugodt volt, egy infravörösbe öltöztetett emberi alak, meleg és hideg pontok összességéből kialakuló fénytest. Valami titokzatos, abszolút nem gépi módon Data megérezte, hogy figyelik, és a barátja felé fordult. Egyenes vonalú szemöldöke megemelkedett. Legalább együtt vannak. Úgy halnak meg, mint az igazi bajtársak, már ha valóban meg kell halniuk.

Geordi háta mögött Riker egyre erősebben szorította a szék támláját. Az idegen közelségétől már valósággal lángra lobbant a kilátóernyő. Ha a szerencse ezúttal velük van, hamarosan jókora bajban lesznek. Forrni kezdett benne a méreg, amikor észrevette, hogy a parancsnoki tányér impulzushajtóműve ismét bekapcsol. Argyle nyilván tudta, hogy a támadó az ő nyomukba eredt, de azt is meg kellett volna értse, hogy semmiképp nem menekülhetnek el előle. Az óriási tányér mégis, mint a forgalmas országút közepén totyogó, sérthetetlenségében bízó teknősbéka, teljes meghajtással továbbcammogott. Keserűség öntötte el. Azt kívánta, bárcsak Picard vagy ő odaát maradt volna. A főgépész nem helyettesíthetett egy igazi parancsnokot ebben a rendkívüli helyzetben.

Az idegen gyorsított, és tovább követte, a térhajtómű- egység úgyszintén. Aztán LaForge bevágott az ellenség elektromos fala elé. A hirtelen irányváltoztatástól a padló érezhetően megdőlt a talpuk alatt. Amikor elhaladtak mellette, láthatták, hogy a jelenség valóban teljességgel kétdimenziós, mint valami komputer által gerjesztett, semmitmondó kép, amely valamiféle titokzatos módon életre kelt, és elhagyta a monitort, amin először megjelent. Felszínén most elektrokinetikus kitörések fakadtak az elsuhanó térhajtómű-egység nyomában.

Picard előrelépett, Data és LaForge közé.

– Mi az ördög?! Semmi?

– Semmi reakció – mondta LaForge, és saját maga számára is érthetetlen módon csalódást érzett.

– Worf!

– Nem szolgálhatok magyarázattal, uram – mennydörögte a klingon. – Az idegen továbbra is a tányért követi.

Data fölpillantott.

– Talán mégiscsak több rovarnál, kapitány – szólalt meg, és hátrafordult Deanna Troi felé, baljós hallgatásba burkolózva állt Tasha mellett, agyát védtelenül föltárva egy esetleges támadás előtt.

– Cápa – motyogta Riker.

– Tessék, Egyes?

Riker a kapitányhoz fordult.

– Mint a cápa, amikor kiszemel magának egy halat a rajból. Onnantól nem törődik azzal sem, ha ízletesebb példány kerül az útjába, csak arra az egyre koncentrál.

– Uram! – kiáltott föl Troi hirtelen. Hangja vérfagyasztóan zengte be a szűkös harci hidat. – El kell térítenünk! A parancsnoki tányér...

– Nem bír ki egy támadást. Tudom, tanácsadónő, tudom. Pajzsokat teljes energiára! Gépház, itt a kapitány! Készen állunk egy térváltásra?

– Itt MacDougal, uram. Megpróbálkozhatunk vele, de maximum hármas sebességfokozatig.

– Rendben! És a parancsomra szivattyúzzák az űrbe a központi antianyagtartály tartalmát!

– Uram? – pördült felé Riker.

– Garantálom, hogy még egyszer nem fog semmibe venni minket. Betörjük a kaput, méghozzá most rögtön. Ez a valami nem fogja...

– Uram! – sikoltotta Yar. – Az idegen közeledik a parancsnoki tányérhoz! Ismét növelte a sebességét, nulla egész hetvenöt...

– Célozzák meg egyenesen a közepét, aztán aktiválják a térhajtóművet!

LaForge és Data egymásra néztek, mintha csak attól tartanának, nem jól hallották a kapitány parancsát. Picard is észrevette ezt.

– Hajtsák végre a parancsot! – rivallt rájuk, aztán halk, suttogó hangra váltott, mint egy kitöréshez készülődő tűzhányó. – Keresztülrepülünk a nyavalyáson!

Hetedik fejezet

Picard úgy állt a harci hídon, mintha az legalábbis egy ókori harci szekér lenne. Kezében ott szorongatta a paripák gyeplőjét, szemét pedig le nem vette az ellenségről. Még a szálfa- termetű Riker is egyszeriben úgy érezte, föl kell néznie kapitányára.

Aki az űr földerítetlen mélységeit járja, előbb-utóbb szembesülhet valami kilátástalan helyzettel. Számukra most jött el a pillanat. Az idegen primitív programozása ellenére igen alapos munkát végzett, és ezúttal rajtuk is kifogott. Szembe kell szállniuk vele, más megoldás nem maradt már.

A jelenség teljesen betöltötte a kilátóernyőt színes kavargásával. Az a fajta dolog volt, amire az anyák azt mondják gyermekeiknek, hogy hozzá ne érjenek, sőt, még csak ne is gondoljanak rá. A térhajtómű-egység most mégis fölszegte hatalmas kobrafejét, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel nekirohant ennek a falnak. Noha a hármas fokozat egy ép csillaghajónak messze nem a csúcsteljesítménye, ez esetben mégis mindenki felelőtlen, nyaktörő száguldásnak érezte.

Riker az utolsó másodpercekben még a szemét is lehunyta. Nehezen tudta csak elfogadtatni magával a halál gondolatát, hiába győzködte magát, hogy ezáltal mások megmenekülhetnek a biztos pusztulástól. Pedig a hajó szétválasztásakor ezt a ki nem mondott kötelességet is fölvállalta. Tudta, hogy ha harcra kerül a sor, a térhajtómű-egység a kevésbé fontos. Az ő szerepük a golyófogóé volt, erre alapult az egész tervük.

A férfi izmos teste megfeszült. Már előre szájában érezte az idegen első támadáskor megtapasztalt fémes ízt...

Az Enterprise pontosan középen csapódott az elektromos falba, és fülsiketítő csattanással robbanások láncreakcióját indította be. Azonnal feltöltődött az egész hajó, valamennyi panel, minden élő test, egyik rázkódás a másikat követte. Vonaglott a padló, őrült táncot jártak a falak, és a zűrzavart szabálytalan időközönként vakító villanások fokozták tovább. Riker hallotta, hogy Deanna fölsikolt, amikor az idegen ismét célba veszi, de nem bírt felé fordulni, nem akarta látni...

A hajó egyszer csak kibukkant a másik oldalon – elgyötörten, fedélzetén az ugyancsak elgyötört legénységgel –, lidércfények hosszú fátylát húzva maga után.

– LaForge, irány az aszteroida-mező! Gépház, itt Picard...

Hogy tud még beszélni? Hogy képes egyáltalán hangokat fölpréselni a torkán?

Riker megint megpróbált elfordulni, ezúttal a kapitány felé, és most sikerült is neki. Picard a parancsnoki székbe kapaszkodott, úgy kiabált az interkomba.

– Gépház! A parancsomra indulhat az antianyag-kiszivattyúzás! Megértettek?

– Gépház... öö, vettük... készen...

– LaForge, elértük már azt az aszteroida-mezőt?

LaForge, óvatosan kerülgetve a műszerekből elő-előugró elektromos szikrákat, bepötyögte az útirányt. Minden gombnyomására egy áramütés volt a válasz, de ő nem zavartatta magát, és a hajó kisvártatva megindult a gázóriás és kis napja között húzódó preplanetáris törmeléktenger felé.

A hidat betöltő csillogó ködön keresztül Riker a szemét meresztette Picard, majd rajta túl, Deanna felé.

A tanácsadónő is alig állt a lábán, két kézzel kapaszkodott egy korlátba. Arcát a karja mögé rejtette, mintha a szemét akarná elernyőzni – vagy valami mást?

Egy pillanattal később már a kilátóernyő vonta magára a férfi figyelmét. Az idegen végre elejtette a szájában tartott csontot, és a vízben tükröződő képe után kapott. Fölizzó színekkel indult rohamra ellenük, elképzelhetetlen sebességgel. Eltérítették eredeti szándékától, sikerült, amit elterveztek. Sajnos nagyon is jól.

– Kapitány, a nyomunkba eredt! – kiabálta túl az elektromos kisülések sistergését.

– Teljes meghajtást! – mennydörögte Picard. Ő is a kilátóernyő felé fordult, és meglátta az ellenséget.

– Most lépünk be az aszteroida-mezőbe, uram – kiáltotta LaForge, miközben VIZOR-ján keresztül agyát válogatott kínzásoknak vetették alá a körülötte táncoló kiszámíthatatlan felvillanások.

Picard hangja végigdübörgött az egész hajón.

– MacDougal, szivattyúzza ki azt az antianyagtartályt, most!

Olyan zaj hallatszott, mint amikor valaki egy óriási vécét húz le. A hangot főleg az alsóbb fedélzeteken érezhető, enyhe rándulás kísérte. Aztán a váratlan vészhelyzetek esetére kidolgozott szivattyúrendszer működésbe lépett, és üríteni kezdte a hajó központi antianyagtartályát. A hajtóműgondolákból kiáradó negatív részecskesugár a szomszédos aszteroida-mezőt vette célba, és ahol valamire rábukkant az űr légüres terében, ott egy-egy robbanás szökött virágba. Több ezer kilométerre csaptak ki az elsődleges és másodlagos detonációk lángnyelvei. Anyag-antianyag lökéshullámok indultak ki minden irányba, tovább lökdösve az amúgy is teljes erejéből menekülni igyekvő csillaghajót.

A térhajtómű-egység az aszteroidák között lavírozott, de amint a központi tartály kiürült, kénytelen volt impulzusmeghajtásra lassítani. A híd személyzete egy emberként zuhant előre, az inerciális gravitáció-kiegyenlítők kétségbeesetten igyekeztek kompenzálni a hirtelen sebességcsökkenést. Riker karjával próbálta elernyőzni a szemét a körülötte még mindig tomboló elektromos vihar elől, aztán a kilátóernyőre pillantott, még épp időben, hogy elvakítsa egy sor sárgásfehér robbanás fénye.

– A pajzsok a legfontosabbak most – nyögte ki Picard. – Az impulzusreaktorok nem adnak elég energiát, lehet, hogy a fézerektől is el kell venni a fenntartásukhoz. Gépház, hallanak engem? – Még mindig a székébe kapaszkodott, és hihetetlen kitartással osztogatta jobbra-balra a parancsokat. Közben a szemét le nem vette az aszteroida-mezőről, melynek közepén ott trónolt az idegen, és falta a robbanásokat.

Aztán még egy utolsó elektromos petárda csapott ki az egyik műszerfalból, mindenkit halálra rémítve. A színes gömbvillámjelenség nem vesztegette az idejét. Körbeszáguldott a harci hídon, majd egyszer csak egyetlen csomóvá sűrűsödött, és úgy indult meg Data felé, mintha ellenállhatatlanul vonzódna hozzá. Célba érve olyan erővel találta mellbe az androidot, hogy az kirepült a székéből. Őrá összpontosult most mindaz az energia, amitől a többiek szerencsésen megmenekültek. Titokzatos erő vonszolta magával a testét, egészen a híd közepén húzódó korlátig. Ott elakadt. Fokozatosan vöröses-sárgás energiaburok formálódott körülötte, melynek belső oldalán szikrák pattogtak. Data minden ízében reszketett legbelül. Arcára egy fulladozó kétségbeesett kifejezése ült ki.

– Ne! – kiáltotta Geordi. A támadás ezúttal már várható volt, így a navigátor reakciója sem lepte meg se Rikert, se Datát.

Geordi valósággal kivetődött a székéből, de az első tiszt hosszú, izmos karja utánanyúlt, és keze satuként szorult a vállára. Ugyanabban a pillanatban Datának is sikerült kipréselni a torkából néhány hörgő hangot:

– Ne gyere közelebb! Geordi...

Elektromos töltés mérges kígyói tekeredtek a navigátor kinyújtott kezére, úgyhogy nem sokat teketóriázott, az android első szavára visszarántotta. VIZOR-ján át figyelte az ördögi, infravörös burok villódzásának idegen, mégis egyértelmű figyelmeztető jelzéseit.

– LaForge, nyugalom! – Picard is eléje lépett, fél szemmel a Data teste körül ugráló fehér szikrákat figyelve.

Tudta, ha az android képes fájdalmat érezni, most bizonyára pokoli kínokat áll ki. Az arcára pillantva efelől nem is lehetett semmi kétsége.

Riker megkerülte Datát, de közben ügyelt, hogy biztos távolságban maradjon az androidot körülvevő energiaburoktól. Menet közben csak egyetlen egyszer vette le róla a szemét, hogy Troira nézzen. A tanácsadónő a híd hátulsó részén állt, és a korlátba kapaszkodva őket figyelte. Arcán aggodalom és várakozásteli feszültség látszott, a körülményekhez képest azonban úgy tűnt, vele minden rendben van.

– Kapitány – kezdte Riker, kinyújtva a kezét, mintha csak társait akarná biztosítani róla, hogy a helyzet magaslatán áll –, ha most megpróbálhatnánk szót érteni vele...

LaForge ismét meglódult előre, és csak Picard jelenléte állította meg.

– Ne! Ki kell őt szabadítanunk!

– Talán ez az egyetlen esélyünk – erősködött Riker.

– Data többet érdemel annál, hogy a maga játékszere legyen, Mr. Riker – mondta LaForge keserűen, majdhogynem vicsorogva.

– Tudom – felelte az első tiszt nyugodtan. – Tudom. De akkor is menjen hátrébb! Ez parancs!... Kapitány...

Picard is megkerülte az androidot körülfogó erőteret.

– Igen, igen... Nyugalom, emberek! – Olyan közel lépett, hogy az elektromos szikrák átugráltak karjára és lábára is, égnek állítva minden szál szőrét. – Data, hall engem?

A sercegés egyszeriben elhalkult. Mint amikor egy kidurrant léggömb egyszeriben leereszt az eredeti méretére, az androidot körülölelő szikrázó burok megszűnt, és helyén csak egy áttetsző, színes kavargás maradt. Data lélegzése is könnyebbé vált, de zihálása azért félreérthetetlenül jelezte, hogy a támadás még nem ért véget. Szemét a gyengén megvilágított harci híd mennyezetére szegezte, de úgy, mintha legalábbis valami apró betűs szöveget akarna kisilabizálni ott. Pislogva és hunyorogva próbálta megfejteni a csak általa látottak értelmét. Karja hirtelen eltávolodott a testétől, keze szétnyílt, hosszú, keskeny ujjai remegni kezdtek.

Riker nagyon lassan odaoldalazott a kapitányhoz, és suttogó hangon megszólította.

– Úgy látszik, valamiféle harmonikus kapcsolat alakult ki közöttük. Mint amikor a rádióhullámok megrezegtetnek egy kristályt. Data valamilyen szinten kompatibilis az idegennel.

Picard kurtán bólintott.

– Data? – kísérletezett újra. – Hall engem? Érti, amit mondok?

Egy darabig nem érkezett válasz. Aztán egyetlen halk szó.

– Igen...

A válasz késként hasított beléjük.

– Data, beszéljen ! – nógatta Picard, tekintélyt parancsoló orgánumát a végsőkig kihasználva.

– Én...

– Folytassa! Erőltesse meg magát! Hallgatom. Rajta!

– Mellék... áram...köri... kom... kom...

– Kommunikáció?

– Igen...

– Ezt akartam hallani! Tud is beszélni vele?

Data természetellenesen szabályos vonásait eltorzította a csalódás.

– Nem... nem vagyok képes... adásra...

– Próbálkozzon csak! Mindenki más maradjon a helyén, és ne mozduljon! Worf, jelentést!

Még a klingon is úgy érezte, hogy ebben a helyzetben illőbb visszafogni a hangját.

– Az idegen még mindig az antianyag-robbanásokból falatozik az aszteroida-mezőben, uram. Irányváltoztatásnak semmi jele.

– Magukhoz szólok...

Ez a hang is halkan csendült, de olyan különös idegenséggel, hogy egyszeriben mindenki a gazdája, Deanna Troi felé fordult. A tanácsadónő lassan lesétált a híd előterébe. Riker feléje nyújtotta a kezét, és ő el is fogadta, de arckifejezése olyan volt, mintha valami vakító fénybe nézne. Épp úgy, mint Data – valami olyasmire, amit csak ő láthatott.

– A saját nyelvükön – folytatta.

Riker még mindig a kezét szorongatta, és most tétovázva közelebb lépett, hogy megnyugtatón magához ölelje a nőt.

– Ne! – csattant föl Picard, és hátraintette. Aztán még taszított is egyet első tisztjén, és ellentmondást nem tűrően közéjük állt. Troi hirtelenjében támasz nélkül maradt keze Riker után nyúlt. Tehát legalább részben ő az ura a testének, gondolta a kapitány.

– Ki maga? – kérdezte óvatosan.

Troi szeme könnyezni kezdett a megerőltetéstől.

– Maguk... vége...

– Nem értjük. Azt se tudjuk, ki maga – jelentette ki a kapitány.

Troi reszketni kezdett, csontig hatoló remegéssel, mely legalább annyira az ő reakciója volt, mint a testét rabul ejtő jelenség hatása. Picard bármennyire elítélte is a meséknek és kísértettörténeteknek az ügybe történő bevonását, az amúgy is gyér világítású harci hídon egyre inkább eluralkodott egy szeánsz misztikus hangulata. Troi maga is olyan volt most, mint egy kísértet a sötét középkorból, abból az időszakból, amelyben a tudatlanság még tág teret adott az emberek fantáziájának. Egy évszázadokon át szájról szájra szálló legenda kelt életre benne hirtelen. Haját valósággal lángra lobbantották a Data támadójából áradó fények, szeme mégis megszokott feketeségében csillogott. A varázslatos jelenségek hátterében mégis tudományos magyarázatnak kellett rejtőznie. És Data szerepéről sem feledkezhettek meg egy pillanatra sem, erről gondoskodtak a hidat bevillódzó lidércfények.

Riker tétován ismét megindult a nő felé, és hálásan konstatálta, hogy Picard ezúttal nem próbálja megállítani.

– Deanna... – kezdte, de több nem jutott eszébe.

Helyette Troi szólalt meg. Valahogy érezték, hogy ez az erőlködő igyekezet az övé, senki másé.

– Maguk... véget vethetnek... neki.

A kapitány hunyorogni kezdett, mintha valahonnan le is akarná olvasni ezeket a szavakat. A tanácsadónő viselkedése arra ösztönözte, hogy néma csöndre intse a hidat.

Troi hangja még mindig halk volt, inkább csak rekedtes suttogás. Mégis erő csendült benne, olyan határozottság, amit Picard nem várt tőle ebben a helyzetben. Kijelentését követően pedig hirtelen véget ért az egész. A tanácsadónő arcáról eltűnt az iménti megfeszített figyelem, mély lélegzetet vett, és mintha az arcán tükröződő fények is halványulni kezdtek volna.

Riker és Picard megpördült. Valóban, Data is egyre jobban emlékeztetett régi önmagára, és egyre kevésbé túlméretezett tűzijáték-petárdára.

– Senki ne mozduljon! – figyelmeztette Picard a legénységet. – Várjanak, míg teljesen elmúlik a hatás!

Riker a parancs ellenére is közelebb óvakodott Troihoz, de a szeme sarkából közben Datát is figyelte. Amikor a tanácsadónő erejét vesztve összecsuklott, már egészen ott állt mellette.

Troi arcából kifutott minden szín, és olyan hirtelen rogyott a földre, hogy Riker kis híján elvétette. A férfi az utolsó pillanatban mégis elkapta a karját, ezáltal megakadályozva, hogy a nő feje a híd korlátjának koppanjon. Az öntudatlan test úgy vergődött a kezében, mint egy partra vetett hal, de végül mégis csak sikerült gond nélkül a padlóra fektetnie. Aztán letérdelt mellé, kisimította homlokából az elszabadult fekete tincseket, és még éppen időben nézett föl, hogy lássa Data zuhanását.

Az android tömörebb teste hangos puffanással ért földet. Geordi és Worf azonnal mellette termettek, és a hátára fordították. A híd helyreállt félhomályában Data döbbenten és zavartan meredt maga elé, de Troitól eltérően ő nem vesztette el az öntudatát.

Picard még egyszer körbepillantott, meg akart bizonyosodni róla, hogy az elektromos jelenség valóban elhagyta a hajót.

– Yar! – szólalt meg aztán. – Mi a helyzet az idegennel?

– Még mindig lekötik az aszteroidák, uram – jelentette a nő. – Elszántan veti rá magát minden újabb antianyag-robbanásra, de láthatóan nem érti, mi okozhatja őket. Kezd elbizonytalanodni.

– Mint mindannyian – fortyant föl Picard. – LaForge! Bízza Datát Worfra, és vigyen minket innen, amilyen gyorsan csak lehet!

– Igenis, uram... Irány?

– A parancsnoki tányér felé. Szedjük föl őket, amíg még van rá esélyünk!

Azzal letérdelt a tehetetlenségét átkozva Troi fölé hajló Riker mellé.

– Él?

– A szíve úgy ver, mint egy üstdob – felelte az első tiszt. – A jelen körülmények közt azonban ez akármit jelenthet.

– Én azért jó jelnek veszem – jegyezte meg Picard bánatosan –, főleg, mivel nincs más választásom.

– Újra összekapcsolódunk a parancsnoki tányérral, kapitány? – kérdezte Riker, bár tudta jól a választ. A hajó egyesítése ezúttal nem gondjaik végét jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy teljes kudarcot vallottak.

Picard a kilátóernyőt méregette.

– Úgy látszik, előre ittunk a medve bőrére. Tasha, lépjen kapcsolatba Argyle főgépésszel, és tájékoztassa, hogy fölszedjük őket!

– Értettem, uram, máris!

– De alacsony frekvencián, és amilyen röviden csak lehet!

– Igenis!

A kapitány lejjebb eresztette a hangját, visszafordult Riker felé, és közben maga is megpróbálta kitapintani Troi pulzusát.

– Mit szól ehhez az egészhez? Azok a szavak, amiket mondott... És vajon ugyanazzal a lénnyel áll kapcsolatban, akivel Data?

Riker a fejét rázta.

– Ez egyelőre még nem tiszta előttem, de akárhogy is, nem egyformán hat rájuk. Deanna egyre azokról a... nos, azokról az emberekről beszél, méghozzá úgy, mintha ismerné őket. Datát azonban fényjelenségek támadják meg, már nem először. Észrevette, hogy a tanácsadónő az események alatt is szabadon mozgott? Mintha a lény elektromos tere Datára összpontosítana, de ő maga Deannán keresztül kommunikálna.

– Igen, de azok az üzenetek, amiket kap... Mennyire bízhatunk egy telepatikus kapcsolat pontosságában? Sosem láttam még tőle ehhez hasonlót. Maga is épp olyan jól tudja, mint én, hogy a betazoid telepátia szubharmonikus frekvencián működik, és sokszor természetfölötti képességnek tűnik, de valójában tudományosan tökéletesen megmagyarázható. Az imént azonban teljesen úgy viselkedett, mint egy szellemidéző médium... és ez már nem illik bele a képbe.

– Ha ez könnyít a helyzetén, uram – mondta Riker –, azt hiszem, ő sem érti egészen, mi történik vele.

– Mit is mondott? Hogy véget vethetünk neki? Minek?

– Kissé közelebb hajolt, és lejjebb eresztette a hangját.

– Magának van valami fogalma róla?

Riker megnyalta a szája szélét. Szóval ez a feladata egy első tisztnek. Hogy elméleteket gyártson olyan dolgokról, amikről halvány fogalma sincsen. Hogy válaszokat teremtsen elő a semmiből. Persze néha ez bizonyult a legjobb módszernek a válaszok megszerzésére: addig tapogatózni előre a sötétben, míg valami ki nem sül belőle.

– Véget vetni neki. Mi tudunk véget vetni neki. Vajon ez pontosan ránk vonatkozik? Nem lehet, hogy a lény kommunikált épp a Troi által érzékelt életesszenciákkal?

– Vagy talán épp azok beszéltek vele. Van egy ötletem – tette hozzá Picard hirtelen támadt meggyőződéssel. –  Amint ezek ketten itt képesek lesznek egyenesen ülni, letelepszünk valahová, és föl sem kelünk addig, míg meg nem tudtunk minden választ. Elvégre megkaptuk az üzeneteket, csak éppen képtelenek vagyunk megérteni őket. Legfőbb ideje ezen változtatni.

– Hogy van a tanácsadónő, Mr. Riker? – Tasha Yar suttogva beszélt. Nem akarta fölhívni magára a figyelmet, talán azért, mert ilyen kritikus pillanatban ott hagyta a posztját, és szerepéből kivetkőzve aggódón Troi mellé térdelt.

– Nem vagyok orvos – felelte Riker velősen, szavakban vezetve le a benne fölgyülemlett keserűséget. Ha neki lett volna alkalma ott hagyni a posztját, Troi már régen a kisegítő gyengélkedő felé tartana. Őneki azonban nem jutott egy szabad másodperc sem. Deanna tehát itt marad a keze alatt, az ő laikus gondoskodására bízva.

– Uram, össze fogunk kapcsolódni a parancsnoki tányérral? – kérdezte Yar. Szeméből sütött, hogy szeretné, ha végre minden visszazökkenne a normális kerékvágásba. Arca olyan ártatlan és reménykedő volt, akár egy Disney-mesefiguráé.

– Azt hiszem, nincs sok választásunk – felelte Riker. – Egyszerűen nem vált be. Könnyű hozzászokni az olyan helyzetekhez, amik kedvezően alakulnak, aztán ha egy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, az ember egykettőre kétségbe esik. A kockáztatáshoz szerencse is kell, ez az eset tanulsága, hadnagy. – Fejével elbocsátóan intett, visszarendelve Yart a taktikai konzolhoz. A nő azonban nem mozdult.

– Mr. Riker?

– Tessék, mi van még?

– Uram... az én ötletem volt, hogy kettéválasszuk a hajót. – Elhallgatott, várta, hogy a férfi megint teljesen őrá figyeljen. Amikor ezt elérte, összeszorította amúgy is keskeny száját. – Most bocsánatot kéne kérnem a kapitánytól?

Riker egy pillanatra beleveszett a nő szemébe, amit mindössze egy leheletnyi festék díszített. Mintha őt magát is zavarba hozná saját nőiessége. Rikert lenyűgözték a vékony barna, mostanra már kissé elkenődött szemceruzavonalak. Tasha Yar maga volt a megtestesült jó szándék. Ha Riker nem nézi át a teljes parancsnoki legénység személyi adatait még indulás előtt, most egyetlen pillantás a nő szemébe és ruganyos, karcsú testére elég lett volna, hogy azonnal átvezényelje az Enterprise óvodájába, a gyerekekkel foglalkozni.

Hirtelen maga is gyermeknek érezte magát, Yart pedig tanítójának. A nő arcán, szemében semmi nem árulkodott arról, hogy egy szánalmas, elvadult kolónián cseperedett föl, neki most mégis eszébe jutott. Egy olyan kolónián, amely később el is szakadt a Föderációtól. A gazdaságuk három évvel később romba is dőlt. Bűnözők bandái vették át a hatalmat, és az egész bolygó képe hamarosan leginkább a francia forradalom utáni idők zűrzavaros társadalmát idézte, ahol a nép nevében leromboltak egy rossz rendszert, és a helyére fölépítettek egy még rosszabbat, olyat, amihez képest a jakobinus rémuralom maga volt a katonás rend. Egyesek bőségben éltek, mások éheztek, a szülők már egy-két évesen önállóságra nevelték gyermeküket, mert gyakran az jelentette számukra az életet. A fiatalok patkányokként tengették életüket a romok között. Tasha is. Küzdött a túlélésért, menekült, ha kellett, harcolt, ha muszáj volt, és evett, ha tudott. Akkor sajátította el azt a céltudatosságot, ami rekord idő alatt egy csillaghajó biztonsági főnökévé tette. Pedig ilyesmi nem történik meg minden nap.

Szörnyű így felnőni, túl gyorsan, túl nehéz körülmények közt. Az ő életéből kimaradtak a többi lányra jellemző dolgok, a vihogás, a pletykálkodás, a nagy plátói szerelmek, és az a csodálatos együgyűség, mely mindig hinni enged a látszatban. Tasha soha nem cicomázta magát tükör előtt, sőt, szinte nem is nézett tükörbe. És ha nézett volna, talán nem bujdosik el szégyenében azt a szikár tizenévest látva, akinek még a haját is fiúsan rövidre vágták, nehogy fölkeltse az erőszakoskodást kedvelő bandák figyelmét? Attól a naptól fogva, amikor anyja először vette elő a kést, és vágta le vele négyéves lánya térdig érő copfját, Tasha megtanult együtt élni a környező világgal.

Most mégis olyan ártatlanul nézett Rikerre, olyan bizalommal a magasabb rangú tiszt, és egyáltalán, a Csillagflotta iránt, mintha nem is bűnözők körében élte volna le gyermekkorát. Az első tiszt elveszett azokban a szemekben, és hirtelen úgy érezte, legalább féltonnás súllyal nehezedik vállára a felelősség érzése. Mit mondhatna most neki, amivel nem rombolja le benne ezt a romlatlan hitet? Hiszen az adja az erejét, tartását. Sokkal jobb tiszt így, mintha beadná a derekát annak a kőszívű bizalmatlanságnak, amelyhez egyébként minden joga meglenne.

Riker átnyúlt Troi mocorogni kezdő teste fölött, és gyengéden megérintette Tasha könyökét.

– Bármit megtehet – szólalt meg –, de eszébe ne jusson bocsánatot kérni!

Nyolcadik fejezet

Hátuk mögött még mindig robbanások világították be a naprendszert széltében-hosszában. Bámulatos, hogy mire képes egy kis antianyag, ha anyaggal érintkezik.

A menekülés gyerekjátéknak bizonyult, mivel az idegent továbbra is teljesen lekötötte a reakciókban fölszabaduló energia fölzabálása. A térhajtómű-egység így értékes másodperceket nyert, és tovább lovagolt a lökéshullámokon a parancsnoki tányér felé. Szóval gyerekjáték volt, különösen a nap korábbi programpontjaihoz képest.

A hajó összekapcsolása azonban már sokkal nehezebbnek bizonyult.

Riker a kutatótiszti poszt mellett állt, a konzol előtti székben Deanna Troi foglalt helyet. A nő zavartnak tűnt, fáradtnak és komornak, mint aki épp az imént értesült valami rossz hírről. Mindazonáltal úgy látszott, ura a helyzetnek, kissé talán túlságosan is. Riker a várakozás izgalmával figyelte a kilátóernyőn egyre közelebb úszó parancsnoki tányért.

Most jön a dolog trükkösebbik része, mindjárt kiderül, mi a különbség aközött, amikor egy óceánjáró kifut a kikötőből, és amikor befut. Vagy mondjuk egy olyan repülőgép-hordozó, amilyet nemrég a képernyőn láttak. A közelítési szöget milliméteres pontossággal kell beállítani, különben a kábelvégek, reteszelők és összekötők nem találják meg a párjukat. Szerencsére az Enterprise-on ezt a feladatot a számítógép végzi. Létezik ugyan egy kézi vezérléses variáció is, ez azonban csak a szokásos automatikus összekapcsolás rendhagyó körülményeknek megfelelő átkonfigurálása. Ha valóban kézileg akarnák a dolgot végrehajtani, rámenne egy egész nap, meg a fél éjszaka. Riker kifejezetten örült, amiért ez alkalommal Picard is rajta tartotta a szemét a manőveren. A hajó két fele lassan közelített egymáshoz, aztán a parancsnoki tányér megállt, és a térhajtómű-egység is csupán a lendülete által vitette magát tovább, hogy tovább csökkentse a fölfedeztetés veszélyét. Soha nem olyan védtelen ugyanis egy csillaghajó, mint az összekapcsolódás előtti pillanatokban.

Hirtelen egy újabb antianyag-robbanás lökéshulláma érte utol őket az aszteroida-mező felől, és ékként nyomult a két egység közé.

– Hátramenet! – Picard hangja ostorcsapásként csattant, és a hajó máris engedelmeskedett. – Stabilizálni! És most ügyesen! Lehet, hogy nem lesz több esélyünk. Szűk frekvenciájú vonósugarakat aktiválni! Gyerünk!

– Igenis – motyogta LaForge izzadságtól gyöngyöző arccal.

– Worf, asszisztáljon a manővernél!

– Igenis! – vette tudomásul a klingon, azzal ott hagyta Datát a földön ülve, és letelepedett a központi vezérlőpult elé.

Az android pislogva figyelte, de kísérletet sem tett rá, hogy tiltakozzon. Rikernek leginkább úgy tűnt, mintha szórakozottan nézelődne.

Ez meg most mi lehet? töprengett a férfi. Mi van vele? Úgy fest, mintha hozzám hasonlóan ő is egy-két világos válaszra vágyna már. Talán túlerőltette magát. Túlságosan szívére vette, amit mondtam neki, és az idegen teljesen kizsigerelte. Legközelebb jobb lesz, ha befogom a számat.

Talán.

A fedélzet megrázkódott alatta. Belekapaszkodott a korlátba, és még épp időben pillantott a kilátóernyőre, hogy közvetlen közelről meglássa a parancsnoki tányér kivilágított dokkolóművét. Aztán a kép elsötétedett, és a berendezés automatikusan kikapcsolt.

– Dokkolás befejezve, kapitány – jelentette LaForge. – Minden szekció, minden összekötőelem visszajelzése zöld. A dokkolásvezető is mindent rendben talált.

– Nyugtázza a vételt! És most minden gép állj! Nos – sóhajtott föl Picard –, ez igazán látványos kudarc volt. Úgy látszik, ebből a helyzetből nem szabadulunk egykönnyen.

– Mi a parancsa, uram? – kérdezte Riker.

– Kapitány! – hördült föl hirtelen Yar. – Az idegen eltűnt!

Mintha maga a híd pördült volna meg alattuk, olyan gyorsan fordultak meg mind.

– Eltűnt? – ismételte Picard. – Csak így, hipp-hopp?

– Még annál is gyorsabban. – Yar rosszalló pillantással méregette műszereit, mintha jobban dühítené a jelenség váratlan eltűnése, mint a korábbi támadásai. Nem is maga a tett fájt neki, inkább az, hogy nem kapott róla előre értesítést. – Semmiféle nyomot nem hagyott maga után, még hulladék energiát sem. Egyszerűen csak megszűnt létezni.

– Elragadó. Alighanem valamiféle játéknak tekinti ezt az egészet. Nos, azt hiszem, ez riasztó módon hitelesíti Data elméletét az idegen interdimenzionalitásáról.

– Talán el kéne tűnnünk innen, uram, amíg lehet – javasolta Riker.

– Ó, nem, az szóba se jöhet, Egyes – vágta rá a kapitány –, és komolyan gondolom, többet hallani sem akarok ilyesmit!

– De ha...

– Hát nem érti? Eléggé egyértelmű bizonyítékát kaptuk, hogy az idegen se nem rovar, se nem cápa. Sokkal inkább pókhoz hasonlít. Ha csak megmozdítjuk hálója egy szálát, máris ugrik. És ő pontosan erre vár. Tehát nem mozdulunk. – Végigpillantott embereinek várakozással teli arcán, aztán magabiztos hangon folytatta: – Minden gép állj! A legszükségesebb életbentartó rendszereken kívül minden mást kikapcsolni! Mindent, amit csak lehet! Fölfüggeszteni a folyamatban levő kísérleteket is, hacsak külön engedélyt nem adok rájuk. Leállítani az élelmiszer-replikátorokat, szerelő automatákat, terminálokat, hologram-kivetítőket, kommunikációs berendezéseket, generátorokat, szivattyúkat, mindent! A fűtést és a világítást minimálisra csökkenteni! És a zajkeltést is lehetőleg mellőzzék! Mondják meg mindenkinek, hogy mostantól egy darabig maradjanak ott, ahol vannak! Tíz percen belül lezárjuk a turbólifteket, onnantól kezdve csak a karbantartó alagutak létráin lehet majd közlekedni a fedélzetek között. Megértettek?

Riker kétkedve csóválta meg a fejét.

– Nem tudom, meddig bírjuk ki így.

Picard szeme összeszűkült.

– Egész városok is túléltek már áramkimaradásokat, Mr. Riker – mondta –, úgyhogy ki fogjuk bírni. A tengeralattjárók harcba állítása, és a légitámadások kora óta az emberek hozzászokhattak már az olyan alkalmakhoz, amikor ügyelni kell a néma csöndre.

– Egy dolog ez kiképzett katonai személyzet esetében, uram, és egészen más...

A kapitány egy fejrázással elhallgattatta, aztán meglepően halk hangon szólalt meg újra.

– Ne sértegesse a társait!

– Igaza van, uram. Elnézést. – Azzal Riker Worf felé fordult: – Az egész hajón végrehajtani a kapitány utasításait! Mindent személyesen fogok ellenőrizni.

Picard bólintott.

– Amint visszaérünk a hídra, szeretném, ha megvizsgálnák a szükséges rendszerek épségét, és fölkészülnének a központi antianyagtartály tartalékokból történő feltöltésére. De aztán csak szép lassan, Riker! Nem akarom, hogy az ellenség fölfigyeljen a mi kis akciónkra. Értesítse a gépházat is! Azt hiszem elegendő elfoglaltságot kapnak a következő néhány órára.

– Igenis, uram, máris intézkedem.

– Készüljenek föl az irányítás átadására...

– Kapitány... – kelt életre mellette hirtelen Troi, és bizonytalanul föltápászkodott ültéből. Ha nem kapaszkodik meg a parancsnoki székben, azon nyomban el is esett volna, de valami emberfölötti erő hozzásegítette a talpon maradáshoz.

A kapitány elkapta a karját.

– Tanácsadónő, ön maradjon csak itt! Dr. Crushert majd leküldöm, hogy ismét kivizsgálja.

– Kérem, uram, várjon! Szeretnék önnel négyszemközt beszélni – mondta Troi, és közben Riker felé pillantott. – Egy nagyon... személyes ügyben.

A kapitány hosszan tanulmányozta a szemét, arckifejezését, és tudatosodott benne az is, hogy a nő milyen erővel szorítja a karját, látszólag észre sem véve, mit csinál. Csalhatatlanul érezte, Troi őszintén beszél. Döntésében évek sorának tapasztalata segítette, mely észrevétette vele a beszélő hangjának minden apró rezdülését, szemének minden árulkodó villanását, az arcvonások minden rendellenes változását. Most például hitt a tanácsadónőnek, érezte, részéről ez nem csupán szeszély, és a mondanivalója is nagyon fontos lehet.

Tudta, Riker már közeledik is hozzájuk, és sejtette, hogy az első tiszt, élve a magassága adta előnyökkel, a válla fölött most néma kérdésekkel bombázza a nőt arról, vajon őt beavatja-e a titokba. Ezen maga is eltöprengett egy pillanatig.

– Rendben – mondta aztán, belekarolt Troiba, és együtt elindultak a turbólift felé. – Azonnal adják át a hajó irányítását a fönti hídnak, és költözzenek vissza! Riker, kérdezze ki Datát! Szedjen ki belőle válaszokat! Két fronton közelítjük meg a problémát. Tanácsadónő, mi a készenléti kabinomba megyünk. Mindenki más a helyére!

Riker kissé túlzottan is látható csalódottsággal nézett utánuk. Ő bebizonyította már, hogy tud élni a nő nélkül, akár élete végéig is. Sőt, minden más kapcsolatának is véget vetett, amikor jelentkezett erre a posztra. Tisztában volt vele, hogy legalább húsz évig nem is gondolhat a szolgálaton kívül másra, és úgy érezte, képes is lesz végigcsinálni. De aztán Troi is a fedélzetre került. És első találkozásukkor ő ugrott a nyakába! Az előtte álló éveket egyszerű munka helyett hirtelen lelki próbatételként látta. Bölcs dolog-e, ha egy fényes karrierre vágyó ember tartós kapcsolatot kezdeményez? Ez az egész ötlet a hajóra költöztetett családokkal... forradalmian új volt. Vajon kiszámította valaki, máshogy viselkedik-e egy parancsnok, ha a szerettei is a fedélzeten vannak, mint ha semmi nem vonja el a figyelmét egy esetleges veszedelemtől?

Deanna biztos erre is tudja a választ. De ő az egyetlen, akit nem kérdezhetek meg.

Kizökkentette gondolataiból, amikor két alak masírozott el mellette a turbólift felé. Megrázta a fejét. Yar és Worf beszálltak a fülkébe a kapitány és Troi mellé. Geordi is csatlakozott hozzájuk, siettében kissé nekiütközve Rikernek. Nyomában Data lépkedett.

Az első tiszt elkapta az android karját.

– Data, maga itt marad.

LaForge visszafordult, és támadó állásba helyezkedve már-már tiltakozni kezdett, amikor a kapitány egy kurta parancsszava megállította. A navigátor mindazonáltal vonakodva bízta barátját a vele szemben eddig semmiféle együttérzést nem tanúsító feljebbvalójára.

– Megyek, uram – mondta, fenyegető hangsúlyát félig- meddig Riker felé szánva.

Az első tiszt megnyugtatta magát, hogy talán félreértelmezte Geordi magatartását, de ha nem, akkor sem tudta hibáztatni érte.

A turbólift ajtaja olyan sziszegéssel csukódott be, mint mikor egy helyiség levegője kiáramlik a légüres térbe.

Data néhány másodpercig még vágyakozva nézett távozó társai után. Az igazat megvallva több is volt az, mint néhány másodperc. Tétovázása mindenesetre egyértelműen látszott. Amikor végre megfordult, már vigyázzban állt, noha mind ő, mind Riker úgy érezték, hogy erre semmi szükség.

– Hogy érzi magát? – kérdezte az első tiszt.

– Működőképesnek – felelte Data –, bár kissé gyengének.

– Leülne inkább?

– Nem, uram, köszönöm. Maradok állva.

Hogy könnyebben elszelelhessek tőled, kedveském. Gyerünk, Will, csináld, amit kell, essél túl rajta!

– Van jelenteni valója az önnel történtekkel kapcsolatban?

Nem egészen ezt akarta mondani, amikor kinyitotta a száját, de úgy döntött, inkább az egyenes kérdésekkel kezdi, és csak azután hozakodik elő a másik témával.

– Szereztem új információkat, uram – közölte Data –, bár számomra nem egészen világosak.

– Hallgatom. Foglalja össze!

Az android bólintott, aztán keresni kezdte a legmegfelelőbb szavakat.

– A jelenség – kezdte vontatottan –, olyan, mint én.

– Mint maga? Valamiféle...? – Riker elharapta a mondatot, és zavarba jött, amikor Data befejezte helyette.

– Gépezet. Tehát valaki más hozta létre. Egy eszköz, amit olyan fejlett technikával hoztak létre, hogy már-már maga is élőlénynek számít.

– Akkor hát kommunikált vele?

– Kapcsolatba léptünk. Azt azonban nem merném mondani, hogy párbeszédet folytattunk. Ő megtudott tőlem mindent, amit akart, cserébe viszont csak azt adta, amit jónak látott. Az adását tudtam venni, de magam nem voltam képes kisugározni felé semmit. Talán túl messzire voltam a jelforrástól. Vagy nem építettek belém ehhez szükséges berendezéseket... mint azt reméltem.

– Data, mi nem vártuk el magától, hogy...

– Talán ha egyedül kimennék egy űrkomppal, közelebbi kapcsolatot alakíthatnék ki az idegennel.

– Ne beszéljen bolondságokat! – szaladt ki Riker száján. – Senki nem megy ki innen sehova, még maga sem!

Míg ki nem mondta, Riker nem is sejtette, milyen szívtelenül hangzik majd ez a mondat, most viszont visszatartotta a lélegzetét, és reménykedett benne, hogy Data átsiklik fölötte.

– Ez a gépezet veszélyt jelent ránk nézve, uram, előttem ez többé nem kétséges – folytatta az android. A harci híd halvány világítása kiemelte természetellenes arcszínét. –  Csupán idő kérdése, és megtanul majd különbséget tenni a környező űrt kitöltő anyagok és az Enterprise szerkezete között, és akkor elpusztítja a hajót, úgy, ahogy a Gorskovval is tette három évszázaddal ezelőtt.

– Egy pillanat – emelte föl a kezét Riker. – Nem tudhatjuk biztosan, mi történt a Gorskovval.

– Én biztosan tudom. Az idegen páratlanul erőszakos módon elpusztít minket is, amint csak teheti. Ez a szándéka, ezért keres bennünket.

Arckifejezése is ezt a bizonyosságot fejezte ki. Egyébként a szokásosnál is érzéketlenebbnek tűnt, Riker hiába kereste rajta nyomát érzelemnek. Data android volt ugyan, de ahhoz képest egészen természetes mimikával rendelkezett. Az első tisztet most zavarta ez a merevség. Data megszokott viselkedése legalább valamennyit visszaadott volna kezdeti magabiztosságából.

– A természetéről sikerült megtudnia valamit? – kérdezte lassan.

– Évezredekkel ezelőtt készült, és több csillaghajó pusztító erejét egyesíti magában – válaszolta Data színtelen hangon. – A legzavaróbb azonban az egészben az, uram, hogy programozása alapján ezt az erőt saját belátása szerint használhatja.

– Ó, ez remek – mordult föl Riker. – Egy bulldózer is több érzéssel végzi a dolgát, mint az a valami.

Data sokáig hallgatott, és ha viselkedését hangulatok befolyásolják, azt lehetett volna mondani, hogy nincs beszédes kedvében. Végül sikerült Rikert zavarba hoznia. A férfi fölpillantott az androidra.

– Folytassa – nyögte ki fáradtan.

– Mint mondtam, az idegen a gépi evolúciónak olyan magas fokán áll, hogy élőnek tekinthető.

Nem valami fényes kilátás, gondolta Riker, de hangosan csak annyit kérdezett:

– És?

– És...elpusztít minden gépi berendezést, amely általa ismert energiaformákat használ föl, ugyanakkor megőrzi a vele együtt megsemmisített életformák esszenciáit.

– De miért? Miért járja a galaxist életesszenciákat szipkázva magába? Ki épít ilyen gépet, ami egyrészről elpusztít járműveket, másrészről megőriz élő tudatokat? Ennek az egésznek semmi értelme.

– Nem tudom, uram. De védelmi szempontból van benne ráció. Egyelőre nincs információnk róla, hogy bolygókkal is képes-e megtenni ugyanazt, amit a járművekkel. Ha azonban igen, talán védelmi fegyverként építették, de megalkotói ellen fordult.

– Valóban lehetségesnek tartja ezt?

– Nem, uram, csak találgatok.

– Feltétel nélkül magába szívja és megőrzi minden elpusztított lény életerejét?

– És nem csak azt, uram, hanem egész öntudatokat. Emlékeket, vágyakat, mindent. A maguk módján ezek mind tovább élnek benne.

Riker karba fonta a kezét, rátámaszkodott a harci hidat kettéválasztó korlátra, és végiggondolta az elméletet.

– Milyen lehet, ha az ember nem az idő rabszolgája? Az ember évezredek óta kergeti már ezt a vágyálmát. Egy olyan világot, ahol nincs ínség, félelem, éhség, fájdalom, halál... Vajon milyen lehet ez belülről szemlélve? – Néhány másodpercig megpróbálta maga elé képzelni. Idillinek tűnt számára, mintha a bibliai Paradicsom elevenedett volna meg. Hány ember nézett életében ösztönösen az űr felé, amikor a mennyországra gondolt? Ellökte magát a korláttól, és fölemelte egy ujját. – Azt hiszem, itt két különböző dologról van szó – vonta le a következtetést. – Javítson ki, ha tévedek...

– Megteszem, uram.

– Öö... igen. Úgy érzem, két különböző értelemmel léptünk kapcsolatba. Maga azzal a géppel, vagy mi a csudával, Troi pedig az általa foglyul ejtett életesszenciákkal.

Data madáréhoz hasonló szeme egy pillanatra oldalra ugrott, zavaróan gépies jeleként a logikai kalkulációknak. Néhány másodpercig teljes mozdulatlanságban állt, aztán fölvonta szemöldökét.

– A bizonyítékok alapján valóban ez tűnik a legvalószínűbbnek, uram. Telepatikus tulajdonságai révén Troi tanácsadónőn keresztül teremthetnek legkönnyebben kapcsolatot velünk az említett életesszenciák. És szándékaik csakugyan elkülönülnek az őket magához kötő lény céljaitól. Erre magam is gondolhattam volna.

– Épp elég munkát végez így is – jegyezte meg Riker, megpróbálva föloldani a Data hangjából még mindig kiérződő feszültséget.

– Nem uram – vágta rá az android nem eleget. Lehetnek olyan rejtett képességeim, amelyeket még magam sem ismerek, és ezért nem is vehetek igénybe. Csupán véletlen, hogy a lénnyel közös kommunikációs csatornát találtam... illetve ő velem. Úgy hiszem... – Ezúttal még hosszabb, még jelentőségteljesebb szünetet tartott. Nem nézett Rikerre, szemét inkább a megvakult kilátóernyőre szegezte. – Amikor impulzusmeghajtással haladtunk, csak repülési pajzsokat aktiválva, a gépezet nem tudott a nyomunkra bukkanni. Úgy hiszem, először engem mért be, aztán rajtam keresztül a hajót...

– Ne bízza el magát! – szakította félbe Riker. – Először Troira talált rá, azután énrám. Ön csak harmadik volt az étrendjén, úgyhogy ne próbálja magát okolni! Az túl... emberi vonás.

Viccesnek szánt megjegyzése nem dobta föl az android hangulatát, sőt, éppen ellenkezőleg. Data ismét súlyos hallgatásba burkolózott.

Riker összedörzsölte a kezét, és tett egy második kísérletet.

– Nézze, Data, a korábbiakra visszatérve...

– Ha megjegyezhetem, uram – vágott a szavába az android sietve –, az ön természetemről alkotott véleménye helyes. Alighanem... szánt szándékkal félrevezettem magam. Nyilvánvaló, hogy... sokkal inkább gép vagyok, mint élőlény.

Riker közelebb lépett az androidhoz, és megpróbálta nem a leereszkedő feljebbvaló látszatát kelteni. Amikor úgy érezte, nem járt sikerrel, megállt, és egyszerűen szembefordult Datával.

– Nézze, szeretném, ha megértenénk egymást.

– Igenis – felelte az android pattogósan. – Nem az ön hibája, hogy... noha nem élek, programozásom készakarva megakadályoz ennek fölismerésében.

Kijelentése sokáig ott visszhangzott a kihalt harci híd falai közt. Másodpercek teltek el, egyre jobban kihangsúlyozva, hogy erre nem lehet mit mondani.

Data egyszer csak kihúzta magát, mintha le akarná rázni magáról a fölgyülemlett pillanatok súlyát.

– Akárki is építette az idegent, tudnia kellett, mit jelent: élni. Ismerte az életet, és azt is, hogyan lehet megőrizni a test pusztulásán túl is. És határozottan tisztában volt a gépek természetével is.

Riker a fejét csóválva fölsóhajtott.

– Maga aztán nem könnyíti meg a helyzetünket.

Data egyszeriben feszengeni kezdett, még a lába is elmozdult az eddig makulátlanul fönntartott vigyázzállásból.

Riker széttárta a karját.

– Lazítson már egy kicsit, kérem!

Data rápillantott. Kis idő múlva tétován hátratette a kezét, és pillantását a padlóra szögezte.

– Úgy tűnik, magam is gép vagyok – szólalt meg végül elgondolkozva. – Egy eszköz. Nem élőlény. Nem csak hogy ember nem vagyok, de egyáltalán, az élet semmiféle kritériumának nem felelek meg. Talán még a Föld ősmocsaraiban vegetáló első egysejtűeknél is kevésbé számítok élőlénynek.

Riker együttérző grimasszal emésztette a hallottakat. Hirtelen rádöbbent, milyen nagyot tévedett, és arra is, hogy rettentő nehéz lesz helyrehoznia.

– Sokoldalú eszköz vagyok, ez kétségtelen – folytatta Data, pillantását még mindig a padlóra szegezve. Hangja teljességgel nélkülözte az elérzékenyülés minden jelét, mégis súlyosan csengett, mélyebb értelmet adva vallomásának. A harci híd sápadt világítása komor árnyékokat vetett homlokára és áliára. – Műszer vagyok. Olyan dolgokat végezhetek el, amikre egyetlen ember se képes. Már ez egymagában is elég bizonyítékot kellett volna szolgáltasson nekem.

– Az emberi lét egyik feltétele – próbálkozott Riker, belekapaszkodva egy szalmaszálba –, hogy elfogadjuk tehetségeinket ugyanúgy, mint hibáinkat. Erre egy gép sem képes.

– Kérem, uram! – Az android ezúttal fölpillantott, és tekintete hegyes karóként fúrta át Rikert. – Ha valóban csupán gépezet vagyok, nem létezhet számomra sem én, sem öntudat, legfeljebb azok programozott illúziója. Ezekkel a tényekkel szembe kell néznem. Az idegen gépezettel folytatott társalgásom rádöbbentett, hogy... szánalmas utánzat vagyok.

Riker összerezzent. Most ismét megtanult valamit, amit Picard nyilvánvalóan rég tud már. Több alkalommal tanúja lehetett, hogy a kapitány magában tart olyan kijelentéseket, amelyek túl merésznek, túl durvának vagy túl kedveskedőnek tűnhetnek, és el is gondolkozott rajta, miért választja vajon a férfi olyankor inkább a hallgatást? De Picard nyilván megtanulta már, hogy jobb tartózkodni a heves érzelemnyilvánításoktól. Egy rangidős tisztre odafigyelnek, és sokáig emlékeznek minden szavára. Bármit vet oda mellékesen, hirtelen érzelmektől hajtva, az bántó lehet valaki számára. Ez az ár a magas ranggal járt. És sose volt szabad elfelejteni. Az igazat megvallva Riker nem tudhatta, Data valójában élőlény-e vagy sem, úgyhogy kár volt kinyitnia azt a nagy száját. Nem gondolta, hogy az android így a szívére veszi a szavait – maga is úgy viselkedett tehát, mint egy gép.

Data szeméből és arcáról csak úgy sütött a vágy, hogy megtudja végre, kicsoda ő, mi az igazi természete? És itt vagyok én, mint minden problémájának a kiindulópontja, erőszakosan és talán idő előtt próbálva rákényszeríteni egy olyan igazságot, ami a legkevésbé sem kellemes.

– Elismerem, nem tudom, micsoda maga – mondta az androidnak, és hangjából egy képzeletbeli vállrándítás érződött ki. – Nem is az én feladatom megállapítani. A Csillagflotta azonban megvizsgálta, és élőlénynek nyilvánította. Ez éppen elég a...

– Gépek vizsgáltak meg, uram – emlékeztette Data fájdalmas arccal. – Azok pedig azt állapítják meg, amire utasítást kapnak. Egyetlen ember sem hinné azt rólam, hogy ember vagyok. Ön pedig mindenki másnál inkább gépként kezel.

Riker levegőt venni is elfelejtett, és csak akkor jutott eszébe, amikor a mellkasát már égetni kezdte a légszomj. Mégis, mit képzelt, hogy valaki másnak kéretlenül arcába vágott egy ilyen kétes „igazságot”? Hogy éreznéd magad, ha valaki veled tenné meg ezt?

– Uram – szólalt meg Data, ezúttal már ismét a leghivatalosabb hangon –, most már elmehetek?

Riker keserű képet vágva a kapitányi széknek támaszkodott, és lemondóan bólintott.

– Elmehet.

Háttal állt az androidnak, és még akkor sem fordult meg, amikor meghallotta a liftajtó szisszenését, aztán a fal mögül azt a tompa surrogást, ami a kabin elindulását jelezte. Szeme arra a pontra meredt, ahol Data cipői két enyhe benyomódást hagytak a szőnyegen. Mély lélegzetet vett, de ez sem hozott megnyugvást. Hangja rekedten csendült a némaságban:

– A bádogember szívet akar.

– Négyszemközt akart velem beszélni, hát tessék. De, kérem, tanácsadónő, ne pazaroljuk fölöslegesen egymás idejét!

Troi karcsú, sápadt keze megállíthatatlanul remegett. Mégsem hibáztatta magát különösebben az önkontroll hiányáért, sőt, nem is próbált meg tenni ellene. Ha magába temeti az érzéseit és az élményeit, azzal csak kárt okozhat. És most itt a kapitány, készen arra, hogy végighallgassa vallomását, mely jelenlegi egyetlen gondjukat egy csapásra megsokszorozza majd. Azt hitte, ha megkapja a válaszokat, az valamelyest könnyít a rá nehezedő terhen, de nem. Sokkal többet tudott ugyan, mint egy órával korábban, de helyzete semmivel sem lett kedvezőbb ezáltal. A tisztánlátás ebben az esetben nagyobb kínnal járt, mint a tanácstalanság.

Nyaka úgy szaggatott, mintha valaki a vállán ülve rángatta volna a fejét.

– Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót, kapitány – szánta el magát végül. – Korábban is előfordult, hogy távol kellett tartsak bizonyos gondolatokat a tudatomtól, ezek azonban egyszerűen áttörnek minden védőfalon. Ezek a mindenre elszánt emberek erőszakkal hatolnak az agyamba, hiába minden próbálkozásom a megakadályozásukra. Nem vagyok különösebben tisztában az efféle fogalmakkal, de határozottan élő, tudattal rendelkező létformákat érzékelek a jelenségen belül. Nem emlékeket, nem maradványokat, hanem élő egyedek valóságos esszenciáit. Az idegen valamiképp megőrzi az öntudatot, a fizikai test nélkül. Tisztán érzem mindegyiküket, kapitány.

– Mind ember?

– Nem vagyok benne biztos, uram. Másféle impressziók is eljutnak hozzám, de talán csak az emberek képesek kommunikálni velem. És... most már azt is tudom, kik ők.

Picard leült fényes fekete íróasztala mögé, és bólintott. Igyekezett nem türelmetlennek látszani, és bár tudta, a tanácsadónőt nem csaphatja be, remélte, hogy a szándékot legalább értékeli. Tartásából mégis sürgetés sugárzott.

– Arkagyij Rejkov, és a legénység tagjai – mondta érzelemmentes hangon, mintha egy vicc csattanóját lőné le.

Troi pislogott egyet.

– Honnan tudja?

Picard az asztalra ejtette a kezét.

– Ehhez nem kell telepátia – közölte.

A nő megingott, aztán a fényes fekete asztallapot szuggerálva visszanyerte egyensúlyát.

– Igen, valóban nyilvánvaló volt. De ez még nem minden, uram. Rajtuk kívül mások is vannak ott. Sokan. Ami azt illeti, milliónyian. De még az emberek kommunikációja is magasabb szintű a miénknél. Úgy tűnik, mintha az évek során leszoktak volna az egyszerű szavak és képek használatáról. Alighanem mi léptünk velük először kapcsolatba...

– 1995 óta – fejezte be a kapitány nyugodtan.

– Igen – motyogta Troi. – Egy darabig nem értettem meg, mit akarnak. Annyi tudat kiáltozott felém egyszerre, egyesek tiszta elmével, mások nem... Csak a legerősebbek képesek közülük távolba kivetíteni magukat, de azok sem hosszú időre.

– Arra a jelenésre gondol, amit Riker látott a folyosón?

– Azt hiszem – felelte a nő, nem bírva elszánni magát egy egyszerű igenre.

– Szóval most már tisztábban lát? – lendítette tovább a beszélgetést Picard. – Mit akarnak? Van valami fogalma róla?

Troi leszegte előkelő fejét, hosszú szempillái sérült madárszárnyakként verdestek. Aztán fölnézett.

– Kapitány, nem mondtam el önnek mindent.

Jean-Luc Picard előrehajolt, könyöke az asztal lapján surrogott. Arcáról lerítt, hogy épp a tanácsadónőtől nem várt volna kegyes hazugságokat. Kegyes hallgatást talán. De félrevezetést soha. Első reakciója a harag volt, de az érzés gyorsabban kihunyt benne, mint egy gyufa a szélben. Megérteni mégsem tudta a tanácsadónő indítékát, hiszen az ilyen megkésett vallomások egy csillaghajó fedélzetén emberéletekbe kerülhetnek.

Troi azonban nyilván nem véletlenül határozott így. Picard-ban fölülkerekedett a kíváncsiság.

– Akkor mondjon el most mindent! – javasolta.

Troi fölszegte a fejét, és elfogadta a kihívást.

– A zűrzavarról van szó. Igaz, hogy milliónyi tudat akar az agyamba behatolni, de... mindegyik csakis ugyanazt az egy dolgot akarja...

Megszólalt az ajtócsengő.

– Igen? Ki az? – csattant föl Picard türelmetlenül.

– Riker parancsnok, uram.

A kapitány már épp be akarta invitálni, de Troi megragadta az asztal peremét, és előrehajolt.

– Ne, uram, kérem, ne! Ne engedje be!

Picard kíváncsisága újabb magasságokba csapott.

– Még Rikert se? – kérdezte.

– Kérem, uram...

A kapitány pár pillanatig még a nőt bámulta értetlenül, aztán beleszólt az interkomba.

– Még egy kis türelmét kérem, Mr. Riker.

A vonal másik végéről érkező hallgatás fülsiketítő volt. Picard el tudta képzelni, milyen pillantásokat váltanak egymással a hídon az emberek.

– Igenis, uram... Idekint leszek.

Picard válaszképpen fölmordult, aztán visszanézett Troira.

– Remélem, sejti, mekkora sebet ejtett ezzel az önbecsülésén? Na de most már kezdjen bele, tanácsadónő! Ezek az életesszenciák azt akarják, hogy valamit tegyünk meg nekik?

– Olyan döntést kell hoznia, uram, amelyet nehéz lesz összeegyeztetnie a lelkiismeretével. És minél többen tudnak róla, annál tovább nehezedne a helyzete. Ezért akartam négyszemközt beszélni önnel.

– Nagyra értékelem a diszkrécióját, de, kérem...

– A legtöbb vallásban létezik a pokol fogalma, kapitány – folytatta Troi gondosan megválogatva a szavakat. Az erőfeszítésbe olykor a válla is beleremegett. – Én... azt is tudom, milyen lehet a valóságban.

– Nem kétlem, de mi köze ennek az önnel kommunikáló lényekhez?

Troi gyönyörű szemében keserű harag csillant.

– Nem tudom eléggé kihangsúlyozni önnek, hogy ezek az emberek még mindig élnek. Nem természetfölötti lények. Élnek és éreznek, noha testi valójukban régen nem léteznek már. Szó szerint halhatatlanokká lettek, megőrizve tudatukat és személyiségüket.

– Rendben – mondta Picard –, ezt megértem. De mit akarnak?

Troi ökölbe szorította a kezét, de úgy, hogy a bütykei egészen belefehéredtek.

– Azt akarják, hogy segítsen nekik meghalni.

– Hagyd már abba ezt! Nem vagy te gép, ez első pillantásra is megállapítható.

Geordi LaForge játékosan taszított egyet Datán, miközben befordultak a tartalék hajtóanyagtartályok felé vezető sötét folyosóra. Három BELÉPÉS CSAK FELHATALMAZÁSSAL feliratú ajtón át jutottak el egy negyedik, masszív kapuhoz, melyen jókora betűk hirdették:

ZÁRT TERÜLET

TARTALÉK ANTIANYAG RAKTÁR

BELÉPÉS CSAK ÖTÖS SZINTŰ ENGEDÉLLYEL

A helyiség nagyon sötét volt, csupán két szemközti falon adott némi fényt egy-egy apró, rózsaszín biztonsági világítótest. Data zseblámpával világította meg maga előtt a padlót. Geordit természetesen nem zavarta a sötétség sem, így ő haladt elöl, magabiztosan kanyarogva a ládák és létfontosságú komputer- és egyéb berendezéspanelekkel teli polcok labirintusában.

– Számítottam rá, hogy egy űrutazás során problémákkal szembesülök majd – mondta Geordi –, de arra nem, hogy az élet fogalmára kell definíciót találnom.

– A kapitány is ugyanezzel a dilemmával küzd – jegyezte meg Data –, méghozzá énmiattam.

– Dehogy temiattad! Fejezd már be! Öregem, annyit próbálkoztál vele, hogy minél emberibben viselkedj! Miért kellett éppen a legidegesítőbb módját kiválasztanod?

Data reménykedve bámult bele a környező sötétségbe.

– Miért, mit csinálok?

– Ezt nevezik önsajnálatnak. De azonnal hagyd abba!

Mivel még mindig nem értette, mit is csinál rosszul,

Data nem tudta, hogyan változtathatna rajta. Amíg ő ezen gondolkozott, Geordi már át is ért az előcsarnokba, ahol az antianyag tartályok állapotát ellenőrző komputermonitorok sorakoztak. A paneleken csak egy-két fény villogott boldogan a maga gépies tudatlanságával. Minden rendben, minden rendben, ismételgették szünet és vég nélkül.

– Valahol itt kell lennie – morogta Geordi. – Te nézd meg az antianyag-injektort, én addig...

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a helyiség jobb oldaláról halk zörej hangzott föl. Odapillantva mindketten látták, ahogy egy árnyalak lebújik az egyik konzol mögé.

– Ki van ott? – kiáltott föl Geordi.

Az android eléje lépett, és éles hangon megszólalt.

– Itt Data parancsnokhelyettes. Ön lezárt területen tartózkodik. Azonosítsa magát!

A sarokból egy ártatlan, mégis bűntudatos gyermekarc kukucskált elő.

– Wesley! – kiáltotta Geordi. – Mit keresel te itt? Gyere elő azonnal!

A fiú hórihorgas, csontos alakja lassan fölegyenesedett a konzol mögül. Keze zavartan babrált pulóvere szegélyével. A fekete, kötött ruhadarab ebben a környezetben leginkább egy felderítő álcaöltözetére emlékeztetett. Wesley nyilvánvalóan számított rá, hogy hosszabb időt kell majd eltöltenie a csillaghajó egy gyengébben fűtött részén.

– Hát ti ketten mit kerestek itt? – visszhangozta. – Hiszen, úgy hallom, valamiféle válsághelyzet közepébe csöppentünk.

– A kellős közepébe – hagyta rá Geordi. – A kapitány energiaszint-csökkentést rendelt el...

– Tudom.

– De mi szivárgást észleltünk az egyik tartalék antianyag tartálynál. Meg kell találnunk az okát, mielőtt még az idegen fölfigyelne rá. – Geordi a VIZOR-ján át látta, hogy Wesley arcán egyszeriben infravörös virágok nyílnak.

– De ugye nem túl nagy az a szivárgás? – kérdezte a fiú. – Már ha korábban nem tűnt fel... Nem igaz?

– Igaz, de attól még... Wesley, mit tudsz a dologról?

Data is közelebb lépett hozzájuk.

– Wesley, ha bármit tudsz arról az energiaszivárgásról, jobb lesz, ha elmondod. A központi tartályból le kellett eresztenünk az antianyagot, de a hiányt nem pótolhatjuk, amíg ki nem derítettük, és meg nem szüntettük az okot.

Wesley szeme fölvillant a sötétben.

– Hát... én csak... én csak...

Geordi mérgesen intett körbe a zseblámpával.

– Az isten szerelmére, Wes, ez lezárt terület!

– Tudom, de az csak formaság, és ha megpróbálom hivatalos úton megszerezni az engedélyt, hetekbe, sőt, hónapokba telt volna...

– A hivatalos utat nem véletlenül találták ki. És tudod, mit jelent az, hogy lezárt terület?... Egyáltalán, miben mesterkedtél?

– Igazán semmi különösben.

– Jelentsen, zászlós! – rivallt rá Data, véget vetve a családias társalgásnak.

– Igazán semmiség. Legalábbis egyelőre – kezdte Wesley, lelkesedésében föl sem fogva a leteremtést. –  Egy olyan elméleten kísérletezek, ami megnövelné a fézer erejét mindenféle plusz energia bevonása nélkül. Készítettem egy makettet is...

Egy asztalhoz vezette őket, melyen alaktalan szerkezet állt. Leginkább egy rakás szemétre hasonlított, eltekintve a fénysugártól, ami ott izzott a szívében.

– Mi az ördög...? – Geordi közelebb lépett, és a makettre mutatott. – Hova van ez bekötve?

Wesley ismét szégyenlős arcot vágott.

– Hát... a tartalék antianyag tartályba.

– A jó életbe, Wes! Hiszen zászlósi rangot kaptál! Van fogalmad róla, hogy ezért akár hadbíróság elé is állíthatnak?

– De hisz ezt a tartályt soha semmire nem használják, legfeljebb húszévente egyszer! Honnan tudhattam volna, hogy most szükség lesz rá?

– Azt tudnod kellett, hogy ebbe a helyiségbe csak az arra fölhatalmazottak léphetnek be – mutatott rá Data.

Geordi alig hagyta neki befejezni a mondatot.

– Ha antianyaggal szórakozol, elég egy rövidzárlat, és máris új nap gyullad az égen! Életveszélyes játék egy tartályt így megcsapolni! Nem tudtad?

– Ugyan már, Geordi, ne fogd föl olyan tragikusan! – tiltakozott Wesley. – Normális körülmények közt senki se vette volna észre. Annyi ez, mintha még egy lámpát meggyújtanék egy szállodában. De most, hogy visszafogták az energiaellátást...

– Tudod jól, hogy nem erről van szó – rázta a fejét Geordi. Aztán hozzátette: – Vagy mégsem? Mióta csapolod már az antianyag tartalékot?

– Hát, alig négy... vagy öt...

– Napja?

– Hete.

– Úristen! Te viccelsz velem? Mit akartál csinálni vele?

– Nem akartam gondot okozni.

– Pedig sikerült, méghozzá jókorát.

Wesley elővette begyakorolt ártatlan bárány ábrázatát.

– Most elárultok?

Geordi megint a kis szerkezetre pillantott, szivárgás nyomai után kutatva rajta.

– Ez egy csillaghajó, Wes, nem játszótér. – A berendezés mindenesetre működött, és csinált is valamit, bár Geordi meg nem tudta volna mondani, hogy mit.

És most? Jelentse az ügyet a kapitánynak? Wesley kétségkívül lángész volt, de rendkívül tapasztalatlan. Ha nem egy hatalmas csillaghajón élne, ahol jól fölszerelt laboratóriumok, órát adó képzett tudósok és szakemberek állnak rendelkezésére, csak egy lenne a többi eszes tizenhat éves srác közül. A Földön is adódnának számára lehetőségek, de messze nem akkorák, mint itt, az Enterprise fedélzetén. Geordi tudta, hogy Wes

Crusher ösztönösen képes megérteni az univerzum működésének alapelveit, de alkalmazásukat ő is csak azzal a szüntelen gyakorlással sajátíthatja el, amit a legtöbb tizenéves szívből utál. Alig egy héttel korábban a hídon megengedte neki, hogy kezelje a kormányművet, elvégre a fiú bámulatos gyorsasággal elsajátította a navigáció elméleti tananyagát, az eredmény azonban mégis csúfos kudarc volt, mert Wesley már korántsem bizonyult olyan zseniálisnak a műszerpult kezelése terén. Csak az idő, csak a tapasztalat hozhat változást ezen a téren.

És most ez az eset... Az ilyen játszadozás félelmetes veszélyeket rejtett magában, amiknek a fiú egyszerűen nem érezte a kockázatát. Elvégre még sosem égette meg a kezét.

– Kapcsold ki! – utasította Geordi.

– Rendben – morogta Wes. – Hisz egyébként is azt akartam.

– Ó, szóval tudtad, hogy rájövünk. Tudtad, hogy tilosban jársz. Mi a csudáért csinálod ezt?

– Hát... – Wesley egy ideig tétovázott, de aztán csak beszélni kezdett. – Kíváncsi voltam, hogy lehet megállítani az áramlást az atomszerkezet fölbomlása nélkül. Mellesleg nem használtam el annyi energiát, ami bármiféle gondot okozhat. Ezért nem is kértem senkitől engedélyt.

– Wes, még a tapasztalt gépésztechnikusok sem játszadoznak antianyaggal. Data, nézd át a szerkentyűt! Valahogy le kell kössük.

Az android az asztalhoz lépett, Wesley félreállt az útjából.

– Mi ennek a berendezésnek a működési elve?

A fiú széles gesztusokkal magyarázni kezdte.

– Lényegében a kezdeti ciklus során lebontja a fézersugarat részfrekvenciákra, majd az utolsó fázisban ismét egyesíti az energiákat.

– És mi a gond vele?

– Hogy... nem működik.

– Értem.

– De ha működne, majdnem négyszer erősebb lenne egy fézerpisztolynál, ráadásul a szokásoshoz képest feleannyi energiát fölhasználva.

– Ez a kis játékszer? – bukott ki Geordiból.

Data futólag Wesleyre pillantott.

– Nem feledkeztél meg róla, hogy a szétbontáskor pótolni kell a hiányzó energiamennyiséget?

Wesley Datáról Geordira nézett, aztán vissza az androidra.

– Öö... de.

– Különben a sugarak teljesen legyengülnek, mire az utolsó fázisig elérnek – vonta le Data a végkövetkeztetést. – Továbbá azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sugár szétbontása a rezgés harmonikusságát is megszünteti a fókuszáló rendszer kristályában. A kristály károsodása pedig...

– Hőt fejleszt. Ezt én is tudom.

– Na ide figyeljetek! – szólt közbe Geordi, és Wesleyt noszogatni kezdte a kijárat felé. – Ha nem szüntetjük meg azonnal azt a szivárgást, Riker minket fog istenesen megrezegtetni. Az idegen bármikor előbukkanhat valami másik dimenzióból, de addigra én már nem szeretnék idelent lenni. Úgyhogy tűnés innen, Wesley, de rögtön! Ha valami rangidős tiszt itt talál, megtudod, mi az a dorgálás!

– De mi lesz a...?

– Data meg én kikapcsoljuk, és elkobozzuk. Te pedig mostantól próbaidőn vagy. Ha tudomásunkra jut valami újabb engedély nélküli kísérleted, jelentést teszek rólad a főgépésznek.

Wesley lesütötte a szemét, úgy dünnyögte:

– Igen, uram.

– És most kifelé! Komolyan mondom, a legrövidebb úton tűnj el a környékről, és a továbbiakban maradj a parancsnoki tányérban, mert oda tartozol!

Az infravörös foltok tovább terjedtek Wesley arcán. A fiú szó nélkül megfordult, és kisietett.

– Kölykök – morogta Geordi, és visszafordult az alkatrészek VIZOR-ja számára fényárban úszó kupaca felé. – Le tudod állítani anélkül, hogy túltöltődne?

– Azt hiszem, igen – válaszolta Data, és közben óvatosan szétválogatta a polipkarokként tekergőző drótokat, melyek egy hosszú rúd végéhez kapcsolódtak. – El kell ismernem, figyelemre méltó ötlet. Adataim szerint senki nem próbálkozott még meg vele.

– Ja, Wesley csak úgy ontja magából az ötleteket, és nem érti meg, hogy a gyakorlatba ültetésük már nem olyan egyszerű. Tudod, egy gyerek mindig a legrövidebb utakat keresi.

– Nem tudom.

Geordi elhallgatott.

–Ó... sajnálom.

– Fölösleges bocsánatot kérned, barátom. Elvégre el kell fogadjam a tényeket.

– Ez meg mit jelentsen?

Az android karcsú alakja mintha enyhén fölfénylett volna fóliaszerű huzata alatt.

– Kutatásba kezdtem.

– Csak nem? És mi után kutatsz?

– Föl kell fedezzem valódi természetemet.

– Na ettől féltem. Miért foglalkozol mindig ezzel? Lehet, hogy egyszerűen különleges vagy. A valódi természeteddel pedig nem mész akkor semmire, hiszen nincs mihez hasonlítanod, ha soha nem létezett a világon hozzád hasonló. Ez eszedbe jutott már?

– Nem, ez nem – ismerte el Data. Elhallgatott, aztán kiemelt egy darabot Wesley szörnyetegéből, mire a gép egyetlen zümmögő sóhajjal leállt. Egy pillanattal később a fénysugár is kihunyt.

Geordi megfeszítette a testét, nehogy összerezzenjen.

– Micsoda megkönnyebbülés! Kitör a frász, ha belegondolok, mióta matathatott már itt ezzel.

– Nem feltétlenül okozott volna problémát – mondta Data de ennek bizonyítása most nem a legidőszerűbb.

– Nem is akarom kipróbálni, kösz. Leellenőrzöm a stabilizációt... Most úgy néz ki, minden rendben. Egyetértesz?

– Igen.

Geordi megérintette jelvény-kommunikátorát.

– LaForge Rikernek!

– Itt Riker. Mi volt az?

– Csak az egyik tömítés lazult ki.

– Nem tetszik ez nekem. Újratölthetjük a központi tartályt?

– Azt hiszem, igen, uram. De megnézethetné egy szak- technikussal is.

– Nincs rá időnk. Troi tanácsadónő erősködik, hogy az idegen itt ólálkodik a közelünkben, és, noha egyik monitorunkon se tűnt még föl, én hiszek neki. Hogy van Data?

Geordi az androidra pillantott. Data fölkapta a fejét.

– Öö... jól, uram.

– Akkor jó... Azonnal megkezdjük az antianyag tartalékok átszivattyúzását a központi tartályba, hogy rendelkezésünkre álljon a térhajtómű, ha szükségünk lenne rá. Maradjanak odalent, és kísérjék figyelemmel a folyamatot! Ha a legapróbb rendellenességet tapasztalják, kiabáljanak!

– Igenis, uram. Vége. – Geordi vállat vont. – Szerintem nem is utál téged annyira, mint hiszed.

Data összegyűjtötte Wesley kísérletének maradványait, és alkatrészenként bedobálta őket a hulladék-újrahasznosító aknájába.

– Mr. Rikernek igaza lehet velem kapcsolatban. Ezt el kell fogadjam.

– Már megint kezded.

– Talán nem kéne – felelte az android, azzal kiegyenesedett, és szembefordult társával. – De számomra fontos, hogy kiderítsem, milyen fokán állok az emberségnek. Az olyan kérdések, mint: Élőlény-e az idegen vagy sem? Mi teszi emberré az embert: a teste, a szelleme, a pulzusa, esetleg képessége az együttérzésre? megválaszolása kijelölheti végre helyemet a világban. – Megindult Geordi felé, de elsétált mellette, és a falnál állt meg, ahol egy hátulról megvilágított tábla a hajó teljes hajtóműrendszerének vázlatos szerkezetét szemléltette. Már-már gyengéd mozdulattal helyezte kezét a fénylő vonalakra. – Talán az evolúció jövőjét testesítem meg. Az ember megalkotta a gépeket, megtanulta használni őket, tökéletesíteni őket, olyan berendezéseket teremtett, melyek nála is okosabbak, gyorsabbak, hatékonyabbak... és egyszer elkezdi saját magát is fejleszteni általuk, sőt, teste részévé alakítja őket. – Szünetet tartott, megfordult, Geordi VIZOR-jába nézett, és tudta, hogy barátja a félhomályban is tökéletesen látja őt. – Mint a te esetedben. Te is része vagy a jövőnek. Valamikor majd az ember teljes szimbiózist ér el a gépekkel, talán képessé válik élet teremtésére is. – Megint visszapillantott a táblára. – Lehet, hogy ez az én helyem a képben? Élő gép volnék?

Picard kapitány is nehéz döntés előtt áll. Mert tudom... tudom, hogy ha az idegen még egyszer ránk talál, elpusztítja a hajót. Azt hiszi ugyanis, hogy ez a célja. Ugyanakkor ezzel ellentétes benyomásokat is érzékelek tőle.

– Milyeneket?

– Félelmet. Igazam van? Ugye az ellentétes a pusztításvággyal?

Geordi sután vállat vont.

– Nem tudom. Lehet. Úgy érted, az idegen fél tőlünk?

– Nem. És nem is annyira fél, inkább aggódik... értünk.

– Na, ezt akkor magyarázd el nekem! Tudod, én csak látásban vagyok nagy. A pszichológiához nem értek.

– A lények, akik megalkották, pontosan tudták, miből tevődik össze az élet. Tudták, mitől és mikor jelenik meg a tudat egy kupacnyi sejtben. A gépezet most az ő parancsuknak engedelmeskedve akar magába szippantani minket, hogy megvédjen a saját hajónktól!

– Ez remek – nyögte Geordi. – Igazán remek. Hát nem képes fölfogni, hogy épp ez a hajó véd meg bennünket az űr veszélyeitől?

– Az idegen csak egy eszköz, Geordi. Egy berendezés, ami a programjának megfelelően hoz optimális döntéseket. – Data halkan beszélt, mintha szerette volna barátjával megértetni, milyen az, valaki intuíciók helyett csupán egy memóriabankra hagyatkozhat, megértés helyett pedig előre betáplált kódszámokra. Szünetet tartott, kezével bensőségesen végigsimított a táblán. – Ez az én legnagyobb félelmem – mondta aztán –, hogy nem vagyok több, csak egy egyszerű eszköz.

Geordi mélységesen együttérzett barátjával, de, bárhogy fájt neki, nem segíthetett. Legfeljebb megnyugtató szavakkal szolgálhatott volna, igazi válasszal nem. Legalábbis olyannal nem, ami egy androidot kielégíthetne. Data kérlelhetetlenül analitikus elméje ezúttal olyan kérdést fabrikált, amelyre talán az idők végezetéig nem találhatja meg a választ. Vajon hány univerzumban keresték már ennek a problémának a megoldását hiába, és vajon hányban fogják még?

– Data... – szólalt meg végül –, ha ez bármi megnyugvást jelent neked, nem hiszem, hogy egy gépet a barátommá tudnék fogadni.

Az android szeme egy pillanatra valahová a távolba meredt. Geordi szavai végigfutottak egész testén, kellemes meleget árasztva magukból. A navigátor láthatta is a változást barátján.

Aztán Data a szeme sarkából rápillantott, és szája hamiskás vigyorra húzódott.

– Köszönöm, Geordi. Ezt soha nem felejtem el neked. Akármi történjen is.

Hangja még mindig lágyan, érzelmesen csengett. Sehol semmi szleng, semmi modorosság. Ez volt az igazi Data. Egyedül az a baljóslatú utolsó mondata nem vallott rá, de Geordi ezt csak pár másodperccel később emésztette meg.

Az android továbbra sem vette le róla a szemét, hanem azzal a különös tekintettel méregette, ami csalhatatlanul jelezte, hogy valami újabb ötlet fortyog hatalmas kapacitású agyának boszorkánykonyhájában. Geordi rosszat sejtve megindult felé.

– Hogy érted azt, hogy akármi történjen is? Hé!

A fedélzet kiszaladt a lába alól. Karja és lába ösztönösen kapálózni kezdett, amikor rémülten megérezte, hogy a levegőbe emelik. Elkövette tehát a könnyelműség bűnét, megfeledkezett róla, hogy barátja mégiscsak android.

– Data, tegyél le! Mi az ördögöt...?

A helyiség megpördült körülötte, és ő egyszerre fönt találta magát egy rakás nagy teherbírású tárolórekesz tetején. Miközben megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, fémes bőr villant meg a szeme előtt: Data kapta le zubbonyáról a jelvény-kommunikátort, és már le is ugrott a ládarakásról.

Geordi kétségbeesetten hadonászott.

– Mi a csuda ütött beléd?

Mindössze másodpercekbe telt, míg lemászott, de az androidnak ennyi is elég volt ahhoz, hogy megnyomja a vészzsilip gombját. Két átlátszó lap ugrott elő a szemközti falakból, és pontosan akkor záródtak össze a helyiség közepén, amikor Geordi odaért. A navigátor tehetetlenül figyelte, ahogy Data rövidre zárja a nyitóáramköröket. Szikraeső csapott ki a panelből, és ezzel Geordi végérvényesen csapdába esett.

– Data, mire jó ez az egész? Miért csinálod?

– Sajnálom, Geordi – mondta az android, és hangjából kihallatszott, hogy valóban sajnálja. – Ez az egyetlen olyan alkalom, amikor a hídon nem tűnhet föl a hiányom.

Geordi hangja tompán szűrődött ki az átlátszó fal mögül.

– Nem értem. Engedj ki innen!

– Elviszek egy űrkompot. Kérlek, értesítsd a kapitányt és Mr. Rikert, hogy megpróbálok az idegen közelébe férkőzni! Hátha akkor sikerül vele szót érteni.

Geordi nekifeszült a falnak.

– Data, ne csináld már ezt! Hallod?! Megőrültél! Gyere vissza, és engedj ki! Ne csináld ezt! Ne tedd kockára az életed!

– Egyesek erre azt mondanák, nekem nincs mit kockára tenni.

– Ó, ne szórakozzál már! Engedj ki innen! Hogy értesítsem a kapitányt, ha egyszer bezársz ide?

– Kitűnő érvelés. De most sajnos ki kell használnom a helyzetet. – Megindult kifelé, aztán megtorpant, és visszafordult. Először a padlót méregette, aztán még egyszer jól megnézte magának azt az egyetlen személyt, aki mindvégig emberként kezelte őt.

– Köszönök mindent, barátom – mondta, és arca olyan kifejezéstelivé vált, mint még soha. Aztán érzelgősen elvigyorodott, és hozzátette: – Jó haver voltál.

Kilencedik fejezet

A kapitány háromnegyed óra elteltével ismét belépett szolgálati kabinjába. Deanna Troi még mindig ugyanott ült, ahol távoztakor, keze az ölében, és úgy pislogott Picard-ra, mintha valamiféle önkívületi állapotból térne magához.

A kapitány megkerülte az asztalát, és megvárta, amíg a nő ráemeli a tekintetét.

– Odakint várnak. Mindenről tájékoztattam őket. Biztos, hogy fölkészült a dologra?

Troi sóhajtott egyet, aztán bólintott.

– Higgye el, uram – mondta legalább annyira aggódom a saját épelméjűségem miatt, mint azok miatt a lények miatt odakint. Szeretnék már véget vetni ennek az egésznek, de segítségre van szükségem.

– Dr. Crusher utánanézett az orvostudomány legutóbbi állásfoglalásának a gyógyíthatatlan betegek jogainak ügyében, megismerkedett a témában íródott pszichológiai tanulmányokkal, valamint egyes betegek gondolataival a különböző fajok...

– Az az én szakterületem, kapitány – szólt közbe Troi, és hangja védekezően csendült.

– Úgy éreztem, nem lenne bölcs dolog, ha mostani állapotában kutatómunkával terhelném. Abban mindenesetre segítségét kérném, hogy valamilyen kompromisszumos megoldást dolgozzunk ki a doktornő által összegyűjtött adatok alapján. így már rendben van?

A tanácsadónő halvány mosolyából őszinte hála sugárzott a kapitány felé.

– Ön igazán nagylelkű, uram. Nekem ez a megközelítés eszembe sem jutott. Valóban, ha egyedül az én megítélésem alapján döntenénk, meglehet, hogy hibát követnénk el.

Picard leült a székébe.

– Én egy pillanatig sem aggódtam emiatt. Úgy látom, pillanatnyilag legalábbis tökéletesen ura a helyzetnek. Nem észleltem semmiféle elváltozást a személyiségében, tanácsadónő.

– De később még sor kerülhet rá – ismerte el halkan Troi. – Most is csak komoly harcok árán tudom megőrizni tudatom önállóságát. Nem tudom, meddig leszek képes ellenállni a nyomásnak. Lassan már fizikailag is hatni kezd rám ez a kapcsolat. Gyengének, idegesnek érzem magam, mint amikor az ember túl sok energiát fordít valamire.

A nő komor hangját hallgatva Picard-on is eluralkodott az aggodalom. Hirtelen kétségei támadtak. Ez az egész megfoghatatlan ügy egyre inkább bosszantotta. Kényszerítenie kellett magát, hogy tiltakozás nélkül elfogadja mindazt, amit a tanácsadónő eddig elmondott, és azt is, amit az elkövetkező percekben fog előadni. Előfordult már vele korábban is, hogy valaki más képességeire kényszerült hagyatkozni. Ilyenkor igyekezett mindig az ösztöneire hallgatni. Most azonban, hogy látta, Troi milyen erőfeszítések árán őrzi csak meg önuralmát, megértette, ezúttal a találgatásnak nincs helye. A Csillagflotta egész sereg tehetséges embert bízott a gondjaira, és neki kötelessége igénybe venni a képességeiket.

– Igen – mormogta. – Bízom önben, remélem ellen tud állni nekik. Szeretném, ha a lehető legpontosabban elmondaná majd, mit akarnak azok a lények.

– Már megtettem.

– De most részleteiben is megvizsgáljuk a kérésüket. – Lenyomta az interkom gombját.

– Jöjjenek be, kér...

Kinyílt az ajtó.

Picard hátradőlt a székében.

– Hát, ez igazán tapintatos volt – jegyezte meg, miközben Beverly Crusher és Will Riker besétált a helyiségbe. –  Üljenek le! Mindkettőjüknek elmagyaráztam már a szituációt. Troi tanácsadónő szerint a jelenség belsejében raboskodó életesszenciák azt kérik, vessünk véget az életüknek. Azt akarják, hogy pusztítsuk el őket. Úgy tűnik, a fizikai való nélküli léttel szemben inkább a halált választják. Mire legközelebb elhagyom ezt a kabint, szeretném, ha így négyesben tiszta képet alkotnánk arról, mik a további teendőink ebben a helyzetben. Annyi már most elmondhatok, hogy sokkal szívesebben állnék szemben olyan ellenséggel, akinek a szemébe nézhetek, és akinek ismerem a szándékait. Ha az efféle árnyalt etikai problémákat szeretném, papnak álltam volna, nem Csillagllotta-tisztnek. Nincs ínyemre a dolgok alakulása. Na szóval, tudják tehát, mit kértek tőlünk ezek a lények, legalábbis Troi tanácsadónő interpretációja szerint. Szeretném, ha segítenének eldönteni, eutanáziáról van szó ebben az esetben, vagy közönséges mészárlásról?

Kínos csönd állt be, melyet Will Riker elégelt meg leghamarabb. Féloldalasan fölült a kapitányi asztal sarkára, és egyik lábával továbbra is a padlón támaszkodva karba fonta a kezét.

– Igyekezni fogunk, uram – mondta.

– Tudom. Dr. Crusher, ön utánanézett az orvosi etika jelenlegi álláspontjának ebben a kérdésben.

– Már amennyire röpke fél óra alatt képes voltam, uram – felelte a doktornő. – Mindenesetre megtettem minden tőlem telhetőt. Ami azt illeti, mikor jelentkeztem a hajó főorvosi tisztjének betöltésére, egyébként is utánajártam a témának.

– Még szerencse – vetette közbe a kapitány. – Folytassa!

– Csak ne feledje, hogy ön akarta – figyelmeztette Crusher, azzal kényelmesen elhelyezkedett a székében. Úgy tűnt, hosszú előadásra készül, és ezt látva mind Riker, mind Picard elgondolkozott azon, hogy mire is vállalkozott. – Az eutanázia szó nem egészen azt jelenti, amit legtöbben feltételeznek. Először is tárgyatlan fogalom, tehát az emberrel megtörténik, nem valaki csinálja vele. Valódi jelentése könnyű, csöndes, jó halál, mely rendszerint a szerencsének köszönhető. A közhasználatban ez átalakult, immáron azt a fájdalommentes elmúlást takarta, ami megszabadítja az embert az élet szenvedéseitől. Később tovább módosult a jelentés, a halálnak arra a fajtájára, amelyet könyörületességből szolgáltatnak egy kínjaitól megválni kívánó beteg számára. Ez a legutóbbi változat az, ami minket érdekel.

Troi szorosan összefűzte a két kezét.

– Itt nem nekünk kell eldöntenünk, véget vetünk-e az életüknek, ők maguk kérték. Ez véleményem szerint nagyon fontos részlet.

– Mindjárt odaérek – mondta Crusher türelmesen, aztán hosszú ujjait egyenként kihajtva számolni kezdett. – Higgyék el, van elég komplikáció. Először is: meghatározható-e a szenvedés mértéke? Aztán: dönthet-e bárki észérvek alapján ebben a kérdésben? És a gyakorlati problémák: direkt vagy indirekt gyilkosság, fájdalomcsillapítással vagy anélkül; a személyi jogok alkalmazhatósága; a beszámíthatóság megállapítása; mikortól csupán biológiai organizmus valaki, és mikortól személy; az élet minőségének nehezen körüljárható fogalma; segítségnyújtás elmulasztása kontra ártó szándék kegyes cél érdekében; az élet jog avagy kötelesség; a döntés szabadsága kontra vallási dogmák; segédkezés öngyilkosságban vagy gyilkosság; eutanázia elutasítása önző – például lelkiismereti – okokból...

Picard megdörzsölte a szemét, és elgyötörten fölmordult.

– Kíméljen meg minket, doktornő! Ha már úgyis végignézte valamennyi variációt, miért nem vonja le nekünk a végkövetkeztetését?

Crusher az ölébe ejtette a kezét.

– Ez nem egyszerű téma, Jean-Luc.

A kapitány előrehajolt.

– Nem is egyszerűségre vágyom, csupán rövidségre.

– Hát, elmondhatom a halál orvosi definícióját. Az segít?

Mielőtt Picard bármit felelhetett volna – bár már nyitotta a száját –, Riker szólalt meg halkan.

– Rajtam mindenképp segítene.

– Rendben – mondta Crusher, és hátrafésülte a haját. – Hacsak nem horrorrajongó, nyilván pontosan tudja, mi a halál. Kezdjük a haldoklással: ez egy természetes fiziológiai folyamat, melyet az orvostudomány igen könnyen képes beazonosítani. Tudjuk azt is, mi a különbség egy élő és egy mesterségesen életben tartott test között. Bármelyik közepesen tehetséges medikus tíz perc alatt képes megállapítani a műszerek jelzéseiből, hogy melyik melyik. A kulcs az agyműködés hiánya: a lapos elektroencefalogram. De a mai orvosi közvélemény csupán egyetlen kritériumot ismer el abszolútumként, a halál visszafordíthatatlanságát. Persze korántsem ez az egyetlen feltétel, csakhogy a többiben még soha nem jutottak megegyezésre. A halál kritériumok egész halmazát jelenti, mely minden esetben más és más. A visszafordíthatatlanság csupán az egyetlen állandó tényező.

– A halál visszafordíthatatlanságával én is tisztában vagyok – szólt közbe Picard –, vagy legalábbis voltam, egészen mostanáig.

– Ők nem halottak – mondta Troi. Látszott rajta, hogy hamarosan önuralma végére ér. A milliónyi idegen tudat egyre fokozódó nyomással nehezedett rá. Sejtette, hogy romló állapotáról árulkodik színtelen hangja és testének mozdulatlansága is. Megpróbálta összeszorított lábát ellazítani, de az egyszerűen megtagadta az engedelmességet. Úgy érezte, ezzel a társalgással csak az időt vesztegetik, és ez módfelett bosszantotta. Pontosan tudta ugyanis, milyen döntést kell hozniuk. Agyában egyre ott visszhangzottak utolsó szavai: Ők nem halottak. Ők nem halottak.

– Ezt elfogadom – jegyezte meg a kapitány. – Ők még nem tapasztalták meg a halált. Talán ódivatú vagyok, de számomra ez a fogalom valami véglegeset jelent. A szenvedésben vannak fokozatok, de a halálban nincsenek. Nem egy egyszerű szavazás előtt állunk. Visszafordíthatatlan következményekkel járó beavatkozásról kell döntenünk.

– Vagy be nem avatkozásról – vetette közbe Riker.

Minden szem felé fordult, és a kabint ismét kínos csend ülte meg.

– Igen... – mormolta Dr. Crusher, az első tisztet méregetve. Pillanatokba telt, mire figyelmét képes volt visszafordítani a kapitány felé. – És van még egy további probléma is. Az elmúlt másfél évszázad során az orvostudomány megismert néhány igen különös életformát a maga szokásaival, fiziológiájával és képességeivel együtt.

– Az egész galaxis nevében nem dönthetek, doktornő – méltatlankodott Picard. – Maradjunk az embereknél, ha megkérhetem.

– Gondoltam, hogy ezt fogja mondani, úgyhogy kutatásaimat nagyrészt saját fajunkra koncentráltam. Mellesleg ebben egyetértek önnel.

– Ez igazán megnyugtató, de szolgálhatna valamivel több információval?

– Ó... sokkal többel is.

– Te jó ég...

– Ön akarta, uram.

– Igen, én. Folytassa!

– Hol is tartottam? Ó, igen. Szóval léteznek a halálnak mitológiai és vallásos koncepciói, melyek szerint a lélek elhagyja a testet...

Picard ujja előrelendült a levegőben.

– Előre leszögezem, hogy nem leszek hajlandó a lélek meghatározásáról vitatkozni.

Crusher meglepettnek látszott.

– Higgye el, én sem. De térjünk vissza ahhoz a bizonyos koncepcióhoz, és hasonlítsuk össze az orvosi felfogással. A különbség a kettő között olyan, mint egy ajtó becsukódása, és az egész épület leomlása közt. Az orvostudomány szerint a halál végállapot. A vallási szektorban eléggé egységes a nézet a test pusztulása utáni életről, mikéntjét illetően azonban már koránt sincs egyetértés. Persze, gondolom, ön erre a részre sem kíváncsi.

– Eltekintenék tőle – bólintott Picard elcsigázottan. –  Kezdettől fogva igyekszem távol tartani a mitológiát ettől az ügytől. Szeretném, ha megmaradnánk a gyógyíthatatlan betegekkel kapcsolatos nézeteknél, és azokat használnánk kiindulópontként.

– Csakhogy ezek az emberek nem gyógyíthatatlan betegek – szólt közbe Riker, megérezve, hogy ennek a társalgásnak a gyeplője átcsúszott az ő kezébe. – Az alapján, amit tudunk, akár egy örökkévalóságig eléldegélhetnének így.

Troi némán bólintott, de nem nézett föl. Amikor végül megszólalt, hangja olyan határozottsággal csendült, amely nem lehetett csak az övé.

– Éppen ettől félnek leginkább.

– Tanácsadónő! – szólította meg a kapitány, elvégre most ismét Troi felé fordult minden figyelem. – Azt állítja, hogy egyetlen egységes álláspontot érez. De van arra garancia, hogy valóban mindegyik életesszencia üzenete eljut önhöz?

A nő tenyerére hűvös izzadságcsöppek ültek ki. Érezte, hogy lassan kicsúszik a kezéből tudatának irányítása.

– Természetesen nincs. Azonban a vélemény egységes azok közt, akik még szilárd öntudattal rendelkeznek.

– Álljunk meg egy percre! – szólt közbe Riker. – Ez a meghatározás engem zavar.

Troi rámeredt.

– Igen, igaz, hogy tömény őrület árad felém azoktól a lényektől, akik elvesztették már uralmukat a személyiségük fölött. A többiek ettől is tartanak. Talán hibáztatod őket? Meghozták a döntést a saját nevükben, és azokéban, akik képtelenek rá.

– Mit értesz az alatt, hogy „képtelenek rá”?

Troi mély lélegzetet vett összeszorított fogai közt, és igyekezett tárgyilagos maradni, félretéve elgyötört érzelmeit.

– Én leginkább dementia praecoxként definiálnám.

– Hát az mi?

Troi türelmetlen pillantást vetett a férfira.

– A dementia a szellemi képességek visszafordíthatatlan leépülése, mely rendszerint teljes érzelmi instabilitással is jár. A praecox pedig egyszerűen annyit jelent, hogy mindez idő előtt zajlik le.

– És ezzel fölmerül a legközelebbi hozzátartozó kérdése.

Troi megragadta a szék karfáját, úgy bámult vissza Rikerre.

– Nem gondolod, hogy ők alkalmasabbak nálunk saját társaik vágyainak megítélésére?

Riker tétován rábólintott.

– Gondolom, ha együtt kéne töltsük az örökkévalóságot, mi is egymás legközelebbi hozzátartozójának számítanánk.

Hirtelen észrevette, hogy Picard feszülten figyeli. Nem akart ő semmi mélyebb értelmű dolgot mondani, de akaratlanul is rátapintott az igazságra. Ők valóban egymás legközelebbi hozzátartozói egy ilyen csillagközi utazáson. Különösen a kapitány meg ő. Könnyen lehet, hogy egy-egy döntésükön múlik majd a másik élete vagy halála. Első tisztként Riker legfontosabb feladata a kapitány biztonságának őrzése. Picard számára pedig a hajón az egyik legértékesebb ember a jobbkezének számító helyettese. Ketten együtt gondoskodnak az egész legénységről, és legfőképp egymásról. Ez igazán közeli rokonként definiálja őket – vagy legalábbis ideális esetben ez lenne a helyzet. Ironikus, hogy egy családokkal teli hajón épp a hídra jutottak olyan emberek, akik egymáson kívül senki másra nem számíthatnak.

– Szóval ezek az életesszenciák olyanok – szólalt meg a kapitány még mindig Rikert nézve –, mint egy baleset súlyos sérültjei: egy gép tartja őket életben.

– Igen – értett egyet vele dr. Crusher. – Mentálisan kompetensek, és nem is gyógyíthatatlan betegek, de véget akarnak vetni az életüknek. A modern orvostudománynak a XX. század óta kell szembenéznie ilyen esetekkel, és, meg kell mondjam, a helyzet azóta sem lett könnyebb. A medicina abban az időszakban indult rohamos fejlődésnek, és ez azóta is exponenciális ütemben folyik tovább. Az egyetlen, ami állandó maradt, az az eutanázia megítélése, miszerint minden egyes eset más és más, és ezért egyedileg kell döntést hozni róla. És akkor még marad az aktív illetve passzív eutanázia kérdése. Megszüntessük az intravénás táplálást, vagy csak hagyjuk kiürülni az üveget? Mi a különbség a két módszer között, és mik az erkölcsi vonzataik...?

– Ön csak kérdéseket halmoz egymásra – mondta a kapitány. – Én viszont válaszokat kértem.

– Válaszok nincsenek – vágta rá a doktornő. – Épp ez a gond. Embertelennek tartjuk, ha valaki állatokat kínoz, ugyanakkor saját fajtársaink szenvedéseit már korántsem ítéljük meg ilyen egyértelműen.

– Történelmileg – vetette közbe Riker – nem ahhoz a kérdéshez nyúlik vissza az egész, hogy a tudat nélküli test élőnek számít-e? A mi esetünk valami új, ennek épp a fordítottja. Tudatok... test nélkül.

Crusher rápillantott.

– Téved. Semmi új nincs a test nélküli tudat fogalmában.

Ekkor Deanna Troi szólalt meg, és elhaló hangja hallatán mind feléje fordultak. Ezúttal azonban nem az őt ostromló lényekről kezdett beszélni, hanem az immár áthatolhatatlan falként elébük tornyosuló problémát helyezte más megvilágításba.

– A testi fogyatékosok láthatják így magukat. Tudat test nélkül. Legalábbis egy darabig. Később azonban az idő és a gyógykezelések hatására legtöbben megváltoztatják a maguktól alkotott képet.

Pár pillanatig senki sem szólalt meg, mind arra számítottak, hogy tovább folytatja. Amikor nem tette, dr. Crusher kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székén, aztán visszafordult Rikerhez, és hozzátette:

– De sokan vannak olyanok is, akik ép elméjük maradéktalan birtokában sem tudnak megbarátkozni a helyzetükkel. Egyesek nem képesek másokra utaltan élni. Van köztük, aki képes öngyilkosságot elkövetni, ami az ő magánügye. Van azonban, aki egymaga még erre is képtelen. Ekkor lép be a képbe egy másik személy, és kezdődnek a bonyodalmak.

– Ennek a másik személynek is vannak például jogai –  érvelt Riker. Többek közt arra, hogy ne kelljen önszántán kívül gyilkolnia.

Picard türelmetlen mordulással megragadta az asztal szélét.

– Igen. Jogunk van saját lelkiismeretünk szerint dönteni. Nos, doktornő, tud szolgálni valami határozott válasszal? Esetleg a Föderáció Orvosetikai Tanácsának hivatalos állásfoglalásával? Vagy van talán saját véleménye is a dologról, amit a praxisában alkalmaz?

– Hogy én? – Crusher meglepetten pislogott, és a fejét rázta. – Emiatt buktam meg kis híján az orvosi egyetemen. És azóta sem találtam még két egyforma esetet. Egyszerűen nincsen alapja az összehasonlításnak.

– És a Föderáció állásfoglalása? Szükségem van egy irányadó példára, méghozzá most azonnal.

A doktornő a száját húzgálva elgondolkozott, aztán vállat vont.

– Végül is orvosi értelemben meghúztak egy határvonalat az emlékezettel rendelkező lények, és az olyan, szintén emlékezettel rendelkező lények közt, amelyek képesek mérlegelni személyes jövőjüket, és azzal kapcsolatban bizonyos vágyakat is éreznek. De ez a módszer sem tökéletes. Ott vannak például a csecsemők, akik még nem is ismerik a jövő fogalmát.

Picard sóhajtott egyet, aztán összeszorította a száját, és föl- mordult:

– Beverly, kezdek fáradni.

A doktornő együttérzően pillantott rá.

– Erre a problémára nincs könnyű megoldás. Éppen ezért nem is alkottak még törvényt róla. Vannak olyan dolgok az életben, amiket nem lehet jogi úton szabályozni.

Riker kihúzta magát, és még szorosabbra fonta maga körül a karját.

– Ezek szerint magunkra vagyunk utalva.

– Vegye ezt kiváltságnak! – vágta rá Crusher.

– De ezek az emberek, ezek a „lelkek”, ha úgy tetszik – folytatta Riker –, nem haldokolnak. Akár örökké is elélhetnek.

– Igen – bólintott a doktornő kissé türelmetlenül. – Az igazi kérdés nem is az, hogy egy gyógyíthatatlan betegnek van-e joga siettetni a halált, hanem hogy mi az, amiért érdemes élni? – Ezt a súlyos kérdést már Picard-nak szegezte, feléje nyújtva üres tenyerét, mintha azt várná, hogy a férfi megtöltse.

A kapitány visszanézett rá, de ezúttal sem a nő szépsége, sem saját, feléje irányuló érzelmei nem igézték meg. Gondolatait az imént elhangzott kérdés kötötte le, a kérdés, mely az életet a haláltól elválasztó határvonalat kereste.

Mi az, amiért érdemes élni?

Troi mocorogni kezdett Crusher mellett.

– Egy gyógyíthatatlan beteg valóban érezheti úgy, hogy mindent elvesztett, amiért érdemes élni. Amikor a fájdalom véget vet a látás, szaglás, hallás és tapintás örömének...

– Itt szó sincs fájdalomról, tanácsadónő – csattant föl a kapitány reszelős hangon. – Ezek a lények, ha jól emlékszem, nem említettek semmiféle fizikai természetű fájdalmat az üzeneteikben. Ha nincs igazam, most szóljon, mert, ha nem venné észre, egy feneketlen szakadék szélén egyensúlyozunk!

– Ha éreznének fájdalmat – szólalt meg Crusher szárazon –, a kérdés sokkal egyszerűbb lenne. Az én birodalmam, a fizikai szenvedések világa sokkal áttekinthetőbb, mint Deannáé, a szellemi kínoké. – A tanácsadónő felé fordult. – Nem irigylem önt.

A kapitány fölállt, és megkerülte az asztalt.

– Doktornő, azt reméltem, több segítséggel szolgálhat.

Beverly Crusher szeme megrebbent. Aztán hátradőlt, keresztbe rakta hosszú lábát, és a kapitányra nézett.

– Szolgálhatok több segítséggel – mondta –, de ahhoz a személyes véleményemet kell kikérnie.

– Ó, az ördögbe, hát persze! Sajnálom. – Kérőn nyújtotta a nő felé a kezét. – Kérem.

Crusher sóhajtott egyet, és végiggondolta, mit is mondjon.

– Ezek a lények megfontolt, ésszerű kívánságuknak adtak hangot.

– És?

– És úgy gondolom, hogy ezt figyelembe kell vennünk.

– Tehát azt javasolja, cselekedjünk? Ugyan már, doktornő, miért kell minden szót harapófogóval kihúzni önből?

– Az érdekli, én megtenném-e? Kapitány, hadd fogalmazzak úgy, hogy ismerem a mentális kínok területét, és tudom, készakarva senkit nem tennék ki ilyesminek.

– Szóval megtenné? – erősködött Picard.

A nő kihúzta magát ültében.

– Igen.

* * *

Data androidhoz méltó tökéletességgel tájékozódott a gyengén kivilágított hajón is. Normális körülmények közt egy ilyen gondolat föl sem merül benne, de most makacsul egyre ott körözött az agyában. Egy ideje gondosan figyelte minden megnyilvánulását, sokkal tudatosabban, mint eddig bármikor. Minden kis rózsaszín biztonsági lámpa, amit elhagyott, a kétségeit juttatta újra eszébe, és azok természetüknél fogva pontatlan, idegesítő voltát. Eltöprengett, vajon milyen lehet emberként gondolkozni? Egyszerre csak egyvalamin, legtöbbször pontos adatok, sőt, valamennyi változó ismerete nélkül... Már az ötlet is megrémítette. Ugyanakkor az emberek sokszor fölismertek olyan összefüggéseket, melyek az ő figyelmét teljesen elkerülték.

Úgy tűnik, köztem és az emberek közt több az eltérés, mint a hasonlóság. Ami számukra egyszerű, az nekem képtelenül nehéz. Amit azonban én gond nélkül kiszámítok vagy észreveszek, az az ő számukra tűnik lehetetlenségnek. Egyre több és több információt tárolok el róluk magamban, mégis, épp ezek miatt kerülök egyre messzebb az emberi léttől. Minél több időt töltök el köztük, annál bonyolultabbnak látom őket. De talán most minden megváltozik. Ezt nevezhetik ők a sors kezének.

Érezte, hogy teste megtorpan. Félbeszakította önvizsgálatát, és kikapcsolta az automata tájékozódó rendszert. Meglepve tapasztalta, hogy máris megérkezett. Megállt az ajtó előtt, és a sötétségben megpróbálta kibetűzni a feliratot.

ŰRKOMP HANGÁRFEDÉLZET

BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL

ENGEDÉLY BESZEREZHETŐ A 14-ES FEDÉLZETEN

ILLETVE A MÁSODIK TISZTNÉL

Miközben a betűket, és a bennük rejtőző jelentőséget mérlegelte, időérzéke teljességgel cserbenhagyta. Valamennyi belső riasztórendszere vadul csilingelt, és figyelmeztette, hogy jobb lesz, ha megkeresi a főgépész helyettesét, de nem volt most ideje ilyesmire. Ráadásul azzal el is árulná magát. Mivel a második tiszt ő maga volt, a bejutás nem jelenthetett problémát, még ha ezt a riasztórendszerei programozás híján nem is tudták. Az efféle információkat agya gondolat formában tárolta. Az emberek és más életformák közötti rangsorok és beosztások kezelése kemény diónak bizonyult minden gép számára. Data agyában az ilyen adatokkal a Geordi által csak szubdomináns féltekének nevezett rész foglalkozott – egyike teste szerves alkotóelemeinek –, mely lehetővé tette számára a szubjektív gondolkodást. Többek közt ez tette barátja szerint többé, mint egyszerű gép.

Data lenézett a bal kezére. Szétnyitotta az öklét, és belőle előcsillant egy kis stilizált A-betű formájú arany- és platinaborítású tárgy, olyan, amilyet ő maga is viselt a zubbonyán. Ez azonban nem az volt. A sajátja ott csillogott a helyén, büszkén hirdetve viselője megtisztelő flottatiszti beosztását, és azt a nagylelkűséget, amellyel az emberiség sorába fogadta. Már csak ez a jelvény sem engedte volna, hogy az emberekét alsóbbrendű fajnak tartsa. Kevés nép fogadott volna így, tárt karokkal, egy hozzá hasonló lényt. Volt alkalma korábban megismerkedni előítélettől terhes, zavartan elkapott pillantásokkal. Geordi most biztos a szemére vetné, hogy eddig nem ismerte föl: az előítélet is olyasvalami, ami kizárólag élőlényekre jellemző.

A jelvény aranyát rózsaszínre színezte az ajtó fölötti biztonsági lámpák fénye. Mellkasába különös, meglepetésszerű nyilallás hasított, mikor idegrendszerének megnövekedett igényeit kielégítendő szintetikus szíve gyorsabb dobogásba kezdett.

Ez a jelvény itt, a tenyerében... Geordié volt.

Bocsáss meg nekem! Tudom, soha nem tettem veled még csak ehhez hasonlót se. Figyelmeztettelek volna, de újabban a magam számára is teljesen kiszámíthatatlanná vált a viselkedésem...

Rádöbbent gondolatmonológjának céltalanságára. Hiszen Geordi úgy sincs itt. Ő maga zárta be a tartalék antianyag raktárba.

Data a markába szorította a jelvényt. Micsoda logikátlan dolog magával cipelni! Le kellett volna tennie valahol, és ott hagyni. Elhessegette a gondolatot, és továbbra is összezárva tartotta az öklét. Másik kezével gyorsan beütötte személyi kódját a vezérlőpanelen, mire a vastag, alagútbejáratra emlékeztető ajtószárnyak szétváltak előtte.

A hangárfedélzeten több standard űrkomp várakozott, és még néhány különböző formájú kisebb, gyorsabb hajó is. Valamennyi a neki kijelölt helyen pihent. Ha úgy adódott, hogy egy feladat végrehajtásához szükség volt rájuk, lift emelte föl őket az egy szinttel följebb levő indítócsarnokba.

Nagyon is emberi türelmetlenség hasított belé. Jól tudta, honnan ered, de azt is, hogy szükségszerűen időbe telik még, amíg elindulhat küldetésére.

Keze megremegett. Biztonsági programja küldött ily módon figyelmeztető jeleket biomechanikus idegrendszerének, nyomatékosítva, hogy amit tesz, az nem helyes.

Mint mikor valaki egy tompa fejfájásról tudomást sem vesz, elfordította figyelmét a belső riasztásról, és körülnézett, a szükséges alkatrészeket keresve – igen, ott voltak. Tartott tőle, hogy a jelenlegi válsághelyzet miatt az ellátók nem szállítják le időben a kért dolgokat, de a ládák ott sorakoztak előtte. Figyelmesen végignézett rajtuk, ahogy az imént az ajtó feliratát is tanulmányozta. A rakás tetején ott díszelgett az elektronikus jóváhagyó pecsét: Data parancsnokhelyettes kérésére. F. Palmer zászlós – rendben.

Szorította az idő, mégis tétovázni kezdett. Soha nem érzett még ehhez hasonlót. Tulajdon testének reakcióival kell megküzdenie, hogy olyasvalamit vihessen véghez, amit programozása – lelkiismerete? – helytelennek tart. Félrevezetés. Parancsmegtagadás. Ilyesmik nem tartoztak a progr... természetéhez.

Bal keze megremegett és szétnyílt. Geordi jelvénye fémes koccanással hullott a padlóra. Data lenézett rá.

Érzelemmentes arccal lehajolt, és fölvette. Ha magával viszi, a csillaghajó komputere beméri, és rögtön meghatározza a helyzetét... A hídon azt fogják hinni, hogy Geordi vele van! Micsoda következményekkel járhat ez! Itt kell hagynia.

És itt is hagyja.

Visszament a kijáratnál sorakozó komputerterminálok legközelebbikéhez, de közben egyre csak a jelvényt nézegette.

– Itt hagyom – erősködött. Szavai a kívántnál sokkal hangosabban kondultak a kihalt hangárfedélzeten. Miért érzi úgy, hogy a jelvény valamit súgni akar neki?

Olyan gyorsan tette le, hogy megpördült a hátoldalára rögzített tűn, és oldalvást állapodott meg. Data megdermedt.

Aztán levette a saját jelvényét. Ez is arany- és platinaborítású volt, pontosan olyan, mint a másik. De ez az övé, ő szolgált rá, míg a másik Geordié. Mindkettőbe belekódolták viselője bioimpulzusát, de tartalmaztak még mikroérzékelőket és egy miniatűr kommunikátort is. Flottaszerte csak a modern tudomány „minicsodáinak” nevezték őket.

Ma azonban inkább a formája nyűgözte le Datát, nem a tartalma. A Csillagflotta emblémáját nézte, és arra gondolt, mit is jelent számára.

Nagy teljesítményű szíve egyre gyorsabban vert, hogy masszív testét elegendő energiával lássa el. Az android tisztán hallotta dobbanásait, és érezte belső rendszereinek vetélkedését a biomechanikus idegek irányításáért.

Végül elszánta magát, letette saját jelvényét Geordié mellé a konzolra, aztán sarkon fordult, és elsietett.

Mikor letérdelt a kérésére ideszállított ládák mellé, teste végre megnyugodott valamelyest, fölismerve az előtte álló feladatot. Amint szívverése a megszokott ritmusra lassult, Data elkezdte kinyitogatni a tárolórekeszeket, hogy a belőlük előkerülő alkatrészekből összebarkácsoljon egy kezdetleges, űrkomphoz méretezett álcázó-berendezést.

– Egy pillanat! – Riker leszállt az asztalról, és tiltakozóan rázta a kezét Troi felé. – Nem avatkozhatunk be csak úgy!

– De muszáj! – vágott vissza Troi, ezúttal a szokottnál hangosabban. Érezte, hogy az arca kipirul, szívébe pedig harag költözik. Hogy mer a férfi az útjába állni?!

– Nézzék – emlékeztette őket Picard mérgesen –, én azért kezdeményeztem ezt a beszélgetést, hogy megoldást találjunk, nem pedig, hogy veszekedni kezdjünk. Ha magamnak kell végül a döntést meghoznom, higgyék el, egyikük véleményét sem fogom figyelembe venni! És most kreatív ötleteket kérek. Ez parancs!

Mielőtt Riker megszólalhatott volna, Troi előrehajolt a kapitány felé – az egész beszélgetés alatt most először változtatott a testhelyzetén.

– Uram, az ember természeténél fogva szeret mindenbe beavatkozni. Ősidők óta befolyásolja például az evolúciót a házasság intézménye által. Már a legelső kultúráknál is fölbukkant ez a szándék, amikor a törzsfő kedvére válogathatott a legszebb, legfiatalabb és legerősebb szüzek közt, gyermekeikből pedig a törzs döntéshozóinak egy új generációja nőtt föl. A vérében van tehát a vágy a beavatkozásra!

– Badarság! – csapott le rá Riker.

– Nem feltétlenül – szállt ringbe Crusher is. Hangja védekezően csendült, és Rikernek hátat fordítva szavait inkább a kapitányhoz intézte. – Amikor fölfedeztük a tüdő- gyulladás és a tébécé ellenszerét, örök időkre megváltoztattuk az evolúció menetét. A gyenge egyedek halálozási rátája drasztikusan csökkent. Amikor föltaláltuk a szemüveget, a korábbi évszázadokban jóformán vaknak minősülő rövidlátók milliói egyszeriben egészségesek lettek. Nemcsak hogy tovább éltek, de újabb rövidlátó gyermekeket is nemzettek. Az emberiség oly régóta gátolja már a természetes kiválasztódást, hogy elmulasztása egyenesen erkölcstelen tettnek minősül. Erre a példára vágyott, kapitány. A kérdés most már csak az, beavatkozzunk-e vagy sem?

– Na és a tudomány? – vágott közbe Riker, és átsétált az asztal túloldalára, Picard mellé. – Az nem helyezheti egyszer vissza ép testekbe ezeket a rabul ejtett lényeket? Mondjuk olyanokba, mint Datáé?

A kapitány egy pillanatig elgondolkodva nézte első tisztjét, aztán Crusher felé fordult.

– Doktornő, ehhez mit szól?

Dr. Crusher egyik könyökéről a másikra támaszkodott át.

– Csak intek egyet a varázspálcámmal, mi? – mondta hitetlenkedve. – Véleményem szerint addigra már túl késő lesz nekik. Ha csupán tudat formájában tartják fogva őket 1995 óta, másokat pedig talán még régebben, el is veszíthették képességüket a testi létre.

– Úgy érti, olyan lenne, mint mikor egy vak hirtelen visszakapja a látását? – kérdezte Picard. – Erre gondolt?

– Pontosan erre. A mai orvostudomány számos esetben helyreállított már károsodott látásokat, de, hacsak a páciens nem gyermekkorú, a következmények rendszerint igen súlyosak. Ha most egy beültetés segítségével hirtelenjében új szemet adnék Geordinak, teljesen elölről kellene tanulja az érzékelést. Át kéne szoktassa a testét, az agyát. Először is a mélységérzékelésben támadnának komoly gondjai. Olyan tárgyak után nyúlna, amik a valóságban méterekre vannak tőle, mert nem lennének fogalmai a méretkülönbségekről. Lehet, hogy járni sem tudna nyitott szemmel, legalábbis hosszas terápiás kezelés nélkül, hirtelen ugyanis egy olyan új tényező befolyásolná az egyensúlyérzékét, amivel korábban nem kellett számolnia. Túl sok látás-helyreállítás torkollott katasztrófába. Egyes betegek végül azt kérték, hogy újra vakok lehessenek.

– Uramisten... Komolyan?

– Túlságosan is sokan, úgyhogy ezért nem ajánlom, hogy ezeket a tudatokat androidtestekbe költöztesse. – Lejjebb eresztette a hangját, és orvosi állásfoglalásába most már némi együttérzés is vegyült. – Csak még rosszabb pokolba jutnának, mint amit most el kell viselniük. És, kapitány, azt hiszem, az egyetlen ésszerű, morális döntés az – tette hozzá amit ők választottak maguknak.

– Nem lehetünk olyan biztosak benne, mit is akarnak – kötötte az ebet a karóhoz Riker.

Troi fészkelődni kezdett a székében, arcára bánat és csalódottság ült ki. A fájdalom két malomköve között őrlődött: belülről a lények iránt érzett szánalom kínozta, kívülről pedig az első tiszt hitetlensége.

– Mert nem vagyunk biztosak benne – fordult felé Riker. – Ugye nem?

– Bill... – fuldokolta Troi.

A férfi megkerülte az asztalt, és szembeállt vele.

– Te magad is elismerted, hogy ezek az emberek talán elvesztették már az ép elméjüket, és képtelenek...

– Néhányan közülük igen, de...

Dr. Crusher karcsú kezét a férfi karjára tette, és valósággal eltolta őt a tanácsadónő közeléből.

– Ez az életszívó masina semmibe veszi foglyainak jogait és szükségleteit.

Riker most egy csapásra feléje fordult.

– Miféle jogait?

– A jogot az őszerintük normális élethez, és az önálló döntésekhez. Olyan mértékben rabolja el tőlük az élet minőségét, hogy ami marad nekik, annál a halál is jobb.

– És mi megadjuk nekik, csupán Deanna megérzéseire hallgatva?

Troi lehunyta a szemét, arcán könnycseppek gördültek végig.

– Ó, Bill – suttogta.

A férfi azonban nem tágított.

– Honnan tudhatjuk, hogy ésszerű döntést hoztak-e? Az egész talán csak valami időszakos elkeseredettség terméke.

Crusher nem hátrált meg a kihívás elől, sőt, egy újabbal vágott vissza.

– Maga szerint háromszáz évnyi keserűség csupán időszakos?

– Az idegen szemszögéből nézve meglehet. De sem ön, sem én nem tudhatunk semmi bizonyosat. Lehet, hogy valóságos galaktikus utópiával szolgál a foglyainak. Végtelen időmennyiséggel a gondolkodásra, ismerkedésre, emlékek fölidézésére... Ki tudja, mi mindenre? Deanna talán csak egy maroknyi újonnan érkezett vágyait fogta föl, akik nem tudják még, hová kerültek.

– Én ezt nem hiszem – mondta Troi, és összeszorította a száját.

– Jól van, jól van, mondjuk azt, hogy én sem. Mondjuk azt, hogy meggyőztél. Mi történik, ha megtesszük, amit kérnek? Ha belekóstolunk a gyilkolás ízébe? Ha résnyire nyitjuk az ajtót, többé talán már nem zárul be. Egyetlen szikra is elindíthat egy világégést, kapitány.

Crusher hirtelen talpra ugrott, és elindult a férfi felé, magasságát és méltóságát végsőkig kihasználva, hogy minél inkább tiszteletet parancsolónak tűnjön.

– Képesek leszünk uralkodni magunkon, Mr. Riker. Maga az orvostudomány is ékesszóló bizonyítéka ennek immár több évszázada. Kapitány, tudom, ön nem híve a fegyverhasználatnak, de ez az idegen egy félelmetes zsarnok!

Riker az asztal fölé hajolt, tenyerét szétterpesztette a csillogó, fekete lapon.

– Ha egyszer megkerüljük a szabályokat – erősködött – vagy akár csak módosítjuk is őket, még ha gyógyíthatatlan betegek kéréséről van is szó, a döntésünk ránk is visszahat. Ha nem engedünk egy egyén halálvágyának, azzal mindannyiunkat védjük. – A kapitányra pillantott, aztán folytatta. – Úgy érzem, uram, valamiféle etikai rulettet játszunk, és ez nem tetszik nekem.

Troi nem nézett rá, de a hangja célzatos indulattal csendült:

– Itt most nem az a fontos, mi tetszik neked, és mi nem.

A férfi szeme fölvillant.

– Nem – vágott vissza –, de a döntésünkkel mindazoknak az értelmes lényeknek az etikai biztonságát kockára tesszük, akikkel a későbbiekben kapcsolatot teremtünk. Mi kell ahhoz, hogy kicsússzon a helyzet az irányításunk alól? Az egész társadalmunkat is veszélybe keverhetjük.

A kapitány a homlokát ráncolva pillantott föl.

– Semmi kedvem az egész emberiség morális terhét a vállamra venni, Egyes – szólalt meg –, de itt és most meg kell vetnünk a lábunkat. Nagyra értékelem, hogy eljátszotta az ördög ügyvédjének szerepét, mégis...

– Én nem játszom, uram – szakította félbe Riker. – Úgy érzem, nincs jogunk ebbe az ügybe beavatkozni. És úgy érzem, azoknak a testetlen lényeknek sincs joga ilyesmit kérni tőlünk. Nem kényszeríthetnek minket, hogy gyilkosokká váljunk.

– Kapitány – vetette közbe Crusher –, eljutottunk már egy olyan pontra, ahonnan nincs visszatérés. A gyilkosság tudatával talán nehéz lesz együtt élnünk, de nem nehezebb, mint nekik a saját életükkel.

– Ez az ön véleménye, doktornő – szögezte le Riker.

– Igen – felelte Crusher. – A kapitány akarta hallani. Ha önből egyszer kapitány lesz, nem kell majd kikérnie.

Szinte tapinthatóan kavargott közöttük a keserűség, és a nő egy darabig szándékosan hagyta is. Aztán, amikor a néma csönd kezdett nyomasztóvá válni, mélyet sóhajtott, és újra Picard-hoz fordult.

– Uram, az Enterprise főorvosaként ezennel előzetes hozzájárulásomat adom a kérés teljesítéséhez. Ezt a jelentésembe is beleveszem.

A kapitány érezte, hogy most neki kell valamit mondania. Vajon ki vagy mi iránt tartozik több felelősséggel? Az idegen által bebörtönzött lények, az idegen vagy a saját hajója iránt? Esetleg azok iránt, akik az ő tétlensége következtében a jövőben esnek majd az idegen áldozatául?

– A Föderáció politikájának értelmében nem viselkedhetünk a galaxis rendőreiként, kapitány. – Az ablakban tisztán tükröződött Riker arcának minden vonása.

Picard kimérten bólintott.

– Valóban, erről nem feledkezhetünk meg. A Föderáció hivatalos irányelveit egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől. A kellemetlen valóság azonban az, hogy talán saját magunkat se sikerül megmentenünk. Lehet, hogy akkor döntenénk józanul, ha elmenekülnénk, és hagynánk a Föderáció kormányát dűlőre jutni az idegennel kapcsolatban.

Troi fölpattant a székéből.

– Ön nem értett meg! Ezek a lények még egymással sem kommunikálhatnak! Több milliónyian vannak, és mind egyedül. Egyedül! Ez az állapot egyáltalán nem hasonlít egy testi fogyatékoséhoz. Az ő számára létezik még a látás, a hallás, a társaság... Nekik viszont semmijük nincsen!

A kapitány elindult felé.

– Tanácsadónő...

Troi elhátrált.

– Önnek fogalma sincs róla, milyen ez! Nem tudhatja. Beszélhet és vitatkozhat róla, amennyit akar, de nem tudhatja. Kapitány, ha az idegen még egyszer ránk támad, és nem bírjuk megállítani, én esküszöm, hogy nem kerülök élve a hatalmába! Esküszöm! Inkább megölöm magam.

– Deanna – kezdte Crusher, és feléje nyújtotta a kezét.

A tanácsadónő hangjából kicsendülő és arcára kiülő elszántság azonban mindannyiukra hatással volt. Hátborzongató volt ilyen irracionális esküdözést hallgatni egy eddig tökéletesen racionálisnak ismert ember szájából.

Riker különösképp felelősnek érezte magát, amiért a vita idáig fajult. Szerette volna vigasztalón karjába zárni a nőt, de megmozdulni is képtelen volt.

Dr. Crusher átölelte Troit, aztán vezetgetni kezdte az ajtó felé.

– Jöjjön! Adok magának valami nyugtatót.

Troi eddig engedelmesen követte, de most hevesen ellökte magától.

– Ne! Nem akarok nyugtatót! Így is alig bírom visszatartani őket. Hát senki nem érti, miről beszélek?

– De, de – csillapította Crusher. – Tudja, hogy én megértem. Jöjjön, menjünk ki a hídra! – Azzal tovább vezette a tanácsadónőt az ajtó felé, majd hátrafordulva még egy gyilkos pillantást vetett Rikerre és Picard-ra. – Pár perc türelmüket kérjük. – Semmitmondó szavai csak tovább fokozták szikrákat hányó szemének hatását.

A kapitány szó nélkül figyelte, ahogy kisétálnak az ajtón. Amikor végül magára maradt Rikerrel, az ablak felé fordult, és kibámult az űr végtelenjébe.

Távoli csillagokat és naprendszereket látott, és a gázóriást, mely nemrég még minden figyelmüket lekötötte, de mostanra már jelentéktelen, zöldesen fénylő ponttá zsugorodott új problémáik tükrében. Picard szája sarkában lassan két mély ránc rajzolódott ki. Úgy érezte, ezúttal túl sok lehetőség közül kell kiválasztania a legüdvözítőbbet.

– Az az átkozott valami odakint bujkál, és csak arra vár, hogy hibát kövessünk el – szólalt meg. Hangja beszéd közben csaknem suttogássá halkult. – Vajon hány hasonló járhatja még az űrt, Riker? Hányszor kell még valakinek ilyen döntést hoznia? Mit tehetünk, ha semmi kétségünk nem lehet egy személy – vagy egy közösség – racionális, indokolt halálvágyát illetően?

Riker melléje sétált, de igazi válasszal nem tudott szolgálni, csak a saját véleményével. Azzal, ami egy első tiszttől – és nem kapitánytól – tellett.

– És ön szerint nem lehet kétségünk? – kérdezte csöndesen.

Picard nem fordult el az ablaktól, de a homlokán megjelent egy újabb ránc, és a szemét is kissé összehúzta.

– Meg kell tudnom a lehető legpontosabban – morogta maga elé –, hogy ez az idegen maga a megtestesült utópia, vagy a pokol csillagközi formája csak.

Tizedik fejezet

– Ez egyáltalán nem tetszik nekem, Jean-Luc. Az orvosi naplóba beírom, hogy elleneztem a kísérletet.

– Biztos izgatottan olvassák majd a flottaparancsnokságon, már ha egyszer eljut oda.

A gyengélkedő elkülönítője zümmögve dolgozott a nulla gravitáció megteremtésén, és a benti levegő felmelegítésén, hogy beállítsa pontosan a kapitány testhőmérsékletére. Picard bizalmatlanul figyelte, amint dr. Crusher előkészít egy fecskendőpisztolyt a kísérlethez, amire épeszű ember nem vállalkozott volna. Talán valóban egy csipetnyi őrület juttatta őt ide, de az is lehet, hogy csak a tehetetlensége miatt érzett kétségbeesés. Minden veszélyt, minden kockázatot vállalt volna azért, hogy segítséget kaphasson az előtte álló döntéshez.

Troi is ott állt mellette, elgyötörten. Finom szálú fekete haja a homlokánál átnedvesedett az izzadságtól, pillantása feszülten verdesett ide-oda, lába meg-megroggyant. Ami mindeddig gyerekjátéknak tűnt neki, most kínosan nehéz volt. Szerette volna tudatni a kapitánnyal, mi mindent fog föl éppen, de erejéből csak ennyire telt:

– Egyetértek a doktornővel, uram. Soha nem tartottam az érzékelés-megvonást hiteles módszernek.

– Szerintem rettenetesen rossz ötlet – tette hozzá Crusher, és egy bólintással jelezte, hogy részéről befejezte a témát.

– Rendben – mondta a kapitány –, akkor találjanak ki nekem egy jobb megoldást, hogy tudhassam, mit éreznek azok a rabul ejtett emberek! De most rögtön, mert addig kell megszabadulnom a kételyeimtől, amíg még van időnk.

A két nő hosszan egymásra nézett, mindkettő abban reménykedett, hogy a másik talál valami alternatívát.

Picard udvariasan várakozott, de ezt is a maga módján, sürgetően.

– Mire számíthatok? – kérdezte végül.

Crusher fölvette a fecskendőpisztolyt.

– Hát, az első hatás az lesz...

– Uram! – vágott a szavába Troi ők sem tudták, mit várhatnak, amikor a dolog megtörtént velük.

Picard egy hosszú pillanatig üveges szemmel nézett rá. Most először érzett félelmet amiatt, amit tenni készült. Hálát érzett, amiért a nő vállalta, hogy ügyel a szimuláció pontosságára, ugyanakkor bosszantotta is az alapossága.

– Hmm – ráncolta össze a homlokát. – Azt hiszem, igaza van. Na jó, kezdjük!

Megmerevedett, amíg a doktornő a nyaki verőeréhez nyomta a fecskendőpisztolyt. A kisméretű berendezés fölszisszent, és érezte, hogy valami nekifeszül a bőrének.

– Megszabom a kísérlet idejét – kiáltott utána még Crusher, miközben belépett az elkülönítő fülkéjébe.

– Meg ne mondja, mennyiben! – szólt vissza.

– Dehogy mondom! De ugye megértette, hogy nem olyan lesz, mint az alvás?

– Ami azt illeti, az egészről csak nagyon keveset tudok – ismerte be Picard, és úgy hangzott, mintha ezért büszke lenne magára.

– Mi készen állunk, kapitány.

– Akkor rajta!

Az elkülönítő vastag, több rétegű, hangszigetelő fala – az a fajta, ami egy nagyobb földrengésen kívül bármit képes elnyelni – bezárult mögötte.

Troi egyre növekvő aggodalommal figyelte, amint a helyiség teljesen izolálja magát a hajó többi részétől. Odasétált a doktornőhöz, aki épp befejezte a vezérlőpult programozását.

– Mi fog történni vele?

Crusher vállat vont.

– Fizikailag a befecskendezett szer megbénítja a testét, és az érzékszervi ingereket nem engedi eljutni az agyába. A tudatát azonban egyáltalán nem befolyásolja. Ha elindítom a programot, az elkülönítőben beáll a súlytalanság, csupán minimális gravitációs sugárnyalábok rögzítik majd a testet a fülke közepén, és természetesen vaksötét lesz.

– Troi megrázkódott.

– Pontosan azt éli át, amit ők.

A doktor titokzatos arccal rábólintott.

– És ugyanolyan tehetetlen is lesz.

Picard kapitány a szűkös, szürke falú helyiség közepén állt, és várta, hogy megkezdődjön a teljes izoláció. Ujjaiban azóta könnyű bizsergést érzett, hogy a doktornő beadta neki az injekciót, és most már a lábujjait sem érezte, egyébként azonban semmi rendkívülit nem tapasztalt. Körülpillantott a minden dekorációt nélkülöző, nyomasztó fülkében. Alig fél perce van itt, de máris alig bírja elviselni. Eszébe jutott az utóbbi néhány óra, különösen Troi leírásai arról, mit érzékelt, meg az, amilyen hatást kiváltottak belőle az élmények, és hirtelenjében kirázta a hideg. Ráadásul a tanácsadónőre mindezt rákényszerítették.

– Na, kezdődjön már! – morogta. Mennyi időbe telhet egy ilyen egyszerű program lefuttatása? Elvégre ez nem a holofedélzet.

Megpróbált ujjaival a combján dobolni, hogy levezesse türelmetlenségét, és gondolatban el is végezte a műveletet, keze azonban egyszerűen nem akart engedelmeskedni a kiadott parancsoknak. Utána akart nézni, mi van vele, de a nyaka sem hajlott már. Feje kóvályogni kezdett az erőlködéstől, de egyedül a szemét tudta csak megmozdítani. Lábát mintha betonba öntötték volna, háta meggörbült, és szaggatni kezdett, ahogy lassan eltűnt belőle minden érzékelés. Végül a szaggatásnak is nyoma veszett. Egyszeriben hiányozni kezdett neki a fájdalom nyújtotta biztonságérzet. Aprócska pánik tört ki benne, de ő a szürke falra meredt, és addig koncentrált, míg sikerült is leküzdenie.

Talán el kéne felejteni ezt az egészet.

Nem hallotta a saját hangját. Az előbb még megvolt, most hová tűnt? Nyelve egyet moccant a torkában, de ez volt az egész, ami a beszéd képességéből számára megmaradt.

Amikor beállt a súlytalanság, és látta, hogy a fal lassan elmozdul a szeme előtt, vegetatív idegrendszere hallhatóan nagy levegőt préselt a tüdejébe. Legalább egyvalami engedelmeskedik még az agyának. De milyen különös érzés...

A sima szürke fal megremegett. Vagy nem az? A festék fényesebbé vált – csaknem áttetszővé. Igen... Egy arc rajzolódott ki.

Egy arc...

Egy férfié. Picard rögtön elvetette a tükröződés ötletét. Hiszen nem az ő arca volt.

Először a szemek rajzolódtak ki élesen. Pislogás nélkül meredtek Picard-ra, miközben alattuk lassan formálódni kezdett az áll és a nyak. Fekete haj tűnt elő, az egyik halántéknál egy őszes tinccsel, majd az igen határozott kifejezésű arc. Most harag ült rajta.

Picard fülében hallotta a szíve dobolását, távolról, eltorzultan. Egy pillanatig sem kételkedett abban, ki jelent meg előtte ilyen váratlanul, és abban sem, hogy valóság-e, amit lát. Riker pontosan ugyanígy írta le, nem szorult tehát találgatásra. Bénultan nézett vissza a férfi szemébe.

Két kapitány, különböző korok szülöttei, egy időtlenségbe nyúló találkozóra jöttek össze. Picard dühöngött gondolatban, amiért nem tudta kinyitni a száját, hogy mondhasson valamit Arkagyij Rejkovnak. Szerette volna föltenni neki a kérdést, ami leegyszerűsíthetné a helyzetet, de a teste addigra már kővé dermedt. Ráadásul a fülkében egyre sötétebb lett.

Az ördögbe! Miért most? Adjanak még tíz másodpercet!

Rejkov fölemelte a kezét, és ökölbe szorította. Odamutatta Picard-nak, de nem fenyegetésként, inkább mintha meg akarna magyarázni valamit vele. A kapitány megpróbálta a fejét rázni, jelezni, hogy nem érti. Ez sem sikerült.

Rejkov szétnyitotta az öklét, és szétterpesztette az ujjait, egy jellegzetesen európai gesztusnyelv szerint, és Picard ezúttal, hála francia neveltetésének, tökéletesen megértette: Nos?

Sötétség borult rájuk. Egyre mélyebb...és mélyebb. Ne még, a mindenit!

Feketeség. Feketébb, mint egy kikapcsolt komputer képernyő, feketébb, mint maga az űr. Vajon ott van még Rejkov?

Picard pánikba esett. Mintha megállt volna a szíve. Agya sebesen száguldott vissza egészen gyermekkoráig, azokhoz az imádott, rettenetes kísértettörténetekhez, melyek az emberek közt ólálkodó láthatatlan teremtményekről szóltak. Tudta, hogy valami mindjárt megragadja.

De persze úgysem érezné. Lehet, hogy már meg is ragadták. Vajon Beverly figyeli a szívverését? Az agyműködését? Erről nem is beszéltek. De hát csak eszébe jut, vagy nem?

Elég már, szedd össze magad! Láttál egy kísértetet, de úgysem tehetsz pillanatnyilag semmit az ügyben. Használd az eszedet! Összpontosíts az előtted álló feladatra! Az elkülönítő fülkében vagy, sötétben, mozgásra képtelenül. Pontosan a megfelelő körülmények közt, amiket te magad rendeltél. Amúgy is szükséged volt már egy kis pihenésre. Csak kibírsz itt pár nyomorult órát.

Geordi addig járkált föl-alá a félbevágott helyiségben, ahová Data bezárta, míg végképp meg nem elégelte. Akkor szaggatni kezdte a fal borítását, hátha talál alatta valami drótot, amivel, ha rövidre zárja a megfelelő áramkört, kinyithatja a vészzsilipet. Vagy rácsatlakozhat egy kommunikációs vonalra, hogy segítséget kérjen. Bármi jobb lenne ennél a tehetetlenségnél. Úgy szemezget itt a drótok közt, mint valami nagyra nőtt csirke, miközben Data már el is repült, hogy megsüttesse magát az idegennel. Micsoda páros!

Data. Mindent annyira a szívére vesz. Ha ez nem minősíti élőlénynek, akkor mi? Csak egy ember képes valamit a szívére venni. Egy gép nem. Vajon miért hallgatott Data mostanában rajta kívül mindenki másra?

– Miért nem figyelsz rám egy kicsit a változatosság kedvéért? – hördült föl. Abbahagyta a drótok válogatását, és fölpillantott. – Mén mi vagyok én? Részben gép, úgy, mint te. A fenébe... Hol van már egy csatlakozó?

Elvisz egy űrkompot. Hát ez igazán remek. Data mostanra már biztos árkon-bokron túl jár, és ő semmiképp nem változtathat az események folyásán.

Keze izzadni kezdett. Egyre lassabban tudott dolgozni, annyira remegtek és csúszkáltak az ujjai. Csak a VIZOR-jába épített mikroszűrők óvták meg kétszer annyi hibától, mint amennyit így is elkövetett. Makacs ragaszkodása a csípős megjegyzésekhez pedig attól, hogy be kelljen ismernie, valójában be van gyulladva tisztességesen.

Az a valami, az a csillagközi fényorgona odakint... rettenetes. Geordi összerezzent, aztán tovább válogatta az áramkörcsipeket, amiket ki kell iktatnia, hogy az ajtót ismét kinyithassa végre. Lidércnyomásaiban látott eddig csak ahhoz a lényhez hasonlót. Amikor a VIZOR-ja valamiért meghibásodott, akkor élt át ehhez foghatót: a fények eltorzultak, a hőképek megnyúltak – mint egy lázas rémálomban.

A többiek nem tudhatták, mit kellett Datának kiállnia, amikor az idegen megtámadta. Ők nem látták úgy, mint Geordi. Soha nem értenék meg, és nem is hinnék el neki, mert nem láthatnak az ő szemével. Nem hibáztatom őket... nem egészen. Olyan dolog ez, amiben nehéz hinni, hacsak nem látja az ember a saját szemével. De én megmutatom nekik, ha a szememnél fogva kell is rácsatlakoznom a komputerre. Visszahozattatom velük Datát. Személyesen magával, Mr. Riker! Igen, uram. Magával.

Ez igazán furcsa. De élvezetes. Évek óta nem jutott már eszembe Laura. Mennyi ideje is? Talán egy egész évezrede. Pedig milyen gyönyörű emlékeket őrzök róla! Mi is volt a kedvenc költeménye? Hosszú verseket olvasott, eposzokat. Olyan türelme volt... Ki más olvas ma már eposzokat? Ő néha hangosan szavalta el egyiket-másikat, elejétől végéig egy ültő helyében. És milyen jól! Pedig nem tanult soha színészetet. Vagy csak az eltelt idő szépítette meg az emlékeket?

Hiányod fellegként

Ül lelkemen,

Hiába vágyom a fényt,

De nem lelem.

Hiányod elsorvaszt,

Már csak az nyújt vigaszt,

Ha látlak,

Hiányod elveszejt,

De szívem nem felejt.

Én várlak.

Egyszer hallotta ezt tőle olvasni. Egyszer. Azóta eszébe se jutott. Meghallgatta, aztán elfelejtette. Agya a lányra összpontosított akkor, a hangjára, nem pedig a versre, most mégis újraéledt benne minden szó, minden szótag, minden hangsúly. Egyszeriben fölfogta a sorok értelmét, az egyes szavakét külön-külön, sőt, a betűk muzsikáját is. Az egész költeményt. Fulke Greville írta, Lord Brooke – Caelica volt a címe, vagy nem? Vajon mikor ragadt rá az irodalomszeretet? Egy biztos, nem az egyetemi órákon, hiszen azokra csak azért járt, hogy utánuk Laurát minden másnap hazakísérhesse. Ó, fiatalság! Fiúk és lányok!

Elbűvölte ez az érzés, a teljes szabadság, hogy tudata tetszése szerint kószálhat az időben, és idézheti föl élete kedves pillanatait. Rég megfakult képek tértek vissza új fényben ragyogva. Még egyszer egyenként előszedhette és leporolhatta emlékeit, az egész múltat, ami a háta mögött fölgyülemlett. Ez a múlt egyáltalán nem volt kellemetlen, leszámítva néhány apróbb botlást és ujj-megégetést.

Miután kiélvezte az emlékeket, valami eszébe juttatta a kvantumfizikát, és máris az agyában őrzött tudás polc-sorait járta. Ott volt mindaz, amit valaha tanult, amivel valaha találkozott, és amit másoktól hallott. Minden olyan egyszerűnek tűnt most! Egyenletek, elméletek és kísérletek követték egymást – bámulatos, mi minden kincset megőrzött az agya ennyi éven át, tudata sötét zugaiba elraktározva. Halott rokonok, eltűnt bajtársak, rég nem látott barátok tűntek föl előtte egymás után, és ő újraélt mindent, az örömöt, a fájdalmat... Érezte, hogy elerednek a könnyei. Vagy csak képzelte? Egyáltalán hol van a szeme? Hol vannak azok a könnyek? Miért nem érzi őket az arcán legördülni?

Mióta lehetek már itt? És egyáltalán hol vagyok?

Ó, igen. A hajó. Rikernek is föl kellett volna ajánljam ezt. Olyan lelkesítő érzés, csábító... Semmi nem vonja el az ember figyelmét, nem kell állandóan az órára sandítania, az agy csak a saját gondolataival foglalkozhat. Egy viszketés sem zavarja meg az összpontosításban. Persze azért nem lenne utolsó dolog, ha meg tudnám mozgatni a lábujjaimat...

Honnan fogom tudni, ha a hajónak szüksége lesz rám? Szét is lőhetnek minket, anélkül, hogy tudnám. Nem... Riker biztosan kiszedetne, ha valami indokolná. Honnan ez a hirtelen elbizonytalanodás?

Mik ezek, madarak? Ezt a madárdalt egyszer már hallotta... A Canis IV-en? Igen, hát persze! Azok a mulatságos arcú, pihés madarak! Nagyon szépen énekeltek. Egy darabig itt maradhatna, és hallgathatná őket.

De van valami a Canis IV-gyel – valami, ami nagyon régen történt.

Nem, nem! Erre nem akarok visszaemlékezni! Nem...

Riker a hídon járkált, és az űrnek a hatalmas kilátóernyőn megjelenő, félrevezetően kihaltnak tűnő szeletét bámulta. A helyiség világítása egy éjszakai mulatóéra emlékeztetett. A falak és a szőnyeg, melyek normális körülmények közt színükkel a sivatag homokját idézték, most sötétek voltak. Riker úgy érezte magát, mintha egy csésze kávé belsejében sétálgatna. A fényes komputerpanelek és a hajó működő rendszereit szemléltető folyadékkristályos szerkezeti képek élénk kékjei és zöldjei is megfakultak. Az általános félhomályban a kilátóernyő jelentősége döbbenetes mértékben fölfokozódott. Hirtelen mindannyian úgy érezték magukat, mintha színpadon állnának, és ez minden mozdulatukat, szavukat, de még a bőrükön megcsillanó verítéket is új fontossággal ruházta föl. Nagyító alá kerültek. Maga az űr volt a hallgatóságuk.

A végtelent bármilyen hidegnek és üresnek tanulták is, egyáltalán nem látszott annak. Mindenfelé csillagok hunyorogtak pasztellfényben, óriás ködfelhők izzottak az emberi agy számára fölfoghatatlan távolságokban – az egész kép valahogy zsúfoltnak tűnt. Riker gyakran szerette figyelni a hajó mellett elsuhanó teret, ma azonban a látvány nem hozott neki megnyugvást. Egy patkány rejtőzött ugyanis a fal mögött. Egy nagy-nagy patkány, odakint. Elrejtőzve a semmi fala mögé. Riker ökölbe szorította a kezét, és magában hergelte, hogy jöjjön elő.

– Worf hadnagy, érkezett valami újabb adat a laboratóriumokból az idegen ügyében?

A klingon hatalmas alakja fölegyenesedett a kettes kutatótiszti poszt mellől.

– Éppen most próbáljuk kielemezni a külső felépítését, uram, az interdimenzionalitását használva kiindulópontként. Ne aggódjon, meg fogjuk fejteni, még ha nekem személyesen kell is kihasítanom egy darabot belőle, és addig verni, míg végrehajtható nem lesz rajta a boncolás.

Riker bólintott, de nem bírta kipréselni magából azt a mosolyt, amely igazából kifejezte volna háláját. Csaknem tizennégy órája kuksolnak már itt csöndben és sötétben. Sohasem szeretett különösebben várakozni, a feszültség mostanra már valósággal megőrjítette. Pedig hányszor elmagyarázták neki az Akadémián, hogy minden csatának a kilenc tizede várakozással telik! Várakozás, tervezés, elemzés, és megint várakozás. Halálosan unalmas. Néha halálosabb, mint maga a csata, mert az unalom meggondolatlanságot szül.

Azt kívánta, bárcsak itt lenne a kapitány. Ez az érzékelés-megvonás kockázatos vállalkozásnak hangzott. És még inkább időigényesnek, most, amikor időből rendelkeznek a legkevesebbel. Persze megint én vagyok az, akinek nincs semmi dolga. A kapitány talán valami eredményre is jut, míg én itt a szőnyeget koptatom.

Észrevette, hogy gondolataiba merülve odaért Worf mellé. A tompított fényű képernyő fölé hajolt, és halkan megszólalt:

– Semmi arra utalót nem talált még, Mr. Worf, hogy hogyan győzhetnénk le az idegent?

– Ami azt illeti, uram – harsogta a klingon mély hangja –, úgy véljük, a tűréshatára lesz a kulcs.

– A tűréshatára?

– Igen, uram. Hogy mennyi energiát képes egyszerre befogadni. Úgy gondoljuk, emiatt vonult vissza az első támadása után is. – Worf vastag barna ujjai bepötyögtek egy újabb parancsot, mire a kijelzőn az Enterprise halvány jádezöld képe nagyobbra nőtt. Aztán a hajó egyes részei némán fölvillantak. – Ezekre a területekre összpontosult az idegen támadása. Most éppen megpróbáljuk fölmérni, mennyi energiát kebelezhetett be a meghátrálásáig. Ha sikerül ezt a mennyiséget pontosan kiszámítanunk, talán megkapjuk a keresett tűréshatárt.

Riker fölegyenesedett.

– Hát, ez elég rázós elképzelés. Azt javasolja, hogy tömjük túl, hátha szétpukkad?

– Eddig ez a megoldás tűnik legvalószínűbbnek, uram. Persze azért kivizsgálunk minden egyéb alternatívát is, de egy biztos, az idegennek ízlett az energiánk...

– Tudom. Rendben, folytassa! Mire a kapitány befejezi a kísérletét, szeretnék minél több lehetséges akciótervet kidolgozni. Energia-tartalékaink kimerítése az idegen túltáplálása érdekében... Ez nem a legszimpatikusabb elgondolás. Ha hibázunk, így nem marad több lehetőségünk a próbálkozásra.

– Értettem, uram. – Worf vad ábrázata máris visszafordult a konzol felé, hogy konok kitartással tovább keresse az ideális megoldást. Riker egy pillanatig még figyelte, kihasználva, hogy a klingon ügyet sem vet rá. Azt kívánta magában, bárcsak a legénység minden tagját ilyen hidegen hagyná, ha egy tiszt megáll a háta mögött. Még Data sem volt ennyire zavarba hozhatatlan. Legalábbis nem velem szemben. Attól tartok, idegesítem.

Hirtelen megpördült.

– Hol van Data? Még mindig lent az antianyag tartályoknál?

Worf megütközve nézett föl rá.

– Most, hogy mondja, uram, sem róla, sem LaForge-ról nem hallottunk, amióta jelentették, hogy megkezdhetjük a központi antianyag tartály feltöltését. De abban maradtunk, hogy odalentről kísérik figyelemmel a műveletet.

– Annak már rég vége. Hívja vissza őket!

– Máris, uram.

– Worf, mondja, mi a megérzése ezt az egész helyzetet illetően? Mit súg az ösztöne?

– Az ösztönöm, uram? – A tagbaszakadt férfi kihúzta magát, és a homlokát ráncolva elgondolkozott. – A kapitány sosem volt még kíváncsi a taktikai meglátásaimra, uram.

– Hát én most kíváncsi vagyok.

– A klingonok harcosok, uram. Életünk értelme, hogy harcban haljunk meg. Egyes fajtársaim direkt azért robbantottak ki háborúkat, hogy a klánjuk méltóképpen tűnhessen el a színről. De ez a valami – mondta megvetően, és egy pillantást vetett a csillagoktól sziporkázó kilátóernyőre –, ez a valami gyáva és alattomos. Ellene harcolni nem jelent dicsőséget.

– Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül szállna vele szembe, ha találna módot a menekülésre?

– Nem harcolnék vele szívesebben, mint egy forgószéllel, uram.

– Értem – morogta Riker. – Köszönöm.

– Igazán nincs mit, uram.

Ez az utolsó mondata fenyegetésnek is beillett. Micsoda hang! Még szerencse, hogy a mi oldalunkon áll, gondolta Riker, és elsétált. Megpróbált úgy gondolkodni, mint egy klingon. Gyáva és alattomos. Igen, ez igaz. Egy óriási, tyúkeszű jelenség, melynek a kelleténél sokkal több energia áll rendelkezésére, mégis kevesli, és másoktól lopkod még többet. Valószínűleg úgy gondolja, hogy áldozatai életesszenciáinak megőrzésével helyesen cselekszik. Már ha egyáltalán gondolkodik, ami korántsem biztos. Vagy mégis? Data valamivel kapcsolatba lépett, méghozzá egyértelműen nem azzal, amit Deanna érzékelt. Lehet, hogy a látszat ellenére szorult bele némi értelem...

De mit számít ez? Csak az a fontos, hogy megússzák élve. Hogy ne essenek az idegen csapdájába. Riker nagyon is jól emlékezett folyosói „találkozására” Arkagyij Rejkovval, és a férfi szemében tükröződő kínra. Bárcsak valójában is találkozhatnának! Hirtelen irigység fogta el, azt kívánta, bárcsak belebújhatna Deanna tudatába, hogy elbeszélgessen Rejkovval és Vasszkával. Vajon milyen lenne? Milyen lenne XX. századi emberekkel szót váltani? Az az időszak talán az emberi történelem legizgalmasabb szakasza, az űrkorszak kezdete – milyen nagyszerű kor lehetett! Óriás hajókat építettek, amik a vízen úsztak, és ötezer embert ültettek rájuk. Hát nem lenne érdekes elbeszélgetni Tyimofej Vasszkával, és kicserélni vele első tiszti tapasztalatait? Neki vajon mit kellett tudnia? Biztosan a tengerrel meg az atmoszférával kapcsolatos dolgokat, amikkel a mai flottatisztek már nemigen foglalkoznak. És az akkori Föld politikai zűrzavarai – micsoda tapasztalatokat nyerhetne, ha megértené őket! A XX. századi emberek határozottak lehettek, és gyorsak. Véleményüket minden körülmények közt vállalták, nem rejtőztek álarcok mögé, titkos diplomáciai megegyezések árnyékába. És most hirtelen itt voltak, elérhető közelségben. Sőt, Deanna szerint egyenesen a segítségüket kérték. Mint egyik nagy hajó legénysége a másikét.

Gondolatai közé hirtelen bűntudat vegyült. Vajon mi a különbség az igazság és az ő vágyálmai között? Mit akarhatott közölni vele Rejkov, amikor a folyosón találkoztak? Mit jelentett az a kinyújtott kéz? Tudta, hogy hitetlenségével megbántotta Deannát. Eszébe jutott a nő elsápadó arca, szomorú pillantású szeme. Crusherrel könnyebb volt vitába szállnia. Az orvosok hozzászoktak az ilyesmihez, ráadásul Beverly természeténél fogva olyan nyugodt volt, hogy a szíve jó, ha egyet vert percenként. Deanna azonban soha nem szívelte a konfrontációkat. Nem volt az a típus. És csúnyán kihasználta vele szemben helyzeti előnyét.

Odalépett a parancsnoki fotelhez, és lenyomta az interkom gombját.

– Komputer, hol van most Troi tanácsadónő? – kérdezte halkan.

A számítógép válasza késlekedés nélkül megérkezett, hangja tapintatlanul bezengte a néma hidat.

– Troi tanácsadónő a gyengélkedőn van, a négyes vizsgálóban az elkülönítő fülke szomszédságában,.

– Még mindig? Hát meddig tart ez? – morogta, háta mögött összekulcsolva a kezét.

– Kérdés jelen formájában megválaszolhatatlan, több információt kérek.

– Nem hozzád beszéltem. Végeztem.

– Köszönöm.

– Pokolba veled! – zsémbelt még a gép idegesítően negédes női hangjával, aztán ott hagyta a széket, és előbbre sétált.

Valaminek csak be kell válnia. Eddig még semmi nem segített rajtuk, de valami biztos lesz. A hajó szétválasztása csak még nagyobb bajba sodorta őket. A pajzsok feltöltése odacsalogatta és jóllakatta a szörnyet. Valószínűleg a fézer használatával is ugyanezt érnék el, csak másféle energia igénybevételével. Mégis lennie kellett valamilyen fegyvernek, valaminek a Csillagflotta hipermodern arzenáljában, ami kijuttathatja őket ebből a helyzetből. Valahol nyilván ott motoszkál bennük a megoldás, ragaszkodott a hitéhez Riker. Csupán elő kell piszkálni. Igen ám, de nem volt nyerő lap a kezükben, sőt, egyáltalán semmilyen. Nem rendelkeztek elegendő információval az ellenségről.

Várakozó arccal fordult Worf felé. A klingon még mindig a kutatótiszti poszt konzolja fölött görnyedt.

Riker fölsóhajtott, és ismét járkálni kezdett.

Ha az ember egy ilyen nagyszerű hajóval vág neki az űrnek, könnyen beleesik az önelégültség csapdájába. Azt hiszi, semmi nem tehet kárt benne, dölyfösségében megfeledkezik saját halandóságáról. És amikor a kor divatja úgy diktálja, gyerekekkel tölti meg a fedélzeteket – elvégre teljes biztonságban vannak, vagy nem?

– Uram!

Megpördült. A hidat bezengő hangból egyszerre hallott ki riadtságot és szemrehányást. LaForge alakja robbant ki a hátsó turbóliftből.

– Hol volt idáig? – vonta felelősségre Riker. Aztán észrevette a furcsaságokat: LaForge zubbonyának ujját égésnyomok díszítették, sötét bőrű arca izzadságban úszott, és VIZOR-ja ellenére is jól látszott, hogy dühödt képet vág. Az első tiszt újrafogalmazta magában a következő kérdést. – Mi történt magával?

– Data bezárt a tartalék antianyagraktárba, és rövidre zárta a vészzsilip nyitószerkezetét. Idáig tartott, míg áthuzaloztam az áramköröket – zihálta LaForge. – Mr. Riker, Data elment!

– Elment? – bukott ki az első tiszt száján. – Hová?

– Elkötött egy űrkompot, és elindult, hogy megkeresse az idegent. Ez az egész az ön hibája, uram.

– Elkötött egy... Biztos ebben?

– Most voltam lent a hangárnál. Az ellenőrző panel naplója szerint félórával ezelőtt hagyta el a hajót.

– Worf! Ellenőrizze!

– Nem megy azzal semmire – mondta LaForge. – Kiiktatta valamennyi relét, ami értesítené tettéről a hidat. Minden trükköt ismer, uram. Ezt ön is jól tudja.

– Worf, próbáljon meg a nyomára bukkanni! – adta parancsba Riker, és három hatalmas lépéssel már fönt is termett a rámpa tetején. Ott megállt Geordival szemben. – Van valami elképzelése, mik Data szándékai?

– Reméli, hogy sikerül kapcsolatot teremtenie az idegennel, ha elég közel kerül hozzá.

– És?

– Mi mást akar még hallani, Mr. Riker?

– Ugyan már, LaForge, látom az arcán! Mi van még?

– Csak egy kis apróság, uram. Amiért ön olyan kedves volt hozzá, most meg akarja tudni, él-e eléggé ahhoz, hogy az idegen kiszívja az esszenciáját?

Rikerrel megfordult a világ. Gyorsan lehunyta a szemét, de olyan erősen, hogy fájni kezdett. Egyik kezével dörzsölgetni kezdte, másikkal pedig a híd korlátjára támaszkodott.

– Ó, nem – nyögött föl. – Az ördögbe... Ki gondolta volna, hogy ennyire érzékeny?

– Mi olyan meglepő benne? – vágott vissza LaForge.

– Az ördögbe – ismételte meg Riker, ezúttal már suttogva. – Worf, rátalált az űrkompra?

– A passzív érzékelők egyáltalán semmit nem fognak föl, uram. Nem értem. Egy akkora tárgyat, mint az űrkomp, észlelniük kellene.

Riker Worf felé intett, de a szeme továbbra is La- Forge-ra szegeződött.

– Van rá magyarázata? – kérdezte.

A navigátor vállat vont.

– Data nem ostoba, uram. Valószínűleg összebarkácsolt valamiféle letapogatás-elnyelő pajzsot, nehogy idő előtt rátaláljunk, és a transzporterrel vagy egy vonósugárral visszahozzuk. Az aktív érzékelők azonnal kiszúrták volna, de a passzívok nem elég erősek, ráadásul Data tudja is, hogy az előbbieket úgysem merjük bekapcsolni.

– Van valami terve?

– Ha van is, nekem nem árulta el. Magára akarja vonni az idegen figyelmét, ennyit tudok, többet nem.

– Worf, meg tudja ezt tenni egy űrkomp fedélzetén?

A klingon elgondolkozott, csak aztán szólalt meg.

– Gond nélkül, uram. Csak használnia kell a fedélzeti fegyvereket.

Riker odébbsétált, és karba fonta a kezét. Fölkészült, hogy boldoguljon egy olyan problémával, amit ő maga okozott.

– Nem kellett volna ilyet tennie...

– De hála magának, megtette – mondta LaForge.

Riker rámeredt, és fölcsattant.

– Ebből elég! Pontosan tudom, mit tettem. Van valami használható ötlete is?

LaForge egyszeriben kihúzta magát, és hivatalosabb hangra váltott.

– Igen, uram. Kérem az engedélyét, hogy egy másik űrkomppal utánamehessek. Azzal csak mi ketten kockáztatnánk az életünket, az Enterprise-nak nem eshetne baja.

– És mit csinál, ha utoléri? Átszáll, és a kezére ver?

– Megadom a koordinátáinkat, és önök visszasugároznak mindkettőnket.

Riker egy darabig hallgatott, de aztán nem bírt magában tartani egy gúnyos megjegyzést.

– Ez igazán jó ötlet – hallotta a saját hangját, pedig nem akarta hangosan kimondani. Visszasétált LaForge-hoz. – De nem maga megy. Én okoztam az egészet. Énmiattam teszi kockára az életét, úgyhogy én megyek utána.

– Ön, uram? Hiszen azt mondta, ő csak egy gép, és nincs élete, amit kockára tehetne.

Riker elfojtotta magában a vágyat, hogy kinyúljon, és a levegőben szétmorzsolja az elhangzott szavakat. így csupán rámeredt LaForge-ra, de olyan intenzíven, hogy úgy érezte, pillantása mindjárt átfúrja a férfi ezüstös VIZOR-ját, át a halott szemeket is, és behatol egészen odáig, ahol a Datáért érzett aggodalom forrása rejtőzik. Egy lépéssel közelebb lépett a navigátorhoz, aztán megszólalt:

– Geordi, még egyszer nem tudnék ilyen nagyot tévedni.

– Honnan veszi, hogy tévedett? – vágott vissza LaForge, továbbra is vigyázzállásban.

Kihívására a válasz azonban már ott ült Riker arcán, sőt, ezúttal sikerült is szavakba foglalnia.

– Gépek nem lépik túl a programozásukat. Egyetlen egy sem áldozta még föl magát, hogy megmentsen másokat –  mondta. – Data mindkettőt megtette.

LaForge tartása ellazult, amikor megérezte az első tiszt szavainak őszinteségét, és észrevette a férfi lelkivilágában beállt finom pszichológiai változásokat is. Bármennyire dühös volt is Rikerre, ezeket nem tagadhatta.

– Uram, nem tudom, hallgatni fog-e önre. Ugye érti, miért mondom ezt?

– Majd teszek róla, hogy hallgasson – felelte Riker halkan. Azzal elindult a turbólift felé, de még egyszer megfordult, és csettintett az ujjával. – Értesítsék dr. Crushert, hogy szedje ki a kapitányt az izolációból, stabilizálja az állapotát, és ismertesse vele a fejleményeket! De előbb még hadd jussak ki a hajóról!

LaForge egy tétova lépést tett feléje.

– Uram, nem mehetnék...?

– Nem – vágott a szavába Riker. – Itt marad. Sőt – tette még hozzá, és körbeintett –, önre bízom a hajó irányítását.

A rossz emlékek úgy zúdultak le rá, akár egy lavina, és semmi nem állíthatta meg őket. Semmi nem vonhatta el a figyelmét róluk, semmi más nem jutott eszébe. Nem érezte egyetlen porcikáját sem, pislogni se tudott többé. Nem volt képes a gondolatait egyik vagy másik irányba terelni. Agya a maga útját járta. Minél erősebben próbált bizonyos dolgokat az emlékezetébe idézni, tudata annál inkább bezárult előtte. Mások ugyanakkor kéretlenül is előbukkantak, és ő nem tudott megszabadulni tőlük. Miután a szép emlékeket újraélte, agya egyre mélyebbre és mélyebbre kotort a múltba, amit egyszer már rengeteg ráfordítással megtanult kordában tartani. Gyermekkorától kezdve előözönlött minden szörnyűség, amit valaha átélt, nem tudott gátat szabni áradásuknak. Úgy érezte, az agya egy széles mező, amit madarak leptek el, és most mindent fölcsipegetnek.

Miért hagyják itt ilyen sokáig? Miért felejtették itt?

Bárcsak meg tudná mozdítani a lábujjait! Vagy a kezét! Bármit. Legalább azt érezné, hogy él még! Ha hallaná a lélegzését... De hiába erőltette a fülét. Időérzéke is teljesen eltűnt, hiába próbálta számolni a múló másodperceket. Agya percenként huszonnégyezer szóval jutott előbbre, úgyhogy valószínűleg rövidebb ideje volt csak bezárva, mint hitte – de vajon mennyi lehetett? Ha tudna pislogni, megint elkezdhetné számolni a másodperceket. Ha levegőt vehetne, vagy az egyik ujját megmozdíthatná, hivatkozási pontnak az is elég lenne. Ha csak egyvalamit érzékelne, az időt, vagy az életet... légzést, szívverést, akármit. Már azt sem tudta volna megmondani, ébren van vagy alszik. Talán észre se veszi a különbséget. Akárhányszor próbálta emlékeztetni magát, hol is van és miért, logikája mindannyiszor cserbenhagyta, méghozzá egyre rövidebb időn belül. Agyában már nem tudtak új gondolatok megfoganni. Aztán a régiek is torzulni kezdtek. Hiábavaló próbálkozásainak örök körforgásába zárva rettegve gondolt a jövőre. Már a fájdalmat is szívesen fogadta volna.

Elfelejtkeztek rólam. Elfelejtették, hogy itt vagyok. De mi is az az itt? Már nem tudom biztosan. Vajon tudják, hogy én itt maradtam? Talán már nem is figyelnek. Nem is emlékeznek egy Picard nevű kapitányra. Na és az idegen?

Riker el akarta hagyni a körzetet, inkább, mint hogy rátámadjon... Vajon most kihasználta az alkalmat?

Nevetséges.

De mi más magyarázata lehet annak, hogy itt felejtettek?

Az a lény odakint. Biztosan újra megtámadta a hajót. Mindannyiunkat magába szívott, és most már az örökkévalóságig ebben a közegben maradok. Te jó ég, csakugyan ez történhetett! Ez az egyetlen logikus magyarázat. Különben hogy lehetnék itt már napok óta? Ebben az iszonyatos magányban? Az embert nem erre teremtették. Engem nem erre teremtettek. Nem akarom.

A karom. Mindjárt leesik. A vállam már nincs a helyén, nem tartja meg. A könyököm egyre nő... A térdem is... Hogy lehet így élni?Nem hallom a lélegzésemet. Nem tudok nyelni. Most mintha... semmi. Semmi. Hová tűnt minden? Hol van mindenki?

A halál sem lehet olyan természetellenes, mint ez az állapot. De nem vagyok halott. Nem vagyok halott. Csakhogy ez élet sem lehet, de hát akkor mi, ha sem élet, sem halál? Beverly! Figyel még? Engem itt felejtettek. Azt hitték, meghaltam, és a testemet kidobták az űrbe, de az agyam valahogy még mindig működik. Ez rettenetes... megbocsáthatatlan. Nem tudom megérinteni a testem. Egy emberi lény legalább saját magától elvárna némi együttműködést. Hol vagyok? Engedjenek ki! Ne hagyjanak itt az űrben! Annyira hideg van...

Tizenegyedik fejezet

Troi karba tett kézzel járkált az elkülönítő fülke előtt. Egy ideje egyre jobban fázott. Kínlódva kereste a megfelelő szavakat, amelyekkel meggyőzhetné a kapitányt, és véget vethetne ennek az őrült kísérletnek. Mivel az emberi tudat volt a szakterülete, minden az ellen irányuló szándékos romboló tevékenységet megvetett. Úgy érezte, fölösleges a végletekig próbára tenni, amikor anélkül is elérhető a kölcsönös megértés állapota. Nem tudta fölfogni, hogy egy olyan ember, mint Picard, miért teszi ki magát ilyen kínzásoknak, csak azért, mert így nagyobb biztonsággal dönthet egy már amúgy is tisztázott kérdésben.

– Igyon egy kis kávét, Deanna – szólt dr. Crusher, mikor már nem bírta számon tartani, hányadszor halad el Troi a fülke és a monitor között.

A tanácsadónő megtorpant.

– Hogy van? Mit tud róla?

– A fizikai állapota stabil. Az encefalogram egy kicsit ingadozik, de ez csöppet sem meglepő.

Troi a fejét csóválta.

– Úgy látszik, túlságosan nagy hatást gyakoroltak rám az átéltek. Különben sosem egyeztem volna bele ebbe a kísérletbe.

– Ha a kapitány ezáltal meggyőződik döntésének helyességéről, már megérte.

– Én nem vagyok ebben olyan biztos – mondta Troi.

– Üljön már le, kérem! – Crusher rendelt a replikátortól egy csésze forrón gőzölgő kávét, és Troi kezébe nyomta. -

Igya meg, és néhány percre feledkezzen meg a kapitányról! Garantálom, hogy ő régen elfeledkezett magáról.

– Éppen ez aggaszt engem.

Crusher hátradőlt a székén, és bólintott, ismét ellenőrizte a kijelzőket, és, mivel mindent változatlannak talált, keresztbe vetette a lábát, és úgy döntött, megfogadja a saját tanácsát.

– És ön hogy van? Mi a helyzet a fejében?

Troi szeme elrévedve meredt a kezében tartott kávéscsészére.

– Folyton körülöttem tolonganak. Egy perc nyugtom sincs tőlük... ezektől az idegenektől. Annyira elkeseredettek, Beverly, hogy nincs is szó az elmondására. Nem hiszem, hogy akár egy fajtiszta betazoid is megérthetné. Annyira igyekeztem meggyőzni a kapitányt...és Billt...

Crusher előrehajolt, és együttérzőn megszorította Deanna csuklóját.

– Ne vegye úgy a szívére! Riker csak azt tette, amit a kötelességének érzett.

– Gondolja?

– Ó, de mennyire!

Troi összeszorította a száját, úgy próbált védekezni a rátörő érzelmek ellen.

– Bárcsak az egyikünk... valahol máshol lenne.

– Megértem – hagyta rá a doktornő. – Nehéz megbirkózni azzal, ha valaki váratlanul előbukkan az ember múltjából. Különösen akkor, ha nem értik meg egymást olyan jól, mint régen.

– Számítottam a támogatására – mondta Troi megtört hangon. – Elvégre jobban ismerjük egymást, mint bárki mást ezen a hajón. Azt hittem, ha valaki, hát ő megbízik majd az ítéletemben.

– Neki most nem az a dolga, hogy ön mellé álljon, Deanna, és ezt ön is tudja jól. A kapitányt kell tájékoztassa minden lehetséges nézőpontról egy válsághelyzet esetén.

– Ó, Beverly, csakhogy ő nem azt tette. Éreztem. Ő komolyan el is hitte, amit mondott.

– Ez szíve joga – csillapította Crusher. – Attól, hogy kölcsönös érzelmeket táplálnak egymás iránt, még nem kell mindenben egyetérteniük. Néha elkerülhetetlen egy-egy vita.

– Tudom, de...

– Mióta is ismerik egymást?

– Ó, csaknem öt éve. – A fölidéződő emlékek visszaloptak arcába egy kis meleget. – Remekül megvoltunk, de aztán ő úgy döntött, hogy egy ideig inkább a karrierjére koncentrál. Pedig valamikor közösen tervezgettük a jövőnket... míg rá nem ébredtünk, hogy különbözőek a céljaink. Lovagias volt, igazi úriember, mint most, néha talán kissé nyers és arrogáns...

– Mint most – tette hozzá Crusher játékos mosollyal.

Troi bólintott.

– Ezt – pillantott körbe, és az egész Enterprise-ra. gondolt – a véletlent egyikünk sem láthatta előre.

– Miért hívja őt Billnek, amikor mindenki más Will- nek nevezi?

Troi elpirult, és arcára halvány mosoly ült ki.

– Nem gondoltam, hogy ilyen feltűnő.

– Nem is. Csak, tudja, én remek megfigyelő vagyok.

Troi mosolya kiszélesedett.

– A „Bill” hangzása rendkívül emlékeztet egy másik szóra a Bétazed nyelvén. Egy szóra, amit nagyon szeretek... A gyermekkoromat idézi föl. Nem tudom lefordítani, de olyasmi, mint... Ó, ezt nem lenne szabad elmondanom. Nem akarom őt kínos helyzetbe hozni.

– Mondja csak! – biztatta a doktornő, és szeme csintalanul megvillant. – Hozza kínos helyzetbe!

– Hát, olyasmit jelent, hogy...

– Igen?

– Borotvahab.

– A „Bill” betazoid nyelven borotvahabot jelent?

Troi érezte, hogy kibukik belőle a nevetés.

– Ez a szó mindig emlékezetembe idéz egy bizonyos macedóniai borotvahabot, amit az apám használt. Örökzöld-illata volt, és...

– Ó, ez mindent megmagyaráz! – szólt közbe Crusher. – A szülői örökifjúság lappangó gyermekkori fölismerése. Na tessék! Ezek szerint nem is Rikerhez vonzódik... hanem a fenyőkhöz! Pedig a pszichológia nem igazán az erősségem. De ez igazán tetszik. Ha elképzelem Wesley mit fog szólni hozzá... Borotvahab Riker!

– Beverly, ugye nem tenne ilyet?

– Hogy nem-e? Futótűzként terjed majd a pletyka a húsz év alattiak közt...

Arcára cinkos kifejezés ült ki, de egyszeriben le is hervadt, amikor a gyengélkedő ajtaja kinyílt. Geordi viharzott be, és pillanatnyi tétovázás nélkül ujjával az elkülönítő felé bökött.

– Szedjék ki a kapitányt gyorsan! Bajban vagyunk.

– Kapitány? Kapitány? Jean-Luc, hall engem? Jean-Luc?

Picard hallotta a nő hangját. Ami azt illeti, mintha már évek óta szólongatta volna. Rettenetes sötétségben indult meg felé, egy spirál alakban tekeredő alagúton át, melynek mintha zománccal vonták volna be minden falát. Egy örökkévalóság után végre sikerült kinyitnia a szemét.

– Jean-Luc? – hajolt fölé Beverly Crusher, és vonásait aggodalom torzította el.

A férfi haragot érzett, amiért hiába próbált egy szót is kinyögni. Mintha, idő közben elfelejtette volna, hogyan kell beszélni. Úgy érezte, elárulták, számon akarta kérni, miért hagyták odabent ilyen soká...? Miért tették ki ilyen szenvedéseknek, miért hagyták, hogy a jelenség fölfalja őt magát, és minden egyebet, amit fontosnak érzett?

– Neurológiai funkciók a normához közelítenek, Bev – szólalt meg valaki a nő háta mögül. Egy másik orvos. Hogy is hívják? Mitchell? Igen, a neurológus.

– Végre. – Crusher fölsóhajtott. – Jean-Luc, érti, amit mondok?

Picard erejét megfeszítve bólintott, de a feje kétségbeesetten tiltakozott a mozdulat ellen. Tovább erőltette, és rá kellett jönnie, hogy a nyaka sincs jobb állapotban. De legalább most már megpillantotta Troi tanácsadónőt is az ágya másik oldalán. Az ő arckifejezése egészen mást tükrözött, mint Beverlyé. Picard haragja lassan elpárolgott, ahogy fokozatosan sikerült szétválogatnia a valóságot az álomtól. Mintha egy szörnyű élénk lidércnyomásból ébredne, és most sűrű ködben tapogatózva kéne rájönnie, mi igazi, és mi csupán képzeletének műve.

– Úristen... – krákogta. Torkában mintha kavicsok zörögtek volna. – Mennyi... mennyi ideig...?

– Több, mint tizennégy órát töltött izolációban – mondta Crusher. – És még kettőbe telt, amíg utána magához térítettük. Az elején megmondtam, hogy nem szívesen egyezem bele.

– Tizennégy – motyogta a férfi. – Számomra inkább úgy tűnt...

– Maradjon csöndben, amíg stabilizáljuk az állapotát! Lazítson!

Picard hagyta, hogy a feje visszahulljon a párnára, aztán fölbámult a mennyezetre, és még egyszer maga elé suttogta:

– Úristen...

Nyugodtan feküdt, magán érezte Troi rezzenéstelen tekintetét, de egyelőre nem bírta viszonozni. Agyában iszonyú zűrzavar dühöngött. Úgy tűnt, mintha hosszú, kíméletlen lidércnyomás után térne magához, és most azon töprengene, mely részeket képzelte csak, és mi volt valóságos. Ujjai közt – drága, rég látott ujjai, már azt hitte, örökre elvesztette őket – izzadságcsöppek ültek, lába pedig valósággal lefagyott. Végre meghallotta a légzését is. Reszelős volt, mégis, micsoda gyönyör! Annyira erősen koncentrált a lélegzésre, hogy amikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, azt hitte, ezt a hangot is a tüdeje adta ki. Csak amikor a tanácsadónő fölé odatornyosult Worf hadnagy megtermett alakja, akkor kezdte valamivel eredményesebben megkülönböztetni az illúzióktól a valóságot.

– Azt ígérte, jelentkezik, ha a kapitány állapota stabilizálódott – mennydörgött a klingon Crusherre.

– Valóban azt ígértem – vágott vissza a doktornő szigorúan –, de még nem stabilizálódott. Ne aggódjon, hadnagy, amint készen áll rá, azonnal elengedem.

Worf azonban nem tágított.

– Fontos jelentenivalóm van a kapitány számára, doktornő.

– Attól tartok, várnia kell vele.

Picard sután fölemelte az egyik kezét.

– Hadnagy – nyögte ki –, jelentsen!

– Igenis! Azért kellett a tervezettnél korábban megszakítanunk az izolációt, mert újabb vészhelyzet állt elő. Data parancsnokhelyettes egy űrkomppal kiment a szektorba, hogy megkíséreljen kapcsolatot teremteni az idegennel, Riker parancsnok pedig utánament egy kutatókabinnal.

– Mi...? – Picard félig már le is kászálódott az ágyról, de a doktornő, a neurológus és két ápoló sikerrel visszatuszkolta, miután Worfot nagy nehezen félrelökték az útból. – Mi? Mikor?

– Mr. Riker két órával ezelőtt indult el, uram. Kapcsolatban vagyunk vele, de egyelőre még nem talált rá Datára. Természetesen a kommunikációt a legszükségesebbekre korlátoztuk.

– Micsoda elképesztő... Engedjenek már!

Crusher oldalt intett a fejével, és elkiáltotta magát:

– Serkentőt!

Picard rosszallóan figyelte, amint a doktornő egy fecskendőpisztolyt szorít a karjának. A helyzet még komplikáltabb lehet, mint azt ködös tudata fölfogni képes.

– De legalább egy órán át tartózkodjon a hirtelen mozdulatoktól! – figyelmeztette Crusher, miközben a két ápoló talpra segítette.

– Attól tartok, már csak egyetlen lehetőségünk maradt – mondta Picard. – A gyors cselekvés. – Amíg újonnan előkerült lábát próbálgatta, pillantása Troira esett. A tanácsadónő néhány lépés távolságból figyelte várakozva, arcán reménykedő, kíváncsi kifejezéssel, mintha mielőbb tudni szeretné, mit élt át a férfi, és ennek hatására miképpen döntött, mégsem meri megkérdezni. Vagy talán csak érzi, hogy Picard úgyis elmondja, ha megérett rá a pillanat? Igen, ez lesz az. A nő hatalmas, egzotikus szeméből már egyértelműen ezt olvasta ki.

Picard Troi kezéért nyúlt.

– Tanácsadónő – szólt határozott hangon –, elkísérne engem a hídra? Azt hiszem, legfőbb ideje rendet csinálnom odafönt.

– Riker Datának! Riker Datának! Tudom, hogy ott van. Válaszoljon! Ne akarja, hogy megnöveljem az adóm energiaszintjét! Halványan látom csak az érzékelőim kijelzőjén. Ne bújócskázzon itt velem, mert az a valami egyszer csak bemér minket, és akkor mindkettőnknek végünk. Megértette?

Negyedszer ismételte már meg ezt a fenyegetést, de most sem érkezett válasz. Természetesen blöffölt: egyáltalán nem látta nyomát sem Data űrkompjának. De ha az android elhiszi az ellenkezőjét... Erre ment ki a játék. Már a naprendszer felét átfésülte, öttizedes fény alattival repülve. Hátsó monitorján ott vibrált az Enterprise képe a semmi közepén, a halálos veszedelemben is előkelő nyugalmat sugározva. Opálos fényű burkolata és a hajtóműgondolák látszólag védtelenül várták az esetleges támadást. Még ebből a távolságból is jól látszott, mennyire alacsonyan tartják az energiaszintet. Az impulzus- és a térhajtóművek máskor színesen ragyogó formái most csupán sápadtan pislákoltak. A szögletes ablakokból áradó fények halvány derengésnek adták át a helyüket, és a számuk is érezhetően megfogyatkozott. Rikert aggasztotta a látvány, máskor oly magabiztos csillaghajójuknak ez az árnyékmása. De még nem jött el a merész tettek ideje. Előbb pontosabban meg kell tudniuk, mivel is állnak szemben.

– Gyerünk már, Data, gyerünk, ne hagyjon tovább kínlódni! – morogta, és állított egyet a kormánymű műszerfalához csatlakozó érzékelő-szabályzókon. Ezt a kutatókabint kimondottan erre a célra tervezték. Az orrától a farkáig telepakolták érzékelőkkel, kívül-belül egyaránt. Alakja egy csónakéra emlékeztetett, azért, hogy hasával gond nélkül súrolhassa egy-egy égitest légkörének határát. A kétoldalt kinyúló szondaegyüttesek a lehető legrészletesebb adatokkal szolgálhattak a szélirányváltozásokról, légnyomáskülönbségekről, sőt, még mikroorganizmusok jelenlétéről is. Normális körülmények közt csakis kutatómunkára használták, de ezúttal Data előkerítésére is a legjobb esélyekkel indult. Kisebb volt, és némileg gyorsabb is egy űrkompnál, érzékeny kereső-berendezései pedig több adatot szolgáltattak kevesebb energia felhasználásával, mint bármely más járműé. Talán még Data házilag barkácsolt álcázó-berendezésével is megbirkózik, ha kell. A taktika első aranyszabálya: szerezz egy jobb lovat!

Természetesen a legnyilvánvalóbb dolgot hagyta figyelmen kívül: hogy talán pontosan az ellenkező irányba halad, mint kéne. Data több millió kilométeres körzetben akárhol lehetett. De amennyiben az android valóban rendelkezik emberi vonásokkal, ösztöne azt kell súgja neki, hogy egy naprendszert keressen, ahol élet létezhet, mert ott találja meg az idegent.

Így aztán Riker ismét visszatért a kavargó atmoszférájú gázóriáshoz, és a megtizedelt aszteroida-mezőhöz, melyet alaposan helyben hagytak az antianyag-robbanások. Különös – az Enterprise fedélzetéről nem is tűnt olyan nagynak ez a távolság. A csillaghajó hatalmas, védelmező testétől távol Riker egészen másképp látott mindent, és, noha az út így is, úgy is ugyanannyi időbe telt, lelke mélyén mégis sokkal hosszabbnak érezte. A kabin riasztóan aprónak hatott a végtelen feketeség hátterében – mi az, hogy annak hatott? Az ördögbe, az is volt!

– Data, kérem, jelentkezzen! – próbálkozott újra, és szűkebbre fogta a kommunikációs sugarat, ezáltal néhány kilométernyivel meg is nyújtva azt. Így ugyan tovább tart majd egy teljes kör végigpásztázása – de hát az élet csupa kompromisszum. Olyan apró állításokat végzett a berendezéseken, hogy a monitorokon szinte nem is látszott változás. Megnyalta a szája szélét. – Gyerünk már, Data – mormogta –, ne tegye próbára a türelmemet!

– Itt Data parancsnokhelyettes. Mr. Riker, kérem, forduljon vissza!

Riker összerezzent, aztán egy pillanatig döbbenten bámult a műszerekre. Végül lecsapott az adás-gombra.

– Data! Hall engem?

– Hallom, uram. Nem ajánlom azonban, hogy tovább kövessen.

Riker már nyitotta a száját, hogy valami sértéssel vagy paranccsal vágjon vissza, de az utolsó pillanatban inkább visszafogta magát. Amilyen gyorsan csak tudta, megpróbálta meghatározni Data pozícióját az érzékelőkkel, ugyanakkor arra is ügyelt, nehogy túl sok energia kisugárzásával az idegen figyelmét is fölkeltse. Aztán mély lélegzetet vett, magában elszámolt egyig, és lassan, megfontoltan megszólalt.

– Data, tudom, hogy mit akar csinálni. Geordi elmondott mindent. Tudom, hogy énmiattam vágott bele ebbe, úgyhogy szeretném, ha tudná... tévedtem. Semmi jogom nem volt olyasmiket mondani magának.

– Köszönöm a kedvességét, uram, de ettől még kijelentéseinek pontossága nem változik. Segített nekem megérteni, hol a helyem, és ezért hálás vagyok önnek. Bizonytalan jelzéseket fogok a jelenségtől, uram. Mintha a kapcsolatunk meg-megszakadna. Ha legközelebb belekezd a vizsgálatomba, talán elég közel leszek hozzá, hogy adni is tudjak felé, és ne csak az ő információit fogjam.

– Belehalhat! Meg ne próbálja! Más módszerrel is harcolhatunk ellene.

– A harcba kezdeni jelen pillanatban nem lenne praktikus, Mr. Riker. Hiszen az idegen a saját energiánkat fordíthatja ellenünk.

– Lehet, hogy Worf megtalálta rá a megoldást – felelte Riker, megpróbálva időt nyerni. – De segítenie kell nekünk a gyakorlatba átültetni az elméletet. Forduljon meg, és térjünk vissza a hajóra, amíg lehet!

Szünet következett, olyan hosszú, hogy Rikert egészen idegessé tette. Matatni kezdett a gombokkal.

– Data? Átállok képkapcsolatra.

Amint kimondta, jobbján egy monitor életre kelt. A fokozatosan élesedő kép az android arcának megnyugtató látványával szolgált, bár a zavarjeleket az alacsony energia-kibocsátás miatt nem sikerült teljesen kiszűrni.

– Data, figyeljen rám! Azt akarom, jöjjön vissza velem! Túl értékes tagja a legénységnek ahhoz, hogy föláldozzuk egy ilyen vad kísérlet miatt. Térjen végre észhez!

Az android arcára sajnálkozás ült ki, de hangja határozottan csendült:

– Még ha nem is sikerül kommunikálnom az idegennel, uram, akkor is folytatnom kell, amit elkezdtem.

Bár tudta, most mi következik, és nem szívesen ment elébe, mégis megkérdezte:

– Miért?

– Tudnom kell, talál-e bennem bármi olyat a jelenség, amit életesszenciaként értékel. Tudni akarom, eléggé emberi vagyok-e ahhoz – fejezte be lassan –, hogy elpusztítson.

Riker belehunyorgott a képernyő fényébe.

– Data, gondolja ezt végig! Nem érzi, hogy valahol hibádzik a logika?

– De igen, uram. De talán ez lesz az egyetlen esélyem megtudni, élőlény vagyok-e. Ha az idegen nem szív magába – folytatta idegesítő érzelemmentességgel –, akkor is választ kapok a kérdésemre, és tudni fogom, hol a helyem.

– Az ön helye velünk van – mondta Riker. – Most már én is tudom. Olyan tetteket vitt véghez, amikre egy gép se lenne képes, és ez nekem elég bizonyíték.

Ekkor valami egészen szokatlan dolog történt. Data rámosolygott. Egyszerű, spontán mosoly volt, gyermeki, szívmelengető, és teljességgel öntudatlan. Az android kénsárga szeme olyan élénken csillogott, amilyennek Riker még soha nem látta. A mosolyába mégis szomorúság vegyült. Riker pontosan tudta, miért, hiszen elég hasonlót látott már életében.

– Picard Rikernek! Hall engem?

Az első tiszt ismét összerezzent, meglepte ez az új hang, mely a kommunikációs rendszer hangszóróiból áradt felé. Megérintette a megfelelő gombokat.

– Data, türelmét kérem. – A képernyő elsötétedett. Megnyitott egy újabb csatornát.

– Enterprise, itt Riker!

– Mégis mi az ördögöt keres maga odakint, Egyes?

– Megtaláltam Datát, kapitány. Már majdnem megvannak a transzponáláshoz szükséges koordináták.

– Kapcsolatban áll vele? Mert mi a jelenlegi energiaszinten nem tudjuk elérni.

– Igen, uram, éppen vele beszélek. Vagy legalábbis megpróbálok.

– És, sikerült bebizonyítania az elméletét? Nagy valószínűséggel ő az első olyan élőlény az idegen számára, amelyik határesetet képez az ember és a gép közt. Egyedül rajta keresztül próbálkozhatunk meg a kommunikációval.

– Igaza van, uram, de attól tartok, a kockázat nagyobb lenne, mint a várható haszon, különösen Data számára.

– Akkor meg ne szöszmötöljenek odakint! Mérje be őt végre, aztán mindkettőjüket átsugározzuk. Semmi kedvem egy nap két tisztet elveszíteni. A járművek önkényes eltulajdonításáról majd később tárgyalunk. Nem feledkezem el róla, arra mérget vehet!

– Igenis, uram, megért... Data! Hagyja abba!

– Riker, mi történik?Jelentést kérek!

– Élesítette az űrkomp fegyvereit, kapitány! Tüzelésre készül, hogy magához csalogassa az idegent! Data, kapcsolja ki a fegyverrendszereket! Ez parancs!

– Sajnálom, Mr. Riker – szólt Data nyugodtan –, de magamra kell vonnom a támadását, még mielőtt ön is veszélyes közelségbe kerülne. Nem hiszem, hogy a kutatókabin energiafelhasználása fölkeltené a figyelmét, de nem kockáztathatok...

– Riker! – csattant Picard hangja a hangszórókból. – Masszív energia-kitöréseket észlelünk. Az idegen valószínűleg bemérte Datát. Látja már?

– Átkapcsolok – vágta rá Riker. Homlokán verítékcsöppek csurogtak lefelé, és tovább sűrűsödtek, amint kitisztult a miniatűr kilátóernyő képe.

Előtte ott függött az űrben a komp szögletes formája, de valósággal eltörpült a háttérben kirajzolódó, félelmetesen ismerős szellemkép mellett. A jelenség villámsebesen fogta körül Data járművét, és egyszer csak egészben elnyelte. Riker tehetetlenül figyelte. Miközben az idegen az android hajóját emésztette, egy hosszú, elektromos csáp kinyúlt az első tiszt kutatókabinja felé is.

A dermesztő, fagyos rémülettel küzdve Riker rácsapott a kommunikációs csatorna gombjára.

– Enterprise! Sugározzanak át minket most rögtön!

Azon nyomban megérezte a transzponálás hányingerkeltő érzését. A kapitány nyilván fölkészült erre az eshetőségre, számított a bekövetkeztére. Riker megadta magát a sugárnak, és dematerializálódás közben még egyszer a kilátóernyőre pillantott. Látta, amint az űrkompot félelmetes erők tépik darabjaira. Aztán az apró impulzushajtómű látványos robbanással ezerfelé hullott szét.

Végtelennek tűnő másodpercek után a kutatókabin lassan szertefoszlott körülötte, és helyette megjelentek a csillaghajó egyik transzporterállomásának sötétszürke falai. Feje fölött tompán világító lámpák, talpa alatt a még mindig ragyogó platform, mellette pedig... egy másik alak kezdett formálódni.

Amint tehette, segélynyújtó szándékkal kinyúlt felé, de rögtön vissza is hőkölt, mert az android testét ismét szikrázó energiaburok fogta körül. Ezúttal azonban mintha valami célt is érzett volna a dolog mögött – vagy csak képzelte?

– Data! – kiáltotta el magát gondolkodás nélkül.

Az elektromos burok még néhányszor fölvillant, aztán elhalványult. Riker azonnal odalépett az androidhoz, még épp időben, hogy elkaphassa.

A dobogó megdöndült Picard kapitány és Geordi La- Forge lába alatt; a két férfi letérdelt Riker és az összecsuklott Data mellé. Az android szeme a semmibe meredt. Szíve még mindig kötelességtudóan vert. Pulzusa is egyenletesen ott dobolt a csuklójában. Testnek nevezett héjában minden biomechanikai berendezés tökéletesen működött. Életesszenciája azonban, mely olyan merész tettekre sarkallta, amiket egy gép sem vitt volna véghez, eltűnt belőle.

Tizenkettedik fejezet

Data a gyengélkedő központi laboratóriumának műtőasztalán hevert, fényes, tűvékony sebészeti sugarak kereszttüzében. Orvosok, neurológusok, mikrotechnológiai szakértők és robotikusok táncolták körül, a mérgezett almát azonban egyikük sem tudta kibűvölni a torkából. Arca az átlagos halotténál kevésbé volt békés, abban az utolsó pillanatban a meglepődés, vagy még inkább megvilágosodás kifejezésébe dermedt.

Picard számára a jelenet komorsága egy Poe-költeményt idézett. A kis szakértői csoport körül járkált, közben időnként belepillantott az android opálosan fénylő szemébe, és megpróbálta megérteni, mit láthatott Data az élet és a halál határán. Ő maga még mindig szenvedett az izolációs kísérlet utóhatásaitól, úgy érezte, világok választják el a legénység többi tagjától. Átélte a föltámadást, és már azt is tudta, milyen lehet annak a jelenségnek a fogságában – de ő, a többiektől eltérően, visszatérhetett onnan, hogy tapasztalatait később felhasználhassa. Az élmény gyökeresen megváltoztatta a világról alkotott képét, a legalapvetőbb vonatkozásokban is. Élénkebbnek látta a színeket, kellemesebbnek érezte a szagokat, a formákat is élesebben fogta föl. Maga az élet is valóságos csodává értékelődött át a szemében.

Data arcán is ugyanennek a csodának a tükröződését látta. Csakhogy az android nem tért vissza.

Amikor Beverly Crusher végre elhátrált az asztaltól, levertnek tűnt, sőt, már-már dühösnek. Karcsú alakja is mintha veszített volna méltóságteljességéből. Lassú léptekkel elindult a sarok felé, ahol Riker és Geordi várakozott türelmetlenül, egymástól biztos távolságban állva. Mire odaért, Picard is utolérte.

– Semmi remény? – kérdezte a kapitány halk hangon.

A doktornő fölsóhajtott.

– Részünkről semmi. Amennyire meg tudtuk állapítani, Data android agya még mindig hibátlanul működteti a testét. Az öntudata azonban nyomtalanul eltűnt. Egyszerűen nem tudjuk, mit tehetnénk még.

Geordi eddig a falat bámulta, de most feléjük fordult.

– Hogy történhetett ez? – hörögte kiszáradt torokkal. Most először tudatosodott benne, hogy Data talán mindörökre elveszett számukra, hiába ver tovább a szíve. – Hogyan vihette el az idegen csak egy részét? Hogyan hagyhatta hátra... ezt?

Riker karba fonta a kezét, és vállával a falnak támaszkodott. Szomorúsággal eltelve meredt a padlóra, arcán az utóbbi percekben több új ránc jelent meg.

– Talán az idegen nem tudott különbséget tenni Data teste és az űrkomp között. Ha csakis szerves anyagok alkotják, minden bizonnyal füstté vált volna. De egy biztos: fölfedezett benne valamit – tette hozzá gyászos levertséggel –, amire...igényt tartott.

Picard az első tisztjére pillantott. Soha nem látta még Rikert ilyen elgyötörtnek, sosem hallotta tőle ezt a fagyos hangot. Zavarta, hogy nem tudja, mi folyik épp rangidős tisztjei közt, ezért elkémlelt a technikusok és orvosok csapata felé, akik percről percre egyre tehetetlenebbül totyorásztak a műtőasztal körül. Most egymás után hátraléptek, és fejüket csóválva bámulták az android mozdulatlanságba dermedt testét.

– Mindenesetre – szólalt meg a kapitány elgondolkozva úgy tűnik, Data megtalálta a választ, amit keresett.

Tudata mélyén perzselő harag kapott lángra, először csak csöndes izzással a gondolatok vastag rétegei alatt, majd egyre forróbban és forróbban. Ennek a hajónak a legénysége nem juthat a jelenség többi áldozatának sorsára. A harag nőttön-nőtt benne, amint elképzelte Datát mindörökre az idegen csapdájába zárva. Nem engedheti meg, hogy az idők végezetéig kelljen elviselnie azt, amibe ő maga épp csak bepillantást nyert tizennégy órás pokolraszállása során.

A dühtől csomókba ugró izmokkal a kijárat felé fordult, aztán még hátraszólt:

– A gépházban leszek.

Magányosan lépdelt végig a hajó folyosóin. Amikor leért a gépházba elutasította valamennyi segítőkész technikus ajánlkozását, és kíváncsi pillantásaikkal mit sem törődve egymás után látogatta végig az ott dolgozók nagy része elől is elzárt különleges raktárhelyiségeket. Kezében időnként titokzatos komputercsipeket láttak feltűnni, de hogy melyik mire való, azt senki nem sejtette. Hamar elterjedt a hír a kapitány látogatásáról, és nem telt bele sok idő, az eldugott sarkokból máris kíváncsi szemek lesték minden mozdulatát. Még a félhomályban is élesen kivált alakja a többi közül, annyira nem volt oda tartozó. A fiatalabb gépész- technikusok közül néhány végül elunta a találgatást, és megpróbálták egy számítógép-terminálon keresztül lenyomozni, mit csinál. Gyorsan fölfedezték azonban, hogy Picard pontosan tudja, hogyan lehet bizalmas adatokat illetéktelen kíváncsiskodók elől elrejteni. Valamennyi próbálkozásuk során körülbelül félúton elvesztették a kapitány beavatkozásainak nyomát. Egy idő után tehát föladták, és csak nézték tovább. Szóvá nem tehették a dolgot, hiszen Picard volt a kapitány, és ha már mindenképpen meg kellett határozni a csillaghajó felszerelésének tulajdonjogát, leginkább őt nevezhették gazdájának. Tudták azt is, hogy valami folyik odafönt a hídon, nem értették hát, mit keres idelent a hajó első embere. Egyesek ideig-óráig morogtak magukban, hogy jelenteni kéne az első tisztnek, de a kényes feladatot senki nem vállalta magára.

Az Enterprise titokzatos kapitánya tehát tovább jött- ment a gépházban, még legalább egy órán át. Nem szólt senkihez, a közelebb merészkedőkre is csak egy-egy kísérteties mosolyt vetett. Néha megpihent, mint egy a kijárat keresésébe belefáradt légy, babrálni kezdett valamelyik műszerrel, aztán máris újra odébbállt. Egy lélek sem mert volna semmi pénzért elé állni, és megkérdezni, mit csinál. Ahhoz túlságosan céltudatosan végezte rejtélyes munkáját.

Ám egyszer csak eltűnt. Egyetlen szó, egyetlen parancs nélkül. Hóna alá kapott néhány komputer-távvezérlőt, fogta magát, és kisétált.

A gépházból kijutva sötét folyosókon és létrákon át visszatornázta magát a parancsnoki tányérba, aztán hirtelen megállt az egyik fordulóban, és a legközelebbi interkomhoz lépett.

– Picard a gyengélkedőnek! Mr. Riker, ott van még?

Első tisztjének erőteljes hangja szinte azon nyomban fölcsendült.

– Igen, kapitány, itt. Semmi változás.

Picard lenézett a kezében tartott távvezérlőkre. Ártatlan jószágokként hevertek a karján és a tenyerében: apró áramköregységek védő borításban. Nem látszott ugyan rajtuk, de valamennyi halálosan veszedelmes volt.

– Tíz perc múlva találkozunk önnel és LaForge-dzsal a hídon. Elég volt a játszadozásból!

Szavai végigvisszhangzottak sötétségbe és csöndbe burkolózó hajón, világosan tudtára adva mindenkinek, hogy a jelenség végképp magára haragította a kapitányt.

Mielőtt belépett volna a hídra, Picard sorra bedugdosta a távvezérlőket a megfelelő helyekre a szomszédos, szűk karbantartó folyosó komputeraljzatokkal telehintett falába. Itt csatlakoztak a híd berendezései a gigantikus központi komputernek a hajó minden zugába elérő kábelcsápjaihoz.

Picard most az aljzatok segítségével valamennyi távvezérlőegységet egyetlen gombhoz rendelte hozzá, a parancsnoki fotel karfáján. Először egy kódra gondolt, amit a hajó fedélzetén bárhonnan fölhasználhat, de végül elvetette az ötletet, és egy kézzelfogható gomb mellett döntött. És nem is akárhol lesz az a gomb: a parancsnoki fotelen. Ha már egyszer ilyen nagy horderejű problémától kell megszabadítania a világegyetemet, a személyével leginkább azonosított helyen akar lenni, amikor megteszi.

Komoran lépett be a hídra, és azon nyomban minden arc várakozóan felé fordult. Riker. LaForge. Troi. Wesley Crusher. Worf. És mások is. Jól megnézte magának a Data szokásos posztjain, a központi vezérlőpultnál és a kettes kutatótiszti konzolnál helyet foglaló helyettesítőket. Hiányzott neki az aranybőrű arc, a gyermekien ártatlan vonások. Nem is kicsit. Haragja még inkább elmélyült.

– Örülök, hogy mind itt vannak – jelentette ki ünnepélyesen, és a parancsnoki fotelhez lépett. Ezúttal azonban nem érintette meg szokásához híven. Ez a fotel most irtózatos energiákat rejtett magában, és ő nem akarta a kelleténél korábban elárulni a titkát. – Tudni szeretném, mik a kilátásaink, hogyan fékezhetnénk meg legsikeresebben ezt a minden értelmes fajt veszélyeztető szörnyeteget! Mert esküszöm, hogy megtesszük, akkor is, ha az utolsó csepp energiát is ki kell facsarnunk ebből a hajóból! Az idegen egy bajtársunk életét már elvette, de több esélyt nem adunk neki. Nem engedhetjük tovább garázdálkodni a galaxisban. Itt és most véget vetünk rémuralmának.

Deanna Troi lehunyta a szemét, annyira mély megkönnyebbülés és hála áradt szét benne. Picard észrevette a reakcióját és meg is értette, olyan tisztán, mintha maga is betazoid lett volna. Amikor a tanácsadónő végre fölemelte a fejét, és kinyitotta a szemét, arcán könnyek csillogtak, mégis mosolygott – ez a mosoly azonban gyorsan eltűnt, és helyén zavarodott kifejezés jelent meg. Picard rádöbbent, hogy Troi belelát a szívébe: látja az elszántságot, és a tudást, amely eddig egyedül csak az övé volt. Előle azonban egyetlen gondolatát sem rejtheti el. Biztos tud már a távvezérlőkről, amik bizonyos áramkörök segítségével egy kurta parancsot juttathatnak el a hajótest alsóbb régióiba, egy olyan parancsot, amilyet kapitány csak a legnagyobb elkeseredéstől hajtva ad ki. A tanácsadónő végigmérte őt, aztán lepillantott a parancsnoki fotel karfájára, és rajta a kis billentyűk sorára, Picard összekötő kapcsaira az óriási Enterprise távolabbi pontjaival. Megbűvölten meredt arra a bizonyos kék színű gombra, mely békésebb pillanatokban talán egy pókerzsetonra emlékeztette volna. Most azonban eszébe sem jutott ilyen hasonlat. Tudta. Picard figyelte őt, de sem támogatásáról nem biztosította, sem elhallgattatni nem próbálta meg semmiképp. Úgyis tisztában volt vele, hogy nem fogja elárulni. Ebben az egy kérdésben tökéletesen egyezett az álláspontjuk.

Riker előrelépett – de ez már nem is lepett meg senkit.

– Üldözőbe vesszük? – kérdezte.

– Meg fogjuk ölni, Mr. Riker.

Az első tiszt gondolkodott, száját keskeny vonallá szorította össze, aztán végül megszólalt.

– Nem ehhez szoktunk öntől, uram.

Picard pontosan tudta, mi jár Riker hitetlenkedve oldalra döntött fejében.

– Csakugyan? Talán az jobban illene hozzám, ha hagynám, hogy ez a rettenet tovább járja a galaxist kedve szerint, újabb és újabb életeket szippantva magába?

A levegő hirtelen szikrázó izgalommal telt meg. Riker rádöbbent, milyen régóta várja, hogy egyszer kiüljön Pi- card arcára ez a fajta felháborodás. A kapitány barna szeme összeszűkült, római domborműre illő profilját határozottan a kilátóernyő felé fordította, álla kősziklaként meredt előre.

Bármennyire tetszett is neki, amit látott, Riker kényszerítette magát kötelessége teljesítésére.

– És mi a helyzet az Elsődleges Irányelvvel? Nem védelmezhetjük az egész galaxist.

– Még az Elsődleges Irányelvben is kell legyen némi rugalmasság – közölte Picard határozottan. Kétség sem fért hozzá, előre végiggondolt már mindent, szembesítette magát valamennyi megválaszolandó kérdéssel. Egy darabig hallgatott, aztán a híd előterébe lépett, hogy mindenki jól láthassa. – Az idegen távolról nézve talán utópisztikus életformát biztosít a szerencsés kiválasztottaknak, Will – mondta, de a megszólítás ellenére szavait valamennyi jelenlevőhöz intézte –, de ha közelebbről is megvizsgálja, rájön, hogy a helyzet egészen más. Ez egy zsarnok, akit le kell taszítanunk a trónjáról. A mi csillag- rendszerünkben ne garázdálkodjon! A döntés halogatása ebben az esetben a gyávaság egy formája.

Riker odalépett a kapitányhoz, és ő is fölnézett a hatalmas, egész falat betöltő kilátóernyőre.

– Ennyire biztos az igazában? – kérdezte. Eltöprengett, vajon a kételkedés kősziklája miért nyomja még mindig a gyomrát. Nagyon jól tudta, hogy Picard nem szájhős, mert egy olyan ember az első adandó alkalommal hátat fordított volna a csatamezőnek, az Elsődleges Irányelv biztos erkölcsi fedezékében. Mégis úgy érezte, föl kell tennie ezt az utolsó kérdést, hogy megadja a kapitánynak az esélyt egy megnyugtató, igenlő válaszra.

Picard azonban nem szólt semmit. Csupán oldalvást Rikerre pillantott, ezúttal hallgatásával jelezve feljebbvalóságát.

Az első tiszt bólintott, és néhány lépést hátrált, tudtára adva mindenkinek, hogy elfogadja a kapitány döntését.

Picard megfordult, és háta mögé parancsolva az űr feketeségét a híd egész személyzetéhez intézte a kérdést:

– Szóval, mik a kilátások?

– Uram – szólalt meg Worf azonnal a helyiség túlsó végéből arra a következtetésre jutottunk, hogy az idegen azért hátrált meg az első támadását követően, mert elérte befogadóképessége határát. Kiszámítottuk, eddig a pontig mennyi energiát szívott el tőlünk, és úgy gondoljuk, elérhetjük a túltöltődését.

– Kockázat?

– Ezt csak akkor volna értelme számolgatni, ha módunkban állna a tervet kivitelezni. Sajnos a fézereink nem képesek ekkora kapacitásra. Az idegen gyorsabban földolgozná a kapott energiát, mintsem pótolni tudjuk.

Picard összeszorította a száját, és megpróbálta maga elé képzelni egy ilyen lény lelki világát, de csupán a kijelzők vitathatatlanul pontos adatait látta. Háta mögött hangok duruzsoltak idegesítően, mintha legyek köröztek volna a feje körül. Geordi. Wesley. Geordi. És megint Wesley. Valamin vitatkoztak. Suttogó szóváltásuk a végsőkig szétzilálta Picard idegeit. A kapitány végül megpördült, és rájuk förmedt:

– Van talán valami hozzátennivalójuk a témához?

Geordi és Wesley is összerezzent, a fiú még el is vörösödön.

– Öö... nincs, uram.

– De van, uram – mondott ellen neki a navigátor.

– Csakhogy nem működik – sziszegte Wesley, és megrángatta Geordi zubbonyának ujját.

– Data elmagyarázta, mi hibádzik belőle.

– És ha mégsem az a megoldás?

– Ha a halállal kell szembenézni az egy a millióhoz is jobb esély a semminél, Wes!

– Az ördögbe! – rivallt rájuk Picard. – Miről beszélnek?

Wesley zavarodott némaságba burkolózott, Geordi pedig meghányta-vetette magában a dolgot, és végül döntésre jutott. Közelebb lépett a kapitányhoz, és belefogott:

– Wesnek van egy ötlete, amivel megnövelhetnénk a fézerek teljesítményét, uram.

– Aha – mondta Picard. – Hallgatom. De fogják rövidre!

– Wes, mondd el!

A fiú megnyalta a szája szélét, és csontos alakja fölzárkózott Geordi mellé.

– Nos, uram, ez a hatékonyság-növelő módszer kevesebb kiinduló energiával is nagyobb tűzerőt szolgáltat, azáltal, hogy az első ciklus során a sugarat részfrekvenciákra tördeli szét, majd az utolsó fázis során újra egyesíti. Mr. Data adott néhány ötletet a berendezés tökéletesítésére, és Geordi úgy gondolja...

– A lényeg az, uram – vágott közbe a navigátor, és megpróbált tőle telhetően minél gyorsabban beszélni –, hogy ha e szerint az elmélet szerint módosítjuk a hajó fézerágyúit, körülbelül ötször annyi energiát pumpálhatnánk az idegenbe, mint...

– Igen, értem a dolog technikai részét, hadnagy. Az ötlet meglehetősen radikális... – Picard ellépett a kilátóernyő elől, és közéjük állt – ...de a jelen helyzetben semmi sem lehet túl radikális. – Azzal megérintette jelvény-kommunikátorát. Mindenki némán várta, mit fog mondani. – Picard a gépháznak! Argyle és MacDougal, gyűjtsék maguk köré a legjobb embereiket! Találkozunk az eligazító-helyiségben három perc múlva... Crusher zászlós, szeretném, ha előadná elméletét a gépésztechnikusok előtt is. Döntsék el ők, hogy megvalósítható-e!

– Uram – nyögte ki a fiú a fókuszáló kristályrendszert akár magam is megépíthetem.

A kapitány vasvillaszemekkel mérte végig.

– Bízzuk a precíziós munkát a szakemberekre, Mr. Crusher! Az ön berendezésének a táplálásához tiszta antianyag szükséges, az pedig nem játékszer.

Azzal odébbsétált, de Wesley követte, angolnaként kicsúszva Geordi szorításából. Szájából papírgalacsinokként vágódtak ki a szavak.

– Ön mindig gyerekként kezel engem, pedig a hídra osztott be szolgálatba.

A kapitány visszafordult. Hangja acélosan megkeményedett.

– Ön azért teljesít a hídon szolgálatot – mondta mert én úgy láttam jónak, nem azért, mert rászolgált. Képességei messze túlszárnyalják a bölcsességét, fiatalember. Előbb-utóbb rá fog döbbenni, hogy a többiek tapasztalata sokkal többet ér, mint az ön tehetsége, és ezért jobban teszi, ha kivárja a maga idejét, hasonlóan az egyszerű emberekhez. Most pedig szedje össze magát, csukja be a száját, és jöjjön utánam a gépházba! Tegye magát hasznossá, és találja meg végre a helyét!

Wesley viselkedése ezek után érthetően visszafogottabbá vált, legalábbis arra az időre, amíg előadta a gépésztechnikusok előtt az elméletét. Hallgatósága tátott szájjal bámulta, a nagy többség felváltva hol pislogott, hol a szemét forgatta, hol pedig csak értetlenül hunyorgott – mintha egy optikus bemutatóval egybekötött beszámolóját hallgatták volna egy forradalmian új szemtornáról. Mire aztán kisorjáztak az ajtón át a központi reaktorterembe, fejben már ki is dolgozták a megvalósítás lépcsőfokainak nagy részét. Picard csöndben megállt a háttérben, és figyelte, amint emberei agymunkája lassan fizikai dimenziókat ölt. Nézte Wesleyt is, és látta, hogy a fiú elbizakodottságát leküzdve fokozatosan megérti, a tapasztalat milyen találékonysággal és szakismerettel ruházta fel a legénység felnőtt tagjait. Arcán a csodálat és az alázatosság kifejezése váltogatta egymást, ez utóbbi különösen akkor jelent meg, ha a technikusok egy mellékesen odavetett kérdéssel megpróbálták bevonni egy számára egyszerűen követhetetlen beszélgetésbe. Látszott rajta, néha még azt sem érti, miért akarnak tudni bizonyos dolgokat. Minden egyes kérdés megválaszolása két újabb problémát teremtett, ami addig senkinek eszébe sem jutott. A fiú egy idő után rádöbbent, a technikusok első hallásra miért tartották annyira különösnek az ötletét. Ők ugyanis a fázisgenerátort nem különálló berendezésként kezelték, hanem a hajó többi részével – kábelekkel, áramkörökkel, tekercsekkel és kondenzátorokkal – folytatott kölcsönhatások szemszögéből vizsgálták. Tudták ugyanis, hogy nem elég, ha a generátor működik, kívánt szerepét csak akkor töltheti be maradéktalanul, ha problémamentesen beilleszkedik a többi fedélzeti rendszer közé.

Amint a technikusok kidolgozták a terv alapjait, megkezdődött a hibakeresés. Néhány zsákutcába jutott próbálkozás és egy teljes újrakezdés után azonban megszületett a végleges elképzelés. Wesley által nem is sejtett nehézségek bukkantak elő, de valamennyit sikerült helyben megoldani. És egyszer csak ott állt előttük a berendezés, a kristályok megkezdték harmonikus rezgésüket, az alaposan bebiztosított tápvezetéken át megindult az antianyag áramlása. Az egész munka rövidebb ideig tartott, mint annak idején Wesleynek a makett elkészítése. A fiú körbejárta a jókora szerkezetet, mely közvetlenül a fézerágyúk vezérléséhez csatlakozott, és megcsóválta a fejét. Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek elképzelte. Látta rajta, melyik rész milyen feladatot végez, mégsem ismert rá benne saját, első modelljére.

Picard örömmel figyelte a fiú arcának változásait. Szerette látni, ahogy egy gyermek mind közelebb kerül a felnőttkorhoz.

Végül odalépett hozzá a fézerekért közvetlenül felelős, vezető gépésztechnikus, és kezét munkaruhájába törölve közölte:

– Ennél jobb már nem lesz, kapitány.

– Működni fog?

– Azt nem tudom megmondani, uram. Az egyik fele eddig csak elméletben létezett, a másikat meg most rögtönöztük. Minden összeköttetés a helyén, energiaellátás rendben, az antianyag is áramlik, és a biztonsági rendszer is üzemel. A működéséről csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha kipróbáljuk.

– Hamarosan ki is próbáljuk, harcban – közölte Picard gyászos hangon. – Attól tartok, nincs más lehetőségünk. Nem tud...

– Riker a kapitánynak! Vészhelyzet!

Picard rácsapott a legközelebbi interkom gombjára.

– Itt Picard. Mi történt?

– Megérkezett, uram! Attól tartok, a készülődés ideje véget ért.

De mennyire, hogy véget ért! Amikor Picard és Wesley kiugrottak a liftből a hídra, nem a korábbi sötétség fogadta őket. Vörös riadó fényei lüktettek a falakon, de a normál világítás továbbra sem gyulladt meg. A kilátóernyőn ott vonaglott és szikrázott a már jól ismert hamisszín-jelenség. A jobboldali, baloldali és hátsó monitorok is ugyanezt a látványt mutatták – az idegen pulzáló elektromosságból álló teste teljességgel körülvette őket.

A híd személyzete egyik képernyőtől a másikhoz fordult, mintha a kiutat keresnék a csapdából, de tudták, hogy a lény ezúttal legvégső taktikai húzását vetette be, azt, amit olyan alkalmakra tartogatott, mikor minden egyéb csődöt mondott.

Picard megtorpant a rámpán.

– Megint behatolt az áramköreinkbe?

Riker fölviharzott Troi mellől a kapitányhoz.

– Nem, uram, körülvett minket. Nagyjából húsz kilométeres percenkénti sebességgel húzódik össze.

– Ezek szerint még nem talált meg minket?

– Ezzel az új módszerrel próbál ránk bukkanni. Tudja, hogy itt kell lennünk valahol, egy bizonyos területen belül, ezért most körülvette az egészet, a gázóriással, az aszteroidákkal meg minden egyébbel együtt. És közeledik hozzánk. Nyilvánvalóan sokkal nagyobb, mint amikor először láttuk.

– A mérete?

Worf kihúzta magát Picard jobbján.

– Durván három egész egy tized csillagászati egység az átmérője, uram, de fokozatosan húzódik össze.

– Úristen! – vicsorogta Picard. Most értette csak meg, mit mutatnak a monitorok. Egy óriási ököl zárul köréjük. – Worf, becslést kérek! Tüzet nyithatunk rá?

A klingon amúgy is vad arcára különösen veszedelmes kifejezés ült ki. Látszott rajta, hogy gyűlöli, amit mondania kell.

– Nem, uram, amíg ebben a formájában van. Energiafelhasználása egyenesen arányos a felületével. Képtelenek lennénk most annyit belepumpálni, hogy túltöltődjön.

Picard megkerülte a taktikai konzolt, és Tasha Yar mellé állt.

– Akkor rá kell vegyük, hogy összehúzódjon. Hol az a gázóriás?

Yar összerezzent, és a műszerpult fölé hajolt.

– Irány hét-kilenc egész három-négy, uram.

– Indulás arra!

Riker közelebb lépett az alsó hídon, besétált egész a taktikai konzol alá.

– Mi a terve, uram?

– Elrejtőzünk egy fa mögé, Mr. Riker – mondta a kapitány, azzal elindult lefelé a rámpán, kezét végighúzva a patkó alakú korláton. A monitorokon játszó különös fények vérvörösre festették az arcát. – Egy tízes osztályú, félmillió kilométer átmérőjű gázóriás energiáját nem fogja tudni földolgozni. Valahonnan meg kell kerülje. És mi várni fogjuk.

Riker azonnal a kormánymű felé fordult.

– Geordi, öttized fény alatti sebességgel irány a gázóriás! Szűk körpályára állunk.

– Öttized fény alatti, értettem – ismételte a navigátor, és közben igyekezett nem átnézni a központi vezérlőpulthoz, ahol Data helyét Wesley foglalta el.

Picard igyekezett legalább a hangjában megőrizni a hidegvér látszatát.

– Készítsenek elő egy figyelmeztető nulltér-üzenetet a flottaparancsnokságnak! Ha minket elintéz is, azt akarom, hogy a Föderáció már fölkészülten várja! Pajzsokat maximumra! – tette még hozzá, és szemét a kezével elernyőzve meredt a villódzó kilátóernyőre.

– Pajzsok aktiválva – jelentette Yar remegő hangon. – Maximális energia készen áll a védelmi... – Elhallgatott, a kijelzőkre pillantott, és tátogva levegőért kapott. – Uram, felénk fordult!

– Maradjunk a gázóriás közelében! Még szűkebb körpályát, LaForge!

– Megpróbálom, uram...

A jelenség félelmetes erővel csapott le az Enterprise pajzsaira. Tudta már, hol a csillaghajó, de nem találta egyedül. Mellette egy jókora bolygó forgott tengelye körül, mely alig állt másból, mint kavargó energiák tengeréből. Akárhogy húzódott is össze, akármennyire összezárta az öklét, az égitest meghiúsította minden, a csillaghajó bekebelezésére tett kísérletét. Valahányszor megpróbálta csapdába ejteni áldozatát, meghátrálásra késztette a gázóriásból áradó töméntelen energiamennyiség. Dühében elektromos csápjaival többször végigvágott a hajón, és egyúttal a bolygó kavargó légkörén is. A jármű nem adta meg magát a támadásainak, bár pajzsai pillanatról pillanatra gyengültek.

– Külső burkolat melegszik, kapitány – jelentette Yar. – Beléptünk a légkörbe.

Picard tudomást sem vett róla.

– Még közelebb, LaForge! Ha annyira akar minket, álljon csak elénk!

– Kapitány! – kiáltott föl Troi. Amikor a férfi se nem adott parancsot a tüzelésre, se azt a kék gombot nem nyomta meg, a tanácsadónő arcára a kétségbeesés ráncai rajzolódtak ki. Pislogva meredt a vakító kilátóernyőre.

A híd műszerpultjainak feléből füstcsíkok és szikraesők csaptak ki, amikor az idegen egy újabb csapása is célba talált. Picard azonban még mindig hallgatott. Nem fogja egykönnyen megadni magát, sem ő, sem a hajója... Azért közelebb húzódott a parancsnoki fotelhez, és ahhoz a karfán virító kis kék gombhoz.

– Kapitány! – kiáltotta Yar is, és tekintetét a kilátóernyőre emelte. Még el se hallgatott, amikor valamennyi monitorról eltűntek a színek, mintha valaki átszívta volna őket a kilátóernyőbe. Azon most ismét eredeti, szerényebb formájában villódzott az idegen.

– Felkészülni! – ordította Picard, de a jelenség már ott is volt a nyakukon, gondosan elkerülve a fát, és minden energiáját a mögötte rejtőző hajóra irányítva. A gázóriás minderről tudomást sem vett, közönyösen forgott tovább tengelye körül.

Az Enterprise-t hatalmas, villámló ököl találta telibe, sokszor erősebb, mint a korábbiak. A híd felnyögött az újra kezdődő elektromos bombázás nyomása alatt.

– Fézerekkel tűz! Bele a közepébe! – kiabálta túl Picard az őrjítő hangzavart.

A hajó ragyogó energiaszálat lövellt maga elé. Minden újabb lövésnél megremegett a fedélzet, ahogy a radikálisan új fázisgenerátor szétcincálta az összetartozó, és ezért csak kelletlenül engedelmeskedő energiákat, majd az utolsó pillanatban ismét egyesítette őket. Az idegen összerezzent a támadás hatására, magával rázva a hajót is. Picard látta, hogy körülötte mindenkit ezüstös fények és kék szikranyalábok vesznek körül.

– Pajzsok ereje csökken! – kiabálta Yar föntről, a posztjáról.

– Tüzeljenek tovább! – ordított vissza Picard, és kétségbeesetten kapaszkodott a parancsnoki fotel karfájába, miközben a fölerősített fézerenergia hullámai egymás után söpörtek végig a hajótesten, bele a jelenség szívébe.

– Az idegen kisugárzása ingadozni kezdett, uram! – ordította túl Worf a haldokló berendezések elektronikus sikolyait. – A módszerünk beválik!

A hajót hirtelen minden eddiginél erősebb remegés járta át, és a fézerágyúk elhallgattak.

– Mi a...? – Picard megpróbált hátrafordulni, de csak deréktól fölfelé sikerült a testét Yar felé csavarni.

– A fézerrendszer teljesen leolvadt, kapitány! A vezérlő- központ kiégett!

Picard-t megdermesztette a rossz hír, de aztán önkéntelenül is remegni kezdett, ahogy az elektromos kisülések egyre vastagabb burokba vonták a hidat.

– Kapitány! – jelent meg Troi arca a válla mellett. A nő két kézzel kapaszkodott a karjába, szeméből sütött a szenvedés. – Tegye meg! Tegye meg, uram! Kérem!

Picard a kék gombra pillantott. A keze elindult felé. Közben igyekezte megfékezni izmai remegését, de érezte, hogy minden hiába. Újra érezte az érzékelés-megvonásos kísérlet első tüneteit... Tudata lassan eltávolodott az eseményektől...

Troi hangja hasította szét szeme előtt a fájdalom függönyét.

– Kapitány!

A kék gomb már csak egy centire lehetett a hüvelykujjától. Összpontosított, kétségbeesetten kapaszkodott személyiségébe és emlékeibe, mintha kötelek lennének, melyek segítségével kikapaszkodhat a szakadékból. Bárcsak lenne benne elég erő...

– Erő... – szűrte csikorgó fogai között. – A gázóriás! Yar!

A nő azonban ugyanolyan tehetetlen volt már, mint ő, a testét csapkodó villámok Worfnak dobták neki. Az áramütések egyre erősödtek, ahogy a hajó pajzsai közelítettek a teljes kimerüléshez.

– Riker! – bődült föl Picard.

Homályosan látta, hogy első tisztje minden lépésért megküzdve lassan vonszolja magát fölfelé a korlát mentén a taktikai konzol felé.

Egy alak nyomult Picard villának, és valami elsuhant előtte... Egy kéz! Troi keze. A kék gomb után nyúlt. Hallotta a nő nyöszörgését, ahogy erőlködik, megpróbálja lerázni magáról a testét fogva tartó elektromos ujjakat.

A kapitány kivágódó bal keze visszalökte a tanácsadónőt. Troinak azonban emberfölötti erőt adott a kétségbeesés. Egyre súlyosabban feszült neki a férfi villának, keze a gomb után tapogatózott.

– Engedjen! – kiabálta túl az állandósult villámsercegést.

Picard egy utolsó erőbedobással elpenderítette a parancsnoki foteltől. Mindketten elterültek a szőnyegen.

– Riker – hörögte a kapitány utolsó lélegzetével gyorsan! Maximális töltetet!

Még ki sem mondta az utolsó szót, fénylő fotontorpedók váltak el a hajó burkolatától, és a légkörön át lecsaptak a gázóriás aktív magjára. Egyik a másik után indult útjára, és nyomukban a bolygó összesűrűsödött energiája vulkánkitörésként robbant ki az atmoszférán túlra. És a hajó csak tüzelt tovább. Sorra küldte a maximális töltetű fotontorpedókat a gigantikus, természetes reaktor szívébe. Robbanás robbanást követett, míg végül elkövetkezett a leghatalmasabb. A bolygó magjának fele lövellt ki vele az űrbe.

A lökéshullám kiröpítette a hajót a körpályáról, messze a bolygóközi térbe. Iménti helyén most több megatonnányi robbanó anyag járta haláltáncát.

Az Enterprise tehetetlenül pörgött a térben. A mesterséges gravitáció megszűnt, az emberek rongybabákként vágódtak egyik faltól a másiknak. Végül a gázóriástól félmillió kilométerre lassan lecsillapodott.

Picard talpra kászálódott, és botorkálni kezdett előre. Egy pillanattal később Riker már ott is volt mellette. Körülöttük mindenki abba kapaszkodott, amit ért, és még mindig azzal a ténnyel igyekezett megbarátkozni, hogy él – igazán él.

Előttük a képernyőn ott vonaglott és lüktetett az idegen a gázóriás maradványainak csillogó törmeléktengerén. Milliónyi kisebb-nagyobb robbanás tombolt körülötte, arra kényszerítve, hogy egyre több elszabadult energiát tömjön magába. Végül, egyetlen hatalmas detonációval maga is millió apró részre szakadt.

A hamisszín-jelenség cafatjai elárasztották az egész naprendszert, és a villódzás egyszeriben alábbhagyott. Oszladozó energiacsomók röpködtek mindenfelé százezrével.

– Nem bírta ki... morogta Riker rekedten.

Picard is fölhördült.

– Jelentést!

Yar remegő hangon válaszolt.

– Pajzsok megszűntek... A központi reaktor teljesítménye ingadozik. A fézervezérlés teljesen kiégett. Helyrehozhatatlan. Csak olvadt fémtócsák maradtak belőle, uram.

– Lefogadom, hogy jó büdös – nyöszörögte Geordi, visszakapaszkodott a kormánymű előtti székbe, és próbálgatni kezdte a műszereket. Mellette Wesley minden ízében reszketett, két kézzel a központi vezérlőpultba kapaszkodva állt. Mindketten hallották a biztonsági főnök szavait, és tudták, mit jelentenek. A fézervezérlés kiégett. A biztonsági rendszerek valami csodával határos módon meggátolták, hogy az egész hajó szétolvadjon. Wesley eredeti makettjéhez nem csatlakozott semmiféle ezekhez hasonló. Ha sikerül beindítania, rövid úton zárlatos lesz, kiveri az antianyag-tartalékok szigeteléséről gondoskodó mágneses terek generátorát, és abban a pillanatban nyom nélkül eltűnt volna ezer ember. A flottaparancsnokság sosem tudta volna meg, hogy történt. A fiú hirtelen végérvényesen megértette, miért van szükség szabályzatra egy csillaghajón. Még hosszasan meredt maga elé halottsápadtan, arra is képtelenül, hogy megszólaljon.

– Mi van az idegennel? – mordult föl Picard, és föltápászkodott.

Worf tért magához elsőként a fölső hídon, és előrelépett a műszerpulthoz.

– Szétoszlott – jelentette élesen csengő hangon. – Semmiféle nagyobb tömörülésnek nem látható nyoma. – Azzal Picard felé fordult. – Sikerrel járt, uram.

Picard fölsóhajtott, vállába fájdalom hasított.

– Együtt jártunk sikerrel, mindannyian, Mr. Worf. – Oldalra lépett, és lenyúlt Troi tanácsadónő kezéért.

A nő a földön ült, bénultan, arcán ezernyi érzelem futott át, míg végül sikerült visszanyernie önuralmát. Keze a férfiéba kulcsolódott, gyengén, reszketegen.

A kapitány talpra segítette, és odasúgta neki:

– Szép munka volt, tanácsadónő. Mit érez?

Troi nagyot nyelt, aztán fölpillantott a férfira, és erőlködve beszélni kezdett.

– Nem érzem már őket... uram.

Picard elmosolyodott.

– Gratulálok.

Troi bólintott, és ismét megpróbált úrrá lenni a remegésén. Egy röpke pillanatra magányosság ült ki a szemébe.

Tizenharmadik fejezet

Geordi LaForge a kormányműnél ült, és kétségbeejtően unatkozott. A hajó nem mozdulhat, míg a térhajtómű vezérlőközpontját helyre nem állítják, ráadásul akkor sem hagyhatják még el a térséget. Miután az elsődleges veszélyforrás darabokra robbantotta magát, az Enterprise a Föderáció kihelyezett követeként üzemelt tovább. Ez azt jelentette, hogy csak akkor állhatnak tovább, ha meggyőződtek a környék biztonságáról.

Vele együtt összesen öten tartózkodtak a hídon. Worf és Tasha a fézerrendszer javításához szükséges adathalmazt ellenőrizték, és futtatták át újra meg újra a komputeren. A szétolvadt vezérlés helyrehozatala még heteket fog igénybe venni. Riker a fölső fedélzeten beszélgetett halkan Deanna Troijal, méghozzá igen régóta. Más körülmények közt Geordi talán kíváncsibb lett volna rá, miről társalognak.

A hidat baljóslatú csönd ülte meg. Geordi azon tűnődött, hogy a lelke mélyén támadt űrt soha többé nem fogja semmi kitölteni. Bármennyire biztatóan pislogtak és villogtak a kormánymű lámpái, a javítások gyors iramáról árulkodva, ő érzelmek nélkül bámulta a pultot. Nem ez az első eset, hogy támadás érte a hajót, és a gépésztechnikusok gyorsan tanulnak. Ezúttal kétszer olyan gyorsan készülnek majd el, mint legutóbb. A hajó és legénysége tovább folytatja küldetését. Ennek az incidensnek nem marad nyoma, legfeljebb egy-két karcolás testi és lelki értelemben. Hamarosan mindenki el is feledkezik majd az egészről. A győzelem ára gyakran az, hogy minden marad a régiben.

Kivéve azt az üres széket mellette, amely hamarosan megtalálja majd új gazdáját.

Keserűség áradt szét benne. Vajon mivel emlékeznek majd meg egy android önfeláldozásáról? Miféle gyászszertartást kaphat Data? A Csillagflotta hősének kijáró űrtemetést? Mit tehetnek azzal a kiürült héjjal odalent a gyengélkedőn? Elvégre halottnak nem tekinthető, gazdája viszont aligha jön már vissza érte. Geordi eltöprengett rajta, nem egyedül gyászolja-e majd barátját? Vajon Picard és Riker ugyanolyan hevesen elvitatkoznak majd a halál mibenlétéről, mint korábban az életéről tették? Egyáltalán, számít ez valamit is? Datát úgyis elvesztették, ez ellen már nem lehet tenni semmit.

VIZOR-ján keresztül a kilátóernyőn nyújtózó csillagos űrre nézett. A gázóriás maradványai még mindig ott forrtak, az ősrobbanás megkésett emlékeztetőiként, sem önnön szépségüket, sem jelentőségüket nem ismerve föl. Akárcsak Data, aki nem fogta föl tulajdon emberi értékeit.

Geordi lejjebb csúszott a széken, egyik könyökét a pultra támasztotta, és még jobban eluralkodott rajta a keserűség. Észre se vette, mennyire elmerült a gondolataiban, csak amikor egy kéz hátulról a vállára nehezedett. Valaki igényt tartott a figyelmére. A flottakiképzésen elsajátított önfegyelem belészorult utolsó maradéka arra ösztönözte, hogy megforduljon.

Nem Picard főúri arca nézett le rá, de nem is Riker Nagy Testvérként fürkésző tekintete. Meleg, infravörös ragyogást látott, egy finom arcot, és egy üdvözlő mosolyt.

Kipattant a székéből, és félrelökte maga elől a műszerpultot.

– Data...

Az android elkapta a karját, és megmentette attól, hogy keresztülbucskázzon a központi vezérlőpult előtti széken. Arcáról közben egy pillanatra sem tűnt el az a barátságos vigyor.

Háta mögül Picard kapitány, dr. Crusher és Wesley figyelték a nem várt viszontlátás reakcióit. Lassan mindenki odagyűlt köréjük. Riker is egyszeriben faképnél hagyta Troit, és döbbent arcot vágva az androidhoz sietett.

– Data! – kapott ismét levegő után a navigátor, azzal megragadta az android hűvös kezét, és mélyen belenézett a szemébe, hogy lássa, valóban ő-e az, nem pedig valami féleszű új technológia, amiről mindenki elfelejtett szólni neki, és amely képes megmozgatni egy halott androidtestet.

– Helló, barátom – szólalt meg Data, hangjában csipetnyi alázatossággal. – Sajnálom, hogy annyit kellett szenvedned miattam.

Geordi boldogan szorongatta Data ismét élettel teli kezét, de mondanivaló hirtelenjében nem jutott eszébe semmi.

– Kapitány – nyögte ki végül Riker –, doktornő, mi történt?

– Nem vagyunk benne biztosak – válaszolta Beverly Crusher egyet rántva a vállán. – Egyszerűen magához tért, és nézelődni kezdett. Egy darabig voltak tájékozódási zavarai, de, mint láthatják...

Riker elkapta Data karját, és maga felé pördítette az androidot – nem túl durván, de nem is túl finoman.

– Data?! Jól van?

Az android nagylelkűen bólintott.

– Csak egy kicsit kótyagosan, uram.

– Tudja, mi történt magával?

– Igen, uram. Azt hiszem, beadtam a kulcsot.

Riker csak bámulta, és lélegzethez sem jutott, annyira érthetetlennek találta az android visszatértét. Nem hitte volna, hogy egyszer találkozik egy föltámadt halottal.

Datán úgy látszott, meghatja Geordi és Riker reakciója.

– Meg kell mondjam – szólalt meg igazából nem tudom, mi történt velem, sem azt, hogy miért tértem vissza. Csak feltételezhetem, hogy amikor az idegen végveszélybe került, el kellett engedje a magával hordozott lelkek millióit. Közülük azonban egyedül nekem volt hova jönnöm. Persze – tette hozzá – ez az egész csak puszta találgatás.

Geordi végignézett a többieken, aztán visszapillantott az androidra, és megkönnyebbülten fölnevetett.

– Jól van, jól van – szólt közbe Picard. – Riker, Data és Mr. Crusher, szeretném, ha öt perc múlva a szolgálati kabinomban várnának. Értettek?

– Nagyon is, uram – mormolta Riker. Közben még egyre Datát bámulta, és pillantásába ezúttal sokkal több rokonszenv vegyült, mint korábban bármikor.

Data visszanézett rá, és hálásan bólintott.

Ott álltak mindhárman a kapitány szolgálati kabinjában, meglehetősen idegesen.

Percekig néma csöndben várakoztak, aztán Riker közelebb lépett Datához, és kinyújtotta a kezét.

– Gratulálok. Megszerezte a választ, amit keresett.

Data elfogadta a fölkínált kezet, de látszott rajta, zavarban van.

– Nem igazán, uram. Elvégre soha nem fejtettük meg, mit tekintett a jelenség az élet kritériumának...

– Nézze – vágott a szavába Riker –, az én véleményem szerint az idegen nagyon is jól tudta, mi az élet. Lehet, hogy ön nem egészen emberi, de ő mindenesetre élőlénynek ismerte el. És... ez nekem éppen elég. Örülök, hogy újra itt van.

Az android biccentett egyet.

– Köszönöm, hogy utánam jött. Ez, hogy az ön szavaival éljek, nekem épp elég.

Wesley karba fonta csontos kezét, és megjegyezte:

– Na azért nem kell így elérzékenyülni.

Riker megrovóan nézett rá.

– Majd ha egyszer te is visszajöttél már a halálból, akkor szónokolhatsz az elérzékenyülésről.

– Mit gondol, nagy bajban vagyunk?

Riker vállat vont.

– Rólad fogalmam sincs, de azt kétlem, hogy nekem meg Datának egyszerűen gratulálni akar a kapitány zsenialitásunkért. Két járművet elvesztett miattunk, parancsokat tagadtunk meg... Kellemetlen ügy.

– Tényleg, én „csak” a hajó fézervezérlését olvasztottam szét – dünnyögte maga elé Wesley komoran.

– Ugyan már, az...

A kapitány lépett be, mire mindhárman vigyázzba vágták magukat, de háttal neki, arccal az asztala felé, mert egyiküknek sem akarózott a szemébe nézni. A kapitány megkerülte őket, a székéhez sétált, de nem ült le.

– Gratulálok, Mr. Crusher – kezdett bele rögtön. – Ön abban a kiváltságban részesül, hogy segédkezhet a fézervezérlés háromhetes újjáépítésében. Igazán nagy megtiszteltetés ez egy ilyen fiatal embernek.

Wesley fölvidult.

– Köszönöm, uram!

Picard komoran pillantott rá. Bosszantotta, hogy szavainak iróniáját nem fogta föl a fiú ezért hozzátette még:

– Majd meglátjuk, három hét múlva is így mosolyog-e!

A vigyor annak rendje és módja szerint lehervadt.

Picard azonban már Rikerre és Datára összpontosította figyelmét.

– Maguk ketten pedig kifejlesztették magukban azt a rossz szokást, hogy saját fejük után mennek minden helyzetben, ráadásul a Csillagflotta tulajdonát is magukénak tekintik. – Hangja beszéd közben egyre mérgesebbé vált, ezért aztán hallgatóságát igencsak meglepte a befejezés: – Remélem, mielőbb leszoknak róla. És most elmehetnek!

A döbbenettől egy darabig sem Riker, sem Data nem bírt mozdulni. Végül az első tiszt kitessékelte Wesleyt és az androidot a kabinból, s maga is utánuk ment, ki a hídra. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, amikor az ajtó sziszegve becsukódott mögötte. Mindhárman összenéztek, aztán előrefordultak... és megdermedtek.

Csak Riker volt képes valami értelmes mozdulatra... Megérintette a szolgálati kabin ajtaját, mire az ismét kinyílt. Szemét még mindig a hídra szegezve szólt hátra:

– Kapitány...azt hiszem, jobb lesz, ha kijön.

Egy pillanattal később Picard már ott is állt mellette.

Együtt bámulták megrökönyödve a hidat, mely zsúfolásig tele volt emberi alakokkal. Legalább százan sorakoztak előttük, mind tengerész-uniformisban. Egy letűnt idő hajósai. Az egyenruhák egy része kék volt, a többi zöld.

A tisztek sorának közepén ott állt egymás mellett Arkagyij Rejkov és Tyimofej Vasszka, és mindketten kísérteties némaságban figyelték Picard kapitányt.

Az alsó hídon Deanna szeméből könnyek peregtek. Végre ő is meglelheti lelke nyugalmát.

Rejkov kapitány tisztelgésre emelte a jobb kezét. Egy pillanattal később valamennyi földi matróz követte a példáját.

Picard megköszörülte a torkát.

– Vii-gyázz! – kiáltotta.

A hídlegénység haptákba vágta magát.

Akkor ő is fölemelte a jobb kezét, és fogadta azok tisztelgését, akikért kis híján föláldozta saját életét és a hajóját.

Rejkov kapitány szeme élettel telt meg. Hálásan bólintott, majd keze lehanyatlott az oldalához. Emberei megismételték mozdulatát.

Aztán a tengerészek sora lassan, a két vége felől halványodni kezdett, és az alakok egymás után semmivé foszlottak.

Az Enterprise újra az élőké volt.

VÉGE

30 év Star Trek

Szegény Jeffrey Hunter alaposan melléfogott! De ki sejthette volna – a mindentudó Q-n kívül hogy a hatvanas évek elején készült rövid, egyórás filmből, a „The Cage”-ből egyszer majd a szórakoztatóipar történetének legsikeresebb sorozata lesz?

Gene Roddenberry már 1960-ban már kitalálta a Star Trek világát, a térhajtóművekkel, a klingonokkal és minden egyébbel együtt. Ám az NBC televíziós társaság főnökei nem nézték jó szemmel a női elsőtiszt és a „sátáni kinézetű” Spock ténykedéseit, így a cég archívumának egy poros polcára tették a filmet tartalmazó dobozt. Itt véget is ért volna a Star Trek története, ha – a már előbb említett – Roddenberry ki nem áll „gyermeke” mellett, és nem sikerül kiharcolnia az engedélyt egy második pilótafilmhez. Az eredeti legénység és szereplőgárda nagy része lecserélődött, így Christopher Pike kapitány is. Az őt alakító Jeffrey Hunter például önként lépett vissza, nem akarva elkötelezni magát egy ilyen „sekélyes” sorozat mellett. Ha tudta volna, hogy ezzel a világhírről mond le! A producerek egy ismeretlen kanadai színészre bízták az új kapitány, James Kirk szerepét, William Shatnerre. Az amerikai tévénézőknek így 1966. szeptember 8-ig kellett várnia, hogy Kirk, Spock, McCoy és a többiek elinduljanak első útjukra a NCC-1701-es csillaghajó, az Enterprise fedélzetén, a „The Man Trap” című epizódban.

A legénység tagjai mára legendává lettek. James T. Kirk kapitány már-már jelkép az amerikai kultúrában, nem is beszélve Spockról, a Star Trek szereplők leghíresebbjéről, a fél-vulcani fél-emberről. És persze ott van még Scotty, a csodaműves főgépész, aki mindig az utolsó pillanatban menti meg a hajót; McCoy, a mindig morcos hajóorvos; valamint Sulu, Csekov és Uhura, akik az amerikai televízózás történetének első kínai, orosz és színesbőrű főszereplői.

Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy a sorozat nem volt igazán sikeres a hatvanas években. Roddenberrynek minden év végén harcolnia kellett a producerekkel, hogy a Star Treket még egy szezonra megújítsák. Az NBC a sorozat utolsó esztendejében egymillió levelet kapott a rajongóktól, melyek mindegyike folytatásáért könyörgött. Ám a tévétársaság pénzéhes gazdái nem látták a szériában rejlő lehetőségeket, és így azt 1969. június 3-ával levették a műsorukról. Az NBC tehát további folytatásokra nem látta érdemesnek a Star Treket, arra azonban igen, hogy hozzáfogjon vég nélküli ismételgetéséhez. És ezek az ismétlések hozták meg a sikert. Következzék hát a diadalút rövid krónikája:

1972-ben megrendezik a trekkie-k első találkozóját, ahol Roddenberry közeli barátja, Isaac Asimov is megjelenik, 1973-ban pedig az NBC bemutatja a Star Trek: The Animated Seriest, amely Kirkék új kalandjait meséli el rajzfilmeken, az eredeti szereplők hangjaival: 1976-ra a sorozat rajongói elérik, hogy levélkampányuk hatására a NASA kísérleti űrsiklóját Enterprise névre kereszteli. 1979-ben a Pocket Books könyvkiadó megvásárolja a Star Trek-könyvek kiadásának jogát. Ezekből azóta 35 milliót adtak el, így a sorozat már nem csak a televíziózás, de a könyvkiadás történetében is páratlan sikereket mondhat magáénak.

Még mindig 1979. A Paramount Pictures a Csillagok háborúja és a Harmadik típusú találkozások kedvező fogadtatásán felbuzdulva elérkezettnek látja az időt, hogy az Enterprise legénysége egy mozifilmben is mutassa meg tudását, fölvéve a harcot egy a Föderáció területére behatoló, ismeretlen eredetű szondával. Bár a rajongók nem érzik a történetet a Trek világához közelinek, a film mégis óriási kasszasiker. Jöhet a folytatás.

1982 júniusában be is mutatják a második Star Trek kalandot, Khan haragja alcímmel. Most már a kritikusok és a rajongók is elismeréssel szólnak az új filmről, mely egyébként az eredeti sorozat „Space Seed” című epizódjának meséjét fűzi tovább, és így visszahozza a csillogó effektek közé a Star Trek igazi hangulatát és varázsát.

1984-ben elkészül a harmadik rész is. Spock ebben új életre kel, miután sorsa befejezettnek látszott az előző filmben. Persze a Star Trek világában a halál sem állandó. Spockot ezúttal nem csak a filmvásznon találjuk meg, de a rendezői székben is ő, azaz Leonard Nimoy ül. Két évvel később, miközben a negyedik film forgatása folyik, Gene Roddenberryt felkéri a Paramount Pictures egy újabb Star Trek sorozat elkészítésére.

1987 szeptembere. Az amerikai tévék képernyőjén megjelenik a Star Trek: The Next Generation első epizódja, és ezzel útjára indul minden idők legsikeresebb sci-fi sorozata. A történet 78 évvel a régi legénység kalandjai után játszódik, új Enterprise-zal, a fedélzeten új arcokkal, valamint a Star Trek-történelem legérdekesebb és legijesztőbb ellenfelével, a természetfeletti erőkkel rendelkező Q-val.

Az új hajó személyzete még összetettebb és furcsább az eredetinél. A kapitányi székbe a Csillagflotta most egy idősebb, tapasztaltabb kapitányt ültet, a francia Jean-Luc Picard-t, akit a kitűnő angol Shakespeare-színész, Patrick Stewart alakít. Az első tiszt azonban fiatal és tapasztalatlan, Kirk szakasztott mása, William Riker. Spock „helyét” az android Data (ejtsd: Déta) veszi át, aki hasonlóan Spockhoz, örökké önmagát keresi, és az emberekhez próbál hasonlítani. Aztán itt van még Worf, a klingon; Geordi La Forge, és a szépséges Deanna Troi, a telepatikus képességekkel rendelkező tanácsadónő.

1988 júniusában, a Universal stúdió hatalmas parkjában megnyitják a több, mint hétmilliárd dolláros „Star Trek Adventure”-t, amelyben a látogatók beleélhetik magukat kedvenc hőseik szerepébe, és izgalmas kalandokat élhetnek át.

Még mindig 1988. A Next Generationt hét Emmy díjra jelölik, s ebből hármat el is nyer. Kicsit később, szeptemberben, a legelső Star Trek pilótafilmet megtalálják az NBC archívumában, és végre bemutatásra kerül a „The Cage” egy kétórás műsor keretében, melynek műsorvezetője nem más, mint maga Jean-Luc Picard kapitány: Patrick Stewart. Novemberben elkezdődik a Next Generation második szezonja, apróbb változtatásokkal. Whoopi Goldberg, mint visszatérő karakter szolgálatra jelentkezik a hajón, Riker szakállt növeszt, és megismerkedhetünk az Enterprise új orvosával, Dr. Pulaskival.

1991 szeptemberében a Star Trek 25. évfordulóját ünnepelheti. Néhány hónap múlva a sorozat atyja és vezető szelleme, Gene Roddenberry meghal. Helyét a Paramountnál Rick Berman veszi át. Még ebben az évben bemutatják a mindeddig legsikeresebb, és sokak által legjobbnak tartott Trek filmet, a Star Trek VI: A nem ismert tartományt.

1992 márciusában a washingtoni National Air and Space Museumban megnyitják a „Star Trek Exhibition”-t, amely a történelem leglátogatottabb kiállításává lesz.

1993 januárjában útjára bocsátja a Paramount Rick Berman új sorozatát, a Deep Space Nine-t. Ez a harmadik Star Trek-széria eleinte meg sem közelíti elődjeinek sikerét, bár előkelő helyen áll az amerikai tévéműsorok toplistáján.

A Next Generationt 1994 májusában, sikereinek csúcsán fejezik be az „All Good Things...” című kétrészes epizóddal. Még ez évben bemutatják azonban a Star Trek Nemzedékek című filmet, sorban a hetedik Trek-mozit. Ebben viszontláthatjuk a régi sorozat néhány szereplőjét és a Next Generation teljes legénységét. A film kedvező kritikákat kap, de a trekkie-k lázadoztak a film befejezése ellen, mely nem csak az új Enterprise életére tesz pontot, de James T. Kirkére is, az eredeti hajó kapitányáéra.

1995. A Deep Space Nine egyre sikeresebb. Januárban bemutatják a negyedik Star Trek sorozatot, a Voyagert, a lehető legszínesebb és legérdekesebb legénységgel, amelyet valaha a televízió képernyőjén láthattunk.

Ezzel elérkeztünk 1996-hoz. A „trekmánia” egyre több embert hódít meg, s egyre több országban vetítik a sorozatokat is. Készül a nyolcadik mozifilm, s a Paramount Pictures minden második évben egy új filmet ígér a Next Generation szereplőivel.

A Star Trek 30 éve írja már a jövő történelmét, és egyelőre semmi jelét nem mutatja lankadásnak. Ha így folytatja tovább, bátran elmondhatjuk róla: unokáink is látni fogják.

Porkoláb Péter