Han Solo, a birodalmi ügynök Dale Avery

Soha nincs nyugalom. Az elnyomó Galaktikus Birodalom egy zugában sötétnél is sötétebb eszme ébred. Szolgálói részt követelnek az Erőből, hogy idővel - nem túl sokára - részesülhessenek a Császár hatalmából. Attól sem riadnak vissza, hogy céljaik érdekében a csempészek koronázatlan királyát Han Solót és vuki üzlettársát is felhasználják. Ám az ilyesmi előre nem látható veszélyekkel jár...

VALHALLA PÁHOLY

EDDIG MEGJELENT SF ÉS FANTASY KÖTETEI:

Henry N. Beard és Douglas C. Kenney: Gyűrükúra (F)

Timothy Zahn: A Birodalom örökösei (SF)

Wayne Chapman: Észak lángjai (F)

Frank Herbert: Dűne messiása (SF)

William Gibson: Neurománc (SF)

Brian Daley: Han Solo küldetése(SF)

Timothy Zahn: Sötét erők ébredése (SF)

Alan Dean Foster: Erőpróba (SF)

Roger Zelazny: Amber hercegei (F)

H. P. Lovecraft: Chtulhu hívása (F)

Han Solo a birodalmi ügynök

ELŐKÉSZÜLETBEN:

Michael Moorcock: Melibonéi Elric(F)

Analógia Í. – SF antológia.

Wayne Chapman: Karnevál (F)

Fritz Leiber: Kardok és ördöngösség (F)

Analógia II. – SF antológia

David Garnett: Időfogyatkozás (SF)

Ian Watson: Inkvizítor (SF)

Ed Fisher: Han Solo nomádjai (SF)

A felsorolás nem a megjelenés sorrendje szerint készült.

F=fantasy; SF=science-fiction

Dale Avery

Han Solo a birodalmi ügynök

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Dale Avery

Han Solo's Gambit

A Wallace Book published by Pendragon Books Ltd.

Fordította Nyulászi Zsolt

Minden jog fenntartva, beleértve, az egész vagy részletek reprodukálásának jogát!

All rights reserved!

A címlapon Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye

Tipográfia: Marjai Csaba

Műszaki szerkesztés: Adamov András

Az AVALON Kiadói Csoport tagja

ISBN 963 763215 8

VP–SF–151192–28.40.10

A kötet kizárólagos terjesztője a King Könyvkiadó és Kereskedelmi BT.

1041 Budapest, Latabár Kálmán u. 1.

Kiadja a Valhalla Páholy. Felelős kiadó: Novák Csanád ügyvezető igazgató,

Felelős szerkesztő: Gáspár András. Korrektor: NWAI rendszer.

Szedés, tördelés: Valhalla Páholy Kft.

A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte.

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8158.66–14–2

Felelős vezető: György Géza

Terjedelem: 16 ív

Készült Debrecenben az 1992. évben.

Elainenek,

végtelennek rémlő türelméért

ELSŐ FEJEZET

– Nos, jó – egyezett bele Han Solo. Csubakka dühösen morogva adott hangot ellenvéleményének.

– Tudom Csubi, tudom – nyugtatta a kapitány, elégedetlenkedő elsőtisztjét. – Veszélyes. Felhívom azonban a figyelmedet arra a korántsem jelentéktelen tényre, hogy egy vasunk sincsen, és máris kétezerrel tartozunk Grittnek a javításokért.

– Húszezret ajánlottam – ismételte hűvösen a velük szemben ülő, szikár férfi.

A Millennium Falcon társalgójában ültek mindhárman, a kikapcsolt játékasztal körül. A félhomályos sarkokat Han mindig is alkalmasabbnak gondolta komoly üzleti ügyek megtárgyalására, mint a fényárban úszó üléstermeket. Ráadásul annyira pocsékul álltak már anyagilag, hogy az energiával is tanácsos volt takarékoskodni.

A kapitány – ki tudja, hányadszor – végigmérte a fickót: középkorú, magas, feltűnően szikár. Arca határozott és harcias jellemről árulkodott, éjfekete haját hátul kontyba kötötte, szemöldökét valami sötét festékkel erősen kihúzta. Szürke ruhákat hordott. Solo tekintete – mint korábban annyiszor – most is azon a különös, keskeny tárgyon állapodott meg, amit az idegen az oldalára kötve viselt, épp ott, ahol tisztességes ember a fegyverét hordja. Egy kard! Minden kétséget kizáróan kard volt. Nem Jedi–fényszablya, ez a hegyétől a markolatáig fémből készült. Egy egészen közönséges kard!

Han Solo, a pisztolyzsonglőr, el sem tudta képzelni, mi végre hordja magánál az idegen ezt az antik holmit. Talán dísz, esetleg örökség, vagy inkább szerszám –találgatott. Az meg sem fordult a fejében, hogy netán fegyver lehet.

A kontyos folytatta:

– Úgy vélem, kapitány, hogy húszezer tisztességes ár egy efféle rövid fuvarért.

Han ezt kénytelen volt elismerni, de vuki elsőtisztje az asztalra csapott hatalmas, szőrös mancsával, és indulatosan dörmögött valamit.

– Társam azt mondja, hogy ennél veszélyesebb fuvar nemigen akad a galaxisban, ellenben előnyösebbről már többször is hallott – tolmácsolt Solo.

– Sajnálatos, hogy az elsőtisztje ennyire félti az irháját, kapitány – közölte az idegen. – Mindazonáltal ön már beleegyezett, és úgy vélem, nem szükségszerű végighallgatnom, amint a legénységét fegyelmezi…

Tovább nem folytathatta, mert Csubakka harsányan üvöltve felpattant. Jócskán az idegen fölé magasodott, dacára annak, hogy mostanra az is talpra szökkent. Solónál ő is vagy fél fejjel magasabbnak tűnt. A vuki aranybarna szőrzete felborzolódott a dühtől, vicsorgott, kimutatta ijesztő agyarait.

Az idegennek azonban nem szállt inába a bátorsága: leszegte a fejét, megragadta kardja markolatát, és vagy egy hüvelyknyit kivonta a pengét.

Han Solo figyelmét nem kerülte el a gondosan tisztított acél csillanása.

– Nyugi, Csubi! – igyekezett békét teremteni. Megragadta barátja izmos karját, és megszorította, amennyire csak erejéből tellett. Aztán az idegenhez fordult, és tréfával próbálta elütni a történtek élét:

– Ha magának lenne ilyen dús irhája, talán maga is jobban féltené! – Rövid szünetet tartott, de a feszültség nem enyhült. – Beszéljük meg inkább a részleteket – ajánlotta. – Üljön vissza… kérem!

Az idegen visszalökte kardját a hüvelyébe, meghajolt és elmosolyodott. Helyet foglalt.

– Szóval… – kezdte Han –… bizonyos, hogy úgy mondjam, különleges körülményekre való tekintettel úgy gondolom, hogy további kétezer…

Eddig jutott, amikor a kontyos szó nélkül felállt, és az ajtó felé indult.

– Oké, oké, húszezer! – kiáltott utána Han. – Csak ki akartam próbálni, szokás–e alkudni maguknál. Indulás előtt nem árt tájékozódni, igaz?

A másik megfordult, mereven állt az ajtóban. Bólintott.

– Holnap a 105–ös dokkban várja az áru, kapitány. A landolási kód AS285319.

Han mosolygott, kikísérte az idegent, aztán ugrott a fedélzeti számítógéphez, hogy betáplálja a kódot, mielőtt meg elfelejti.

– Igen Csubi, látom, hogy tiltott bolygó, tudok olvasni – méltatlankodott a

kapitány. – De talán nem ez lesz az első eset!

A fedélzeti számítógép kiíróján egymást követték a sorok:

„Belterjes civilizáció, nagyfokú hagyománytisztelet. Lőfegyver használata és viselete a BRET–18773 számú birodalmi rendelet alapján szigorúan tilos. A bolygón Birodalmi Helytartóság székel, az atmoszféra csak a helytartó különleges engedélyével közelíthető meg…”

– Magasságos galaxis! – kiáltott fel Han, – Ez a bolygó kész börtön!

Csubakka hosszú vakkantás–sorozattal közölte véleményét az ügyről. Mondandója nem szűkölködött szemrehányásokban és aggályokban.

– Először is – kezdte Solo irigylésre méltó türelemmel – meg kell, nyugtassalak: az én szívembe se lopta be magát a fickó. De az üzlet az üzlet, itt a szimpátia mit sem számít! Másodszor: azért mondtam neki, hogy nem gond bejutni, mert nem is az. Álcázó pajzs kérdése az egész, Nem, ne is mond: tisztában vagyok vele, hogy a Falconon nincs semmi efféle holmi… Egyenlőre! Tegnap beszéltem Gritt–tel, megígérte, hogy szerez. Akár még katonait is. Állj! Mielőtt még megkérdeznéd, honnét lesz rá pénzünk, elárulom, hogy az ígért előleg éppen elegendő rá. Csubakka felmordult.

– Nem, nem a katonaira, de majd megegyezek valahogy Gritt–tel. Tudod, tettem neki, egyszer egy apró szívességet.

Újabb mordulás.

– Igen, legalább ötödször hivatkozom már erre, de Gritt szerencsére nem olyan hálátlan alak, mint te!

Zajos méltatlankodás következett.

– Hát, például amikor… – kutatott az emlékezetében Solo, de nem talált egyetlen esetet sem, amikor vuki barátja hálátlannak bizonyult volna.

A 105–ös dokk odafentről éppoly aprónak és jelentéktelennek tetszett, mint több száz társa. Egy dologban azonban különbözött tőlük, legalábbis Han Solo szempontjából: ott várta őt a gazdagság, amire annyira vágyott. Ámbár nagyon is tisztában volt azzal, hogy őnála még ilyen temérdek pénz sem tart sokáig. Más egy életen keresztül békében élne belőle, őnála pedig hipp–hopp elfogy, mintha sosem lett volna. Persze más nem tart saját űrhajót, és főleg nem vásárol arra katonai álcázó pajzsgenerátort, fegyverrendszereket, speciális hajtómotort – mert Han Solo ezt tette. Az ő összegyűjtött kincse itt rejtőzött, beépítve ebbe az első ránézésre ütött–kopott, ócska teherűrhajóba, a Millennium Falconba. Néha azon vette észre magát, hogy becézi, simogatja az „öreg hölgy”–nek is nevezett alkotmányt.

Elsőtisztje, Csubakka is hasonlóképp érzett. Elválaszthatatlan barátok voltak ők ketten, az irdatlan erejű vuki, és a dörzsölt csempész kapitány. Utolérhetetlen páros – nem is igen akadt vetélytársuk a galaxisban.

– Magasság ezer – olvasta le Han a műszerfal kijelzőit. – Leviszem kézivel. Kapcsold ki az automatikát, Csubi!

A vuki felháborodott morgással közölte, hogy efféle nyugalmas helyzetekben a landolás az ő feladata szokott lenni, és ezúttal is szívesen csinálná, ha Solo is beleegyezik.

– Oké, csak vigyázz az öreglányra!

Újabb morgás.

– Jól van, na! Tudom én, hogy nem először csinálod…!

A Virgill bolygón, a központi szektor 105–ös dokkja körül napok óta fokozott mozgolódást észleltek. A Birodalmi Rendőrség nyomban felfigyelt a rendellenességre, és nekilátott, hogy tisztázza az ügyet. Mivel különösebb gyanú nem merült fel, a nyomozás a szokványos ügyrend szerint folyt, el–elakadva a bürokrácia útvesztőjében. A repülésirányítás a következő landolást csak harmadnapra jelezte, ezért Scarpa őrmester, aki a nyomozást vezette, úgy vélte, ráér majd akkor ellenőrizni az engedélyeket és a rakományt. Az ilyesmi töméntelen papírmunkával járt, és Scarpa utálta az ilyesmit. Igazában már nem is nagyon emlékezett rá, mikor használta utoljára a fegyverét. Mellőzöttnek érezte magát, és ebben történetesen igaza is volt. Tizenöt éve nem léptették elő, sorra a legpitiánerebb ügyeket kapta – azokból pedig akadt bőven. A mai napig nem értette, hol rontotta el: világéletében hű maradt a Birodalomhoz, még a legjobb barátját is feladta, és mégsem…

Egyszer kihallgatást kért a kormányzótól. Nem tartott sokáig. Ő belépett, köszöntötte az előkelőséget – nagyon meg volt illetődve. Az fel sem állt az íróasztal mögül, egy dossziét lapozgatott. Felnézett, csak ennyit mondott: „Scarpa, maga egy szar alak!”. Azzal intett is, hogy távozhat.

Az őrmester sokáig mélyen el volt keseredve. Csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta: egyszer jön majd a NAGY ÜGY, amit fényes sikerrel megoldhat.

Most, hogy elérkezett a 105–ös dokk ügyének tisztázására kijelölt nap, magányosan bandukolt a kikötő irányába. Ismét végiggondolta eddigi pályafutását – aztán ellenőrizte fegyverét. Egy néptelen sikátorba behúzódva néhányszor fürgén előrántotta és célra tartotta, mintegy gyakorlásképp. Nem árt formában maradni. Ki tudja? Talán éppen ez lesz a NAGY ÜGY…

A Falcon a legkisebb zökkenő nélkül landolt, Csubakka elégedetten dőlt hátra a súlyához mérten megerősített pilótaszékben, és halkan morogva fogadta Han dicséretét:

– Mondtam én, hogy nem először csinálod, Csubi!

A külső kamerák képernyőjén feltűnt a megbízó alakja: szürke öltözéket viselt most is, haját a feje tetején kontyba fogta.

– Ott a barátunk – közölte Han, és utasította a kamera automatikáját, hogy kövesse a férfit. – Csubi, tartsd készenléti üzemben a motorokat, soha nem lehet tudni! Kíváncsi vagyok, vajon hogyan terelték el a birodalmiak figyelmét kis magánügyletükről…

Csubakka a maga morgó nyelvén kifejtette, hogy szerinte bizony sehogy, de talán nem is olyan nagy baj, mert ha már itt lebuknak, talán megúszhatják húszévi kényszermunkával valami börtönbolygón.

Mindazonáltal úgy tűnt, minden rendben megy. Han lesietett a Falcon rámpáján, hogy fogadja a kontyos férfit, aki nem sokat teketóriázott, átnyújtott egy vaskos pénzköteget.

– Az előleg – közölte. – Nyolcezer, galaktikus hitelegységben, ahogy megegyeztünk.

Han, aki kedvelte az efféle lényegre törő gondolkodást, elégedetten átvette a bankókat, és még ott, a rámpa alján állva nekilátott, hogy megszámolja az összeget.

– Maga mindig ilyen bizalmatlan? – érdeklődött a másik.

– Pénz– és becsületbeli ügyekben igen – biztosította Solo, és zsebrevágta a bevételt.

A kontyos szó nélkül tudomásul vette a választ.

– Hozzákezdünk a berakodáshoz – jelentette ki. – Nyolc tartály, darabonként két tonnásak.

A kapitánynak nem tetszett a kijelentő mód. Elvégre talán az ő engedélye sem ártana a dologhoz, nemde? Aztán csak vállat vont.

– Magam irányítom a munkásokat, ha nincs ellene kifogása – vetett véget a beszélgetésnek.

A férfi bólintott.

Egy óra múltán Solo kapitány fáradtan rogyott le a játékasztal melletti székek egyikére. Mindent rendben talált, de a berakodás közel sem bizonyult könnyű munkának. A tartályok súlya kemény próbatételt jelentett. A kontyos három kísérője – afféle kikötői munkások mindahányan – antigravitációs emelőgömbökkel és szupererős hevederekkel érkezett. Egyenként vitték fel a tartályokat a fedélzetre. Három hevedert húztak át alattuk mindnek a végére két–két gömböt erősítettek – így tucatnyi gömb fejtett ki emelőhatást, egy időben. Az igazi nehézség csak az űrhajó rakterében jelentkezett, ahol a súlyos terhet a kijelölt helyre kellett taszigálniuk. A szűk tér és a tekintélyes súly komoly izommunkát követelt.

Mindeközben Han még arra is szakított időt, hogy alaposan megfigyelje a munkásokat – a csempész szakmában soha nem árt az óvatosság. Kettőjükön nem is talált semmi kivetnivalót, a harmadik körül azonban mintha nem stimmelt volna valami. Persze nem volt képes rájönni, mi is okozza kellemetlen érzéseit, ezért gyanakvó természetének tudta be és nyomban el is felejtette az egészét.

Pedig talán…

Scarpa felügyelő megkeményítette arcvonásait, határozott léptekkel haladt végig a kikötőn. Egyenruháján fénylettek a gombok, a fekete gallér kikeményítve simult a nyakához. Kényelmetlen volt ugyan, de előírásos. Egy rendőrtisztviselő öltözéke legyen mindig makulátlan!

Csak az az egyetlen fehér csillagocska, az hogy bántotta! Ó, ha legalább aranyból volna! Esetleg ezüstből – vagy ha már fehér, bár lenne több belőle!

Befordult a 105–öshöz vezető sugarúira. Figyelte a kapuk fölött világító táblákat: 101, 103… Törpének érezte magát az óriás kupolák árnyékában. Virgill intergalaktikus kikötője határállomásul Szolgált a hatalmas Birodalom külső és belső szektorai között. Mind a kifelé, mind a befelé haladó hajók megpihentek itt, hogy feltöltsék raktáraikat, vagy, hogy a személyzet kipihenje magát az utolsó nagy ugrás előtt. Terjedelmes űrkikötőre lett hát szükség, és mivel a dokkokat elkészültük ideje szerint számozták, a 105–ös és társai meglehetősen elavult, ósdi építmények voltak már. Magánszemélyek, apró társaságok béreltek itt helyet, legtöbbször néhány napra, olykor azonban akár évekre is.

Scarpa megtorpant egy kapu előtt. 105–ös dokk, hirdette a tábla. Elöntötte az izgalom – lehet, hogy valóban ez lesz a NAGY ÜGY!

Belépett.

Egyenest az űrhajó felé indult. A munkások tisztelettudóan félreálltak az útjából, csak az egyik sugdosott felé, és valami igazolványfélét mutogatott. Scarpa el is határozta, hogy az ügy lezárása után felelősségre vonja majd. Nem állhatta a tiszteletlenséget.

A hajó rámpáján meghatározhatatlan korú, sötéthajú férfi tűnt fel. Középkék katonai nadrágot, fehér inget és cejgvászon mellényt viselt. Markáns arcvonásai alapján tapasztaltnak és veszedelmesnek tetszett.

– Üdvözlöm – köszöntötte Scarpa hivatalos hangon.

– Örvendek – hazudta Han Solo.

– A hajó és a rakomány papírjait kívánom ellenőrizni.

– Ó, minden rendben – legyintett a kapitány. – Fölösleges ellenőriznie, tovább engedhet bennünket!

– Azt majd én döntöm el – komorult el a tisztviselő.

– Tessék, tessék! – szívélyeskedett Solo. – Odabent tartom őket, mint azt gondolhatja is. Parancsoljon, csak ön után!

– Köszönöm – felelte engedékenyebb hangon Scarpa, és felsietett az Űrhajóba.

Ez nem igaz! – méltatlankodott magában Han. Bevette! A létező legősibb trükköt! Ez vagy hülye, vagy forral valamit!

– Előre, aztán jobbra, ha szabad kérnem! – igazította útba.

Scarpa elégedett volt a férfi modorával.

– Ezek itt a hajó papírjai, ezek még a rakományéi – adott a kezébe egy csomó iratot a koréliai. – Kérem, foglaljon helyet! Ott, a játékasztal mellett!

Az őrmester elfogadta a felkínált széket, és a dokumentumok tanulmányozásába fogott. A hajó kapitánya mögötte állt, és a válla felett bámult bele az adatokba.

– De hiszen ezek… – kezdte Scarpa, ám Han Solo úgy vágta tarkón, hogy minden további szó nélkül a fedélzetre hanyatlott.

– Készpénzfizetési nyugták–fejezte be Han a félbemaradt mondatot. – Csubi! –üvöltötte ezután – Indulunk! Vészstarthoz készülj! Nekem itt valami nagyon büdös!

A motorok felbőgtek, a Falcon megrázkódott. Csubakka izgatott kiáltozása hallatszott a pilótafülkéből. Han rohant előre, és meg sem lepődött, amikor – rutinosan, mindenekelőtt – a dokkot mutató képernyőre pillantott. Jól sejtette: rohamosztagosok özönlöttek be, mozgásukat a munkásnak öltözött ügynök irányította. Gyakorlottan szétoszlottak, tüzelőállásba helyezkedtek, és minden teketória nélkül tüzet nyitottak a Falcon–ra. A kézifegyverek lövedékei ártalmatlanul pattantak le az átalakított teherhajó megerősített páncélzatáról.

– Nyomás, Csubi! – kiáltotta Han, ám a látszat ellenére teljesen nyugodt maradt. Jól tudta, hogy a birodalmiak, amíg komolyabb fegyvereket nem vetnek be, nem tehetnek kárt hajójában.

A vuki előrenyomta a gyorsítókart. A motorok felbőgtek, a Falcon felemelkedett a talajról. Kecses ívben repült ki a dokkból, épp idejében megpördülve a tengelye körül ahhoz, hogy átférjen a záródó tetőlemezek között.

– Juhíjj! – ujjongott a koréliai. – Ez nekünk már rutin! Csak azt sajnálom, hogy nem szedtem le azt az álruhás ügynököt. Láttad, hogy dirigálta a rohamosztagosokat? Valami fejes lehet! A fedélzeti ágyú épp neki való lett volna…

– A lőfegyver nemtelen eszköze a harcnak – közölte egy ismerős hang a hátuk mögött.

Han elkerekedett szemmel pillantott oda.

– Hát maga nem szállt ki?!

– Amint látja – hajolt meg a szikár férfi. – Elkísérem a rakományt. Különben sem hiszem, hogy azt kívánta volna, sétáljak egyenest a hatóságok karjaiba.

– Hát, ami igaz, az igaz – volt kénytelen egyetérteni Solo. – Egyikünk sem járt volna jól vele. Vajon mit szólnának, mikor elmeséli nekik, hogy tizenhat tonnányi fegyver csúszott ki éppen a karmaik közül?

Go Rien Moss dühösen meredt az égre. Félévi munkája feküdt ebben az ügyben, és tengernyi sok fáradtsága. Ami most minden bizonnyal végképp kárba veszett, huss, elrepült egy ócska teknő képében! Még az is előfordulhat, hogy kezdhet mindent elölről!

De nem ez bosszantotta leginkább. Inkább az, hogy semmit nem tudott erről a Han Solóról és hajójáról, a Millennium Falconról.

Egyelőre!

Fürgén kiürítette az elméjét, megtisztította a kételyektől, a felesleges aggodalmaktól. Összegezte magában a tényeket csoportosította, újra és újra átrendezte azokat. Két dossziét nyitott, SIKER illetve POFÁRA ESÉS címmel. Örömmel nyugtázta, hogy az előbbi még mindig vastagabb.

Igyekezett következtetni a közeljövő eseményeire: mindjárt ezernyi lehetőség adódott. Nincs más dolga, mint meghatározni, melyik a soron következő, és mikor aktuális. Nem félt a kudarctól, még soha nem volt benne része. Alapos megfigyelés, gondos tervezés, pontos végrehajtás – ez a siker titka. Meg fogja határozni, hogy jelen esetben melyik hibádzott.

Az az átkozott kis rendőr, az rontott el mindent – Jaj neki, ha egyszer a kezei közé kaparinthatja!

Hallgatta, amint a rangidős tiszt rádión jelenti a történteket. Szinte maga előtt látta a felszálló vadászgépeket, és azt is, ahogyan majd dolguk végezetlenül visszatérnek. Nem ez a dolgok menete – így súgták ösztönei.

MÁSODIK FEJEZET

Han már–már sértve érezte magát, amikor a lokátorernyőre pillantott.

Csak két TIE vadászt indítottak az üldözésemre!

Dühítette, hogy a látványos start dacára ennyire alábecsülik mind őt, mind hajóját. Ám mivel a felesleges vakmerőség nem tartozik a sikeres üzletember jellemvonásai közé, ezúttal sem a harcot, hanem a menekülést választotta. Beprogramozta a pályaadatokat, majd előrelökte a hiperhajtómű vezérlőkarját. A csillagok annak rendje és módja szerint fényes, csíkokká változtak: a Falcon belépett a hipertérbe.

Alig néhány kurta pillanatot töltött ott – Solo nem kívánta elhagyni a bolygórendszert. Legalábbis addig nem, amíg meg nem szerezi a szükséges álcázó pajzsgenerátort. A rövid ugrás azonban éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az üldöző vadászok nyomát veszítsék.

A rendszer egy más pontján felbukkanó, hamis kódokkal bejelentkező hajót aztán már senkinek nem jutott eszébe, kapcsolatba hozni a másodpercekkel korábban meglépett másikkal. Régi trükk volt ez, mégis kevesen ismerték – talán csak a tapasztalt „öreg rókák”.

Gritt két dokkot is üzemeltetett a Virgillen, egy törvényesen bejelentettet, és egy illegálisat. Így könnyebben elkerülhette a hatóságok figyelmét. Han Solo hajóját mindig ez utóbbiban javították, a kapitány tehát nem is vesztegette az idejét felesleges rádiópárbeszédekre, egyenest efelé vette az irányt. Őrült zuhanórepülésben közelítette meg a felszínt, csak az utolsó pillanatban emelte ki a hajót – remélve, hogy vad manőverével sikerült megtévesztenie a repülésirányítást. Közvetlenül a felszín felett suhant tovább, olyan magasságban, amit a témáról írott szakkönyvek felváltva neveznek életveszélyesnek, lehetetlennek vagy épp esztelennek.

Erdős táj felett haladtak most. Solo a legtöbb műszert kikapcsolta, pusztán a tájékozódási pontokra és megérzéseire támaszkodott.

A kontyos a Csubakka háta mögötti székben gubbasztott, igyekezett legyűrni folyton feltámadó hányingerét. Mindeközben azon töprengett, vajon ura helyesen választott–e, amikor Han Solót jelölte meg fuvarosként. Kétségesnek látszott, eljutnak–e a Quaron III–ra – sőt még az is, vajon megélik–e az elkövetkező pillanatot, vagy pedig itt, a dzsungelben lelik halálukat mindahányan.

Végül egy tisztás felett lassítottak, s neki ismét felfordult a gyomra. A kapitány a legnagyobb lelki nyugalommal ereszkedni kezdett, pedig odalent néhány fatuskót és csenevész bokrot kivéve nem akadt semmi, különösen olyasmi nem, ami egy űrdokk közelségére utalt volna

Mégis: hirtelen megnyílt a föld, és a Falcon lassan alászállt a feltáruló aknába. Szürke betonfalak közt haladtak, s mélyen jártak már a bolygó gyomrában, mire tágas, földalatti terembe értek, amit metszően éles, fehér fények világítottak be. A falak mellé tolva drága műszerek, szerszámkészletek várakoztak.

Grittet valósággal felvetette a pénz, mégis csak kisszámú személyzetet foglalkoztatott, mondván, hogy a finom munkát úgysem bízná másra. Zsugoriságára jellemző, hogy soha, senkinek nem adott egyetlen hitelegységnyi engedményt sem, bármilyen megbecsült törzsvevő volt is az illető. Egyetlen emberrel tett rendszeresen kivételt: Han Solóval.

Gritt most is ott állt a dokkban – egymagában persze –, és a leszálló Falcont figyelte. Elmaradhatatlan, mocskos sárga kezeslábasát viselte két hüvelykujját nadrágtartója pántjába akasztotta, és a sarkán hintázott. Apró termetű, idősödő, pocakos emberke volt, néhány éve erősen kopaszodott.

A Millennium Falcon gépházában közben lassanként elcsendesedtek a motorok, a pilótafülkében is csak a központi elektronika halk zümmögését lehetett hallani, ahogy a számítógép lefuttatta a landolás után kötelező ellenőrző teszteket, Solo kapitány az irányítópulton nyugtatta ökleit, előrehajolva bámult kifelé a plasztacél ablakokon túlra, a hangár egy sötét sarkának homályába.

– Hát az ott micsoda!? – méltatlankodott hangosan.

A csarnok átellenes végében különös űrhajó állt. Alig tűnt méretesebbnek egy Y–vadásznál, sötét ezüstszürke páncél borította. Óriás mantarájára emlékeztetett, a szemek helyén a pilótafülke kívülről átlátszatlan, fekete üvege csillant. Han hangjából bizonyos szakmai irigység csendült ki, amikor az ismeretlen járművet méltatta:

– Nyugtalanítóan modernnek és veszedelmesnek tűnik.

Csubakka hangot adott azon véleményének, hogy a Falcon mindennek ellenére ripityára lőné, ha úgy hozná a szükség.

– Na persze – bólogatott lassan a koréliai. – Én sem a Falconhoz képest tartom jónak!

A legnagyobb meglepetést mégis a kontyos okozta, amikor bejelentette, hogy ő látta már korábban ezt a járművet.

– Hol?! – kapott a szón Han. A dolog enyhén szólva gyanúsnak tűnt.

Nem emlékszem – rázta fejét a megrendelő, és bár Solo erőltette egy darabig, nem tudott többet segíteni. – Csak egy szemvillanásnyi időre láthattam valahol – magyarázta. – Különben aligha felejtettem volna el…

– Na, mindegy – legyintett Solo. – Lehet, hogy nem is számít, csak én vagyok túlzottan borúlátó. Gyerünk, üdvözöljük Grittet!

A hangárba torkolló egyik folyosó bejáratánál találkoztak. Gritt beszüntette a hintázást, és szélesen elmosolyodott.

– Üdv, Solo! – kiáltotta fennhangon.

– Neked is, cimbora – vigyorgott a kapitány, és meglapogatta a köpcös emberke hátát. – Sikerült megszerezned, amit kértem?

– Ez csak természetes – húzta ki magát büszkén Gritt. – Én mindent meg tudok szerezni, Solo. Nem tűnt még fel?

Ám akadt valami furcsa az arckifejezésében, ami arra késztette Hant, hogy tovább kíváncsiskodjon:

– A katonait?

A kis ember feszengett

– Hát, tudod… azt már eladtam.

A koréliai szemei elkerekedtek, mérhetetlen csalódottságot érzett. Üvölteni szeretett volna a kis emberrel, de egykettőre úrrá lett haragján.

– Hogyhogy eladtad? – dadogta.

– Szóval – tárta szét két karját Gritt – akadt egy fizetőképes vevő, aki jóval többet kínált annál, amit tőled várhattam, Solo. Tudod, hogy nem állsz gazdag ember hírében.

Han ekkor veszítette el a türelmét.

– Ki volt az a szemét? – fakadt ki, mintha nem lett volna tökéletesen mindegy. –Puszta kézzel töröm ki a nyakát!

– Én voltam – hangzott a háta mögül egy erőteljes, határozott hang.

Mindez azért tűnt különösképpen hátborzongatónak, mért a kapitány egyetlen neszt sem hallott, miközben az illető mögéje került. Megpördült, mintha darázscsípés érte volna, ujjai pisztolya agyán pihentek,

Hozzá foghatóan szálas termetű, középkorú, ragadozóarcú férfit pillantott meg. Szőke, sörteszerűen rövidre nyírt, égnek meredő haja volt, világítóan kék szeme, és csontig hatoló pillantása. Fekete, testhezálló öltözéket viselt, miáltal még vékonyabbnak és magasabbnak tetszett. Rövidcsövű, a sarokban álló űrhajóhoz hasonlóan modern és veszedelmes külsejű sugárfegyvert hordott az oldalán – Han Solo stílusban, csípőjéről mélyen lelógó, combjához erősített tokban.

A kapitány röviden összegezte magában a látottakat – ez legkedvesebb szórakozásai közé tartozott.

– Átkozottul veszedelmes – dörmögte az orra alatt. – Jobb lesz, ha inkább Csubi töri ki a nyakát.

Ám nyilvánosan jóval megfontoltabban nyilatkozott:

– Nézze! Nem tudom, tisztában van–e vele, de ez a katonai generátor meglehetősen testes és súlyos darab. El se fér a maga hajójában!

A másik apró mosollyal honorálta a tájékoztatást.

– Hátha akad egy nagyobb hajóm is – tárta szét a karját, de tekintetét egy pillanatra sem vette le Han Solo homlokának a közepéről.

Ez végtelenül dühítette a koréliait. Úgy sejtette, az idegen célja épp az, hogy kihozza őt a sodrából. Puszta dacból elengedte pisztolya markolatát, és fejet hajtott.

– Han Solo Vagyok, a Millennium Falcon kapitánya.

– Go Rien Moss – mutatkozott be a másik is.

– És fejvadász, igaz? – csattant fel Han váratlanul, elárulva, hogy éppenséggel ő sem járatlan a pszichológiai hadviselésben.

Ám az idegen sem mutatkozott kezdőnek: az agresszív kérdésfeltétel tudatalatti hatását ösztönszerű hátralépéssel, és lélegzetvételnyi szünet megtartásával kerülte el.

– Ügyesen csinálta, Solo – biccentett elismerően. – De honnan veszi, hogy fejvadász vagyok?

– Pusztán onnan, hogy a hajója semmi másra nem jó, csak pusztításra és gyors lelépésre. Legalábbis látszólag – enyhítette az elhangzottak élét.

– Briliáns logika – biccentett ismét Moss.

Han, mint élete nehéz pillanataiban oly sokszor, elmosolyodott.

– Köszönöm – mondta. – És nem azért mondom, mintha bármi bajom lenne magával de… ki nem állhatom fejvadászokat! – Azzal sarkon fordult, és visszasietett a Falconhoz.

Go Rien Moss joggal lehetett büszke önmagára, hisz jól következtetett: a Quaron III–ra (a törvényes út megkerülésével) egyetlen módon lehet lejutni: álcázópajzs segítségével. Így aztán már hetekkel ezelőtt elhozatott egyet a legközelebbi birodalmi javítóbázisról, és elhelyeztette az egyik közismert, kellőképp megfélemlített orgazdánál. Bárkit is bérel fel végül a kontyos férfi, annak szüksége lesz a generátorra. Hogy milyen úton jut el hozzá a megfigyelés alatt tartott orgazdától, az már nem érdekelte – az efféle kicsinységekkel foglalkozzék a Birodalmi Rendőrség, őt egyedül a végállomás izgatta: az a fuvaros, aki felvásárolja az árut.

Jelen esetben Han Solo.

Korántsem tűnt jelentéktelen alaknak. Még az is meglehet, hogy újra kell gondolnia miatta a számításait – hasznosnak bizonyult a találkozó, megérte a szervezésére fordított fáradtságot.

Most elsősorban nyugalomra volt szüksége. Nyugalomra, hogy alaposabban elemezhesse a kialakult helyzetet. Korlátlanul használhatta a Birodalom erőforrásait, mégis szeretett mindent személyesen elintézni. Nagyszabású katonai akciók, széleskörű razziák: nem az ő világa. A nyüzsgés közepette elvész a szépség. Az elegancia. Jól tudta, hogy mindez kiképzésének köszönhető, ám soha nem kívánta megtagadni mestereit. Besúgók, árulók neki ne dolgozzanak: gyűlölte az aljas embereket. Ha harcba szállt, a maga erejét használta, ha fenyegetett, saját kezűleg váltotta be ígéreteit. És mindenekelőtt: ismerte saját korlátait.

Ez a Han Solo… Nos, ez még belül esett rajtuk.

A generátort annak rendje és módja szerint kifizette – a pénzt majd letartóztatáskor elkobozza a rendőrség – és apró darabokra szedette, hogy beférjen a Vihar szűkös rakterébe. Mert így nevezte a hajóját. Igen kis szériában, majdhogynem kizárólag az ő számára gyártották, és a legmodernebb birodalmi technikával látták el.

Parányi meditációs kamrájába húzódott vissza töprengeni. A csend körülölelte, akár valami áthatolhatatlan falú buborék. A kérdés, amire választ keresett, így hangzott:

Mi lesz a következő lépésük?

A válasz magától adódott: megvásárolják a kisebb teljesítményű álcázó–generátort – jobb híján. Ez újabb három nap haladékot biztosít a számára, hogy újból elsőként cselekedhessen.

De vajon mit kell tennem?

Ezt a Han Solót persze nem lehet csak úgy megfélemlíteni. Talán még lefizetni sem volna képes… Alaposan végig kell gondolnia, miként hálózza be.

Addig is más úton kell tovább haladnia: A hátérben marad majd és figyel, erősen figyel. Lopakodva közelít prédájához, akár a vadászó tigris – csak az utolsó, a biztos pillanatban fog ugrani.

Visszatért a pilótafülkébe, s ülésébe ereszkedett Körbevették a nyugalmat sugalló műszerek, a fegyverrendszerek szabályzói, a gyorsítókar, a botkormány. Ujjai végigszánkáztak a kapcsolókon: azonosította magát a fedélzeti számítógép előtt. Lefuttatta a kötelező ellenőrző teszteket, koordinátákat határozott meg, aktiválta a minden képzeletet felülmúlóan erős motorokat, bemelegítette a hiperhajtóművet. Az életre kelő űrhajó neszei lassan halk, egyenletes sivítássá olvadtak össze. A felszállás egyes fázisait ezúttal a számítógéprendszerre bízta, ember nem is lett volna képes az egyes fúvókák munkáját ilyen finoman összehangolni, ily mérvű pontossággal kalkulálni a súllyal és a tolóerővel a hajó minden egyes pontján.

A Vihar lomhán behúzta támlábait, és mozdulatlanul függve maradt a levegőben, mintha még mindig fémidomok tartanák súlyát. A hajótest meg sem rezdült, pedig immár a láthatatlan tolósugarakon nyugodott Aztán méltóságteljesen a kivezető akna bejárata felé emelte orrát, és amikor a zárólemez végre félrecsúszott, hirtelen felerősödő sivítás kíséretében kilőtt a szabad ég felé.

Han Solo homlokráncolva figyelte a demonstrációt a Falcon pilótafülkéjéből. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy Moss „üzenete” neki szólt. Rajta kívül még két szemtanú akadt: a másodpilóta székében szorongó Csubakka, és a koréliai mögött álló Gritt.

– Impozáns – jegyezte meg a sárga overallos emberke.

– A legmodernebb technika – húzta el száját undorral Solo. – Ezt a manővert elektronika vezérelte. Nem tudom, miféle: soha nem hallottam olyan számítógépről, ami efféle finomságokra képes, de hogy nem ember volt, arra mérget veszek. Ember ilyet nem tud!

Gritt egyetértőén bólogatott.

– Láttad, Solo: meg sem rezdült, nem a folytonos mérések alapján utánállított tolóerővel tartotta szintben a gépet, hanem mindent kiszámolt – s hozzá jó előre. Alig hittem a szememnek!

Han a köpcös fickó felé fordult, szemei résnyire szűkültek a gyanakvástól.

– Tulajdonképpen hogy került ide ez az alak? – firtatta.

Gritt széttárta két karját.

– Az az orgazda ajánlotta, akitől a katonai generátort vettem.

– És te első szóra beengedted ide? – döbbent meg a koréliai. – Öregszel, cimbora!

– Az orgazdám száz százalékig megbízható – szögezte le Gritt.

– Tényleg? Akkor miért nem adta egyenesen az ürgének az árat? Minek jótékonykodott veled?!

– Ne viccelj, Solo! Az orgazda nem tudta volna beszerelni a készüléket.

Han sajnálkozva ingatta fejét.

– Gritt, öreg cimbora! Felhívom szíves figyelmedet, hogy nálad ez az alak sem szereltette be!

A kis ember eltűnődött, aztán megvonta a vállát.

– Ez mit sem változtat a tényen, miszerint az orgazda száz százalékig megbízható.

Han dühösen fújt egyet.

– Az a te legnagyobb bajod, hogy menthetetlen fafej vagy! – közölte. – Szereld be azt a civil vacakot a Falconba: lesz, ami lesz, én elhúzom innét a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet!

– Az a „civil vacak” hatezerbe kerül, Solo! Ezúttal hány százalékát kívánod kifizetni? Tízet, tizenkettőt? Esetleg számíthatok tizenötre is?

– A teljes összeget kapod, pajtikám – vetette oda Han. Rendkívül elégedettnek tűnt. – És ha már erre vetődtem, megadnám azt a két rongyot is, amivel oly rég lógok neked.

Grittnek elkerekedtek a szemei, de nem szólt egy szót sem – hátha csak álom az egész, amelyből menten felriad, ha hangoskodik.

– Tudod – magyarázta Han –, valósággal felvet a pénz. A katonai generátor ára sem viselt volna meg. Árverést is tarthattunk volna, hogy kiderüljön, nekem ér többet, vagy az új haverodnak… Csak hát elsietted a dolgot. De sebaj – legyintett nagyvonalúan –, elegendő lesz a civil gyártmány is. Minek gazdagítanálak tovább, ha úgysem vagy a barátom?

Scarpa őrmester rendkívül sérelmesnek érezte a történteket. Ráadásul az a kedves, udvarias ember bűnözőnek bizonyult. Mert, hogy az, afelől nem maradtak kétségei. Törvénytisztelő polgár nem üt le rendőrtisztviselőt – hátulról különösképp nem – és persze hivatalos okiratok helyett sem mutogat lejárt számlákat.

De mindenekfölött: nem kötözi a rend őrét egy átkozott karszékhez. Mert ez történt! Valami ázott, olajos madzaggal a székhez hurkolták kezét–lábát. Persze csakis azalatt eshetett meg a dolog, amíg ő eszméletlenül hevert, különben nem lett volna ilyen könnyű dolguk – ez kétségtelen.

Körbepillantott, hogy felmérje szökési esélyeit. Magára hagyták – ez jó! Apró, kamraszerű helységben feküdt, körben műszerek villództak valami kapcsolótáblára emlékeztető holmin, amiről több helyütt hiányzott a burkolólap, s így láthatóvá váltak a házilag össze–vissza drótozott áramköri elemek. Fogalma sem volt, mi lehet mindez, de a gyanú, hogy továbbra is a Millennium Falcon fedélzetén raboskodik, meglehetősen megalapozottnak tűnt, tekintve, hogy érezte a padló enyhe remegését.

A pánik ugyan nem tartozik a képzett rendőr által követendő magatartásformák sorába, Scarpa mégis valami effélét érzett most. Milyen jogon hurcolják el szülőbolygójáról? Milyen alapon cipelik magukkal holmi ismeretlen naprendszer felé, ahová soha nem is vágyott? Miféle emberek az ilyenek? Ha emberek egyáltalán…

Mintha csak kétségeit akarta volna fokozni, egy rémálomba illő teremtmény lépett a kamrába. Scarpa az ajtónyíláson át beömlő fénytől elvakítva jó ideig csak a körvonalait volt képes szemügyre venni, de már azok is elborzasztották. Hatalmas, szőrös és szörnyeteg – ennyit sikerült nyomban megállapítania. Ez a megerőltetés már soknak bizonyult az ő kifinomult idegrendszere Számára: torkaszakadtából üvöltözni kezdett. Zavaros monológjából Csubakkának alig néhány szót sikerült azonosítania. Ezeket – úgy, mint jogtalan, követetem, komoly következmények, alávaló gazfickók gonddal elraktározta vuki mérce szerint igencsak kifinomult memóriájában.

Egykedvűen hallgatta végig az egyenruhás férfi dühkitörését, aztán sajnálkozón széttárta két karját.

Ekkorra a rendőr szeme is megszokta az éles fényt, és végre egyebet is látott, mint puszta körvonalakat.

– Jé, egy vuki! – kiáltott fel némileg megnyugodva, hiszen e nagytermetű lények nem csak erejükről, jámborságukról is híresek voltak szerte a galaxisban. – Vuki úr, lenne olyan szíves szabadon engedni? – kérlelte békülékenyebb hangon. – Elvégre hivatalos közeg vagyok…

Csubakka a fejét rázta, határtalanul mókásnak találta ezt az ügyefogyott alakot.

– Esetleg – folytatta közben Scarpa –hajlandó lennék ezt az egész ügyet meg nem történtnek tekinteni. Úgy vélem, jelen helyzetükben ennél előnyösebb ajánlat el sem képzelhető!

Az óriás ekkor felhúzta felsőajkát, és látni engedte hatalmas agyarait. Hogy, hogy nem, Scarpa rögvest megfeledkezett minden, a vukik szelídségével kapcsolatos mendemondáról. Úgy ítélte, jobb egyenlőre nem erőltetni a dolgot. Megadón tűrte, hogy a szőrös teremtmény kioldozza, és az űrhajó társalgójába vezesse. Ezt a helyiséget ismerte már – kevés társalgó gazdagította ilyen emlékezetes, egyben megrázó élménnyel.

– Üdvözlöm a fedélzeten… őrmester! – Han Solo a kikeményített gallérról olvasta le foglya rendfokozatát.

– Korántsem tartózkodóm itt szívesen – biztosította Scarpa köszönés helyett. –Követelem, hogy rögvest eresszen ki innét!

– Csubi! Légy oly kedves, mutasd meg az, úrnak, merre találja a zsilipkamrát!

Scarpa fejébe láthatólag szöget ütött a dolog.

– Na de… Csak nem akar kidobni űrruha nélkül?

– Hát… – tűnődött a koréliai –… használt mélyűrruhával éppenséggel szolgálhatok.

– Közönséges gyilkosság volna! – A tisztviselő mintha nem is hallotta volna az úriemberre valló ajánlatot. Szája széle enyhén remegett, más azonban nem árulkodott félelméről.

– Más csempészek gondolkodás nélkül megtennék – mondta Solo. – Én viszont, minek tagadjam, nem lennék képes így megölni magát.

Scarpa megnyugodott valamelyest.

– Sejtettem én, hogy Ön voltaképp rendes ember, Solo kapitány.

– Mindazonáltal – folytatta fahangon a koréliai – szabadon sem, engedhetem.

– Akkor mit szándékszik tenni velem? – aggodalmaskodott az őrmester.

Solo úgy tett, mintha ő is épp ezen töprengene. A csend megsűrűsödött a társalgóban – jól hallatszott Scarpa szapora lélegzése.

– Esetleg – kezdte nagy sokára Han – kirakhatnám valami félreeső bolygón, kényszermunkásnak. Még pénzt is kaphatnék magáért…

– Ez rabszolga kereskedelem! Figyelmeztetem, súlyos büntetést von maga után, ha… – Helyzete fonákságát átlátva a tisztviselő taktikát változtatott: – Ezennel ígéretet teszek, hogy amennyiben kitesz egy birodalmi fennhatóság alá tartozó planétán, nem teszek jelentést az ügyről. Majd azt hazudom, hogy váratlanul meghalt egy rokonom, és az ő temetésén jártam.

Han és Csubakka szinte egyszerre nevettek fel.

– Nézze, Scarpa – magyarázta Han. – A jelenlegi fuvar rendkívül fontos számomra. Nem állhatnám, ha beleköpne a levesembe. Egyenlőre itt marad a hajón, aztán majd meglátjuk, mihez kezdjünk magával. Hogy végül futni hagyom–e, vagy viszem követ törni, azt a viselkedésétől teszem függővé. Megértette?

– Tökéletesen – felelte az őrmester, és erőtlenül a játékasztal mellé rogyott.

Valami baj van a világgal – de talán egy élet is kevés lesz, hogy kiderítse, pontosan mi az.

A Falcon bekapcsolt álcázó pajzsgenerátorral várakozott immár órák óta. A Quaron III–at körülölelő erőpajzson egyetlen apró rés nyílt csupán – éppen a főváros és a helytartósági bázis felett – és az is csak nagyritkán, ha utat kellett engednie az aláereszkedő, vagy a légkört elhagyni szándékozó, kifelé igyekvő birodalmi hajóknak.

– Huhh! – sóhajtott fel Han Solo, miután szemrevételezte a helyszínt. – Mi a fenét őriznek itt ekkora erőbedobással? – fordult a házigazdának nevezhető kontyos felé, aki mögötte állt, kezét a koréliai ülésének támláján nyugtatva.

– Bennünket – felelte az. – Harcos népünk még kardokkal is komoly fenyegetést jelent az elnyomóknak.

– Ja, vagy úgy – morogta Han az orra alatt. Kezdett elege lenni a kontyos fickó sovinizmusából.

– Mi a terve, kapitány? – kíváncsiskodott Scarpa a Csubakka mögötti ülésből. – Itt ugyan nem jut át, törődjön bele!

– Álcázva vagyunk, hivatalos közeg úr! Nem tűnt még fel magának, hogy egyetlen hajó sem észlel bennünket? Az a vadászgép még nekünk is repült volna az imént, ha Csubi időben ki nem tér az útjából. Kivárjuk, míg egy nagyobb testű hajó igyekszik befelé, és rátapadunk, mint a pióca. Bejutunk vele együtt, mintha zsinóron húznának! – Kimutatott a pilótafülke ablakán túl, a mély űr egy pontjára. – Látja ott azt a halvány fényfoltocskát?

– Látom.

– Na, látja. Az egy birodalmi csillagromboló. Órák óta itt forgolódik, nagyon úgy fest, hogy befelé készül.

– Akkor miért vesztegetjük az időt, kapitány? Gyerünk, repüljünk melléje! –tanácsolta a kontyos. – Népem várja a fegyvereket.

Solónál betelt a pohár.

– Nézze, uram! Ha már most közelebb óvakodnánk, komoly esélyt adnánk annak a több tucat technikusnak ott a fedélzeten, hogy miközben pusztán unalomból agyafúrtnál agyafúrtabb mérésekkel pásztázzák maguk körül az űrt, kiszúrjanak bennünket. Akkor pedig nagy galiba támadna, mert az ilyen böhöm nagy hajók ellen még úgy sincs semmi esélyünk, ha maga mellettünk harcol. Még akkor sem, ha történetesen kivonja azt a fene veszélyes kardját is!

A kontyos szemei résnyire szűkültek, arcán a harag árnyéka suhant át, ám végül úrrá lett indulatán.

– Ezt még megbánja egyszer, Han Solo!

Csubakka csendesen kuncogott, és bizony Han is a műszerek tanulmányozásába mélyedt, hogy elrejtse mosolyát.

A csillagok parányi izzókként ragyogtak – nem akadt légkör, ami tompítsa, megremegtesse fényüket. Nagy gyakorlatról árulkodott, ha valaki képes volt megkülönböztetni tőlük egy közelben lebegő űrhajót. A karéliainak persze nem esett nehezére az ilyesmi, különösen miután a csillagromboló megmozdult. Tathajtóműveiből innét pusztán apró szikrának látszó tűzcsóva csapott ki, a nagy gép lomhán úszni kezdett a „kapu” irányába.

– Juhíjj, indulunk! – kiáltotta Han. Örömére szolgált az esemény, hiszen rettentően unta már a tétlenséget, szeretett volna mielőbb a védőpajzson belülre kerülni, hogy landolhasson a felszínen, túladhasson a csempészett fegyvereken – de mindenekelőtt, hogy felmarkolhassa végre a maradék tizenkétezret, és eltűnhessen a környékről, méghozzá örökre.

Ujjai szeretettel simultak a Falcon botkormányára, legapróbb mozdulataira is érzékenyen reagált a hajó. Egy birodalmi csillagromboló megközelítése – még felhúzott álcázó–pajzzsal is – azon manőverek sorába tartozott, melyeket soha nem engedett volna át másnak.

A fénypont előbb fényfolttá növekedett, aztán kibontakoztak a részletek is: az ék formájú hajótest, a magasba szökő, kecses parancsnoki torony, az ütegállások tucatjai, a hatalmas fúvókák. Han egyszer járt már egy efféle monstrum belsejében – még egyszer igazán nem kívánt volna

A torony mögé húzódott be. Az álcázópajzs maximális hatásfokon működött, olyannyira, hogy a kapitány a jobb energiaellátás érdekében egy csomó egyéb, nem létfontosságú rendszert ki is kapcsolt. Türelmetlenül dobolt lábával a pilótafülke padlóján. A bejutást illetően sokkal nyugodtabb lett volna, ha a gigász előtt suhan át a kapun, de nem merte megkockáztatni, nehogy az, érzékelők fókuszába kerüljön. Pillanatnyilag biztonságban érezhette magát: híd mögötti terület köztudottan a csillagrombolók berendezéseinek holttere, az emberi személyzet vakfoltja volt…

Reeken kapitány, a Pöröly névre keresztelt birodalmi csillagromboló parancsnoki hídját járta. Az efféle egyszerű manővereket általában segédtisztjei végezték, míg ő – kedvelt szokásához híven – kritikus tekintettel figyelte cselekedeteiket.

Az elsőtiszt – mint már annyiszor – ezúttal is a végletekig alaposnak, bár valahogy határozatlannak tetszett. A másodtisztet már sokkal ígéretesebb tehetségek tartotta. Feltűnően fiatal fickó volt, Reeken gyakorta elgondolkodott, vajon hogyan juthatott máris ilyen magas pozícióba ennyire kevés szolgálati évvel a háta mögött. Kölyök létére kiválóan ismerte az iskolamanővereket, fújta a kötelező elméletet, éles helyzetekben mégis mindig ösztönszerűen döntött – s mindahányszor helyesen! A kapitány nem tartotta kizártnak, hogy a fiúban az Erő halovány szikrája munkál.

Szeretettel nézte: igen, ő lesz az utódja. A jelenlegit majd valami baleset éri, akad néhány megbízható ember a fedélzeten, aki szívesen megtesz egy efféle apró szívességet parancsnokának.

Nos, igen – gondolta. Egy birodalmi csillagromboló személyzete olyan, mint valami népes család: a kapitány korlátlan úr, a rangok pedig – egyfajta módon – öröklődnek. Máshogy nem is lenne elképzelhető. Egy ilyen óriási hajón csak így őrizhető még a több ezer fős személyzet összeszokottsága – a töretlen csapatszellem, amire bármely percben szükség lehet…

Szóval figyelte a fiút, amikor valami szokatlan dolgot vett észre. A kölyök minduntalan hátraforgolódott, nyugtalan tekintettel pásztázva maga mögött a falat. Minden alkalommal elégedetlen arccal tért vissza a munkájához: nem találta, amit keresett.

Reeken mellé lépett, nyugtatólag a vállára helyezte kezét.

– Mi a baj, Marl fiam? – kérdezte.

A fiú értetlenül rázta, a fejét, amúgy határozott tekintetét ezúttal kétségek felhőzték.

– Nem tudom, uram. Folyton úgy érzem, valaki áll mögöttem. Valaki, aki igyekszik elrejtőzni. De hát nincs itt a világon senki…

Hosszú másodpercek teltek, el további szavak nélkül – a Pöröly időközben teljes hosszában átért a kapun – amikor a fiú a homlokára csapott.

– Ó, milyen ostoba vagyok! – kiáltotta, majd a híd személyzetéhez fordult. Pattogó hangon adta ki a parancsokat:

– Azonnal állítsák meg a hajót! Térsűrűség–mérés, különös tekintettel a híd mögötti zónára! Gyorsan!

Reeken még mindig nem értette, de nyomban félrelökte az ott lábatlankodó elsőtisztet, és rábólintott a kölyök utasításaira.

Vártak. Pillanatok alatt elkészültek a mérések. Az eredményt hangosan kiáltotta feléjük az érintett technikustiszt a híd túlsó oldaláról:

– Nyolcvan tonnával több, uram! Marl a kapitányra pillantott.

– Ettől tartottam! Valaki bejött velünk az erőpajzs mögé. Álcázó generátort használ.

Reekennek több sem kellett, haladéktalanul visszavette a parancsnokságot.

– Vonósugarakat a tat irányába! Vak pásztázás indul. Ha kifognak valamit, rögtön jelentést kérek!

Teltek a percek. A csillagromboló lelassult, de már rég áthaladt a kapun.

– Az ötös nyaláb elkapott valamit uram! – jelentette az egyik operátor. – Menekülni próbál. Meglepően erős motorja lehet.

– Húzzák a fedélzetre! Most már nem léphet meg. A kapitány összekulcsolta két kezét a háta mögött, és elégedetten tekintett a kölyökre. Nem talált okot arra, hogy tovább halogassa, amit már amúgy is régóta tervezett:

– Elsőtiszt! Le van váltva! Mától maga a jobb kezem, Marl! Kövessen: lemegyünk a dokkba. Szeretném látni, mit csíptünk el.

Mire leértek a liften, a foglyul ejtett hajó már bent állt a Pöröly óriási dokkjában. Látszani továbbra sem látszott, a térsűrűség–érzékelők azonban elárulták jelenlétét.

– Mennyi a súlya? – kérdezte Marl egy hozzájuk lépő technikustól.

– Úgy húsz tonna lehet, uram.

– Tehát nem egyedül volt bólintott a kölyök. – Sejtettem.

Reeken, tekintélyével mit sem törődve, fergetegesen átkozódott. Nem láthatta a mögötte álló újdonsült elsőtiszt arcán a megvetést.

– Tegyék láthatóvá! – parancsolta.

Feleslegesen. Vibráló fényjelenség kíséretében lebomlott az álcázópajzs, mögötte feltűnt a befogott űrhajó. Szürke páncéllal borított, mantarájára emlékeztető, kisméretű gép volt. Nyitott zsilipajtajában egy szőke, sörtehajú férfi állt. Rettentő dühösnek látszott.

HARMADIK FEJEZET

Han Solo elégedetten dőlt hátra a pilótaszékben. A bolygó atmoszférája körülölelte a Falcont felhők kavarogtak alattuk. Nagy sokára megpillantották a felszínt is: a sárgásbarna kontinensek között óriási, azúrkék óceánok terpeszkedtek. Városoknak, civilizációnak idefentről nyomát sem látták.

Solo elragadtatva csodálta a tájat. Kedvelte az efféle bolygókat, ahol sok a víz, sok az erdő, manapság bizony ritka az ilyesmi. Ahol tanyát ver a császári adminisztráció, ott hamarosan szürkésfehér acéltornyok, műkő paloták, irdatlan hangárok, raktárak, nőnek ki a földből, a talajon csővezetékek futnak, a kristályosan ragyogó folyamok tisztátalant opálos színt nyernek, a légkör nyugtató csendjét fél– és leszálló űrhajók hajtóműveinek dübörgése töri meg. Támaszpont támaszpont hátán, rengeteg katona, rendszabályok, börtönök. Meg tudta érteni ezeket az embereket, ha mindebbe nem hajlandók belenyugodni, s, ha kell, akár fegyvert is ragadnak, hogy elűzzék a galaxis legveszedelmesebb kártevőjét, a Birodalmat.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy efféle szabadságharcos eszmék ösztönözték, amikor rábólintott erre az egész fegyvercsempész–üzletre, de tagadhatatlan, hogy a pénz mellett ez, is szerepet játszott. Solo általában nem végzett olyan munkát, ami ellen saját, meglehetősen szabados erkölcsi érzéke tiltakozott. Bizony, korántsem volt olyan kőszívű alak, amilyen világéletében lenni szeretett volna. Talán ha nem lennének többé anyagi természetű nehézségei – amit nehezen bírt elképzelni –, az afféle, izgalmas szórakozási formákra is jutna ideje, mint például a szabadságharc…

És ha mégis a Felkelők Szövetségéhez csatlakozik ott a Premonton, amikor jótékonysági rohamában – és mellesleg a szép Kirra Mallowy kedvéért – nekik ajándékozta Kukát, és a gyomrában lakozó kis szuperszámítógépet, Kék Maxot…?

– Kapitány…

Han felrezzent. Hát igen. Se Kuka, se Max, és messze járnak már az ősöreg, minden őrültségre kapható Nomádok is, akik egy csata erejéig maguk közé fogadták. A felkelők pedig… nos, ezen ráér még töprengeni.

A kontyos irányította őket a titkos leszállóhely felé. Az álcázópajzs továbbra is kifejtette jótékony hatását: elrejtette őket a földi radarok pásztázó sugarai elől. Egy völgykatlanba ereszkedtek alá.

A festői táj vadjai és madarai rémülten lapultak a dübörgés hallatán. A tóparton patás állatok ittak a kristályosan áttetsző vízből, a közelükben macskaszerű nagyragadozók kushadtak a magas fűben – a mai vadászat kudarcba fulladt.

– Szeretem a hazámat – közölte váratlanul a kontyos. – Mindennél jobban szeretem, ez vezérli a tetteimet, bármit cselekedjek is. Ha netán nem érti majd, Han Solo, hogy mit és miért teszek, gondoljon erre!

A koréliai nem felelt. Azt mérlegelte, vajon egyszerű érzelemnyilvánítást, avagy burkolt fenyegetést hallott–e.

– Állj! – kiáltott most a kontyos. – Az a kisváros az! – mutatott a tó partján meghúzódó apró településre. – Villantsa fel négyszer a fényszóróit, kapitány! Az enyémek tudni fogják, hogy visszatértem.

Alant, a kanyargós utcákon, az igazi, egy–két emeletes kőházak között emberek tűntek fel, és az égre bámultak, tenyerükkel takarva el szemük elől a napot. a Millennium Falcon egy kőkockákkal burkolt, tágas tér felett lebegett, ide sereglettek hát a városlakók.

– Ha alám állnak, nem fogok tudni leszállni! – aggodalmaskodott Solo.

– Nyugodtan kezdjen el ereszkedni –tanácsolta a szikár férfi. Majd félreugrálnak.

– Hát jó – vonta meg vállát a koréliai. – Maga tudja.

Azzal óvatosan csökkentette a tolóerőt: a Falcon lassan süllyedni kezdett. A téren felkavarodott por, falevelek jártak táncot a levegőben. Az összeverődött nézősereg fürgén utat nyitott a hajónak, gyűrűt alkottak körülötte. A hajó támlábai elérték a talajt, a vízszintező hidraulika halkan zümmögve tette a dolgát, mígnem a törzs megállapodott. A por leülepedett, a bámészkodók közelebb merészkedtek.

Az űrhajó rámpája lejjebb ereszkedett, a nyílásban két férfi tűnt fel. Az egyik szürke öltözéket és kontyot viselt, a másik katonai nadrágot, fehér inget és mellényt, számos kisebb–nagyobb zsebbel. Integettek.

A legelőkelőbb helyi klán feje nyomakodott az előtérbe. Korosodó, aszott testű ember volt, őszülő haját szintén – úgy tetszett, a helyi divat ezt követeli – kontyba kötötte. Oldalán kard függött.

Solo kísérője tanácsokat suttogott a koréliai fülébe:

– Hajoljon meg, és üdvözölje elsőként! Nálunk az ilyesmi a megkülönböztetett tisztelet jele.

Han néhány pillanatig tétlenkedett, hiszen nem tudta, miért is kellene így éreznie a másik iránt, de aztán ráébredt: ha másért nem is, korára való tekintettel mégiscsak tisztelet illeti az idős férfit. Különben is, jobb békességben maradni az őslakókkal – legalább addig, amíg kifizetik.

– Örülök, hogy megismerhetem önt, uram – mondta.

A vénség is fejet hajtott, majd recsegő, száraz hangon viszonozta a köszönést.

– Üdvözlöm bolygónkon, a Quaron III–on. Elhozta–e népüknek azt, amire úgy áhítozunk…?

Solo örömmel nyugtázta, hogy errefelé láthatólag szeretnek beszélni az üzletről, és nem vesztegetik az időt felesleges szócséplésre.

– Hiánytalanul – felelte. – Ám akadnak még bizonyos…

– Tartozásaink – vágott közbe az öreg határozottan. – Megnyugtatom, nem feledkezünk meg a magával szemben fennálló kötelezettségeinkről. Meg fogja kapni, ami megilleti

– Remek, remek! Akkor talán nyélbe is üthetnénk, az üzletet igazán nem szándékozom hátráltatni önöket a szabadságharcban…

– Ah! – bólintott az idős kardforgató. – Látom, ön a tettek embere. Kérem, kövessenek hát!

– Az elsőtisztem a hajón marad! –szögezte le Han. – Remélem, megfelel így is.

– Ó nem, nem! – tiltakozott a másik.

– Kérem, jöjjenek mind! Népem látni kívánja a hősöket, akik elhozták számára a szabadság zálogát!

A kontyos oldalba bökte Solót.

– Ne utasítsa vissza a meghívást! Súlyos tiszteletlenség lenne.

– Ha kívánja – folytatta az öreg –, őröket is állíttathatok a hajó köré, bár ez merőben felesleges.

– Csubi, gyere ki! – kiáltott be az űrhajóba Han megadóan.

– És a rendőr? – Csattant fel a kontyos a kelleténél kicsit tán keményebben.

- Ő? – legyintett a kapitány. – Ő fogoly, igazán nem nevezhető hősnek. Érdemeink sértő kisebbítése lenne, ha a társaságunkban mutatkozna a nép előtt. Ezt be kell látnia! – Ismét befelé fordult: – Scarpa, zárja be utánunk az ajtót!

A kontyos feldúltan adta be a derekát.

– Nos, jó, legyen. A tisztviselő marad. Ebben a pillanatban jókora zsivaj támadt a téren, és bizony időbe telt, mire Han felismerte, hogy azt Csubakka feltűnte okozta. A vuki ott állt a Falcon zsilipajtajában, hatalmas termete és rémítő fogazata itt is, mint mindenütt, kiváltotta az erőnek kijáró tiszteletet. Mancsában nyílpuskaszerű sugárvetőjét szorongatta.

A menet elindult. Középütt négyen baktattak: Han, Csubakka, a kontyos és az idős klánvezér. Kíséretükül nyolc fiatal kardforgató szegődött, négy elől, négy hátul. Han Solo úgy döntött, eljött az ideje, hogy hangot adjon a kíváncsiságának:

– Mondja, uram – fordult az öreg felé –, maguknál afféle népszokás, hogy mindenki karddal jár?

– Ó igen – felelte az. – Mint bizonyára tudja, a Birodalom tiltja számunkra a lőfegyverek birtoklását és viselését.

– És… hogy is mondjam… Szóval, mielőtt idelátogatott volna a Birodalom… – Han igyekezett kerülni a megszállás szó használatát –… akkoriban is használtak pengéket?

Őszintén szólva valami efféle választ várt: Nem láttuk szükségét!, vagy: Ki ellen fordítottuk volna?, ám ehelyett a következőt kapta:

– Azelőtt, sajnos, nem ismertük a lőfegyvereket.

A koréliai annyira meglepődött, hogy kimondta, ami épp a fejében járt, holott üzleti ügyek intézése közben ilyesmi soha nem szokott megesni vele:

– Ezek szerint az is törvénybe ütközik, hogy én és elsőtisztem lőfegyvert hordunk magunknál?

Az öreg szomorúan bólintott.

– Attól tartok, hogy el is kell követnem azt a tiszteletlenséget, hogy mivel maguktól nem szolgáltatták be, el kell kérnem önöktől. Ebben a városban ugyanis én felelek a törvények betartásáért.

Solo arcvonásai nyomban megkeményedtek.

– Félek, hogy nekem meg azt a tiszteletlenséget kell elkövetnem, hogy nemet mondok – közölte.

Egyelőre ennyiben maradtak.

Keskeny utcákon haladtak tovább, földszintes vagy egyemeletes házak között. A Falcon kapitánya elmaradottnak találta a bolygót – úgy néhány évezreddel.

Már odafentről, az űrhajóból kiszúrt valami különöset a városka egyik tágas terén: a közepén terjedelmes szalmaboglya állt, de akkora, ami alatt még a Falcon is kényelmesen elfért volna. El is határozta, hogy ha jut rá ideje, közelről is megszemléli majd. Most, mikor éppen ezen a téren haladtak keresztül, gyanútlanul közel lépett hozzá, és beletúrt – kedvelte a szalma illatát. Ekkor erős rúgás élte a hátát, és betaszította a boglyába. A feje váratlanul valami keménynek ütközött, ami fémesen kondult. Vadul igyekezett kiszabadulni, hogy durván felelőségre vonja a támadót, ám belegabalyodott az egyik rögzítő hevederbe.

Közben a téren heves verekedés vette kezdetét. Csubakka, amikor látta, hogy barátját a kísérők egyike lerohanja, dühödt ordítással vetette magát a kontyosra. Ám az egy kígyó hajlékonyságával tért ki a termetes vuki elől, ügyes mozdulatát a mögötte álló kísérő bánta, aki ily módon egyszer csak szemben találta magát a bősz óriással. A hatalmas mancsok megragadták – a fickó lábai legközelebb csak jó néhány méterrel arrébb érezhettek újra talajt maguk alatt.

A többi férfi sem maradt tétlen: Csubakka nyilalló fájdalmat érzett a hátában, amikor egyikük a legnagyobb hidegvérrel levágta róla a vállára vetett sugárvetőt. A borotvaéles penge nem csak a fegyver tartószíját, de a vuki irháját is átvágta. Pillanatok alatt vér öntötte el a selymes fényű szőrt, a sugárvető jókora koppanással a kövezetre hullott. Csubakka üvöltve perdült meg: nyolc csillanó bőrű acélkígyóval nézett farkasszemet. Nyomban lehajolt, hogy felkapja a földről fegyverét, ám az eddig nyugodtan álldogáló és szemlélődő öregember ekkor egy hihetetlenül fürge és könnyed cigánykerék kíséretében elhalászta azt az orra elől.

A vuki hirtelen rettentő borúlátó lett a csetepaté kimenetelét illetően, ezért hátralépett, teleszívta tüdejét levegővel, és népének vérfagyasztó csatakiáltását hallatta. Úgy határozott, inkább meghal, mint hogy fogságba kerüljön. Rohamra indult.

Han Solo megelégelte kiszolgáltatott helyzetét, és nagyot rántott a karjára tekeredő szíjon. Az időjárás viszontagságainak kitett holmi meglehetősen elnyűtt állapotban lehetett már, mert nyomban elszakadt. Szalmaözön zúdult a téren verekedőkre, beterítve vukit, embert egyaránt. Őrült vagdalkozás kezdődött, fájdalomkiáltások töltötték be a levegőt – és persze szalmatörmelék.

Han és Csubakka – nem győzve áldani a sorsot – sebesülten ugyan, de elsőként került ki a merőben szokatlan aratásból.

Nyakukba szedték a lábukat, és rohantak, ahogy csak bírtak, vissza a Falcon irányába – azaz inkább arra, amerre az űrhajót sejtették. Hamar eltévedtek. Han szitkozódott.

– Itt állunk egy lerobbant város kellős közepén, egy csomó felbőszült borbély kerget bennünket óriási, véres borotvákkal, és nekünk fogalmunk sincsen, hogy merre hagytuk a hajót! Csubi, miért nem figyelted az utat? Most hogyan lógunk meg innét?

Csubakka bús morgással biztosította afelől, hogy vele érez, majd néhány aprósággal egészítette ki a képet.

– Megsebesültünk, és csak egyetlen sugárvetőnk maradt: nagy újság! – füstölgött a koréliai, aztán mélyet sóhajtott. – Remélem, annak az ostoba rendőrnek lesz annyi esze, hogy bezárkózik a Falconba, és nem enged be egy lelket sem. Kétlem, hogy a kardok átvágnák az űrhajópáncélt. – Helyzetükön mit sem könnyített ez, a felismerés. – Mindjárt… mindjárt kitalálok valamit!

Lógó orral ballagtak tovább.

– Mondd – kíváncsiskodott kis idő múltán Han –, megnézted te egyáltalán, hogy mi rejtőzik a szalma alatt?

Csubakka a fejét rázta.

– Mert én igen. Kapaszkodj, ha van mibe: egy űrhajó! Na és nem is akármilyen…

A vuki izgatottan közbevágott, hogy elmondja: szerinte a Gritt dokkjában látott rájaűrhajóról van szó.

– Mellé – ingatta a fejét Han. – Ennyire azért nem vészes a helyzet. Persze ki tudja… Emlékszel még Casparra, és hajójára, a Csillaglovasra?

A vuki bólintott. Pont ő ne emlékezne?

– Nos, a Csillaglovas rozsdásodott odabent. A legjobb csempészhajó, amit valaha is összeeszkábáltak, a galaxisban… persze a Falcon után. Nem is merek arra gondolni, mi történhetett szerencsétlen Casparral, hogy hagyhatta, hogy efféle, özönvíz előtti parasztcsendéletet csináljanak a hajójából? Kedveltem a fickót…

Csubakka felmordult:

– Jó, jó, akadt vele némi nézeteltérésem azt a három tonna ötvözetet illetően. De nekem volt igazam. – Aztán, mielőtt elsőtisztje bárminemű megjegyzést fűzhetett volna az elhangzottakhoz, hozzátette: – A vitát pedig nem tűröm!

A vuki gurgulázó kacajra fakadt, és barátja hátát veregette széles mancsával.

– Őrülök, hogy legalább neked jó kedved van – köhögte Han keserűen.

Scarpa, amikor magára maradt a Falcon fedélzetén, először nem tudta, mitévő legyen. Csodás alkalom kínálkozott arra, hogy az űrhajót hatalmába kerítve szabadon elrepüljön oda, ahová kedve tartja.

Ennek egyetlen apró akadályát látta csak – nevezetesen azt, hogy nem értett az űrhajózáshoz. Semennyit sem. Marad tehát a szárazföldi hadművelet. Először is engedelmeskedni fog Han Solónak. Na, nem azért, mert hosszú távon is ez a szándéka, hanem mert jelenleg semmi más nem jut az eszébe…

Kisietett, hogy bezárja a Falcon ajtaját. Éppen időben érkezett, tucatnyi kontyos, kardos fiatalember tartott az űrhajó rámpája felé. Scarpa rájuk mosolygott, majd az utolsó pillanatban megnyomta a zárógombot. A súlyos fémlemez hangos döndüléssel zuhant alá, közvetlenül a fickók orra előtt. Azok dühödten verték öklükkel a páncélt, de olyan holmijuk nem akadt, amivel kárt tehettek volna benne.

Az őrmester ezek után nekilátott, hogy tönkretegye a zárelektronikát. Akciójával pusztán az volt acélja, hogy Han Solót is kirekessze. Fogta a társalgóban talált lézerpisztolyt és szétlőtte a kapcsolótáblát. Úgy számolt, hogy, ezen a látnivalóan elmaradott bolygón egyetlen hatalomnak akad elég hatékony fegyvere ahhoz, hogy kiolvassza az ajtót, az pedig a Birodalmi Helytartóság. Az az apróság, hogy a továbbiakban ő maga sem képes kijutni, nem aggasztotta, először azért nem, mert eszébe sem jutott, később pedig már nem zavarta, hiszen ráakadt a hajó élelmiszerkészletére, és rájött, hogy akár évekre is elegendő táplálék áll a rendelkezésére.

Az, hogy döntésével esetleg veszélybe sodorhatja Han Solót és vuki bűntársát – hiszen, a kényes áru ténykedése folytán hozzáférhetetlenné vált – meg sem fordult a fejében. Talán ha erre is kiterjed a figyelme, merőben másként cselekszik, mert kemény öklű, de rendkívül lágyszívű embernek ismerte önmagát.

Visszabaktatott a pilótafülkébe, és elhelyezkedett a rádiós székében. Hozzálátott, hogy megfejtse a készülék kezelésének feladványát. Ha csak egyetlen mondatot képes eljuttatni a helytartói székhelyig, máris nyert ügye van.

Az unalom elűzése végett magában beszélt:

– Scarpa rendőrkapitány… Nem! Helytartó úr, ha lenne szíves fogadni Virgill bolygó kormányzóját… Nem, ez így nem jó! Scarpa szenátor úr, Virgill bolygó kormányzója esedezik kegyességednél audienciáért. Szíveskedik méltóságod meghallgatni?

Ujjaival intett, hogy jöhet a pasas.

– Ah, kormányzókám! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? És a kedves felesége, Szarné?

– …?

– Ó igen, jól hallotta: Szarné! Merthogy maga egy szar alak, kormányzókám! Bizony hogy szar! Ha–ha–ha!

Jóízű nevetése folyosóról folyosóra visszhangzott a Falcon kihalt fedélzetén.

– Arra gondoltam – folytatta –, hogy maga őrmesterként… illetőleg szarmesterként… ha–ha–ha… tevékenyebben szolgálhatná a Birodalmat. Lehetne magával…trágyázni!…

– Hm…hm. Mondja csak kormányzókám, ért maga a rádiókhoz? Hm…hm… Azt mondja, itt kell bekapcsolni? Hát legyen: megnyomjuk, felkattintjuk…Bravó kormányzókám, hisz ez már zúg! Hová kell itt beszélni, he?

– Halló, halló, van ott valaki?!

– Mi kell? – hallatszott a hangszóróból.

– Scarpa szenát… izé őrmester vagyok a Virgill bolygóról. Azazhogy nem onnan beszélek, csak ott vagyok állományba véve, és most nem hivatalos úton, vagyishogy elraboltak, de hatalmamba kerítettem, és most már minden rendben, csak nem tudok repülni. Na de ez egy hosszú történet. Az ott a Birodalmi Helytartóság, ugye?

Rövid csend a másik oldalon.

– Igen, persze, Birodalmi Helytartóság. Mit óhajt?

– Olyan ismerős a hangja! Nem szolgált maga véletlenül azelőtt a virgilli rendőrségnél?

– De igen, igen, a rendőrségnél! Hát persze, szolgáltam ott!

– Ó de örülök! Maga a Virgillen is született, vagy csak élt ott egy ideig? Mert én odavalósi vagyok. Bizonyára látta azokat a csodás virgilli óriásfenyőket ábrázoló képeket, nos, én ott születtem, azokban a hegyekben, ahol nőnek…

– Hm… Nem térne a lényegre, őrmester?

– Ó persze, persze! Bocsásson meg. Szóval az történt… – És Scarpa nagy vonalakban vázolta az eseményeket, melyek Virgillről való elragadtatása óta történtek.

– Nyugodjon meg, Scarpa őrmester: most már minden rendben lesz! – szállt az éteren át a megnyugtató hang. – Azonnal küldök magáért egy különítményt. Maradjon a helyén, ne nyúljon semmihez! A rádiót is kapcsolja ki… Az a piros gomb kell magának, ott jobbra!

– Vettem! – lelkendezett Scarpa. Engedelmeskedett, majd nagyot sóhajtva hátradőlt a székben. Megcsinálta! Most, már ha akarná, sem kerülhetné el az előléptetést. De nem akarta, jaj, dehogyis akarta!

– Ez a hülye azt hitte, én vagyok a Birodalmi Helytartóság! – fakadt ki Solo. Hozzábabrált a rádióhoz! Ha valamit tönkretesz, hát és esküszöm… – Hogy mire esküszik, az hirtelen nem jutott az eszébe.

Csubakka baljós hörrenéseket hallatott.

– Ez az! – kapott a szón a koréliai. –Akármi legyek, ha le nem tépem neki! Vagy valami egészen hasonló… Csubikám, jussunk el valahogy a Falconhoz! Várj csak: keressünk egy magas fát, arra felmászol, és igyekszel megkeresni a hajót.

A vuki aggodalmasan dörmögött valamit.

– Hogy vennének észre?! Terepszínű vagy!

Így is cselekedtek. Mivel a vukik népe mamutfákon élte emberi léptékkel mérve örökkévalóságnyi életét, Csubakkának igazán nem esett nehezére felkapaszkodni az ágakon. Odafent átkarolta a fatörzset – barna bundája remekül harmonizált a kéreg árnyalatával –, hosszan szemlélődött, majd leereszkedett, és beszámolt Hannak a látottakról. A Falcon kétsaroknyira áll csak tőlük, épp abban az irányban, amerre eddig is haladtak. Ha nem torpannak meg itt, már régen ott lehetnének, ám talán jobb is, hogy nem úgy történt, mert a téren tucatnyi kardforgató hemzseg a hajó körül. Ha történetesen váratlanul toppannak eléjük, azok bizony könnyedén elfogják mindkettőjüket.

Így azonban módjuk nyílt tervet szőni.

– Közel lopódzunk hozzájuk, amennyire csak lehet – sziszegte Han. – Én közéjük lövök, aztán futunk a zsilipajtó felé, akár a nyulak. A rámpáról fedezlek, míg te felszaladsz, és a speciális kóddal kinyitod az ajtót. Jó terv, nem igaz?

Csubakka ezúttal elfelejtett lelkesedni.

Kapualjtól kapualjig lopóztak. Han erősen szorította sugárpisztolya markolatát, akció előtti szokott magabiztosságát ezúttal valami megmagyarázhatatlan balsejtelem fertőzte.

– Csubi – igyekezett fényt deríteni a dologra –, biztos, hogy tudod a speciális kódot?

A vuki felháborodottan tiltakozott.

– Akkor nem lehet baj – legyintett a kapitány, feledve korábbi nyugtalanságát.

Elérték a teret. Egy hordó mögött húzódtak meg, onnét tartották szemmel a környéket. Középén, lezárt zsilipajtóval, ott állt a Falcon. Mindenütt kardforgatók tüsténkedtek, kisebb csoportok tömörültek, láthatóan kívülről jövő támadástól tartva.

– Csubi! – suttogta Han elkeseredve

– Ezek várnak ránk!

Aztán dühödten mutatott a tér túlsó oldalára, ahol valami olyat pillantott meg, ami végkép kihozta a sodrából: nagy mennyiségű, gondosan elkészített szalmát.

– A rohadtak! – sziszegte gyűlölködve.

– Már a szalmát is összehordták! De ebből nem esznek! Az én hajómat nem fogják boglyába temetni – megakadályozzuk, ha addig élek is!

Csubakka borúlátóan kifejtette: nagyon úgy néz ki, hogy tényleg csak addig

él.

De Han ezt már meg sem hallotta, kiugrott a hordó mögül, és vad lövöldözésbe kezdett – arra azért gondosan ügyelve, hogy ne az emberekre, csak a földre célozzon.

Rohangálás kezdődött a téren. Az őrök fedezéket keresve lapultak meg – hiába, nem szoktak a tűzpárbajhoz. A Falcon legénysége ekkor egy emberként előrelendült, hogy rohammal vegye be a hajót. Minden különösebb akadály nélkül eljutottak a rámpáig, ahol Han megtorpant, hogy a megbeszéltek szerint fedezze barátját, aki felszaladt, s az ajtózárat vette kezelésbe.

Két óriási ugrással fent termett, és már gépelte is be a speciális kódot a zárelektronika kapcsolótábláján.

Semmi sem történt. Megpróbálta még egyszer. Az eredmény: semmi.

– Csubi, a mindenit, siess már! – hallatszott odafentről a koréliai kiáltása. Jó oka volt a nyugtalanságra: a kardforgatók feltápászkodtak, és kimért, méltóságteljes léptekkel közeledtek a hajó felé, Láncot alkottak, csak úgy sütött belőlük az elszánás, hogy többé nem riadnak meg a lábuk előtt csapkodó lézersugaraktól, és akár a halálba is belegyalogolnak, ha úgy követeli a kötelesség.

Csubi bús vuki bőgés kíséretében verte a makrancos ajtót hatalmas ökleivel. Han idegesen üvöltötte:

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy az a barom zsaru elcseszte a zárat?!

Az őrök lába ekkorra már csaknem a rámpát tapodta, hiába lövöldözött eléjük elkeseredetten. Egy idő után le is eresztette a sugárfegyvert – nem érzett magában erőt ahhoz, hogy lemészároljon több tucatnyi, nos, fegyvertelen embert.

– Oké, uraim! – kiáltotta. – Csak semmi heveskedés: megadjuk magunkat!

A Vihar nesztelenül suhant az alkonyi táj felett, szürke páncélja közel láthatatlanná tette az ég hasonló színű háttere előtt. Repülési magassága – az a néhány centiméter – olyan elenyészően kevés volt óriási sebességéhez képest, hogy az avatatlan szemlélő egyszerű siklónak vélte volna.

A Vihar elkészülte előtt ilyesmire egyetlen űrhajó sem lett volna képes, még ha akad is olyan őrült pilóta, aki netán megkísérli. A modern technika e csodája számára azonban ez sem lehetett több egyszerű rutinfeladatnál.

Go Rien Moss hátradőlt kényelmes, fekete kárpitozású pilótaülésében, úgy figyelte a fedélzeti számítógép kijelzőit. A repülés élvezetén túl egyetlen helyzetet tudott volna elképzelni, amikor átvenné az irányítást az elektronikától: a harci szituációkat. Az intuíció, a cselvetés még mindig nem tartozott a komputerek erősségei közé. Sokan próbálkoztak már efféle programok készítésével, de az ember mind felett győzedelmeskedett. Talán így lesz ez az idők végezetéig. Go Rien Moss úgy vélte, azért történhet így, mert a gépek nem részei a mindent betöltő Erőnek, következésképp nem is részesülnek áldásaiból. A mesterséges intellektus végeredményben nem más, mint elvont matematika, az intuíció pedig könnyen definiálható úgy, mint mindaz, ami ezen kívül esik – kibékíthetetlen hát az ellentét.

A szántóföldeken egy pillanatra szüneteltették sokrétű tevékenységüket a mezőgazdasági droidok, amikor a Vihar elsuhant mellettük. Ha esetükben egyáltalán beszélhetünk efféle komplex reakcióról, hát meglepődtek.

A távolban feltűntek a kisváros fényei. Jól látszottak már ilyenkor, alkonyat idején is: a magas hegyek árnyéka jóval napnyugta előtt homályba borította a völgyet. A hajó a tó fölé ért, víz spriccelt szerteszét – az elektronika növelte a repülési magasságot. A hajó fenéklemezén a szürke páncélról csöpögött, a felfröccsent víz, ám az erős menetszél hamar felszárította. Egy messzire kimerészkedett halász ladikjával együtt belefordult a tóba, öklét még hosszan rázta a tovatűnő fantom után.

Az eszeveszett száguldás csak közvetlenül a város kikötője előtt ért véget. Az űrhajó lassan megállapodott, mígnem már mozdulatlanul lebegett a víztükör felett – akár valami technokrata csendélet. Go Rien Moss mélységméréseket végeztetett a számítógéppel, hogy meghatározza a környék legmélyebb pontját. Mikor meglelte, memorizáltatta a helyet, majd a legközelebbi móló mellé kormányozta a gépet, oly közel, hogy száraz lábbal kiszállhasson. Miután ez megtörtént, a hajó visszatért a jegyzett pozícióra, és lomhán alámerült a habokba.

A birodalmi fejvadász apró mosollyal figyelte a manővert – szerette a Vihart. Ahogy az utolsó hullámok is elsimultak, zsebre vágta a hajó apró távirányítóját, és sarkon fordult.

Ezen a késői órán már kevesen járták a városka utcáit. Ő ezek útjából is gondosan kitért. Az emberiség zöme által oly rég elfeledett ösztönök vezették lépteit a helyes irányba.

Kettesben maradtak a szűk cellában. Csak a mennyezet alatt nyílt egy apró ablak, erős vasráccsal járhatatlanná téve. Han Solo dühödt vadként járt fel s alá a helyiségben.

– Bravó! – korholta önmagát. – Ide vezet a humanitás!

Csubakka fájdalmas üvöltéssel járult hozzá az elhangzottakhoz – bár dühe jórészt az érzékeny szaglását bántó, mindent átható dohbűznek szólt.

– Az élet csupa megpróbáltatás, de a jó végül mindig elnyeri méltó jutalmát – idézett Han valami divatjamúlt bölcselőtől. – Vagy totál hülye volt az ürge, aki ezt állította, vagy azóta gyökeresen megváltozott a világ – bosszankodott.

Csubakka az előbbi mellett foglalt állást.

Alaposan megvizsgálták börtönüket: benyomásaik holmi ősi tömlöcre utaltak. Egyetlen apróság akadt csupán, ami nem illett a képbe: az elektronikus zárral felszerelt titánötvözet cellaajtó. Hamar felismerték, hogy ezen bizony nem jutnak át erőszakkal. Jobban járnak, ha inkább a falba fúrnak alagutat. Száz–százötven esztendei kemény munkával bizonyára ki is bukkannak – valahol.

– Csubi – tárta szét karját a koréliai van valami ötleted?

De a vuki csak búsan morgott, és rázta loboncos szőrzet koronázta kobakját. Gondosan megszaglászta az egyik sarkot, fintorgott, mancsával félresöpörte a földről a mocskot, majd leült. Busa fejét két halált hozó tenyerébe temette, miközben szomorú vuki–dalt dúdolt.

Telt–múlt az idő: a parányi ablakon túl lebukott a nap, felragyogtak a csillagok. A Quaron III. holdtalan világnak bizonyult.

– Mondd, Csubi. – szólalt meg nagy sokára Han –, szerinted mi a szándékuk velünk?

Barátja hosszas előadásba kezdett a vukik morgásokból és vakkantásokból álló nyelvén.

Han Solo persze minden szót értett.

– Nos, elég logikusan hangzik – bólogatott, miután meghányta–vetette magában a hallottakat. – Ha megölnek bennünket, talán soha többé nem férnek a becses árujukhoz. Ez még remek: ütőkártya lehet alkalomadtán. A kérdés csak az, lesz–e módunk kijátszani… Semmiképp nem szabad elárulnunk, hogy mi sem vagyunk képesek bejutni a Falconba – ha megneszelik, elvesztünk. Ó, bárcsak odabent lennénk már! – sóhajtotta. – Tartok tőle, hogy az a barom Scarpa egyszerűen szétlőtte a zárát… pedig akkor nekünk is lőttek! –tette hozzá fanyar mosollyal.

Csubakka bólogatott.

Az újból megsűrűsödött csendet az elektromos zár zúgása törte meg. A zárnyelvek halkan kattogtak, ahogy sorra húzódtak vissza a falba, körben az ajtó peremén. A súlyos lemez megmozdult, lassan nyílni kezdett kifelé. A feltáruló nyílásban két férfi állt – egyikük Solo, másikuk Csubakka lézerfegyverét szorongatta a markában. Egyenesen a rabokra céloztak. A szikárabbat nyomban felismerték: a kontyos volt az.

– Üdvözlöm, Han Solo – mondta.

– Marhára őrülök én is – biztosította Han, és alighanem további gorombaságokat is a fejéhez vág, ha Csubakka gyors morrantása nem figyelmezteti, hogy okosabb most csendben maradnia.

– Vigyázzon azzal a fegyverrel, mert nemcsak hogy nemtelen, de veszélyes eszköze is a harcnak – ironizált jobb híján. – Könnyen elsülhet!

A kontyos figyelmen kívül hagyta szavait.

– Klánunk tiszteletbeli feje találkozni kíván magával, Han Solo – folytatta zavartalanul.

– Pusztán az a kérdés, én vajon látni vágyom–e őt?

A szikár férfi rosszallóan összehúzta a szemöldökét.

– Ne legyen tiszteletlen, Han Solo. Említettem már, hogy mifelénk a tisztelet és az udvariasság nélkülözhetetlen jellemvonás.

– Teszek a… – kezdte volna bővebben kifejteni véleményét Han, de barátja máris az alkarjára helyezte súlyos mancsát, és erősen megszorította azt: Higgadtabban, hé! – Teszek – fejezte be a koréliai kissé sután, aztán csak legyintett, – Gyerünk, ne várjon hiába az üzletvezető…!

Zegzugos földalatti folyosókon haladtak, Han már régen elveszette az irányérzékét, de nem tartott attól, hogy egyedül kell majd visszabotorkálnia börtönébe. Sok helyütt újabb és újabb kardforgatók mellett siettek el, sőt, néhol még asszonyokat és gyerekeket is láttak.

Végül egy csigalépcsőhöz értek, ezen felfelé indultak el. Solo úgy tippelte, több szinttel a földfelszín fölé jutottak már, mire egy tágas terembe léptek. Pontosan velük szemben a helység túloldali fala előtt pulpitus emelkedett, amin egyetlen, kényelmes, trónszerű szék állt. Álarcos férfi foglalt benne helyet, valójában a nemét is csak gazdag kelméből készült ruházatának szabása árulta el. Oldalán – micsoda fényűzés! – lőfegyver függött, s nem is akármilyen: egy birodalmi lézerkarabély.

Kétoldalt, a trónig vezető, szőnyeggel leterített út mentén szürke ruhás, kontyos férfiak álltak, karddal az övükön.

– Látom, tömegtermék vagy… – súgta Han a kontyosnak, majd, mivel eszébe ötlöttek annak a tiszteletről mondott szavai, hozzátette még:…uram!

Ez már soknak bizonyult. A fickó visszafojtott érzelmekről tanúskodó arccal sziszegte:

– Kettőnél tart, Han Solo. Háromnál megölöm!

Lassú menetben járultak a trónon pöffeszkedő alak színe elé.

– Hajoljon meg! – suttogta a kontyos, meg ragadta Solo tarkóját, és azt durván szorítva igyekezett a koréliait engedelmességre kényszeríteni.

Han megpördült, hogy lesöpörje a nyakát markoló kezét. A bennszülött kettőt kaszált a levegőben, s Solo azon vette észre magát, hogy egy alkarkulcs mozdulatlanságra kárhoztatja. Mi több, a kontyos nyomására egyre előrébb és előrébb kényszerült hajolni – félő volt, hogy térdre kell ereszkednie, mert ha nem teszi, menten orra bukik.

A fürge és technikás kardforgató csak egyvalamivel nem számolt. Pontosabban egy valakivel: Csubakkával. A vuki úgy vágta fejbe hatalmas öklével, hogy eldőlt, mint egy zsák.

– Elég ebből! – csattant a maszkos hangja.

Halk zörejek hallatszottak a terem minden részéből, ahogyan a kardforgatók visszalökték hüvelyükbe időközben előrántott pengéiket.

– Solo kapitány! Ha lenne szíves visszahelyezni a földre az emberem elejtett sugárfegyverét!

Han lemondó grimaszt vágott, majd előhúzta a pisztolyt, amit a csetepaté közben vett magához. Rendkívül lassú mozdulatokkal helyezte a földre. Nem tartotta szerencsésnek megjegyezni, hogy valójában az ő fegyveréről van szó.

– Köszönöm a lelkes együttműködést – bólintott az álarcos. – Örülök továbbá, hogy idefuvarozta számomra az elengedhetetlenül fontos szállítmányt. Már nagyon vártam!

Han ekkor látta elérkezettnek a pillanatot, hogy közölje: nélküle bizony senki nem fér hozzá a becses holmikhoz.

– Ó! – legyintett a másik. – Kellő erejű, fegyverekkel rendelkezem ahhoz, hogy egyszerűen felnyissam a hajóját, mint valami konzervdobozt.

– Ha meg merészeli próbálni, akkor…– fakadt ki Han, de a másik nem hagyta, hogy befejezze:

– Hagyjuk a fenyegetőzést! – tanácsolta erélyesen, – Továbbra is szükségem van a hajójára, Solo kapitány, ezért nem szívesen tennék kárt benne. Bizonyos ésszerűségi határokon belül hajlandó vagyok hát tárgyalni.

Han némileg megnyugodott.

– Azok rendkívül tág határok – közölte. – Attól függ, ki határozza meg őket.

– Én – jelentette ki a másik tömören.

– Ebben az esetben hallgatom – tárta szét karját megadóan a koréliai.

– Az együttműködés azzal kezdődik, hogy maga kinyitja számomra az űrhajót.

– És mit kapok cserébe?

– A jóindulatomat, Solo kapitány. Han elvigyorodott.

– Attól tartok, hogy a világ egyéb tájain ezt meglehetősen rossz árfolyamon váltják.

– Ellenben most ezen a tájon tartózkodik Solo, és az én házamban nemigen akad ennél keményebb valuta!

Han nem tudta, mihez kezdjen. Három lehetősége, maradt. Egy: nemet mond, igyekszik tovább alkudozni, amivel, félő, túlfeszíti a húrt. Amilyen hirtelen haragú népség ez, még itt helyben felaprítják! Kettő: elárulja, hogy fogalma sincs, miként lehetne erőszakmentesen felnyitni a Falcon ajtaját – ebben az esetben a végeredmény ugyanaz. Három: belemegy a dologba, mintha minden rendben menne, miáltal csak a Falcon ajtajánál történik meg az, ami az előző két esetben máris aktuális. Ez utóbbi megoldást választotta. Jöjjön hát, aminek jönnie kell – de legalább némileg hazai pályán.

– Oké – mondta. – Kinyitom a Falcont: maga megkapja a fegyvereit, én meg a maradék tizenkétezremet. Aztán huss, elrepülök, és megőrizzük egymást jó emlékezetünkben.

– Apróbb módosításokkal elfogadom – egyezett bele a másik, és felemelkedett a trónszékből. – Máris indulunk!

A kardforgatók körbevették Hant meg Csubakkát, és miután az álarcos az élükre állt, mindannyian útnak indultak. Nem jutott idő és lehetőség arra, hogy a kapitány megérdeklődje, vajon mik is azok az apróbb módosítások.

Odakint éjszaka volt. Ha találkoztak is járókelőkkel, azok messze elkerülték a fegyveres csapatot: a házfalakhoz húzódtak, fürgén befordultak a mellékutcákba. Féltek. Hannak megvolt a véleménye a Birodalom kínálta közbiztonságról.

Ezúttal pattanásig feszülő idegekkel figyelt, hogy megjegyezze az utat, és meghatározza, merre is található szeretett hajója. Úgy érezte, sikerrel járt.

Gyors számítást végzett: három sugárfegyver, tizenkét kard – nem tűnt egyszerűnek élve megúszni a kalandot. Aztán egyszerre megvilágosodott előtte, mit kell tennie.

Azt, hogy eddigi kínvigyora hirtelen őszinte jókedvnek adta át helyét, egyedül barátja vette észre. A vukit izgalomba hozta a dolog: már tudta, hogy Han Solo ezúttal is kieszelt valamit.

NEGYEDIK FEJEZET

Odalent a bolygó gyomrában a nyirkos barlangok és a verejtékes munkával vájt kazamaták útvesztőjének mindig akadtak lakói. Emberek, akik ilyen vagy olyan okból nem élhettek a felszínen, akik rettegtek a fenti világ uraitól, vagy éppen harcoltak ellenük, akik nem várhattak egyetlen nyugalmas pillanatot sem az életüktől, akiknek harc volt a lételemük, de az unokáiknak már szebb jövőt vágytak hátrahagyni. Azok éltek itt, akik alulmaradtak a folytonos harcban, a villongásokban. Amióta megjelent a bolygón a Birodalom, számuk megszaporodott, pedig a quarók népe több ezer éves történelme során nem tudhatott maga mögött egyetlen nyugalmas évtizedet sem. Örökös viszályok dúltak, háborúk tomboltak, olykor egész kontinensekre terjedtek ki. Az ittenieknek vérükké lett a harc – ennek éltek, ez tette ki mindennapjaikat. Nem a pusztításért művelték, hanem a vadászat gyönyöréért, amikor értelmes lény üldöz hozzá hasonlót, és nem valami ostoba állatot. Nemes szenvedély volt ez: játék.

Mielta, a huszonéves quar lány itt nőtt fel, a földalatti labirintusban. Szépsége a már–már áttetszően fehér, gyöngyházfény bőrű nők szépsége volt, szíve egy szabadságharcosé. Heves vérmérséklete, párducpuha mozgása, kobrához méltó fürgesége hamar kiemelte az egyszerű harcosok sorából. Varkssá lett, vezérré: húsz ember parancsnokává, akiknek, ha játékra vágytak, nem kellett soká türelmetlenkedniük: Mielta mindig szívesen vezette harcba őket. Rajtaütések, emberrablások, szabotázsakciók egész sora állt már mögötte.

– Szóval azt mondod, a második űrhajó is leszállt? – kérdezte segédtisztjét, a Félszemű Nortot.

A férfi bólintott.

– Az Álarcos megjelent a színen?

– Jelen van még mindig. Elhagyta a palotáját, utolsó jelentéseink szerint erős kísérettel az újonnan érkezett űrhajó felé tart, a pilóták társaságában.

– Köszönöm, Nort: a kémeid remek munkát végeztek, mint mindig.

– Lecsapunk rá? – heveskedett a férfi.

– Egyelőre túlzott vakmerőség lenne. Mi újat tudtunk meg róla?

– Szinte semmit. Magas beosztású birodalmi alkalmazott, de a jelek szerint ebben az ügyben nem kíván hivatalos erőforrásokhoz nyúlni.

Mielta a fejét rázta. – Attól tartok, pillanatnyilag felesleges bármit is tennünk. Ha megkísérelnénk kivonni a játékból, az óriási emberáldozattal járna, és még a siker sem biztosított.

– Előbb–utóbb meg kell tennünk – érvelt a félszemű.

– Ha már eleget tudunk róla, lehet, hogy mással is elvégeztethetjük a piszkos munkát. Mindenkinek akadnak ellenségei.

– Kikre gondolsz?

– Mondjuk a Birodalomra. Most mondtad, hogy hozzájuk tartozik, mégsem használja ki a lehetőségeit. Lehet, hogy ellenük fordult ő is. Ha megtudjuk, kicsoda, és mit művel itt, különösképp, ha erre bizonyítékot is szolgáltatunk, a Birodalom talán elkapja helyettünk.

A férfi hitetlenkedőn rázta a fejét.

– Csodálom a ravaszságodat, Mielta. Csodált mást is, ám erről – fő az óvatosság! – nem mondott bővebbet.

A Falcon mellett mozgatható fényszórókat helyeztek el, hogy a hajó körüli térséget megvilágítsák. Egy teremtett lélek nem juthatott közel hozzá anélkül, hogy észre ne vették volna. Magából az űrhajóból azonban rafinált módon semmi sem látszott, hiszen az összes lámpatestet neki háttal állították fel, a reflektorok így a kémlelődőket is hatékonyan elvakították.

Han Solo mosolya még szélesebbre húzódott, amikor a helyszínt megpillantotta. A körülmények kedveztek tervének – színielőadásokat sem világítanak alkalmatosabban.

- Nos hát – tárta szét a karját –, itt vagyunk. Akkor most Csubakka és én előremegyünk, hogy kinyissuk a hajót. A maga emberei – fordult az álarcos felé – maradjanak itt, és várjanak! Ha elkészültünk, lekiáltok.

– Han Solo – emelte fel hangját a maszkos férfi –, maga hülyének néz engem!

A koréliai ezúttal nem adott hangot ellenvéleményének.

– Mégis, hogy gondolja? – kezdte, mert elképzelései szerint most hosszú alkudozásnak kellett következnie a forgatókönyv pontos meghatározása körül. A végeredmény merőben lényegtelen: magán a cirkuszon van a hangsúly, ez hivatott elaltatni a hajó közelébe érve rögtön megélénkült figyelmet. – Talán úgy, hogy odasétálunk valamennyien? És ha a már nyitott ajtóban hirtelen úgy érzi, hogy további jelenlétünk merőben felesleges?

– Solo kapitány, biztosítom, hogy…

– Az kevés! – vágott közbe Han. – Itt most komoly biztosítékra van szükség, és nem szép szavakra.

– Solo! – csattant fel immár igazán dühösen az álarcos. – Figyelmeztetem, hogy még mindig én diktálom a feltételeket!

A kapitány jól tudta, hogy tervének legkockázatosabb pontjához érkeztek. Ha most elszámolja a klánvezér türelmének a határait, és szavaival esetleg áthágja azokat, nyomban végük. Ha azonban ügyesen beszél, akkor nagyon közel kerül a sikerhez.

Úgy tett mintha eszeveszett dühbe gurult volna: öklét rázta a meglepett álarcos felé, és valami ismeretlen nyelven fergetegesen átkozódott. Szavai vukiul annyit tettek:

– Ha futok, fuss!

Többre – úgy ítélte – nincs idő. Hirtelen Csubakka is vádlón mutatott a férfira:

– Gorrr! – Értettem – kiáltotta.

Karderdő meredt a torkuknak, mindketten úgy tettek, mintha ettől rettentően megszeppentek volna. Hannak ez már csak azért sem esett különösképp nehezére, mert egy rövid pillanatig valóban azt hitte, rosszul számított.

Az álarcos azonban fölényesen húzta ki magát, és visszaparancsolta a pengéket a hüvelyekbe. – Nagyon úgy tetszett, 'hogy minden gyanúja elpárolgott a két rettegő fogoly láttán. Még önkéntes engedményekre is hajlandónak bizonyult:

– Négy fegyveresem felkíséri magukat, én itt maradok, és láthatják, nem adok nekik semmiféle külön parancsot, így biztosítom önöket a jóindulatomról.

Han beleegyezően bólintott.

Elindultak. Alig tették azonban néhány lépést, amikor egyszer csak előreugrott, és eltűnt az űrhajót övező sötétségben. Csubakka rögtön követte, még mielőtt kísérőik észbe kaptak volna. Amúgy sem használhatták lőfegyvereiket, hisz semmit sem láttak, a fényszórók teljesen elvakították őket. Némelyikük még azt a szarvashibát is elkövette, hogy belebámult valamelyik fénytest közeli izzásába. Ezek a fickók percekre elvesztették a látásukat.

Az álarcos tombolt. Parancsszavára néhány lézernyaláb szabdalta a levegőt és a talajt a Falcon hasa alatt, azonban egyik sem járt még csak közel sem a szökevényekhez.

Ők a hajó rámpájának takarásába húzódtak. Han röviden kifejtette tervét elsőtisztjének. Az elégedetten morgolódott míg Solo be nem fogta a száját, nem kívánva megkockáztatni, hogy a hang alapján tájékozódva esetleg felfedezzék őket. A vuki bocsánatkérően kurrogott.

Ekkorra az üldözők is a fénykörön belülre kerültek, de a hirtelen sötétben sem láttak jobban, mint eddig. Szoktatták szemüket a félhomályhoz, ami pedig jelentős időt biztosított a menekülőknek a cselekvésre.

Nem is tétováztak. Han, aki ismerte a Falcon hasának minden hajlatát, vakon is eltájékozódott idelent. Az apró, légkörben használatos fedélzeti ágyúhoz igyekezett. Jól emlékezett, leszálláskor biztonsági okokból kiengedte azt a hajótestből, aztán a történtek hatása alatt elfelejtette visszahúzni. A fegyver most is ott meredezett előttük. Ez kapóra jött.

Haladéktalanul munkához látott: gyakorlott ujjakkal kitapintotta a vezérlőkábelt, és egyszerűén kitépte az irányítópanelből. A gyalogsági sorozatvetőre emlékeztető formájú fegyver nyomban élettelenül billent előre a tartóvillában.

– Csubi! – kiáltotta Han. – Ide!

A vuki egyetlen ugrással mellette termett. Izgatott vakkantásokkal hozta hírül, hogy nyakukon az ellenség, és…

Solo nem hagyta, hogy befejezze.

– Feszítsd szét a villát! – mordult rá.

Az élő erőgép munkába állt: két karjával megragadta a villa egy–egy ágát, és nekifeszült. Hiába, a titánötvözet nem engedett. Köröttük lézernyalábok csapódtak a kövezetbe, megannyi törmelékgejzírt fakasztva.

– Elvesztünk! – suttogta Han lemondóan, de Csubakka láthatóan másként gondolta. Mély lélegzetet vett – csak úgy süvített befelé hatalmas tüdejébe a levegő –, aztán újból nekiveselkedett. Kisebb fatörzsnyi karjain pattanásig feszültek az izmok, homlokán – még a dús szőrzet alatt is jól kivehetően – kidagadtak az erek. És üvöltött az erőfeszítéstől, akár egy zárlatos hajókürt.

Éles hangú reccsenéssel tört ketté a villa, az ágyú a földre zuhant, a vuki pedig csak állt ott tovább, mozdulatlanul, kezében a törött fémmel. Han úgy gondolta, soha nem felejti el a törésfelületen fényesen csillanó ötvözet látványát.

– Tartsd meg azt a darabot, Csubi: eltesszük emlékbe! – ajánlotta, ám most nem jutott idő tétovázásra, haladéktalanul munkához látott ismét. Felvette a súlyos fegyvert, és mivel fogója nem akadt, a mellényét tekerte rá. A karkivágások remek fogantyúkat képeztek. Kirántotta nadrágjából a derékszíját, átfűzte rajtuk, majd összekapcsolta a csatot. A rögtönzött hevederrel azután a nyakába akasztotta a sugárágyút.

Lepattintotta az elsütő szerkezetet védő lemezkét: láthatóvá vált a ravasz és a vezérlésmód–kapcsoló is. Ez utóbbit automatikusról kézire pöckölte, majd mutatóujját a ravaszra helyezte.

Rögtön biztonságban érezte magát. A fegyver tűzereje légicsatákban elhanyagolhatóan gyenge volt, itt, a gyalogsági karabélyok között azonban ellenállhatatlannak bizonyult. Han ezúttal – nem könnyű szívvel, de okulva a korábbiakból – meglehetős vérengzést rendezett a kardforgatók között. A túlélők néhány perc múltán visszavonultak.

Han és Csubakka felszedték a holttestek mellől saját, gazdátlanul maradt lőfegyvereiket, és bár a helyzet jóval rózsásabbnak tetszett, mint akár percekkel korábban, a kapitány féktelen átkozódásba kezdett.

– Nézd, Csubi – magyarázta, mikor némileg megnyugodott. – Itt állunk a Falcon hasa alatt, körbevéve ellenséggel, és bár uraljuk a terepet, képtelenek vagyunk bejutni a hajóba. Komoly szerszámok kellenének.

A vuki kifejtette azon véleményét, miszerint a fedélzeti ágyú igazán komoly szerszámnak minősül.

Solo dühödten vonta felelőségre:

– Remélem, csak vicceltél, pajtás. Ha megpróbálod, magam csomagollak öklömnyire!

Csubakka biztosította, hogy természetesen csak tréfált.

Han leült, hátát a Falcon egyik támlábának vetette. Azon törte a fejét, mit is tehetnének.

Scarpa rendőr őrmester az Utasításnak megfelelően cselekedett: unatkozott. A rádiókészüléket kikapcsolta, hátradőlt a pilótaülésben, lábát feltette a műszerpultra. Igyekezett kiszámolni, vajon mikorra érhet ide az ígért segítség. Amíg riadóztatják az emberekét, bevagoníroznak a szállítórepülőkbe, útnak indulnak… Aztán persze ott a távolság, amellyel kapcsolatban semmi egyéb információ nem állt rendelkezésére. Az adás elég közelinek hallatszott, de hát – állapította meg – a rádió éppen arra való, hogy távoli pontokat közel hozzon egymáshoz.

Azt immár biztosan tudta, hogy belecsöppent a NAGY ÜGYbe. Eddig okosan és ravaszul cselekedett, nem csoda hát, ha a szerencse is mellé szegődött. Igenis: nyerésre áll! Legalább önmagának bevallhatja. Ahogyan visszaemlékezett, egyetlen hibát sem vétett. Túljárt mindenki eszén, beleértve a ravaszságára oly büszke Han Solót is. Ő, és csakis, ő volt képes elérni, hogy bent maradjon a Falconban. Ő, és egyedül ő foglalta el azt. Ő zárt ki mindenkit, és ő értesítette a Birodalmi Helytartóságot… És végül, de nem utolsósorban ő, és egyedül ő fog kitüntetést kapni.

– Azaz kiáltott fel – a Helytartóságon esetleg akadhat valaki, valami ügyeskedő alak, aki az én lovamon készül bevágtatni a célba…

Na, igen. Idejön, lefoglalja a csempészárut és önmagát állítja előtérbe, háttérbe szorítva a munka oroszlánrészét végző Scarpa őrmestert, aki mehet majd vissza a Virgillre íróasztala mellé, iratokat rendezgetni naphosszat…Na, nem! Ebből nem esznek! Ez az ő saját NAGY ÜGYe, lerugdos mindenkit a lova hátáról, de még a farkát is hajlandó levágni, ha valaki abba gondolna megkapaszkodni. Most már tisztán látta, miért tanácsolták, hogy maradjon a helyén, és nem tegyen semmit sem! Hát majd ő megmutatja nekik!

És Scarpa őrmester elhatározta, hogy ha a szükség úgy hozza, hát újból akcióba lép.

Odalent, a Quaron ül gyomrában meghúzódó termek és folyosók útvesztőjében küldönc sietett célja felé. Mielta varks csoportjába tartozott, felszíni megfigyeléseket végzett, és amit látott, úgy ítélte, megéri a sietséget.

Ellenőrző pontokon haladt át, bemondta a napi jelszót – továbbengedték. Idelent

nőtt fel, úgy ismerte a helyet, akár a tenyerét.

A szórványosan elhelyezett lámpatesteket önálló generátor látta el elektromos árammal, nem tűnt hát tanácsosnak felesleges díszkivilágításra pazarolni az energiát. Az örök félhomály birodalma volt ez. Egyes részei mélyen a föld alatt, mások közvetlen a felszín közelében húzódtak. Ezer és ezer kijárata nyílt, pincékre, csatornákra, bányákba.

Sok idevalósi kettős életet élt: nappal a felszínen dolgozott, éjjel összeesküvést szőtt idelent. Egyes szakaszokat mások és megint mások uraltak, valódi határok húzódtak itt keresztben a folyosókon, sőt gyakran nagyobb termek közepén is. Klánok százai éltek békésen vagy ellenségesen egymás mellett, egy közel a felszíni világhoz mérhető kiterjedésű területen.

Mielta csoportja a Kirkha klánhoz tartozott, s mint ilyen, főhadiszállása a Vér–kő Termében kapott helyet. Ide érkezett a kifulladt küldönc.

– Mieltát keresem, a csoportjához tartozom – lihegte a bejáratnál álló őröknek.

– Jelszó? – reccsent a kérdés.

– „A kő illata csak a föld alatt érzik” – idézte a harcos egy rég elporladt költő verssorát.

Bebocsátást nyert.

Az óriási barlangteremben már láthatóan nem takarékoskodtak az árammal. Tucatnyi nagy erejű reflektor ontotta fényét a mennyezetre, ahonnan visszaverődve az bevilágította az egész tágas csarnokot. Középen kőből emelt pulpitus magasodott, lépcsősorai körben ülőhelyül szolgáltak a befolyásos klántagoknak. Odalent az egyetlen, szintén sziklából formázott karszékben a Kirkha klán markh–ja, feje trónolt. A terem falába apró fülkéket vájtak, ahol a különböző varksok és azok bizalmasai kaptak helyet. Hátul, a pulpitus mögött óriási tárgyalóasztal terebélyesedett, amit most gazdag hímzésű szőnyeggel terítettek le, és egy nő lépdelt rajta valamely ősi, lassú, rituális tánc szabályai szerint. A zenét – amely leginkább dobszóból és rekedt hangú sípok sírásából állt – néhány fős zenekar szolgáltatta, és nézőközönségben sem mutatkozott hiány.

A teremben a férfiak legtöbbje kardot viselt, lőfegyver egyiknél sem látszott.

Mielta varks rögtön felfigyelt belépő emberére. Félbehagyta a szomszédos klánok küldötteivel folytatott nagyjelentőségű beszélgetést, és a férfi elé lépett.

– Látom, sürgős híreid vannak számomra, mondd hát, hadd halljam!

– Mielta! A másodikként érkezett űrhajónál tűzpárbaj alakult ki az Álarcos emberei és a két pilóta között. Ez utóbbiak az űrhajóról szereztek maguknak fegyvert.

A lány elgondolkodott.

– Amit mondasz, igen érdekes. Ugyanis arról árulkodik, hogy az Álarcos valami nézeteltérésbe keveredett a pilótákkal, de még lényegesebb, hogy ezek szerint akad lőfegyver a hajón. Márpedig ahol egy van, ott lehet több is.

A hírhozó egyetértően bólintott, Mielta folytatta:

– Mindkét megállapítás egyazon lépést indokol… – Elhallgatott.

– Szükségünk van a pilótákra – fejezte be helyette a mellette toporgó Félszemű Nort.

A lány helyeslően bólintott, és feléje fordult:

– Szervezz egy tízfős csoportot a legjobb fegyverforgatókból!

Mind a küldönc, mind Nort elsiettek, Mielta pedig a szükséges udvariassággal elbúcsúzott a követektől.

A markh figyelmes lett a jelenetre, intésére elhallgatott a zene, mozdulatlanná dermedt a táncosnő.

– Mielta varks – szólt át a termen – jelentést kérek!

A lány kihúzta magát, rendbe szedte öltözékét, és a helyzet megkívánta kimért léptekkel, egyenes derékkal járult feljebbvalója színe elé. Megfontolt, válogatott szavakkal ecsetelte a helyzetet.

A klán feje helyesléséről biztosította, és rendszeres beszámolót kért. Azután újra intett, és a zenekar a félbeszakadt taktusnál, a táncosnő az utolsó befejezetlen mozdulatnál folytatta tevékenységét.

Han Solo és Csubakka immár harmadszor kísérelte meg a környező utcák megtisztítását. Mindannyiszor sikertelenül. Ellenfeleik valahonnan további lőfegyvereket kerítettek, így a leszerelt fedélzeti ágyú jelentette előny minimálisra apadt. A fickók átkozottul pontos zárótűz alatt tartották a terét. Egyszer ellen támadásba is lendültek, azt meg Hanék verték vissza könnyűszerrel. Patthelyzet alakult ki, minden további roham akár az egyik, akár a másik oldalról csak tovább növelte az esélyét annak, hogy odafentről, valamelyik birodalmi hajóról esetleg kiszúrják a tűzpárbaj apró villanásait, és leküldenek egy alakulatot kíváncsiskodni. Ez egyik félnek sem lett volna ínyére.

– Csubi, ez nem megy – bosszankodott Han. – Mi a fenéhez kezdjünk most?

A vuki vállat vont, egészen hosszú listára emlékezett azokról az esetekről, amikor épp ilyen, vagy akár még kilátástalanabb volt a helyzetük – mindahányszor kikecmeregtek belőle valahogy. Nem egykönnyen esett hát kétségbe. Mindjárt itt van például az az emlékezetes eset a három tonna milta–ötvözettel. Úgy esett, hogy Sangor kormányzó, a Ruggel Szektor moffja kidolgoztatott valami speciális milta–ötvözétet, amely a szokásosnál is ellenállóbbnak bizonyult a hő– és súrlódási hatásokkal szemben. Az új anyag ára, mint várható volt, az egekbe szökött: többet ért még a súlyra vele azonos platinánál is. Mivel azokban az időkben a miltabányászat még birodalmi monopólium volt, a magas rangú férfiú sem tudta máshonnan beszerezni a különleges fémet, mint hivatalos forrásból. Így a felhasznált mennyiség eltüntetése is komoly nehézségekbe ütközött, mivel az illető meg kívánta rövidíteni vele a Birodalmat. Azt eszelte ki, hogy az új ötvözetből űrhajóalkatrészeket készíttet, és mint teljesen hétköznapi holmit, beszerelteti. Megbízott egy Caspar nevű ismert csempészt, hogy szervezzen gyanútlan fuvarosokat. Caspar sokat töprengett, majd tökéletes tervvel állt elő: a balekok ajánlatot kapnak valami értéktelen áru szállítására, és mivel a fizetési feltételek ellenállhatatlanul kedvezőek lesznek, egyik kapitány sem fog elállni a fuvartól csak azért, mert a megbízó cég, úgymond biztonsági okokból, előzetes átvizsgálást ír elő minden érintett hajó számára egy általa kijelölt szervízben. Ahol aztán annak rendje és módja szerint titokban beépítik a milta–ötvözet alkatrészeket. Teljesítéskor pedig újabb ingyenes szervízt kínálnak fél, mintegy megelégedésük jeleként. Nincs az a csóró magánfuvaros, aki az ilyen ajánlatot visszautasítaná! Mert bizony ez volt a fő válogatási, szempont: minél pénztelenebb legyen az illető. Így kerülhetett az ügybe Han Solo is, szinte az elsők között. A terv remekül be is vált mindenkinél, egy kapitány kivételével. Ez a bizonyos valaki megneszelt valamit, és a fuvar végén elzárkózott az újabb szervíztől. Hiába kereste fel Caspar vagy féltucatszor, hiába igyekezett elmagyarázni, hogy a dolog ingyenes, előállt legalább ugyanennyi hamis sztorival, végül még az igazságot is hajlandó volt elárulni. De az a kapitány megmakacsolta magát, nemet mondott mindannyiszor. Arra hivatkozott, hogy ami az ő hajójában van, és nem áru, az vitán felül az ő tulajdonát képezi. Ezután még két esztendeig – míg Ruggel kormányzója meg nem elégelte az egészet – hat elsőosztályú fejvadász kergette az illetőt keresztül–kasul a galaxisban. Nem voltak képesek elkapni.

Az akkor cserélt alkatrészek azóta sem koptak, egy nanométernyit sem a Millennium Falconban.

– Csubi! – rángatta elsőtisztje karját Solo. – Mi a fene van veled? Elaludtál? Odasüss! – mutatott a Falcon egyik támlába irányába.

Ahol a talaj egy kis területen határozottan remegett, aztán megemelkedett – utcakövek gurulta szerte, alattuk láthatóvá lett egy hajdan lekövezett csatornafedél. Az mozgott.

Han és Csubi egy emberként vetették rá magukat, de elkéstek: a súlyos lemez már félrecsúszott. Pusztán arra maradt idejük, hogy fegyvert rántsanak, és fedezékbe ugorjanak.

Mégsem nyitottak azonnal tüzet, mert szürkeruhás, kontyos figurák helyett egy fehér zászló bukkant fel – persze ettől lehetett ez még csel is a nyomában pedig egy szedett–vedett öltözetű, félszemű fickó kapaszkodott ki a föld mélyéből. Fegyver nem volt nála, csak a már megszokott kard. Így szólt:

– Nort vagyok, a Félszemű, ellenségeitek ellensége, vagyis a barátotok.

– Mit akarsz tőlünk, Nort? – kérdezte Solo.

– Szövetséget? Barátságot? – A Félszemű ezt inkább kérdezte, mintsem állította.

– Mit ajánlasz, és mit kérsz?

– Én semmit, de parancsnokom, a varks… Mielta, ő talán igen.

Han szimpatikusnak találta a medveszerű férfit – mindig is kedvelte az efféle, egyenességet sugárzó embereket.

– Beszélhetnénk a parancsnokoddal?

– Eljött, hogy találkozzon veletek. Íme!

– Hol van? – döbbent meg Solo.

– Itt – mutatott a félszemű egy feltűnően fiatal lányra, aki jó ideje szintén előmászott már, de a koréliai eddig nem fordított rá különösebb figyelmet.

– Mármint hogy Ő?! – csodálkozott most a hófehér bőrű teremtésre pillantva. –Félszemű Nort, te bolondnak nézel engem!

A lány ekkor egyetlen hosszú– és villámgyors ugrással átszelte a köztük húzódó távolságot, és kirúgta Han kezéből a sugárpisztolyt. Egészen közel hajolt a férfi arcához, úgy sziszegte:

– Most már elhiszi, hogy a babázáson túl egyébhez is értek?!

A kapitány a vállánál fogva hátralökte a bájos és heves agresszort – maga is meglepődött, hogy milyen törékeny alkatú az valójában. Széles mozdulatokkal kisérve szavait, magából teljesen kikelve üvöltött vele:

– Maga megőrült, kisszívem! És ha netán meg találom húzni a ravaszt?! Akkor bizony nagy pityergés lett volna – ha egyáltalán túléli… Első lecke: az igazi vezér soha nem cselekszik meggondolatlanul!

A lány rezzenetlen tekintettel állta a férfi pillantását, és türelmesen végigvárta, míg az befejezi a mondanivalóját. Aztán hűvös hangon megszólalt:

– De nem sütötte el a fegyverét.

– Éppenséggel megtehettem volna!

– Nem lett volna rá ideje.

– Nem? – mérte végig Han, majd változatlan hangerővel összegezte a véleményét: – Tudja, mit gondolok magáról? Hogy maga egy felfuvalkodott, hülye tyúk!

A lány egyszerűen hátat fordított, de nem lépett egy tapodtat sem távolabb: továbbra is karnyújtásnyira álltak egymástól.

A szót a Félszemű Nort vette át.

– Ennek ellenére szüksége van ránk, pilóta. Nélkülünk nem jut ki innen élve.

Han ekkor ébredt rá, hogy még nem mutatkozott be.

– Han Solo vagyok, a Millennium Falcon – bökött a feje fölé – kapitánya.

– Elnézését kérem kapitány úr! Követnie kell bennünket, nincs más lehetősége… – Nort a csatornanyílásra mutatott

Solo mérlegelt: igaz, nincs más lehetőség. Az utcákon át kitörni öngyilkosság, a Falconba bejutni képtelenség, ezeknél itt legalább sugárfegyver nincs! Egyelőre.

Nehéz döntésnek bizonyult újból itt hagyni a hajót, de valóban nem tehettek mást.

– Nos, rendben, induljunk!

Jő tíz perce járták már a földalatti labirintus folyosóit. Csubakka folytonos panaszos morgással tudatta, hogy mindén porcikája tiltakozik a hely ellen – nem is csoda, a vukik népe óriási fák lombkoronájában éli életét, ez a szikladzsungel itt nem az ő ízlésüknek való. A nyirkos falak, az élettelen, teljes csend: megannyi idegen elem. Csubi úgy érezte, ha hosszabb időt kényszerülne itt tölteni, abba beleőrülne.

Han Solót mindez az álarcosra és bandájára emlékeztette. Két következtetést vont le. Egy: csöbörből vederbe kerültek, ahogy mondani szokás. Kettő: a quarok szegről–végről a vakondok rokonai.

Annyira idegenszerűnek találta az emberi természettel ellentétes életteret, hogy meg is kérdezte Nortot:

– Mi az oka annak, hogy maguk a föld alá kötöztek? Sugárzás, meteoritok?

– A Birodalom – közölte az tömören, de rövid unszolás után arra is hajlandónak mutatkozott, hogy részletesebben kifejtse: – Fél évszázada hódították meg bolygónkat. Azelőtt nagyobb klánokban éltünk, azaz a kisebbek nagyobbakba tömörültek, azok még nagyobbakba, míg végül már csak két óriási klán létezett. Az egymás elleni harc határozta meg életünket. Szép idők voltak, kiegyenlített erőviszonyok, mindenütt nyílt lehetőség a szabad háborúra, mert az ellenfelek nem tömörültek országokba: egymás szomszédságában éltek továbbra is – egy helyütt ez volt fölényben, másutt a másik. Aztán jöttek a Birodalom csapatai. Rossz harcosok voltak, küzdőszellem és morál nélkül, de mindnek akadt lőfegyvere. Végső győzelemhez segítették az egyik óriás klánt. Felbomlott az ősi rend, semmivé lettek a szabad háború törvényei. Többé nem harc folyt, nemes játék, hanem irgalmatlan vérengzés, népirtás. A mi klánunk örökkön harcolni fog az egykori hagyományok visszaállításáért, a Birodalom ellenében, akár a föld alól is. Amíg le nem győzzük, a Császár zsoldjába szegődött áruló klánokkal egyetemben!

Solo érdeklődve hallgatta a rövid elbeszélést, mindvégig egyetlen gondolat motoszkált a fejében:

A Birodalom, ha valóban akarná, néhány hét alatt elpusztíthatná a quar népet Nem ez lenne az első eset, hogy effélét cselekszik. Miért nem teszi?

Vajon mennyi esélyük lenne a szabad háború kardforgatóinak a Birodalom lépegetői és bombázói ellen? Bizony semmi: a nagyrabecsült pengék keveset segítenének.

Hangosan azonban csak ennyit mondott:

– Hosszú küzdelem lesz.

A Félszemű Nort rábólintott.

– Tudja, Han Solo, mi tiszteljük a hagyományokat, de ostobák sem vagyunk. Betartjuk a szabad háború törvényeit, ha erre lehetőségünk nyílik, de a lőfegyvereket sem vetnénk meg, hiszen látjuk, hogy azok nélkül nem sokra megyünk. Pedig kevés dolog akad az univerzumban, ami annyi fájdalmát és keserűséget költöztetett volna az életünkbe, mint a lőfegyverek. A Birodalom ellen, félő, nem elegendő a kard és a tradíció. Ez a mi nagy tragédiánk. Csak úgy tarthatjuk be a törvényeinket, ha megszegjük őket. Hát hol itt a rend?

Han elgondolkodott. Eredetileg is eféle célokra hozta a fegyvereket. Mindig szívesen segített a rászorulókon, és ha azok történetesen a Birodalom miatt szorultak, akkor még komoly áldozatokra is hajlandónak bizonyult. Pusztán az itt a kérdés, hogy képesek–e megfizetni…

– Mondd csak, Nort, akad nektek pénzetek? – tapogatózott.

– Akadni éppen akad, de nagyon beosztjuk. Miért kérdezed, Solo kapitány?

– Nem is tudom. Gondoltam, talán lenne kedvetek lőfegyvereket vásárolni. Esetleg tudnék szerezni néhány tonnányit.

Éles hang csattant mögöttük:

– Mit beszél, Solo?! Képes lenne lőfegyvert keríteni nekünk?

Mielta volt az, a harcias quar lány. Szeme élénken csillogott, arca tűzben égett – sértődöttségét mintha elfújták volna.

– Hát, esetleg… – taktikázott Han, de a lány nyomban közbevágott:

– A szövege nem érdekel, Solo, csak a fegyverei!

– Nos rendben: lássuk az anyagiakat…! Tizenötezer galaktikus hitelegység, cserébe tizenhat tonna elsőrangú áruért. Tonnánként egy ezrest se kérek. Nagyon jutányos ár! Van ennyi a háznál, kislány?

Mielta megvető tekintettel mérte végig. Kicsiny ökleit összeszorította, úgy vetette oda a szavakat Hannak, akár kutyának a koncot:

– Én harcos vagyok, Solo, nem kufár, nekem nincs pénzem, csak a klánomnak. Ahhoz pedig semmi közöm, afelől egyes–egyedül a markh dönthet. Vele kell tárgyalnia. Odavezetem.

A kapitány elgondolkodott. Markh. Pompás. Ez vagy a fővezér, vagy a könyvelő lehet.

ÖTÖDIK FEJEZET

A Vérkövek Termében nem sokkal később összeült a markh vezérkara, tizenkét varks. A lépcsőkön foglaltak helyet vezérük lábainál, mind a tizenkettő szemben Han Solóval. A hatalmas, kerek tárgyalóasztalon sem táncolt ezúttal senki, körberakták székekkel, úgy várta, hogy alkalomadtán igénybe vegyék.

A ceremóniamester szertartásos szavakkal kezdte meg az audienciát:

– Ki szólni kíván, szóljon, ki tanácsot kér, kérjen, ki vádolni kíván, jobb, ha hallgat. Az igazság ma megmérettetik! –Rövid szünetet tartott, a teremben teljes csend honolt. Aztán folytatta:

– Elsőként Mielta varks szól.

A lány felemelkedett helyéről, lelépdelt a lépcsőkön, és szembefordult a markával. Ezúttal nem szokott barna ruháit viselte, hanem fekete nadrágot és ujjast, méregzöld palásttal. Fejét felszegte, fehér bőre szinte ragyogott az erős lámpafényben.

– Én, Mielta varks fontos ügyben kértem ma a markh figyelmét. Áldozatos harcunk a Birodalom, és a vele szövetséges klánok ellen talán fordulóponthoz érkezik a mai napon.

Rövid szünetet tartott a hatás kedvéjért. Felvont szemöldökök, hitetlen tekintetek – újból pisszenés nélküli csend.

– A méltóságos markh és a nemes tanács elé állítok egy férfit, egy külvilágit, aki azon a bizonyos második űrhajón érkezett. A Birodalom esküdt ellenségének nevezi magát, és amikor rátaláltam az Álarcos emberei ellen harcolt – némileg leereszkedő hangsúly –, lőfegyverrel.

Ekkor kitárult a markh–val szemközti ajtó, és belépett a terembe Han Solo és Csubakka. Mindkettőjükre földigérő fehér palástot adott a szertartásmester segédje – ami a vukinak bizony csak térdig ért, és mivel elől sem volt képes összefogni, mellkasán kilátszott alóla aranybarna szőrzete. Han, mikor először megpillantotta barátját ebben a maskarában, egészen addig nem tudta abbahagyni a nevetést, amíg nem hoztak egy tükröt, amiben önmagát is megszemlélhette. Akkor aztán rögtön elszállt a jókedve.

Előre felkészült a szereplésre. Magasba emelte mindkét karját, és várta a tapsot – ami elmaradt. Hűvös, kutató tekintetek pásztázták, egy szó nem sok, annyi nem hallatszott.

Ám a kapitányt nem lehetett kihozni a sodrából, leeresztette kezeit, és hanyag mozdulatokkal – ahogyan egy showmantól látta holovízióban – a lány mellé lejtett.

– Hello! – mondta hangosan.

– Fegyelmezze magát Han Solo! – sziszegte a lány. – Viselkedjen úgy, ahogyan előre megbeszéltük!

Mert valóban ez történt, Mielta jó órán keresztül tanítgatta a kapitányt, hogy miként cselekedjen, és mit mondjon. Igazából Han csak lány heccelése végett változtatott némileg a forgatókönyvön. Most azonban, végigpillantva a teremben összesereglett komolyábrázatú embereken, rádöbbent, hogy rossz tréfát eszelt ki.

Gyorsan megemberelte magát.

– Bocs – suttogta még oda a lánynak, aztán kihúzta magát, annak rendje és módja szerint meghajolt.

– Üdvözlöm a fényességes tekintetű markht – rögtönzött, mert az eredeti szöveg valahogy kiment a fejéből –, na meg a méltóságos tanácsot, és egyébként is mindenkit, aki eddig kimaradt volna. –a lányra pillantott valami bíztatás félét várván, de annak arcvonásaiból nem olvashatott ki semmit.

– Hát szóval: Han Solo vagyok, a Millennium Falcon klán markhja, és kapitánya egyszemélyben. Mellettem Csubakka varks, az elsőtisztem áll. Szót kérek a fényességes tekintetű markhtól!

– A markh kegyeskedik meghallgatni, külvilágit!

– Han Solo, ha szabad kérnem – helyesbített, majd bonyolult okfejtésbe kezdett, meglovagolva azt a félfüllel hallott információt, hogy a klánfőnök kedvenc időtöltése az elméleti matematika.

– Mi az állítás? – kezdte. – Az, hogy a nemesszívű klán hadát visel az átkozott Birodalom és asszimptóta klánjai ellen. Mely háború egyenlőtlen feltételek között folyik, és ezért kilátástalan… azaz sokáig tart megnyerni – helyesbített. – No, már most: mivel az egyenlet túlsó oldalán túl sok lőfegyver található, ami oldalunkhoz is hozzá kell adnunk tizennyolc tonnát. Az egy emberre jutó hatékonyság egyenletét leegyszerűsítve tehát megkapjuk az eredményt: lőfegyverek!

A markh gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Röviden – igyekezett összegezni a hallottakat –, lőfegyvereket kíván nekünk felajánlani.

– Eladni – helyesbített Han.

– Az lehetetlen – rázta a fejét a másik – mi nem vagyunk kereskedők! A harcos vagy ajándékot kap, vagy elveszi, amire szüksége van.

– Nos, jó, semmi probléma, önök nekem ajándékoznak tizenöt ezret galaktikus egységben, én meg maguknak adományozom a tizennyolc tonna lőfegyveremet. Mi sem egyszerűbb!

– Han Solo, ez a törvények megkerülése! – mutatott rá a markh.

– Hát… valami olyasmi – ismerte el Han. – Azonban az ajánlat figyelemre méltó.

A markh elgondolkodott.

– Szeretném látni azokat a lőfegyvereket – mondta végül.

Solo a torkát köszörülte, egyik lábáról a másikra állt. Elérkeztek az üzlet legkényesebb pontjához.

– Szóval… – kezdte – …az a helyzet, hogy jelenleg nem férek hozzájuk.

– Azaz nincsenek a birtokában.

– Dehogynem! Az enyémek, csak a hajómon vannak, és azt őrzi az ellenség.

– Ezek szerint nem tekinthetjük meg a lőfegyvereket?

– Megtehetjük – ellenkezett Han –, csak némileg fáradtságos a dolog.

– Arra céloz, hogy foglaljam el a hajóját? – kérdezte a markh, de nem is várt választ, rögtön folytatta: – Ez esetben viszont az a mi hadizsákmányunk, mindennel egyetemben, ami a fedélzetén található. Nem látom be, hogy mi szükségünk akkor magára.

– Az okfejtése, uram, nem túl helytálló a Bolygóközi Jog szerint.

A markh széttárta a karját.

– Arra mi nem sokat adunk Solo.

Az egész beszélgetés kezdte Hant az álarcossal való találkozásra emlékeztetni. Ezt rögvest szóvá is tette.

– Nézze, Solo – magyarázta a markh én nem kívánom megkárosítani magát, pusztán törvényeink betartatására törekszem.

Han ezen elgondolkodott.

– Nos, jó, még nincs probléma – kezdte. – Létezik önöknél a jutalom fogalma?

Teszem azt, egy harcos jól fejbe vág valami nagyon menő fazont az ellenségtől, és ezért ajándékot kap a feljebbvalójától.

A markh bólintott.

– Remek: akkor maga, azért cserébe, hogy kinyitom a Falcont, miáltal lehetővé teszem, hogy a fényestekintetű, belepillantson az áruba, jutalmul nekem ajándékozza a zsákmányolt hajót.

A másik elmosolyodott, beleegyezően bólintott.

– Ravasz ember maga, Han Solo – emelte fel a mutatóujját – és én kedvelem, a ravasz embereket. Magam nem kívánok részt venni az akcióban, de teljeskörű képviselőmként maga mellé adom legjobb harcosomat, Mielta varksot. A további utasításaimat majd neki megadom. Távozhat, Han Solo markh! – És csak nevetett, nevetett, nevetett.

Go Rien Moss töprengve figyelte a Falcon ostromát.

Jó ez a Han Solo, még jobb, mint elsőre gondoltam – összegezte magában a tapasztalatokat. Fejvadászhoz méltóan cselekedett, ahogy kihasználta a helyszín kínálta lehetőségeket, ahogyan időzített. Bizony kár, hogy a másik oldalon áll – látványos karriert futhatott volna be. De talán fel lehet használni a képességeit…

Vajon miért nem menekült be a hajójába?

Egyetlen magyarázat létezett, hiszen a látottak alapján a gyávaságot és az ostobaságot nyugodtan kizárhatta a lehetséges indokok sorából:

Nem képes bejutni a saját hajójába!

Ez persze merőben más helyzetet teremt: így bizony többé senkinek nem ér semmit az élete. Nagy bajba került egy idegen bolygón, kizárva az űrhajójából. Go Rien Moss nem irigyelte.

Azt viszont örömmel könyvelte el, hogy a jelen helyzetben könnyebb lesz alkut kötni vele. Ámbár ahogy az események alakulnak, inkább zsarolásnak lehet azt majd nevezni.

Érdeklődve figyelte a föld alól előkapaszkodó embereket – infravörös látókészüléke lehetővé tette, hogy sötétben is pontosan kivehesse a részleteket. Sejtette, kik ezek, de nem tudta biztosan.

Milyen sok gondja lesz még a Birodalomnak ezen a bolygón! – gondolta.

A lány kiszámított, pontos mozgása meglepte, ez valami olyasmi volt, ami könnyen veszélyessé válhat. És persze ha nem tartják kordában értő kezek. Tényként raktározta el, hogy a Quaron III a harc művészetét puszta kézzel is, nem csak kardokkal űzik. És nem alapfokon. Persze nem is csoda! – Mindezekkel azonban később kell majd foglalkoznia – vagy neki, vagy valaki másnak. Most mindenekelőtt el kell intéznie függőben maradt ügyeit a Birodalmi Helytartóságon. Visszaindult a tó partjához, hogy még a hajnal beállta előtt – kerülve a felesleges feltűnést – továbbállhasson.

– Kevesen merészelnek ilyen hangon beszélni a markh–hal, mint maga tette, Han Solo – ingatta hitetlenkedve a fejét Mielta. – Bizonyára nagy harcost látott magában, hogy eltűrte.

– Bizonyára – bólogatott Han, majd apró mosollyal a szája szegletében megkérdezte: – Maga szerint téved?

A lány tanácstalan arccal állt ott hosszú pillanatokig, mielőtt állást foglalt volna. Végül így válaszolt:

– A markh soha nem téved. Ezért bizonytalanodtam el magát illetően.

– Ez igazán kedves magától – biztosította Han. – Egyébként – ütött meg békülékenyebb hangot – egész csinos volt ma éjjel, ámbár itt az ember soha nem tudhatja, nappal van–e vagy éjszaka.

– Egész csinos? – visszhangozta a lány. – Igazán köszönöm!

A kapitány gálánsán meghajolt, jelezvén: semmiség.

– Ugye, nagy nőcsábásznak tartja magát, Han Solo? – faggatta a lány nem kevés iróniával a hangjában.

– Mire akar kilyukadni? – fogott gyanút Solo.

– Csak úgy kérdeztem, elvégre szebbnél szebb bókokat szór lépten nyomot a lábaim elé. Ki tudja, mikor kerülök terítékre? Egyébként… válaszolna?

– Hát tudja… nem panaszkodom. Ámbár a világűrben viszonylag kevés a csinos stoppos lány.

– Én a kikötőkre gondoltam. Bizonyára mindenütt akad kedvese.

– Egy mindenütt akad, ahol csak leszállok.

– És szépek?

– Hát, akire én gondolok, már öregecske, de csak úgy ficánkol a kezem alatt!

– Pfuj, maga disznó alak! – kiáltott fel a lány, majd szokásához híven, egyszerűen hátat fordított.

Han közelebb lépett hozzá, egészen a fülébe suttogta következő szavait.

– Gyönyörű a teste. Nem is hinné. A korához képest aztán különösen!

A lány dühösen toppantott a lábával.

– Olyan áramvonalas, tudja – folytatta Solo. Úgy hívják, Millennium Falcon! – azzal megpördült, és magára hagyta a meglepett Mieltát.

A szomszédos szobában Csubakka várta. Lehunyt szemmel pihent a zsákokból összehordott óriási ágyon, ami mellett már nem is igen akadt hely a szobában több bútornak, kivéve egy vaskos széket.

– Alszol Csubi? – érdeklődött Han egész halkan.

A vuki kifejtette, hogy már nem, mert a szomszéd szobában valami neveletlen alak hangosan dicsérte a nőjét, és különben is csak a szemét pihentette, mert a vibráló fényben képtelen huzamosabb ideig nyitva tartani.

Arra a ventilátorra célzott, amelyet a szoba mennyezetén egy szellőztető csatorna nyílására helyeztek, hogy ki tudja, milyen magasból leszívja a friss levegőt. Valami leleményes alak közvetlenül mögé szerelte fel a világítótestet, hogy a lapátok közt áttűző fény a külvilág közelségének látszatát keltse. Az eredmény több mint siralmas volt.

A vuki feltápászkodott és kinyújtóztatta irdatlan hosszú tagjait. Han minden alkalommal meglepődött, milyen hatalmas termetű is a barátja, ha istenigazából kihúzza magát.

– Csubi, gyakran töprengek, vajon nem érnél–e többet szőnyegként…

A válasz nem érdemes a fordításra, a kérdés, ami követte azonban már annál inkább:

Miért mondtad megint azt, hogy kinyitod a Falcont?

– Ne viccelj, különben soha sem állnak rá az üzletre!

Csubakka kifejtette véleményét, miszerint semmi haladás nem történt az ügyben az álarcossal kötött megállapodáshoz képest, mert a Falconba változatlanul képtelenek bejutni.

– Csubi! – kiáltott fel Han felháborodottan – Hogy mondhatod, hogy semmi haladás, amikor háromezerrel többet fizetnek!

A vuki harsányan kacagni kezdett, egy idő után nem bírta tovább, és visszaroskadt az ágyra.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Mielta lépett be.

Han felháborodott szavakra készült, erősen nehezményezve, a kopogás hiányát, de a lány megelőzte:

– Solo kapitány, Csubakka elsőtiszt, készüljenek! Most kaptuk a hírt, hogy az Álarcos elhagyta a Millennium Falcon körüli állásokat, bizonyára a Birodalom ügyeit kényszerül intézni. Feltételezésünk szerint a Helytartóságra tart, így dél előtt nem érhet vissza. Elérkezett a remek pillant: támadunk. Kérem siessenek!

Csubakka magához vette lézervetőjét, Han megtapogatta combjához rögzített pisztolytáskájában saját fegyverét.

– Felkészültünk – közölte a lánnyal. – Mehetünk!

Kicsiny menet haladt a Quaron III gyomrából a felszín felé. Elszánt harcosok egy csoportjai. Legtöbbjük oldalán kard, csak Han Solo és Csubakka hordott sugárfegyvert, no meg a Félszemű.

Noert, aki kölcsönkapta a Falconról leszerelt fedélzeti ágyút.

Solo persze visszavette a mellényét és a derékszíjját, de a klán ügyeskezű ezermestere hamar rögtönzött egy hasonló, sőt tartósabb hámot.

– Mi a terve? – igyekezett Han többet megtudni a vállalkozásról, hiszen ő maga is vásárra vitte benne a bőrét.

Mielta, aki előtte lépdelt, most hátrafordult a válla felett:

– Ha maga valóban olyan kiváló harcos, akkor nem faggatja a parancsnokát a hadművelet részletei felől, hanem engedelmesen végrehajtja a magára kiszabott feladatokat!

– Ez így remekül hangzik – értett egyet Solo. – Pusztán egy itt a bökkenő: maga nekem nem parancsnokom, hanem legjobb esetben is csak a szövetségesem.

– Akkor pedig milyen jogon faggat?

- Nézze Mielta: maga varks, én ellenben markh vagyok a magam klánjában.

A lány felkacagott.

– Ne nevettessen Solo! A maga klánjának, ha klán az valójában, összesen két tagja van, maga mindjárt az egyik. Én ellenben húsz embernek parancsolok.

– Nos, jó – elégelte meg a koréliai a felesleges huzakodást. – Elárulja tervét, vagy sem?

– Majd meglátja, ha eljön az ideje.

– Ebben az esetben, gondolom nincs ellen kifogása, ha mi, elsőtisztemmel nem is veszünk részt a végrehajtásában. Végül is ez nem szerepelt az alkuban, pusztán extra meló lett volna.

– Szövetség! – figyelmeztette a lány. – Alkut a kufárok kötnek. Nincs szükségem a segítségére, Han Solo!

Ettől kezdve a Millennium Falcon vezérkara a sor végén baktatott, láthatóan kivonva magát minden közös cselekményből. Csubakka morogva korholta barátját.

– Nem Csubi, fogalmam sincs, hogyan boldogulnak majd a kardjaikkal a lézerfegyverek ellen – felelte Han. – Ezért hagytam továbbra is a félszeműnél a fedélzeti ágyút. Meg azért, mert arany szívem van!

Teljes csendben haladtak tovább mindaddig, míg közvetlenül a felszín közelébe nem értek. Egy szűk járaton keresztül a város alatti csatornahálózatba jutottak.

A csoport eleje megtorpant – Mielta és Félszemű Nort tájékozódtak. Négy, darabonként, ötfős csoportra oszlottak, és különböző folyosókon eltűnve, a kijelölt feljárók körül helyezkedtek készenlétbe.

Han és Csubakka a lány vezette csoporthoz csapódtak.

– Sejtem, mire készül – súgta oda a kapitány a barátjának. – Jobb, ha a közelükben maradunk, mert könnyen ráfázhatnak. Nem rossz a terv, csak éppen három csoportnak nem jut egyetlen lőfegyver sem. Ha azok ott fent résen vannak – márpedig miért ne lennének, amikor csak ez a dolguk – akkor félek, hogy vérfürdőbe torkollik ez az akció.

Mindeni várakozott, pattanásig feszültek az idegek. A levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget, elvégre ki tudja, mi várja őket odafent – lehet, hogy maga a halál.

Han hirtelen lelkiismeret furdalást érzett, elvégre egyenlőre még az sem biztos, hogy ki tudja–e nyitni a Falcon ajtaját, vagy ezek az emberek itt feleslegesen teszik kockára az életüket. Szerette volna azt mondani, hogy állj, vissza az egész, tartozom egy vallomással, de jól tudta, hogy most már késő. A szabad háború mámora már elragadta őket.

Mielta halk füttyszava adta meg a jelt. Az emberek, akár valami fürge pókok, mászni kezdtek felfele az acéllétrákon. Kilökték a csatornafedőket, és már kint is termettek az utca kövén.

Hátba kapták az ellenséges barikádokat, elérték azokat, mielőtt egyetlen lövést is leadtak volna rájuk, és…

…Senkit sem találtak ott. Tanácstalanul fordultak vissza, mintegy tanácsot kérve egymástól, de leginkább Han Solótól.

Ő még mindig az egyik feljárónál vesztegelt, valami nagyon rossz megérzéssel birkózva.

– Hasra, el onnan! – kiáltotta volna, de elkésett. Sugárnyalábok csaptak le a magasból, akár megannyi ragadozó madár, számos áldozatot követelve. Az álarcos emberei a környező házak ablakai mögött rejtőzködtek, és legalább tucatnyi sugár fegyverrel bírtak.

– Vissza! Vissza a föld alá! – üvöltötte Han, majd fedezékbe vetődött, és onnan ki–kihajolva viszonozta a tüzet. Két ellenséges orvlövészt leszedett. Csubakka is hidegre tett egyet.

Mire Mielta csoportja újra a csatornákban találkozhatott, csak tizenegyen maradtak. Félszemű Nort büszkén újságolta, hogy legalább két ház teljes homlokzatát lebontotta, amivel legalább négyöt ellenséges lövészt megölt.

– Akkor összesen vagy hét fő a veszteségük. Ez nagyjából a fele – végzett gyors fejszámolást Han. – Nem is olyan rossz!

– Idefigyeljen Solo – kezdte a lány, ha most becsmérelni kezd engem, akkor teljesen igaza lesz. Ezt csúnyán eltoltam!

– A maga terve jó vélt – nyugtatta a kapitány. – Az a baj, hogy az ellenfél sem bizonyult ostobának, és ráadásul sokkal jobban felfegyverzett, mint mi. Ami történt, arra én sem számítottam volna – tódította.

– Köszönöm, Solo kapitány, kedves magától, hogy vigasztalni igyekszik. Mit tanácsolt, mit tegyünk most?

Han elgondolkodott. Ha a pillanat alkalmas lett volna ilyesmire, bizony erős elégedettséget érezhetett volna: pisszenés nélkül lestek a szavát.

– Nyíltan nem támadhatunk, ahhoz több lőfegyverre lenne szükségünk – vágott bele nagy sokára. – Az a taktika, amit Félszemű Nort alkalmazott, nagyon hatékony, ámbár kissé kíméletlen. Ha ő a háttérből csak fedezi az élőnyomulásunkat, máris elérhetjük, hogy azok még az orrukat sem merik majd kidugni az ablakokon. Kérdés: akad–e feljáró a megszállt házak pincéjében.

Mielta bólintott.

– Nos, akkor – folytatta Solo – a következőképpen cselekszünk: Félszemű Nort fedezékbe húzódik valahol a fedélzeti ágyúval, és tűz alatt tartja az érintett házakat. A többiek Mielta vezetésével színlelt előrenyomulást hajtanak végre. Figyelem: a cél nem az, hogy valóban behatoljanak a házakba, hanem hogy elvonják az ellenség figyelmét a valódi akcióról! Elsődleges szempont a saját testi épségük. Nort ágyútüzének fedezete alatt meglehetős biztonságban lesznek. Csak semmi hősködés! Mindent értettek?

Heves bólogatás.

– És akkor hogyan vesszük be mégis a házakat? – érdeklődött valaki.

– Azt majd mi Csubival elintézzük! – legyintett a koréliai. – Sorra belopózunk mindbe a pincéken keresztül, és odabent ártalmatlanná tesszük az ellenséget. Nos, ennyi!

Következő szavait már egyedül Félszemű Northoz intézte:

– Figyelj arra, nehogy bennünket találj telibe ténykedés közben!

– Meglesz, főnök! – biztosította a férfi.

Mielta, aki eddig egyetlen szó nélkül hallgatott, csak szemét résnyire húzva figyelt, most közbevágott:

– Én magukkal megyek Solo! A színészeket Mill fogja vezetni – mutatott egy nagydarab fickóra.

– Rendben – egyezett bele Solo. – Akkor gyerünk, mindenki foglalja el a helyét!

Az emberek szétszéledtek. Han, Csubakka és Mielta hármasban maradtak az összefutó csatornák képezte apró, földfeletti teremben.

– Rám maradt, hogy mutassam az utat a pincefeljárókhoz. Menjünk! – indítványozta a lány, és választ sem várva nekiindult. Csizmája talpa alatt fröcskölt a szennyvíz. A Falcon vezérkara hosszan bámult utána, és Han dörmögött is valamit a barna nadrág alatt kirajzolódó formás kis fenékről.

– Olyan ez a lány – mondta tűnődőn a barátjának –, akár a megfeszített rugó, csupa feszültség, csupa visszafojtott erő, soha nem tudhatod, mikor fog orrba vágni.

Csubakka kifejtette, hogy szerinte túlzottan kicsi, és nem is elég szőrös, de egyébként minden rendben vele.

– Hát, úgy aztán tényleg nyerő lenne – vigyorgott Han. – Na, kövessük!

Szélesebb járatba kanyarodták, követhetően a tér irányába tartottak. Különféle magasságokban csövek torkolltak be, némelyikből szennylé csöpögött. Csubakka morogva tiltakozott a szaglását ért merénylet ellen. Lépteik nesze felerősödött és sokáig visszhangzott.

– Itt! – mutatott a lány a feje fölé a boltozatos mennyezetre.

– Az a kerek lyuk ott fent? – hitetlenkedett Solo.

Mielta bólintott.

– Hogy a fenébe jutunk fel oda, kisasszony?! Magácska tud repülni?

– Arra gondoltam – kezdte a lány –, hogy esetleg Csubakka vállára állva…

– Felejtse el! – vágott közbe Han. – Ha maga ezzel a szennyes csizmával fel tud állni a vuki vállára, akkor el fogom ismerni, hogy jobban van vele, mint én.

Az érintett helyeslően rázta busa fejét.

Mielta a hatalmas teremtmény felé fordult.

– Nézze Csubakka elsőtiszt: odafent emberek kockáztatják az életüket, hogy visszafoglalják a maguk űrhajóját. Ha értük nem is teszi meg, hát tegye meg a Millennium Falconért, mert másképp bizony nemigen lesz…

A vuki hosszan nézett a lány égszínkék szemeibe, szőrzet borította képéről semmit nem lehetett leolvasni. Aztán összekulcsolta ujjait, és bakot tartott neki.

– Csubi – kiáltott fel Han –, szégyelld magad! – De ő is elismerte, hogy Mielta meggyőzően beszélt.

Időközben a lány felkapaszkodott a vuki széles hátára – így elérte már a nyílást. Apró, ám masszívnak tetsző faajtó zárta el a továbbjutás útját. A deszkák meg–megrezdültek, a vasalások halkan nyikorogtak.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte halkan Mielta, de mire ezt kimondta, már meg is találta a választ. – Valaki őrt áll a csapóajtón – suttogott le társainak.

Han Solo széttárta két karját, jelezve, hogy ez nem az ő asztala, onnan lentről keveset tehet.

– Esetleg szétlőhetné – ajánlotta a lány. A koréliai elgondolkodott.

– Nem hangzik túl jól – közölte végül. – Egy lövés kevésnek bizonyulna, és ha elsőre nem találom telibe a fönt ácsorgó fickót, még félreugrik, és fellármázza az egész házat.

– Nem lehet fokozni a pisztoly teljesítményét? – érdeklődött Mielta odafentről.

– Beállíthatom éppen maximumra, de akkor baromi nagyot szól, és az rendszerint újabb galibákkal jár. Arról nem is beszélve, hogy szinte teljesen kiüríti a tárat.

Csubakka dörmögve ajánlott valamit.

– Mit mond? – türelmetlenkedett a lány.

– Azt, hogy támadt egy ötlete, de jobb, ha maga lemászik a nyakából.

Mielta könnyedén leugrott, szennyvizet fröcskölve a díszes társaság további két tagjára. A koréliai káromkodások a vuki nyelv átkaival keveredtek.

– Pszt! Még meghallják odafent – figyelmeztette őket a lány. – Mire készül a barátja? – faggatta Hant.

– Majd meglátja. Figyeljen! – mutatott Solo a leguggoló vukira.

Csubakka néhány másodpercig még mozdulatlan maradt, miután egész irdatlan testén megfeszültek az izmok. Felpattant a földről, és mintha rugó lökné repült a mennyezet felé – mindkét nézőjét meglepte, hogy milyen magasra képes ugrani. A kellő pillanatban hatalmas jobbja lesújtott a deszkákra, az egész nyílászáró alkotmány lett légyen bármilyen erős is, nyomban darabjaira esett szét és a csatornába hullott. A rajta őrt álló férfival egyetemben. Őt Han villámgyors balhorga tette ártalmatlanná.

Mielta rosszallóan ingatta a fejét.

– Reméljük, egyedül volt – közölte. – Bakot tartana nekem, hogy ellenőrizhessem? – fordult a feltápászkodó vuki felé, aki fájdalmas fintorral dörzsölte az öklét.

– Jobb, ha én megyek – közölte Han, és már oda is lépett barátja elé. – Csubi, ha lennél szíves…!

Az erős vuki karok a magasba emelték, és ő könnyűszerrel elérte a nyílás peremét.

– Dobj fel, Csubi! – szólt le.

Már repült is. Maga alá, húzta a térdeit, és egy remekbe szabott bukfenccel ért talajt odafent. Azonnal a földre lapult, fegyvere csövével végigpásztázta a szobát. Egyedül volt. Mindenütt különféle lim–lomok hevertek, ócska bútorok, elromlott elektromos berendezések, ócska ruhák. Egy döngölt agyagból készült lépcső vezetett fölfelé a ház belsejébe.

– Minden oké – tájékoztatta a lentieket. – Jöhet a lány.

Csubakka ellenkezést nem tűrőn megragadta Mieltát és őt is egyszerűen feldobta a fenti helységbe, míg ő maga utolsónak maradva a saját erejéből felkapaszkodott.

– Mindig mondtam, hogy a vukik valójában majmok – kommentálta az eseményeket nem kevés malíciával Solo.

Mielta ezenközben kivonta hüvelyéből a kardját, és elindult felfelé a lépcsőn. Hirtelen megtorpant és kezét figyelmeztetőn emelte fel. A csendben már mindannyian meghallották a közeledő lépteket.

A lány fürge, ám teljesen nesztelen mozdulatokkal visszasietett a helységbe és meghúzódott az ajtónyílás mellett, a falhoz lapulva. Han és Csubi az ócska bútorok mögé rejtőztek. Kézilámpás gyér fénye közeledett, nyomában egy szürkeruhás férfi tűnt fel. Alighogy a sarokhoz érkezett, Mielta kipördült, és egy abszolút pontosságú vágással egyszerűen derékba szelte. Ám ezzel még nem ért véget a küzdelem, mert két további kardforgató ugrott be a pincehelyiségbe.

A lány tovább forgott – karjai akár egy szélmalom lapátjai, pengéjével hárított két végzetesnek tűnő vágást, majd szinte a földre fektetve a kardját, boka magasságban támadott. A két kontyos rongybábuként rogyott a porba. A lány kíméletlenül végzett velük,

Han Solo mindvégig azt mérlegelte, hogy vajon képes lenne–e úgy tüzet nyitni, hogy ne veszélyeztesse a célpontok körül ugrabugráló nőt. Kénytelen–kelletlen a nem mellett döntött.

– A kegyelem nem létezik a maga szótárában? – háborodott föl.

– A harcos számára gyakran megengedhetetlen luxus – vágott vissza a lány. – A földre került ellenfél ordítani mindig képes.

– Azok után amit maga művel velük, ez korántsem biztos!

– Nem ismeri népünk erejét, Han Solo. Maga lehet, hogy eszméletét vesztené a fájdalomtól egy efféle vágás után, de egy harcművész soha.

– Lehet – vonta meg a vállát Solo – csakhogy az én bokámat kicsit nehezebb átvágni.

Csubakka dühödt morgással hívta fel a figyelmet arra, hogy most fontosabb dolguk is akad, mint a meddő vita folytatása.

A Birodalmi Helytartó öles léptekkel rótta a helytartóság tágas folyosóit. A széles ablakon beömlő fényben gondterheltnek látszottak vonásai. Több párhuzamos ügy is felelős volt ezért.

Először is: mit keres itt a flotta egyik legmodernebb csillagrombolója? Miért kéredzkedett be a bolygó pajzsa mögé? A Helytartó a maga részéről szívesén visszautasította volna a kérést, de éppen a jelen helyzetben ez egyenlő lett volna az öngyilkossággal: gyanút keltene.

Azután másodszor: ez a Han Solo! Ravasz, megbízhatatlan cselekedeteivel kikényszerítette azt, amitől ő a leginkább igyekezett tartózkodni a terv során: hogy birodalmi erőket kelljen bevetni. Az apró különítményt a legmegbízhatóbb embereiből válogatta össze, ám mégis. Az a biztos titok, amiről egyedül te tudsz! Így tanulta annak idején a fejvadászok között. És még valamit megtanult, aminek most nagy hasznát veheti, azt, hogy a győzelem az ellenfél megismerésén, cselekedeteinek a kiszámításán múlik. Mi hát Han Solo következő lépése? Igyekszik majd visszaszerezni a hajóját. Többszörös túlbiztosításról gondoskodott a helyszínen, de egy efféle alak ellen semmi nem elég, vagy legalábbis majdnem semmi. Sürgősen vissza kell térnie a Millennium Falconhoz, és a benne rekedt fegyveréhez. Ki kell azokat hozni onnan, ha kell erőszakkal, ha kell cselvetéssel.

Egy alacsony növésű, vörös hajú ember penderült elé valamelyik ajtó mögül.

– Russ – mondta hűvösen a helytartó. – Percek óta keresem, és maga sehol nincs! Az én időm drágább annál, semhogy a maga előkerítésére pazaroljam.

A kistermetű személyi titkár még apróbbra húzta össze magát. Régóta ismerte a helytartót, még azokból az időkből. Félt tőle, bár kevés ez a szó – minden ízében remegett, tapasztalta már véres kegyetlenségét, hirtelen haragjának minden átkát. De hálás is volt neki, hisz nélküle semmire sem vitte volna.

– Teremtsen kapcsolatot a Pöröly csillagrombolóval. Irányítsa a belső dolgozószobámba. Ott várok, remélem, nem kell sokáig!

A kis ember eltűnt, éppoly nesztelen, ahogyan jött.

A helytartó a jelzett szobába sietett, valóban nem kellet sokáig várnia.

– Marl hadnagy vagyok, a Pöröly elsőtisztje – recsegte a hangszóró.

– Itt a Quaron III helytartója beszél – szólt bele a mikrofonba.

– Igen, tudom uram, a hívó fél már tájékoztatott – a hang kioktatónak tűnt.

Állj, kiáltotta magában, ez a fickó nem kezdő amatőr, ebből nehéz lesz kiszedni, hogy mit keresnek itt.

– A kapitánnyal szeretnék beszélni! – mondta hangosan.

– Sajnálom uram, a kapitány már nyugovóra tért, a hajó fedélzetén a birodalmi középidőt számítjuk, a nappal–éjszaka ciklust, nálunk ez idő szerint hajnali kettő óra van. Hacsak a hívás nem tartozik az elsődleges fontossági kód alá, attól tartok, később kell próbálkoznia.

De nagy a szád, öcskös, gondolta magában, ám tisztában volt vele, hogy nincs ideje várni.

– Akkor magának teszem fel a kérdéseimet – közölte

– Hallgatom, uram.

– Kívánnak–e kiképzett újoncokat a fedélzetre venni?

– Semmi közünk a bolygón folyó speciális kiképzési tervhez, de a létéről tudunk – jött a válasz.

Ez megbocsátható, csak az én tervemről ne sejtsetek semmit – mormolta magában.

– Kívánnak–e speciális méréseket végezni?

– Nos – hallatszott a túloldalról –, mivel Ön arra nézvést kíván információkat kiszedni belőlem, hogy miért jöttünk be a pajzs alá, el kell, hogy áruljam: kizárólag rutinellenőrzésről van szó.

– Értem – felelte a helytartó csalódottan, ám ha eddig el is hitte volna, hogy ez az igazsággá legújabb ifjú zseni ittléte meggyőzte afelől, hogy a Birodalom vezérkarában talán sejtenek valamit mindabból, amit ő itt végbevitt. Tanácsos hát az események felgyorsítása. Mostantól komoly tétre megy a játék, és ezt Han Solónak is jobb lesz tudomásul vennie. Ha nem, hát eltűnik a színről!

Magához vette álarcát, és indult vissza a fegyverekért.

HATODIK FEJEZET

Az első emeleti sarokszoba ajtajából, ahol Han állt, remekül látszott a helyiségben meghúzódó három orvlövész. Pontosabban azok háta, mivel mindhárman az ablakok előtt álltak, felhalmozott matracok fedezékében, az odalent folyó rohamot figyelve. Nehéz helyzetbe kerültek a többi három házban, ahol társaik húzódták még, sorban elhallgattak a fegyverek. Nem értették mi történhetett, látszólag minden rendben ment, az ostromlók még csak közel jutni sem voltak képesek.

Han Solo épp úgy cselekedett, akár a korábbi három esetben, szűk terpeszbe lépett ki, leengedte a csípőjét és célzásra emelte a fegyverét.

– Oké, senki nem mozdul! – kiáltotta. – A fegyvereket szépen leteszitek az ablakpárkányra, és lassan, tarkóra tett kézzel megfordultok. Csak semmi hirtelen mozdulat!

A meglepetés leírhatatlan volt. Az orvlövészek pontosan végrehajtották, az utasításokat, az arckifejezésüket megpillantva, Han úgy döntött, már ezért érdemes volt élni.

– Lépjetek hátra! Nyomás ahhoz a falhoz! – mutatta. – Most szépen megkötözünk benneteket. Az ellenállás, mint látjátok, felesleges.

Megtörtént.

– Mondjátok, hogy ááá! Csubi, tömd be a pofájukat!

Mieltára pillantott:

– Megtenné, hogy szól az embereinek, nyugodtan bejöhetnek? Győztünk!

A lány az ablakhoz sétált, kikiabált. Odalentről üdvrivalgás hangjai hallatszottak be a szobába.

– Ez magának szól – kommentálta Solónak. – Kérem, jöjjön az ablakhoz.

A kapitány is kinézett, a téren a Falcon körül, a klán fegyverforgatói vigadtak. Éljenzés harsant, amikor megpillantották Han Solót, kardjaikat az égre emelték és a névét kiabálták.

Solo elérzékenyült. A szeretet, a méltatás mindig zavarba hozta, talán mert mindkettőt oly szűkmarkúan mérte számára az élet. Elnézte a Félszemű Nortot, két kezét a magasba emelve integetett, markában ide–oda himbálózott a Falcon leszerelt fedélzeti ágyúja. Mosolygott, amikor…

Amikor valahonnan Han feje fölül lövés sivított fel, a sugárnyaláb egyenest a félszemű mellébe vágódott. Az óriás termetű férfi megingott, tehetetlenül eresztette le karjait. Arcán értetlenség tükröződött, aztán élettelenül a kövezetre hanyatlott.

Döbbent csend támadt, csak egy halkan elmormolt koréliai átkozódás hallatszott. Han Solo arca gyökeresen megváltozott, ám nem düh ült a vonásain, hanem valami elszánt dac. Ettől talán még félelmetesebb volt.

Megpördült, határozott léptekkel a padlásra vezető lépcső irányába indult, Csubakka és Mielta szó nélkül álltak félre az útjából, de biztos, ami biztos, követték. A padlásajtóhoz érve nem tétovázott, nem szőtt terveket a behatolásról, egyszerűen benyomta az ajtót és belépett. Az alacsony helyiségben ócska holmik halmozódtak, festői rendetlenségben szerte–szét dobálva. Az egyetlen apró ablak előtt egy férfi állt, kezében birodalmi lézerkarabély. Magas termetét szürke köpönyeg rejtette, haját kontyba fogva viselte. Mosolygott.

Han Solo nyomban felismerte benne a kardforgatót, aki egy ideig a Millennium Falcon utasa volt.

– Üdvözlöm, Solo kapitány! Maga halott ember! – A hang keménysége még Csubakkát is meglepte. – Ne kapkodjon! Veszélyes lehet… – Azzal hátradobta köpenyét. Alatta a birodalmi rohamosztagosok páncélját viselte. Ekkor, mintha csak így adott volna jelt, tucatnyi rohamosztagos emelkedett fel a limlomok mögül. – Egy rossz mozdulat, Solo, és mindhárman halottak!

Han komoran megvonta a vállát, és tüzelt. Persze nem öngyilkos szándék vezette, ezért a következő pillanatban már hátra is vetette magát, ki a szobából, le a lépcsőn. Mieltát magával sodorta, a vukit pedig nem kellett félteni. A szobát lézernyalábok dúlták.

A kontyos, mintha csak számított volna minderre, ügyesen kitért Han lövésének útjából, azután pattogó parancsszavakkal gyorsan véget vetett a lövöldözésnek.

– Kapjátok el őket! – kiáltotta. – Solo kapitány kell: élve vagy halva, nekem mindegy!

A kapitány és társasága eközben a lépcsőn bukfencezett lefelé. A zúzódások, amiket szereztek, fájdalmasak voltak ugyan, de elhanyagolhatóak azokhoz a sérülésekhez képest, amit a lézernyalábok okoztak volna, ha tétováznak. A pincében kötöttek ki. Itt is hasonló rendetlenség uralkodott, akár az első házban,

– A csatornába! – kiáltotta Mielta. És bár a vuki erősen tiltakozott, neki is be kellett látnia, hogy a házból kirohanni már nincs idejük, tekintve, hogy az ajtó egy szinttel feljebb nyílik. Mindhárman jól hallották a közeledő léptek dobogását.

Mielta ugrott elsőként, a vuki követte, Han maradt utolsónak. Még két gyors lövést adott le az elől szaladó rohamosztagosra – az füstölgő páncéllal zuhant hátra –, majd társai után vetette magát.

Tetőtől talpig átnedvesítette öltözéküket a szennyvíz. Csubakka veszettül átkozódott, hisz ő nem válhatott meg oly könnyen a testét borító szőrzettől, mint a többiek a ruháiktól. Azt bizony elképzelni sem tudta, mennyi időnek kell eltelnie, hány alapos fürdőre lesz szüksége, hogy ezt a penetráns bűzt végleg száműzze az irhájából.

Futottak. Mielta mutatta az irányt. Hátrapillantva láthatták a sorra leugró és nyomukba eredő fehér páncélos alakokat. Rövidesen lézernyalábok világították be körülöttük a járatot.

– A következő sarkon megállok és feltartom őket. Ti rohanjatok tovább! – zihálta Han.

– Nem! – tiltakozott a lány. – Van egy jobb ötletem. Mindjárt meglátjátok.

Solo egyelőre beleegyezett.

Néhány perc múlva valami építmény tűnt fel keresztben a csatornában. Közel a boltíves mennyezetig ért, de hogy mi célra szolgált, azt a gyér világításban a kapitány nem volt képes megállapítani.

– Gyorsan, másszunk fel! – lihegte a lány.

Ki–ki a maga módján jutott fel: Csubakka felugrott, a lány a vuki segítségével felkapaszkodott, Han pedig megkereste a létrát.

El kellett ismernie, hogy a lány jó taktikai érzékkel bír, mert idefentről remek zárótüzet zúdíthatnak az odalent fedezék nélkül maradó üldözőkre. Nyomban lőhelyzetbe is ereszkedett, azonban valami egészen más történt. Mielta és Csubakka valami óriási csapkereket kezdték forgatni, mire az alkotmány mélyében zúgó hang keletkezett. Odalent habos áradat zúdult a rohamosztagosokra.

Solo csak most döbbent rá, hogy egy földalatti gát tetejére jutottak. Ezért volt olyan kevés víz a csatornában! Maga mögé pillantott, a duzzasztó mögött tükörsima vízfelületet látott, közel a boltív magasságában. És ekkor nevetni kezdett, jóízűen és elégedetten. Hangjához hamarosan Csubakka basszusa és Mielta gyöngyöző kacaja társult.

Közben odalent a birodalmi rohamosztagosokat ellepte a szennyvíz. Egy ideig küzdöttek az ár ellen, majd megadták magukat a sorsnak, megszabadultak súlyos vértjeiktől, fegyvereiktől és hagyták magukat elsodortatni.

A Quaron III óriás kékopál gömbnek tűnt odalent. Néhol, akár erezet a kőben, átderengtek a felhőkön a kontinensek körvonalai, a folyók szalagjai. A Pöröly mozdulatlanul lebegett a monumentális ékszer felett.

A hídon csend honolt, a IV. készültségi fokozat lehetővé tette a személyzet hatvan százalékos csökkentését. Az alig tucatnyi ember pusztán rutinellenőrzéseket, folytonos pályastabilizálást végzett. A birodalmi középidő szerint hajnali öt óra volt. A hajó biztonságáért Marl elsőtiszt felelt, a szolgálatot reggel nyolckor kellett csak átadnia. Nem csoda hát, hogy meglepődött, amikor Reclen kapitány kilépett a liftből.

– Jó reggelt, kapitány, rosszul aludt? – érdeklődött Marl udvariasan.

– Üdvözlöm, Marl – köszönt vissza az idős ember, aztán megrázta a fejét. – nem, csak valahogy úgy éreztem, közölni kíván velem valamit.

Az elsőtiszt eltöprengett.

– Ami azt illeti, uram, valóban – ismerte be. – Remélem nem zavartam meg az álmát?

– Óh, egyáltalán nem, hazudta az öreg. – Egyébként is készültem felkelni. – Az ablakhoz sétált, lepillantott a bolygóra. – Gyönyörű! Maga szerint nem?

Az elsőtiszt bólintott.

– Dehogynem, uram.

A kapitány visszafordult, kutatóan a fiú szemébe nézett.

– Nos, beszéljen, fiam!

– Amíg aludt, rádión kereste a bolygó kormányzója.

– Elárulta, mit akar?

A fiú finoman elmosolyodott.

– El, uram, bár nem állt szándékában.

– Azaz? – vonta fel a szemöldökét az idős férfi.

– Kérdéseket tett fel, amelyek egyértelműen elárulták, hogy rendkívül aggasztja a tény, hogy bekéredzkedtünk a bolygó pajzsa mögé. Azt kívánta kipuhatolni, hogy mit keresünk itt. A Desbreen–féle kérdező technikát alkalmaztam.

– Az, ha jól tudom, majdhogynem hadititok?

– Valóban, uram, csak a nagyon magasszintű birodalmi kiképzés része.

– Hm, különös – dörzsölte állát, a kapitány.

– De ez még nem minden, uram. Emlékszik arra a birodalmi fejvadászra, akit tegnap elkaptunk?

– Hogyne.

– Ő is Desbreen–féle technikát alkalmazott, amikor kendőzni igyekezett a szándékait.

– Mi?

- Sikérült megtennie, uram, mert tökéletes papírjai voltak, nem viselkedett igazán gyanúsan, így nem erőltettem a pontos kikérdezést.

– Á! És milyen következtetéseket von le mindebből?

– Azt, uram, hogy a két személy egy– és ugyanaz.

A kapitány sokáig csendben töprengett.

– Ugye tudja. Marl, hogy veszélyes ilyen magasrangú birodalmi hivatalnokot bizonyíték nélkül gyanúsítani?

– Arra céloz, uram, hogy a fejvadász egy nyilvánvalóan csempészési szándékkal érkező űrhajót kísért?

– Arra. Egy birodalmi alkalmazásban álló fejvadásznak elnézhető, ha valami titkos szándékkal effélét cselekszik, de az adott bolygó helytartójának aligha. Különösen egy ilyen fontos bolygó esetében. További egyezések is akadnak a két személy között, uram – erősködött a fiú.

– Nos?

– A hangnem, a hangsúlyok, a beszédstílus.

– És a hanghordozás?

– Az elektronikusan torzítható, uram.

– Más?

– A Desbreen technikát nagyrészt csak fejvadászok tanulják, meg néhány egyéb ember, akik olyannyira speciális esetet képeznek, hogy jelen helyzetben szóba sem kerülhetnek.

A kapitány összehúzta a szemét.

– Akkor maga honnan ismeri?

– Én az utóbbi csoportba tartozom, uram.

– Vagy úgy… És mit gondol, mennyiben érdekes ez az egész, amit most elmondott?

– Annyiban, uram, hogy ez a bolygó egy rendkívül fontos birodalmi kísérlet színtere.

Az idős ember visszafordult az ablak felé és lehalkította a hangját.

– A Caron–tervre gondol?

– A Caron–tervre, uram.

– Arra, hogy a quarokhoz hasonló, örökös háborúkban kifejlődött civilizációk egyedeiből válogassák össze és képezzék, ki a birodalmi rohamosztagosok javát? – igyekezett elosztani a félreértéseket a kapitány.

– Arra, uram.

– Akkor bizonyára elfogadja, ha azt mondom, hogy ilyen fontos pozícióba, mint a Quaron III helytartója, biztosan alaposan leellenőrzött, megbízható embert helyeznek. Nem gondolja, fiam, hogy kár aggódnunk?

– Elfogadom, uram, amit mond, mi több: ez az, ami engem is elbizonytalanít. De a többi tény annyira egybevág! Kérem, engedélyezze, uram, hogy utánajárjunk a dolognak!

A kapitány bólintott.

– Tegye azt, fiam.

HETEDIK FEJEZET

Han Solo, Mielta és Csubakka a sarok mögül leskelődtek ki a térre. A lány emberei az egyik fal mellett csoportosultak, négy birodalmi rohamosztagos őrizte őket csőre töltött fegyverekkel.

A kontyos a Falcon rámpájának a tetején állt, az ajtó nyitóelektronikáját tanulmányozta. A mellette várakozó technikus apró elszíneződésekre hívta fel a figyelmét.

– Nézze, uram egyértelműen megállapítható, hogy a belső kapcsolótáblát szétlőtték. Hm, jó erős ajtó! Nem gondolná az ember, hogy egyszerű teherbárka…

– Köszönöm – vágott közbe a kontyos. – Ki tudja nyitni?

– Ez összetett kérdés, uram, attól függ, hogy…

– Csak röviden, ha kérhetem.

A technikus sértődötten folytatta.

– Most nem, csak speciális szerszámmal.

– Mire van szüksége?

– Egy Rinex kulcsra és egy Moss–féle kódfejtő egységre.

– Rendben, meg fogja kapni, – Lesétált a rámpán, az órájára pillantott – Hol a francban maradnak a katonák? – kérdezte magától félhangosan.

Eközben a tér szélén Solo és társai gyors kupaktanácsot tartottak.

– Ha váratlanul tüzelünk, akkor fejenként minimum egyet le tudunk szedni – tervezgetett Han. – Hárman maradnak, abból az egyik technikus, mindjárt kiegyenlítettebbek az erőviszonyok.

– Az embereim is nyomban beavatkoznak majd, ha alkalmuk nyílik – tette hozzá Mielta.

– Oké – bólintott Han: – Akkor, ha szólok, mindannyian kiugrunk a sarok mögül. Most!

A rohamosztagosok egy pillanatra összezavarodtak a hirtelen tűzben. Mire fedezék mögé húzódhattak volna, csak ketten maradtak. A kontyos és a technikus.

A foglyok nem tétováztak, fürgén ártalmatlanná tették a földre került sebesülteket, és ezek fegyvereivel beszálltak a lövöldözésbe. A birodalmiak hamar felismerték, hogy komoly bajba jutottak, kimozdulni sem képesek a Falcon rámpájának takarásából.

– Figyeljen, Han Solo! – hallatszott a kontyos hangja. – Van egy ajánlatom!

A koréliai intésére elhallgattak a fegyverek.

– Nálam van az űrhajójáról leszerelt sugárágyú! Ugye tudja, hogy ha pontosan céloznék, mondjuk a hajó fémlábaira, akkor komoly kárt okozhatnék? Remélem sejti, hogy innen könnyen eltalálom! Nos, mit válaszol, Han Solo?

– Azt, hogy maga egy patkány!

– Rendben, Han Solo! Háromhoz értünk, ez annyit jelent, hogy megölöm! Ostobaság volt sértegetnie: mindenki hallotta, hogy mit mondott. Kihívom párbajra, mert a nevem tisztasága ezt kívánja. Ki kell állnia, Han Solo, nem utasíthatja vissza, többé nem lenne tekintélye az emberei előtt. Kérdezze csak meg őket!

– Rendben, elfogadom – szedte össze minden archaikus tudását Han. – Fegyverként a pisztolyt választom.

A rámpa mögött nevetés hallatszott.

– Téved, Han Solo. Nálunk a párbaj egyet jelent: kardvívást! – És ezzel előlépett a fedezékből. – Úgyhogy mától maga a halott ember, Han Solo!

Han Mieltára pillantott, a lány bólintott.

– Sajnálom, Han Solo – folytatta a kontyos, és szélesen mosolygott. – Veszített! Bár nem játszott rosszul, elismerem. – Ezzel a földre dobta a lézerágyút.

– Óvatosan, maga barom!

– Kár most már ilyesmivel törődnie, Han Solo! – A szikár férfi kivonta kardját, és messzire hajította a hüvelyt. Majd ha magát elintéztem, megkeresem. Addig nem lesz rá szükségem. – Még két lépést közelebb lépett.

Solo gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Mik a szabályok? – fordult Mielta felé.

A lány saját kardjait helyezte elé egy leterített köpenyre. Egy hosszút, egy közepest és egy olyan rövidet, akár egy gyalogsági tőr.

– Bármelyiket használhatja ezek közül, mert ellenfele a leghosszabbat választotta. De csak egyet vehet magához. – Halkabbra fogta a hangját. – Én a leghosszabbat ajánlom!

Han nézegette a fegyvereket.

– Vigyázzon! – folytatta a lány – Ha bármelyiket akár csak megérinti, azonnal kezdetét veszi a párbaj.

– Bármi megengedett? – firtatta a kapitány.

– Bármi, de csak a választott fegyvert használhatja, még a kezét vagy a lábát sem.

Solo bólintott.

– Mi lesz, Han Solo? – kiabált az ellenfele. – Válasszon már!

– Na, jó – mormolta Han és villámgyorsan felkapta a legrövidebb kardot, nem a markolatot, hanem a penge végét fogta. És egyszerűen a kontyos felé hajította.

Azt meglepte a hirtelen akció, valami egészen másra számított. Esélye sem volt kitérni a nagy sebességgel érkező fegyver elől.

Hitetlenkedve bámulta a mellkasából kimeredő markolatot. Kihullott kezéből a kard, ő maga hangos puffanással hanyatt zuhant. Azonnal kilehelte a lelkét.

– Szabályos voltam? – aggodalmaskodott Han Solo.

A lány szélesen mosolygott.

– Hát, ha betű szerint értelmezzük a törvényt, végeredményben igen! – Azzal kihúzta a halott ellenség melléből az apró kardot, letörölte róla a vért és visszahelyezte a köpenyre, a másik kettő mellé. Összecsavarta az egészet és a koréliai felé nyújtotta.

– Fogadja el, Han Solo, magának ajándékozom. Kiérdemelte. A harcosnak szüksége van fegyverekre.

Han elérzékenyülve vette át az értékes holmit.

– Köszönöm – dünnyögte.

Solo fent állt a Falcon ajtaja előtt és a speciális kódot gépelte be a kapcsolótáblán.

– Csubi – kiáltott le – ha most sikerül kinyitnom, akkor ugye tudod, hogy nagyon dühös leszek?

A vuki olyasmit dörmögött vissza, hogy nem hülye, ha csak azóta valaki meg nem javította az ajtót, Han Solónak sem fog sikerülni kinyitni.

Így is történt.

– Csubikám, ez úgy rossz, ahogy van – állapította meg. – Én nem tudom, hogy

nyitjuk ki.

Ekkor a tér szélén egy férfi tűnt fel, így figyelmük egy időre elterelődött az ajtóról.

Senki nem látta, mikor lépett elő, csak azt, hogy már ott áll. Fekete ruhákat viselt, ragadozó arca volt és szőke tüskehaja. Csípőjéről mélyen lelógatva egy veszedelmes külsejű sugárpisztolyt tartott.

Rezzenéstelen tekintettel nézett farkasszemet a zsákmányolt birodalmi fegyverek torkolatával. Nyugodt hangon szólt:

– Azért jöttem, hogy Han Solóval beszéljek.

A kapitány intett, hogy engedjék közelebb. A klán kardforgatói utat nyitottak. Az éjszín köpeny lágyan lebbent a férfi mögött, ahogy közelebb sétált.

Egy ládát helyezett a földre, a rámpa végénél.

– A Reinex–kulcs. A kódokat nyilván ismeri.

– Miből gondolja, hogy szükségem van rá? – vonta fel a szemöldökét Han.

– Egyébként már bent lenne – közölte a férfi közömbösen.

– Nos, rendben. Mit kér cserébe?

– Majd megbeszéljük.

– Ahogy gondolja – vont vállat Solo, és lesétált a ládához. Kinyitotta, elővette a pisztolyra emlékeztető szerszámot és néhány egyéb hasznos eszközt.

– Gondolom, be akar majd jönni – kérdezte a férfitól.

Az bólintott,

A kapitány hozzálátott, hogy egy finom hővágóval lefejtse az összeolvadt kapcsolótáblát. Benyúlt az összegabalyodott drótok közé, levagdosta azokat a sérült panelről. A szabaddá tett végződéseket bedugta a Reinex–kulcs megfelelő csatlakozóiba. Mikor minden vezeték a helyére került, a szerszám hozzálátott először a hibák lokalizálásához, majd a javításhoz. Néhány perc elteltével az apró képernyőn felirat adta hírül, hogy immár minden rendben.

Han a műszer billentyűzetén beütötte a belépési kódot, Néhány pillanat múlva az ajtó feltárult. Solo első gondolata ez volt:

Scarpa, most aztán elkaplak!

Scarpa őrmester fásult közönnyel figyelte a pilótafülke ablakán át az odakint folyó eseményeket. Emberek jöttek, mentek, két alkalommal Han Solo is előkerült. Az őrmester jól számított, amikor szétlőtte a kapcsolótáblát: a kapitány sem volt képes bejutni.

Dél felé járt az idő, amikor nagy sokára megérkezett a Birodalmi Helytartóságról küldött segítség. Éppen jókor, egy csomó fegyveres randalírozott a téren, és az egyik ház emeleti ablakában mintha Han Solo is feltűnt volna. Szerencsére a rohamosztagosok hamar rendet teremtettek: egy csoportba terelték a pusztán kardokkal felfegyverkezett rendbontókat, és már indultak is hogy kiszabadítsák a türelmetlenkedő őrmestert. Minden rendjén is ment volna, ha nem kerül elő újból az az átkozott kapitány. Kiderült, hogy kapcsolatban áll a letartóztatott személyekkel, és segítségükkel átvette a hajó körüli tér felett az uralmat.

Ettől kezdve Scarpa nem értette, hogy mi történik, csak azt tudta, hogy komoly bajba kerül, ha Han Solo és rablóbandája bejut az űrhajóba. Elhatározta, hogy mindent meg fog tenni a dolog meghiúsításának érdekében. Minden mozgatható tárgyat, amit a fedélzeten talált, a bejárati ajtó elé halmozott. Ő maga a rögtönzött barikád mögött foglalt el tüzelő állást, készen arra, hogy a NAGY ÜGY érdekében akár az életét is feláldozza. Ez esetben biztos, elő is léptetnék.

Nem kellett sokat várnia: egyszer csak halk szisszenés és hallatszott és kitárult az ajtó. A nyílásban Han Solo állt, remekül célpontot kínálva, feldúlt arccal:

– Scarpa, a mindenségit, mi a fészkes fenét művelt itt!

Az őrmester erősen markolta a pisztolyát, pontosan a kapitány szívére célzott – jó lövésznek tartotta magát. Ám ezúttal egyszerűen nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt. Más dolog lőtéren, céltáblákra lövöldözni, mint egy gyanútlan hús–vér emberre. Éppúgy vannak érzései: szeret és gyűlöl, szenved és örül, akár az, aki a fegyvert tartja.

– Ne mozduljon Han Solo! Ha csak egy lépést is tesz előre, szétlövöm a fejét! – igyekezett határozott hangon beszélni, ami nem ment könnyen, hiszen az izgalomtól a szíve a torkában dobogott. Magában fohászkodott a sorshoz, hogy a kapitány ezúttal komolyan vegye a fenyegetést.

Nem így történt.

Han Solo közelebb lépett és közben fennhangon átkozódott:

– Mi ez a felfordulás, Scarpa? Fél órát kap, hogy rendet teremtsen. Remélem, tudja, mit honnan vett el, mert ha valami nem a helyére kerül vissza, hát én…

– Állj, –ne mozduljon! – vágott közbe az őrmester, és felemelkedett a barikád mögül. A fegyver enyhén remegett a kezében.

Han Solo döbbenten torpant meg.

– Scarpa! Maga képes lenne lelőni? A tisztviselő hevesen bólogatott. Solo hosszasan vizsgálgatta majd megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy megtenné! – Azzal tovább közeledett. A másik dühödten üvöltött:

– Han Solo, maga egy átkozott őrült!

– És földhöz vágta a fegyvert. – Először elrabol, aztán megfenyeget, végül a szemem láttára meggyilkol egy rohamosztagos tisztet! Ne higgye, hogy ezt megúszhatja! Lehet, hogy engem is megöl, de már késő lesz: rádión beszéltem a Birodalmi Helytartósággal, mindent tudnak a maga üzelmeiről!

A kapitány hosszán nézte a nyomorult fickót, majd nyugodt hangon közölte:

– Scarpa, maga velem beszélt a rádión!

Az őrmesternek tátva maradt a szája. Sokáig hallgatott, aztán csendesen, szomorúan csak annyit mondott:

– Han Solo, maga átvert engem…! –Leroskadt a barikádra, arcát a tenyerébe temette. – Mekkora átkozott hülye vagyok én!

A kapitány szíve megesett a szerencsétlen emberen.

– Nézze Scarpa, ez… – mutatott körül –…mégsem maradhat így.

A tisztviselő felállt, nagyot sóhajtott.

– Mindjárt rendet rakok.

– Solo kapitány! – hallatszott odakintről Go Rien erőteljes hangja. – Nem kívánok az engedélye nélkül belépni a hajóba.

Han hátrafordult.

– Jöjjön nyugodtan, megadom az engedélyt! Bocsásson meg az udvariatlanságért.

A férfi belépett, puhán mozgott, akár egy macska. Tekintete végigfutott a falakon, megpihent egy–egy műszeren, csővezetéken, végül Solón állapodott meg.

– Veszedelmes hajónak tűnik – jegyezte meg.

Han elmosolyodott, emlékezve arra, hogy közel azonos szavakkal illette egykor ő is a másik járművét. Mindazonáltal tudta, hogy ez az egyik legmérvadóbb dicséret azok közül, melyeket a Falcon kapott.

– Az – hagyta helyben. – Fáradjon beljebb! Arra van a tárgyaló. Merthogy, gondolom, beszélgetni akar.

A másik bólintott.

Miután helyet foglaltak a játékasztal mellett, Han csak ennyit mondott:

– Hallgatom.

– Nos – szólalt meg az idegen, –, kezdjük a lényeggel: a csempészett fegyvereket nem adhatja át a kint várakozó quar csoportnak! Mert ezért jöttek, ugye?

– Miféle fegyverekről beszél? – értetlenkedett a koréliai.

Az idegen rosszallóan rázta a fejet.

– Hagyjuk ezt, Solo kapitány! Ha szabad javasolnom, beszéljünk nyíltan.

– Oké – bólintott Han. – Akkor maga viszont az utasítgatást hagyja.

– Meg fogom indokolni, amit javasoltam. De mondjuk, bevezetésként fáradjon a raktérbe, és nyisson fel egy tartályt!

Han gyanakodva nézett a másik égkék szemébe, aztán megvonta a vállát és felállt

– Gyerünk! – mondta.

A Falcon sötét rakterében úgy sorakoztak egymás mellett a tartályok, akár az óriási szobrok, Han egyenesen a legelsőhöz lépett és az elektromos zár vezérlőtáblájához csatlakoztatta az útközben magához vett kódfejtő egységet.

– Nekem nem árulták el a nyitókódot –magyarázkodott.

– Az idegen alaposabban szemügyre vette a Solo kezében lapuló műszert.

Nem féltem én magát, Solo kapitány. Ha jól látom, ez a kódfejtő illegális szériából való.

– Hát… – tárta szét a karját a koréliai, miközben az egység már munkába lépett. – Lassan aktuális lesz elárulnia, kicsoda maga.

– Ne siessük el – javasolta a másik.

– Mellesleg jegyzem meg: egyetlen indokot ismerek, ami meggátolna abban, hogy jó pénzért eladjam ezt a holmit: ha maga többet kínál.

– Majd meglátjuk.

– Titkolózásból maga a legszigorúbb vizsgán is átmenne, ha tanítanának ilyet – bosszankodott Han.

– Van, ahol tanítanak – mosolygott a férfi.

A további puhatolózásnak a kódfejtő csipogása vetett véget. A kapitány begépelte a javasolt kódot, – és a láda hangos szisszenés kíséretében feltárult.

– Na ne! – kiáltott fel Han. – Ez nem lehet igaz! A rohadt életbe!

NYOLCADIK FEJEZET

Mielta felállította a Falcon körül az őrséget, ő maga pedig a déli nap heve elől az űrhajó alá húzódott. Tiszteletlenségnek érezte volna követni Solo kapitányt a hajó belsejébe. Jól látszott, hogy a két férfinak dolga van egymással, és hogy azt négyszemközt akarják elintézni. Legnagyobb meglepetésére kis idő múltán Csubakka is csatlakozott hozzá. A vuki fáradtan sóhajtott – egészen úgy, mintha ember lenne –, és elheveredett, az árnyékban. Mieltát meglepte, hogy milyen óriási termetű, így a földön fekve még inkább valami hatalmas, értékes szőnyegre emlékeztetett.

– Érted te, amit mondok? – kérdezte a lány, és valami okból, maga sem tudta, miért, tegezte az első tisztet.

A lény bólintott.

– De beszélni ugye nem tudsz?

Fejrázás.

– Régóta harcolsz Han Solo mellett?

Bólintás.

– És te is nagy harcosnak tartod?

Bólintás.

– Mert most már én is – vallotta be. – Látod – mondta elrévedve –, a markhnak megint igaza volt. Egyszer talán én is ilyen bölcs leszek, és lehet, hogy talán még markh is.

Bólintás.

Mielta elmosolyodott, megsimogatta a vuki szőrös karját. – Kedves jószág vagy te – nevetett, de aztán hamar elkomorult. – Jaj, bocsáss meg, nem úgy értettem, de embernek azért mégsem nevezhetlek.

Csubakka fergeteges hahotázásba kezdett, hamarosan a lány is követte a példáját, percekig kacagtak így, már maguk sem tudták miért, egyszerűen csak élvezték, hogy megszabadultak a feszültségtől, harcosok gyakran viselkednek így a győztes csata után.

Hosszú csend után ismét a lány kezdeményezte a beszélgetést:

– Mondd, Csubi, Solo kapitánynak úgy tengernyi sok barátnője akad szerte a galaxisban?

A vuki a fejét rázta, bár sejtette, hogy Han ezért alaposan megneheztelne.

– Egy sem? – tapogatózott tovább.

Újabb fejrázás.

– Nem hiszem, egy ilyen férfinek minden ujjára tíz is jut!

Csubakka megvonta a vállát és vigyorgott.

Rövid hallgatás következett.

– Na, jó – folytatta Mielta –, tegyük fel, hogy igaz. De hogyan lehetséges?

A vuki szélesen széttárta a karját.

– Te sem tudod mi? Vagy nem tudod elmondani?

Bólogatás.

– Most melyikre bólogatsz, az elsőre vagy a másodikra?

Ismét bólogatás, mire a társalgás ezúttal is közös hahotába fulladt.

Han Solo döbbenten meredt a tartály tartalmára. Odabent, szép katonás rendben elhelyezve birodalmi rohamosztagos vértek, lézerkarabélyok feküdtek. Mellettük egy hivatalosan kiállított, hibátlan szállítólevél mind Virgill kormányzójának, mind a Quaron III helytartójának személyes pecsétjével.

– Mi a fene folyik itt? – fakadt ki a kapitány. – Mi a fene ez? Ez nem birodalmi utászhajó!

– Meg van elégedve a bevezetéssel, Solo kapitány? – kérdezte hűvös hangon Go Rien.

– Maga tudta ezt, ne is tagadja!

– Persze hogy tudtam, bólintott a másik.

– Akkor adjon magyarázatot! Követelem, hogy adjon magyarázatot!

Han egészen kikelt magából, fel s alá járkált a szűkös raktérben, akár valami sebzett vad. Dühödten lecsapta a tartály fedelét, látni sem akarta a tartalmát. A zárelektronika kétségbeesett sípolással tiltakozott.

– Megkapja – ígérte a másik, továbbra is a végletekig hűvös maradt, – Nem mehetnénk esetleg vissza a tárgyalóba?

Solo mélyet sóhajtott, aztán legyintett.

– Hát persze. Bocsásson meg, de ez – mutatott a tartályra – nagyon felbosszantott. Tudja, rühellem a Birodalmat!

– Kár – mondta erre a másik, de nem fejtette ki bővebben.

Újra letelepedtek a játékasztal mellé, az idegen vitte a szót:

– Mint már tudja, a nevem Go Rien Moss, Birodalmi ügynök vagyok, különleges megbízatással…

– És fejvadász! – szúrta közbe Han,

– Valóban, birodalmi fejvadász. Ez egyfajta speciális kiképzés. De a részletek magát úgy sem érdeklik Solo kapitány.

Han felismerte, hogy ez nem kérdés, hanem állítás volt.

– Értem – bólintott. – Nem érdekelnek.

– Ebben a szakmában én vagyok a második legjobb a Birodalomban. Az Első nagyjából egy esztendeje lemészárolt egy halom rohamosztagost, és meggyilkolt három igen magas rangú birodalmi hivatalnokot – a részletek nem érdekesek.

Han ismét csak bólintott.

– Azóta a nyomát keresem, és jó fél éve ráakadtam itt, a Quaron III–mon.

– Hogyan csinálta, ha szabad megkérdeznem?

– Szabad. Régi trükk: beleéltem magam az ő helyzetébe, könnyű dolgom volt, hiszen jóformán gyermekkorunk óta együtt nevelkedtünk, ugyan azt tanultuk – szinte azonos volt az életünk. Megkaptam a választ: lépj valakinek a helyébe, aki abszolút gyanú felett áll. Így aztán utána néztem, hogy a nem kifejezetten központi bolygók fontos személyiségei közül melyikre hasonlít a megtévesztésig. Az adott helyeket végigjártam, szimatoltam. Ma már az új életét is ismerem.

– Ki ő?

– A Quaron III helytartója.

– Remek, tehát a bolygón minden hatalom az ő kezében van. – Elgondolkodott. – Hoppá, várjon csak, valami nem stimmel itt!

Az idegen várakozóan nézett rá.

– Ha maga a második legjobb, és ő az első, akkor mégis hogyan gondolja elkapni?

– A maga segítségével Solo – felelte a férfi olyan természetességgel, mintha bizony ez teljesen magától értetődő lenne,

– Na, állj! Álljunk csak meg egy pillanatra! – kiáltott Han.

– Mit ért azon, hogy az én segítségemmel?! Azt hiszem rosszul hallottam.

– Semmi baj sincs a hallásával, Solo. Valóban szükségem van a segítségére, hogy elkapjam a helytartót. Vagyis azt, aki a személye mögött megbújik.

– Maga nincs észnél, komolyan mondom. Nem tud annyit fizetni, hogy én…

– Nem fogok fizetni – vágott közbe a fejvadász.

– Hát akkor mit fog – pattant fel a kapitány a székről,

– Nem kívánom, hogy önként vigye vásárra a bőrét, ezért zsarolni fogom magát, Solo?

– Zsarolni?! Engem?! Aztán mivel?

– Azzal a nagyjából húsz aktívévvel, amit eddig a világűrben töltött.

– Mi baja velük?

– Törvénytelenek voltak egytől egyig. Csempészéssel, kisebb–nagyobb csínytevésekkel teltek. Elegendőek ahhoz, hogy további húsz tétlen esztendőt biztosítsunk… valahol egy birodalmi börtönben – csattant a hangja.

– Soha nem bizonyítja be!

– Soha, nézzen rám, mindenről lehet találni papírokat, ha az ember elég ügyes, és tudja, hol keresse.

– Maga szemét! Takarodjon a hajómról! – üvöltötte Han, és kinyújtott karja egyenesen a kijárati ajtóra mutatott.

A másik zavartalanul ült tovább a helyén, még az arcvonásai sem rezdültek.

– Ne siesse el Han Solo. Magának is szüksége van rám.

– Na, ne vicceljen! Mint púpra a hátam közepén.

– Téved. Nélkülem soha nem jut ki erről a helyről.

– Majd kimegyek úgy, ahogy bejöttem.

A másik a fejét rázta.

– Már rájöttek. Könnyedén el fogják kapni.

– Ezt miért higgyem el magának.

– Kockáztasson, ha gondolja – vonta meg a vállát. – De még ha ki is jut, örök életében bujkálnia kell majd. Hivatalos körözés lesz érvényben maga ellen, senki nem fog egy közismert bűnözőt dolgoztatni.

– Nézze – ütött meg Han békülékenyebb hangot, belátván, hogy a fejvadásznak igaza van. – Maga jó haverja a Birodalomnak. Tudja, hol bujkál a szökött kollégája, értesítse a hadsereget: kapják el azok!

A férfi most először elmosolyodott.

– A Birodalomnak és alkalmazottja és nem haverja vagyok. Másrészt Solo, használja a régi trükköt, élje bele magát a helyzetembe. Vallja be őszintén, maga beköpné élete nagy ellenfelét, katonaságot hívna, hagyná, hogy pancserek puskázzák el a lehetőséget?

A kapitány, ha mélyebben belegondol abba, amit a fejvadász mondott, nos, valóban, igazat kellett neki adnia.

– Talán nem tenném meg – foglalt állást –, de nem is kevernék bele vadidegeneket!

– Maga nekem nem idegen, Solo. Maga éppoly magányos farkas, akárcsak én, olyan, aki soha nem adja fel. Mi ketten, együtt, elkaphatnánk!

Han igazán nem tudta miért – Hiszen ez a fickó zsarolta, fenyegette – de valami ébredő szimpátiát érzett az irányában. Talán ő is hitt ebben a rokonságban.

– És mit ajánlana cserébe, ha tegyük fel mégis segítenék?

– Megsemmisíteném az összegyűjtött bizonyítékokat, és maga újra tiszta lenne, akár egy ma született bárány.

– Csábító ajánlat – mérlegelte a kapitány. Homlokán elmélyültek a ráncok, szeme sarkában apró szarkalábak képződtek, ahogy hunyorított a nagy töprengésben. Igazából belátta, hogy nincs más lehetősége, mint igent mondani.

– Nos, rendben – bólintott. – De figyelmeztetnem kell, bármennyire is életveszélyesnek tartom magát, egyszer még elkerülhetetlenül ellenségek leszünk.

– Mindent meg fogok tenni, hogy elkerüljem.

Han erőltetetten felnevetett.

– Na, ne mondja, hogy fél tőlem!

A másik a fejét rázta.

– Nem, Solo, én senkitől sem félek. Magától is csak tartok, mert maga jó, Han Solo, nagyon jó.

Marl elsőtiszt nem érzett különösebb meglepetést, amikor a jelentést végigolvasta. Három földön álló űrhajó, egymás közvetlen közelében, óriás hegyek között, egy eldugott hegyi városkában. Ez nem egyszerűen különös, ez teljesen egyértelmű! Kettő közülük kisméretű teherhajó, a harmadikról sok nem állapítható meg, mert a szomszédos tó fenekén nyugszik. Ő ugyan csak kettőre számított, de a három sem cáfolt rá az elképzeléseire.

– Recken kapitány! – fordult feletteséhez.

– Kérem, olvassa el ezt! – nyújtotta át az iratot.

Az idős férfi átfutotta a sorokat.

– Hm – kezdte szokása szerint. – Érdekes.

– Mit kíván tenni, uram?

– Leküldök egy kompot néhány tengerészgyalogossal.

– Szeretném elkísérni őket, uram.

– Szó sem lehet róla! Magára szükségem van, maga a legjobb emberem. Nem kockáztathatja az életét felelőtlen vállalkozásokban.

– Uram – próbálkozott Marl. – A megérzéseim azt súgják, hogy ez az ügy fontosabb mindennél. Kérem, engedélyezze a csatlakozásomat a partraszálló egységhez!

A kapitány összehúzta a szemét, úgy vizsgálgatta a fiút.

– A maga megérzései – mondta lassan – általában helytállóak szoktak lenni. Remélem, nem él vissza ezzel.

– Bízhat bennem, uram.

– Nos, rendben: engedélyezem a leszállást. Ebben az esetben maga vezeti az akciót. Céljuk pusztán a megfigyelés, a fegyveres beavatkozást a leghatározottabban megtiltom!

– Köszönöm, uram! – hajtott fejet Marl. – Igyekszem megszolgálni a bizalmát.

Jó fél órával később az ifjú elsőtiszt végigsétált a hangárban felsorakozó két tucat terepszínű páncélos tengerészgyalogos előtt. Vékonynak és alacsonynak tűnt a hatalmas termetű, vasalóállkapcsos férfiak között. Röviden ismertette a feladatot, és elismételte a kapitány intőszavait.

– Mindent, értettek?

– Értettük – harsant a férfias kórus.

– Akkor indulás – parancsolta Marl, és ő maga sietett előre. Köszöntötte a pilótákat, ellenőrizte, hogy az emberek szabályszerűen foglalták–e el helyüket. Aztán kiadta a parancsot a felszállásra.

A téglatest formájú űrkomp felemelkedett a hangár padlójától, és a kijáratot elzáró láthatatlan erőtérkapu felé vette az irányt. A normál atmoszférájú hangárcsarnokot a világűr hidegétől elválasztó színtiszta energiafüggöny körülölelte a hajót, magába fogadta, átengedte, anélkül, hogy közben akár egyetlen csepp levegő is kiszökött volna.

Lomhán távolodtak a sötét űrben lebegő óriási Csillagrombolótól. Az elsőtiszt szeretettel pillantott vissza. A Pöröly megtestesítette, mindazt, ami Marlt a Birodalomban elbűvölte: a hatalmat, a legyőzhetetlenséget, a technikai fölényt. Kósza hírek terjengtek a galaxisban valami kisded, renitens társaságról, valami Felkelők Szövetségéről, akik a Birodalom és a Császár ellen törnek. Ó milyen ostobák, milyen elbizakodottak! Talán egy esztendő még, és elkészül a jelkép, a legnagyszerűbb szerkezet, amit emberi kéz valaha is alkotott: a Halálcsillag. Marlnak minden reménye megvolt rá, hogy ott teljesítsen szolgálatot.

Nehézkesen merültek alá a bolygó légkörébe. Marl eltöprengett, miért pont az űrkomp a legalkalmatlanabb a légköri repülésre az általa ismert kis űrhajók közül, amikor pedig másra sem használatos, mint partraszállásra. Bizony akadnak területei az életnek, ahol még az amúgy tökéletes Birodalomnak is lenne mit tanulnia.

A felhők, akár egy titkolódzó menyasszony fátylai elrejtették kíváncsi tekintetük elől a felszínt. Sorra maradtak el mellettük, egyre tisztábban és tisztábban láttak. Aztán egyszer csak teljes szépségében kitárult előttük a bolygó. Festői hegyek, erdők, egy völgy, a mélyén csillogó vízfelület.

– Ott a tó! – mutatta az egyik pilóta. – Hol szálljunk le?

– Biztos távolban a városkától, de ne túl messze. – felelte ő. – Semmi kedvem órákig gyalogolni.

A fejvadász újból, ezúttal szélesen elmosolyodott.

– Nos Han Solo, akkor maga mától kezdve a Birodalom különleges ügynöke, titkos megbízatásul.

A kapitány átkozódott, a belépő Scarpa, pedig földre ejtette a kezében tartott súlyos tűzoltó készüléket, amit épp a helyére készült visszaerősíteni.

– Ez magára is vonatkozik, Scarpa hadnagy. Itt a két ezüst csillag – nyúlt a zsebébe – majd erősítse fel a gallérjára. A maga felettese ezentúl Solo kapitány, mindenben köteles követni a parancsait.

A rendőrtisztviselő hitetlenül nézte a férfi kezében nyugvó két apró színezüst holmit. Szája tátva maradt a meglepetéstől.

– Na, jöjjön, vegye már el!

– Tényleg az enyém?

– Igen, csak fogja már, mielőtt inkább elrakom.

Scarpa összecsapta a sarkát, és átvette a csillagokat.

– Értettem, uram! Köszönöm uram! – harsogta. Ezúttal egész katonás volt.

S kedélyeket Han hűtötte le.

– Mi a teendőnk? – kérdezte komoran. Nem igazán így képzelte a jövőjét: mint birodalmi ügynök.

– Mivel ettől kezdve a munkatársaim – kezdte a fejvadász – beavathatom önöket néhány államtitokba.

Han érdeklődően vonta fel a szemöldökét, Scarpa hadnagy pedig roppantul fontoskodó ábrázatot vágott.

– A Quaron III egy meglehetősen fontos, titkosnak számító katonai kísérlet színtere. A fedőnév: Curon–terv. Azon a feltevésen alapul, hogy egy faj életmódja befolyásolja az egyedek genetikai állományát, ha másként nem a természetes kiválasztódáson keresztül. Ez egyfajta mikroevolúció. Nos, amikor a Birodalom rátalált erre a bolygóra, a Quaron III–ra, olyan civilizációt talált itt, amely akkor már közel kétezer éve, nyugodtan mondhatjuk megszakítás nélkül, háborúban élt. Ez felkeltette a stratégák figyelmét, és létrehozták a Caron–tervet. Az elkövetkezendő évtizedekben gyakrabban kívánják feltölteni a rohamosztagos légiókat. Itt végzik a válogatást és a kiképzést.

– Ki irányítja a tervet? – vágott közbe Han gyanakodva.

– A Quaron III helytartója.

– No ez remek!

Scarpa, aki semmit sem értett az egészből, de úgy érezte neki is illenék hozzászólnia, megjegyezte.

– Öröm hallani, hogy az efféle nagyszabású ügyeket felelős emberekre bízzák.

– Scarpa – emelte fel a hangját a kapitány –, hallgasson!

A fejvadász tovább folytatta a beszámolót

– Gondolható, hogy az Első, miután befészkelte magát a helytartói székbe, hozzálátott, hogy saját céljai érdekében átformálja a kísérletet. Egy esztendő alatt jelentős eredményeket ért el. Szerencsére a Birodalom egy lokális, lázadás lehetőségétől tartva, nem engedélyezte lőfegyverek szállítását a Quaron III–ra. A kiképzést is módosított, és rendkívül kisszámú lézerfegyverrel végzik. Az alakulatok csak a kitelepülés után kapják meg a felszerelésüket.

Han Solónak ekkor esett le a tantusz.

– Magasságos galaxis! – kiáltott fel. – Ez itt magán légiókat szervez, és én szállítottam volna a fegyverzetüket!

– Ne beszéljen múlt időben Solo! – figyelmeztette a fejvadász. – Ezentúl is fog szállítani nekik.

– Maga megőrült! Vagy mégis egy követ fúj vele?!

– Szó sincs róla, Solo. Csapdát állítunk neki. Maga lesz a csalétek, pontosabban a Millennium Falcon–, még pontosabban a fegyverek.

– Ez remek – csattant fel Han, – Netán azt kívánja, hogy szálljak le a Helytartóság udvarán, vagy inkább a gyakorlóterükön?!

A másik úgy tett, mintha nem venné észre az iróniát.

– Ostoba dolog lenne, azonnal gyanút fogna. Másként fogunk cselekedni, ámbár a végeredmény közel ugyanez.

– Rajta, ismertesse csak nyugodtan! – biztatta Solo.

– Azon vagyok, csak folyton közbevág.

Han széttárta a karját.

– Csodálkozik?! A életemmel barchobázunk! Nos, mit tegyek?

– Magának, Solo, itt forró a talaj. Összekülönbözött a megbízóval, kérdéses az üzlet sikeres végkimenetele. Ezért elhúzza a csíkot.

– Helyes! – vágott közbe Han ismét. – Jó terv!

– De – folytatta a fejvadász szünet nélkül – az, hogy maga ezúttal ügyetlen lesz, betudható akár a véletlennek is. Szerencsétlen módon éppen a birodalmi bázis felett készül majd elhagyni a bolygó légkörét. Mivel az Elsőnek feltétlenül szüksége van a fegyverekre, hajlandó lesz akár birodalmi eszközöket is bevetni. Le fogja magát rángatni a vonósugárral.

– Légkörben, vonósugárral! Ebbe nem egyezem bele! – tiltakozott Han. – Légkörben, gravitációs mezőben a vonósugár csak arra jó, hogy a tulajdonos a roncstelepet gazdagíthassa. Ha a kezelő személyzet egy kicsit is ügyetlen, vagy még útközben szénné égek, vagy úgy odacsap a földhöz, hogy a szétszóródott darabjaim egy egész nemzeti parkot beterítenének.

– Ne aggódjon, Solo: annyira nem ügyetlenek, hogy elégessék, földet éréskor pedig az utolsó pillanatban ki fogják kapcsolni a vonósugarat. Ha maga elég gyors és ügyes, akkor le tudja tenni a hajót különösebb sérülés nélkül.

- Különösebb sérülés nélkül?! – háborgott a kapitány – Mert maga megőrült!

– Többen mondták már – mosolygott a fejvadász.

Han arcán gonosz vigyor futott át.

– Gondolom maga velünk jön?

– Sajnos nem áll módomban.

– És mégis mit képzel, mit csináljak én ott bent? Foglaljam el a bázist?! Optimista számítások szerint, nincs odabent több mint kétezer katona, plusz a kiképzés alatt álló újoncok: az összesen kevesebb, mint tízezer ember! Piha!

– Kérem Solo, ne komolytalankodjon. Az ön, feladata csak annyi, hogy kiprovokálja a vonósugár használatát.

– És aztán? Megmondaná, hogy tűnök el onnan?

– A Pöröly nevű csillagromboló fogja kiszabadítani.

– Ilyen népszerű lennék? – nevetett Han gúnyosan.

A másik a legnagyobb komolysággal folytatta a válaszolgatást.

– Még nem, de lesz. Solo, ezt ígérhetem.

– Vagy úgy, azt is elárulja hogyan?

– Ha már bejutott a bázisra, egyszerűen felszívódik. Az első adandó alkalommal elköt egy TIE vadászt, felszáll és megtámadja az odafent stacionárius pályán lebegő Pöröly nevű csillagrombolót. Azután látványosan visszamenekül a bázisra.

Ennyi? Go Rien Moss bólintott.

– Na akkor idefigyeljen: ha a leszálláskor nem töröm össze magam, és ha el tudok rejtőzni a bázison, meg, ha nem kapnak el, amikor TIE vadászt lopok – akár más az almát –, és ha túlélem, hogy egyetlen vadászgéppel megtámadjak egy csillagrombolót, majd elmeneküljek az üldözők elől és landoljak egy ellenséges bázison, mintha csak otthon lennék, végül elpucoljak a fogadtatásomra kirendelt kétezer fős díszőrség elől; nos ha mindezt sikerrel végrehajtom, a hajóm, a Millennium Falcon, még mindig a helytartó karmai között marad!

– Ez ellen bizony nincs mit tenni.

– Mi az, hogy nincs mit tenni?! – csattant fel Solo.

– Ugyanis a hajójára képtelen lesz visszajutni, azt a legszigorúbban őrizni fogják. A Millennium Falcont én fogom elhozni a bázisról. Én ismerem annyira a birodalmi szabályzatokat, hogy könnyű szerrel kijátsszam azokat.

– Mitől olyan biztos ebben – aggodalmaskodott Solo.

– Erre képeztek ki, a birodalmi irányítási és biztonsági szervezet felépítésében tervszerűen elhelyezték azokat a kiskapukat, amelyeken át az, aki ismeri létüket, könnyen megvalósíthat dolgokat, még akkor is, ha azokra eredetileg nem lenne jogosultsága.

Han szeme érdeklődőn csillant.

– Beszélne erről részletesebben?

– Ne legyen bolond, Solo – nevetett fel a fejvadász. – Ezek a legszigorúbb államtitkok.

– Figyelmeztetem, hogy én birodalmi különleges ügynök vagyok! – hívta fel a figyelmét Han.

Go Rien remekül mulatott.

– Maga nagyon szórakoztató ember, Solo kapitány. – közölte, de hangsúlya egyértelműen világossá tette, hogy ő a maga részéről lezártnak tekinti a vitát.

Han Solo igazából nem tudta, mit gondoljon erről a férfiről. Ahogy így kifejtette, hogy mit vár el a kapitánytól, arra mindjárt három lehetséges magyarázat adódott. Egy: komplett őrült – ez tűnt a legvalószínűbbnek. Kettő: ezen a meglehetősen bonyolult módon kíván Han Solo életére törni, Három: a maga képességeiből kiindulva vár el ennyit egy önmagához hasonlónak vélt embertől. Persze kínálkozott egy negyedik lehetőség is, de azt Han meglehetősen valószínűtlennek tartotta. Nevezetesen az, hogy ő, Han Solo minderre valóban képes.

– És mondja, – kérdezte végül – maga, mindez alatt mit fog csinálni? Esetleg kirándulásokat tesz a környező hegyekbe, vagy úszóleckéket vesz a tónál?

– Jó gondolat, majd még eltöprengek rajta. Ám most ideje, hogy cselekedjünk. Kellemetlen kötelesség, de közölnie kell a harcostársaival odakint, hogy nem kaphatják meg a fegyvereket.

Han bólintott, de közben elhatározta magában, hogy, lesz, ami lesz, ő átadja azokat a fegyvereket a klánnak, ha nem most, hát később. Szerencsére, úgy tűnik, a zsákmányolt fegyverek elkerülték a fejvadász figyelmét, a klán harcosainak egyenlőre be kell érniük azokkal. Gondolatait Go Rien búcsúszavai zavarták meg.

– Viszlát Han Solo, odabent a bázison találkozunk!

A kapitány kikísérte a távozó férfit, majd a Falcon rámpájának tetejéről figyelte, míg el nem tűnt a házak között. Nem sokkal később egy apró, szürke pontot látott feltűnni az égen, a főváros irányába tartott.

Han elégedetlenül csóválta a fejét. Baleknak érezte magát, és tartott tőle, hogy nagyon is jogosan. Jött ez az ember az ismeretlenből, távozott ugyan oda, de közben az ő életét gyökeresen megváltoztatta. Han Solo, a birodalmi ügynök! Ez úgy hangzott, akár egy rossz regénycím. Hagyta, hogy megzsarolják, hogy belerángassák ebbe az egész ügybe. Átkozottul dühös volt saját magára. És ráadásul itt az a kellemetlen ügy a fegyverekkel. Hogyan fogja megmondani a lánynak, hogy mégsem üthetik nyélbe az üzletet, legalábbis nem most.

Mielta, mintha csak megérezte volna, hogy szükség van rá, ekkor lépett ki a Falcon hasa alól, Csubakka társaságában. Nagyon kedélyesnek látszottak, a kapitányt külön elszomorította, hogy meg kell keserítenie örömüket.

– Hát ti? – kérdezte a vukitól erőltetett jó kedvvel.

A lány válaszolt. – Beszélgettünk.

– Nem is tudtam, hogy maga beszéli a vukik nyelvét?! – döbbent meg Han.

– Fontos az – tárta szét karját és felkacagott.

– Csubi – keményedett meg, a kapitány hangja – Ellenőrizd a műszereket, rövidesen felszállunk!

A vuki értetlenkedő grimasz kíséretében elvonult, a lány pedig vádlón kérdezte.

– Mi az, hogy felszállnak, Solo kapitány?! És a fegyverek?!

– A közösen zsákmányolt fegyvereket elvihetik, a rám eső részt a klán harcosainak adományozom, bátor magaviseletük jutalmául. Maga Mielta varks befáradhat az űrhajóba, hogy megtekintse a szállítmányt. Erről szólt a megállapodásunk nem? Az üzletre majd később visszatérünk, most dolgom van.

A lány csak állt ott, arcvonásain oly mértékben eluralkodott a meglepetés, hogy arról tanulmányt lehetett volna írni.

– Mi történt magával Han Solo? Megőrült!? Ki volt ez az ember.

Ebben a pillanatban Csubakka is megjelent a Falcon zsilipajtajában, kezében, akár egy hús–vér vádiratot, a kapálódzó Scarpát tartotta a gallérjánál fogva. Szerencsétlen hivatalnoknak a levegőben himbálództak a lábai. Vuki üvöltésének erősen cenzúrázott jelentéstartalma valahogy így szólt:

– Honnan a fenéből lettek ennek ezüst csillagjai?!

Han Solo ott állt a haragosan villanó tekintetek kereszttűzében, és fel kellett ismernie, hogy ezek az emberek tulajdonképpen a barátai.

– Csubakka elsőtiszt, – csattant a hangja – mutassa meg az árut, aztán siessen a pilótafülkébe! – azzal dühösen megpördült, és eltűnt a Falcon gyomrában.

KILENCEDIK FEJEZET

Uram, landoltunk. A hely egy erdei tisztás a tó partján. Bő félóra gyaloglás választ el bennünket a várostól.

– Köszönöm – reccsent az űrkomp hangszórójában Recken kapitány távoli hangja. – Folytassák az akciót.

– Értettem uram. Vége!

– Vége.

Marl kikapcsolta a mikrofont.

– Hallották uraim – fordult hátra az utastérben várakozó katonákhoz. – Elhagyjuk a hajót. Sárga készültség, erőltetett menet! Az irány – pillantott a képernyőn világító térképre – kelet–északkelet!

Az óriás termetű férfiak kiugráltak a leszálló egységből, és menetoszlopba fejlődtek a tisztás gyepén. A két–kétfős elő– és oldalvédek eltűntek az erdő fái között.

Óvatosan, mégis gyors tempóban haladtak előre. Marl, aki nem rendelkezett a tengerészgyalogosokhoz mérhető fizikummal, speciális légzőgyakorlatokkal enyhítette a testében ébredő fáradtságot és fájdalmat. Figyelte, ahogy a normálisra csökken a percenként szívverése, ahogy süllyed a vérnyomása.

Úgy számolt, lassan eljön az ideje, hogy átvegye Recken kapitánytól a Pöröly parancsnokságát. A vénember képtelen már a határozott, gyors döntéshozatalra. Mindent ezerszer átgondol, aggodalmaskodik, nem bízik a saját intuícióiban. Eljárt felette az idő, bármilyen irigylésre méltó is a tapasztalata, előbb–utóbb alkalmatlanná válik egy csillagromboló irányítása. Ez fiatalos lendületet, erős akaratot igénylő munka.

Jól saccolt: fél óra alatt odaértek. A város, akár valami apró fővár az avaron, a négy égtáj felé nyújtotta csápokra és ízeit lábakra emlékeztető utcácskáit. A tó partján mólók kígyóztak a vízbe.

Hirtelen sivító hangot hallottak: apró, szürke pont emelkedett a tó fölé. Rohamosan közeledett, egyre nőtt, egy vályú formájú űrhajó alakja bontakozott ki. A tengerészgyalogosok rutinosan vetődtek a fák fedezékébe, a célzóelektronikák halkan sípoltak, a nehéz kézifegyverek hűtőrendszere felzúgott, a fegyvercsövek rezzenetlen követték a céltárgyat. Marl pillanatok alatt azon vette észre magát, hogy magányosan ácsorog a tóparti, keskeny ösvényen. Az alacsonyan repülő űrhajó egy szemvillanás múltán már át is repült felette, a hirtelen szélroham összeborzolta a haját, letépte a fákról az elsárgult leveleket.

– A fejvadász – állapította meg csöndesen.

A katonák feltápászkodtak, némelyik halkan káromkodott. A fegyvereket újból várakozó állapotba kapcsolták. Amikor rendeződött a menetoszlop, továbbindultak, de a levegőben ott remegett a visszafojtott feszültség. Beértek az első házak közé, a katonai csizmák keményen csattantak az utca kövén. Az emberek rémülten menekültek a kapuk biztonsága mögé, az ablakokra erősített vaskos spaletták becsapódtak. Az ifjú elsőtiszt meglepődött, hogy mennyire tartanak errefelé a Birodalomtól.

Az ellenséges viselkedés láttán visszavonta a városban amúgy is közel haszontalan oldalvédet, a nyert emberekkel pedig megerősítette a látótávolságban haladó elővédet. Éppen idejében.

Az elővéd hirtelen megtorpant, egy katona hangtalan összeesett, egy másik üvöltve tépte le magáról átforrósodott, füstölgő páncélját. Lézersugarak jellegzetes kék villanásai töltötték be a szűk utca levegőjét. A tengerészgyalogosok behúzódtak a kapualjakba, a megfogyatkozott előőrs rádión jelentette a történteket.

– Koncentrált lézerzárótűz a pirosra meszelt ház első emeleti ablakaiból. Kettő–három orvlövész birodalmi gyalogsági karabélyokkal. Beszorultunk.

Marl intett, az egyik nehézfegyveres bemérte a tűzszerészek hozzájuk viszonyított koordinátáit, és az adatokat továbbította egy programozható, vállról indítható rombolórakétába. Tüzelt: az RR süvítve startolt, kivágódott a kapualjból az utcára, gyorsított, befordult a sarkon, és becsapódott a célpontba. Odabent néhány másodpercre pokollá változott az élet, aztán a ház homlokzata kidőlt az utcára. Túlélők nem akadtak. A polgári áldozatok pedig egy efféle kieső, gyarmati bolygón nem érdekelték a hatóságokat.

Tovább nyomultak előre. A légifelvételek szerint két sarok volt még hátra a lencseformájú csempészűrhajóig.

– Nos, így állunk – fejezte be Solo a Csubakkának tartott helyzetismertetést. – A lány elhagyta a hajót?

A vuki bólintott. Óriási kísértést érzett, hogy újból elmondja, mekkora őrültségnek találja ezt az egészet, de erőt vett magán, hiszen belátta, hogy Han Solo is kellőképp ideges, és a felesleges szócséplés amúgy sem segíthet már.

A kapitány, mintha csak kitalálná barátja gondolatait így szólt:

– Én sem tudom, hogy mászhatnánk ki ebből az egészből, mert végigcsinálni valóban őrültség lenne. – röviden hallgatott, aztán folytatta: – Csubi, azt hiszem, jobb lenne, ha te nem…

A vuki dühödt morgása félbeszakította. Csubakka szinte tombolt, hevesen rázta a fejét.

– Köszönöm, öreg haver, sejtettem, hogy nem tudlak ilyen könnyen lerázni. A lány mit szólt a fegyverekhez?

Dörmögés.

– El tudom hinni, hogy meglepődött.

Ebben a pillanatban futó léptek dobogása hallatszott a Falcon fő közlekedőfolyosójáról. Han és a vuki egyszerre ugrottak fel és kaptak a fegyverükhöz. De az ajtóban csak Mielta tűnt fel, rendkívül feldúltnak látszott. Lihegve ejtette ki a szavakat:

– Birodalmi katonák közelednek! Megölték négy emberemet!

– Micsoda?! – csattant fel Han. – Mondja a részleteket, gyorsan.

A lány értetlenül csóválta a fejét.

– Nem tudok sokat. Nagyjából kétszer annyian lehetnek, nem rohamosztagosok, terepszínű vértet viselnek, erősen felfegyverzettek.

– Tengerészgyalogság! – ismerte fel Han. – A Pöröly! Egyre többen játsszák ezt a játékot, és nekem egyre kevésbé van hozzá kedvem! – dühöngött. – Hány embere maradt, Mielta?

- Három – vágta rá a lány, majd nyomban elkomorodott, mert maga is csak most ismerte fel, hogy mekkora vérveszteség is érte a csoportját. – Húszból – tette hozzá szomorúan.

– Parancsolja őket vissza a Falcon fedélzetére: el kell tűnnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!

– Ez azt jelenti, hogy magával visz bennünket, Solo kapitány?!

– Csak nem hagyom, hogy egyenként lelövöldözzék magukat a birodalmiak! Majd valahol kiszállnak,

– Köszönöm kapitány! Kérem, bocsássa meg az előbbi igazságtalan szavaimat.

– Nem, nem – szabadkozott Solo. – Én voltam igazságtalan, maga bocsásson meg. Az a helyzet, hogy megvolt rá az okom. Remélem, egyszer megmagyarázhatom majd.

A vuki rendkívül udvariasan, de határozottan rájuk dörmögött, és a zsilipajtó felé mutatott.

Mielta elértette a célzást, és már rohant is intézkedni.

– Csubi, indítsd a motorokat! A légkörben fogunk maradni, ott a Pöröly nem nyúlhat hozzánk. A helytartó légiereje pedig nyilván nem tud erről a kis magánakcióról.

– Én mit segíthetek?

– Scarpa! Ha jót akar, tűnjön el innét! – tanácsolta Han, és hozzálátott, hogy bekapcsolja az összes külső kamerát és a mozgáskövetőket. A képernyőn Mielta emberei. Felszaladtak a rámpán, csizmáik máris a Falcon folyosóján dobogtak. Solo egy pillanatra úgy látta, mintha velük együtt egy fekete árny is áthaladt volna a zsilipajtón, de ez olyan valószínűtlennek tűnt, hogy nyomban el is felejtette.

– Ajtó zár, teljes tolóerő! – kiáltotta.

Ekkor tűntek fel a téren a tengerészgyalogosok, fürgén tüzelőállásba helyezkedtek.

– Magasságos galaxis! RR van náluk! – üvöltötte Han.

– A támlábakra céloznak – állapította, meg izgatottan Mielta.

Han keze lecsapott a fedélzeti ágyú irányítópultjára, de nyomban rádöbbent, hogy hiába, a fegyvert leszerelték, ott hever valahol a társalgó padlóján.

– Jön az első RR! – kiáltotta egy klántag.

Csubakka fájdalmasan bőgött, akár egy sebzett ökör.

– Pajzsot fel! – parancsolta Han, hangjától zengett az egész apró pilótafülke.

A vuki tudta, hogy ha ilyen sűrű légkörben felhúzzák az erőpajzsokat, a generátoregység nyomban felrobban, de nem volt más megoldás. Ha az RR védtelenül találja a hajót, a rakéta egyszerűen áttör a burkolaton, és idebent robban. Ez esetben a Falcon úgy fog festeni, akár egy gigantikus, gondosan kikanalazott, üres konzervdoboz… Előrelökte a kart.

A pajzs néhány másodpercre kinyílt a hajó körül, akár egy láthatatlan esernyő, aztán a légkör folyamatos nyomása alatt lassan összeroskadt, a generátoregység egyre hangosabban visított, majd jókora dörrenéssel kiégett. Síri csend támadt a hajóban. Han törte meg:

– Ennyit a védőpajzsunkról.

Az RR–t viszont megúszták. A kellő időben kifeszülő pajzs megóvta őket a robbanástól. A tengerészgyalogosok ellenben szerteszét repültek a légnyomás hatására,

– Csubi! A hajó egyik legdrágább alkatrészét tetted éppen tönkre, de azért szép volt, én mondom!

– Odanézzen, kapitány! – ordította valaki. – Megint lőnek!

Han esküdni, mert volna rá, hogy megállt egy pillanatra a szívverése. Szerencsére ezúttal csak lézertűzről volt szó. Igaz ugyan, hogy nehézfegyverekből.

– Mi a fenéért lövik a hajó haspáncélját? – kérdezte magától. – Tudhatnák, hogy minden űrhajónak az a legerősebb része! – Aztán észbe kapott: hiszen a lány az elején mondta is. – A támlábakra céloznak! A szemetek! Csubi – üvöltötte, most már igazán elkeseredetten –, nyisd ki a biztonsági szelepeket és lökd rá a tartalék tolóerőt is!

Zajos pattogás hallatszott az űrhajó majd minden részéből.

– Mi ez?! – sikoltotta Mielta.

– Most törnek szilánkokra a túlhevült hűtőcsövek – kiabálta túl a koréliai a vészjósló hangokat, – Kapaszkodjanak, ez rázós lesz!

– Nem fog kigyulladni a motor? – aggodalmaskodott az egyik klántag.

– De – közölte Han olyan nyugalommal, mintha csak egy nyárvégi naplementéről beszélne –, ám ez még mindig jobb, mint ha kilőnék a lábakat, és leülne a hajó.

A férfi bosszúsan rázta a fejét… Egy normális hajón aligha fordulhat elő, hogy széttörnek a hűtőcsővek…

– Ebben igaza van – vágott vissza Han – azonban, ha maga egy normális hajóra szállt volna, már rég egy maréknyi hamu lenne az üszkös padlón!

Ekkor két dolog történt. Egyfelől éles reccsenés hallatszott, és a Falcon megbillent – másfelől belobbantak a fúvókák. Tűztenger öntötte el a teret, és a hajó, akár nyílvessző a felajzott íjról, kilőtt az ég felé.

A pilótafülkében csoportosuló utasok és pilóták úgy dőltek egymásra, akár lapok a kártyavárban, egyedül Csubakka maradt ura a helyzetnek, mivel ő mindvégig a székében ült.

Han jobb karját fájlalva feltápászkodott, humorérzéke még most sem hagyta

el:

– Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a Millennium Falcon nevű roncstelep fedélzetén. Repülési magasságunk jelenleg ezer méter, de kétlem, hogy az érték huzamosabb ideig ilyen kedvező marad. Kellemes repülést kíván önöknek a kapitány.

Egyedül Mielta nevetett.

– Csubi! – folytatta Han. – Összeállítanál nekem egy közelítő kárjelentést? – Valami okból jókedvre derült.

A vuki nekilátott, hogy kifaggassa a fedélzeti számítógépet. Percek alatt elkészült. Solo vele együtt böngészte a képernyőn átiramló adatokat:

– A jobb hátsó támláb törött. A hűtőrendszer nagyobb része megrongálódott a hűtőteljesítmény öt százalékra esett vissza… A védőpajzs generátora kiégett, a hajó védelem nélkül maradt. Teljesítmény nulla százalékos… Az álcázó–pajzsgenerátort közvetlen találat érte, oly mértékig szétolvadt, hogy az ellenőrző tesztekre sem felel. Teljesítmény nulla százalékos… A haspáncél három helyen lyukas, a levegő és az üzemanyag szivárog… Négy helyen lokális tűz keletkezett, amit az automatikus tűzoltó rendszer nyomban eloltott, jelentős kár nem észlelhető, de a hajó füstcsíkot húz maga után…

Solo igyekezett megemészteni a jelentést: még néhány másodpercig csendben maradt.

– Nos – kezdte végül –, összegzem a tényeket: leszállni nem tudunk, háromezer méter fölé nem emelkedhetünk. Ha egyszer is ránk lőnek valami komolyabb fegyverrel, azonnal felrobbanunk, egy légcsavaros repülőgépnél gyorsabban nem repülhetünk…

– Csubakka már–már síró hangon felbődült.

– Csubi, csak hogy visszanyerd az önuralmad, pillants a lokátorernyőre! Öt légköri vadász nyugat–délnyugat felől. Támadó alakzatban jönnek. Most már minden csak attól függ, hogy a helytartó gépei–e vagy a Pörölyé!

– Mi a különbség? – legyintett Mielta.

Han felnevetett.

– Apróság: a helytartó foglyokat akar, a Pöröly valószínűleg halottakat.

– És nekünk melyik jobb? – tette fel a lány azt a kérdést, amin már Han is eltöprengett.

Marl, a Pöröly elsőtisztje kábán emelte fel a fejét a földről. Éles fájdalom nyilallt a bal lábába. Az öntudatlanság jótékony ködéből lassan kibontakozott a történtek emléke. Az RR közelebb robbant a vártnál, mi több félúton. A légnyomás úgy kapta fel az embereket, akár szélroham a faleveleket. Egyetlen magyarázat létezett: védőpajzsot nyitottak az űrhajó körül. Marl tisztában volt az efféle trükkök következményeivel, de mivel a csempészhajó már messze járt, nem sok hasznát vette a tudásnak.

A lábára pillantott: a csont fehéren meredt elő a felszakadt bőr alól. Nyílt törés, állapította meg. a legkisebb pánik nélkül. Mély lélegzetet vett, majd kifújta tüdejéből a levegőt. Gyors, fájdalomcsökkentő elmegyakorlatokat végzett.

– Rádiós! – igyekezett mondani, de szavai reszelős hörgésbe fulladtak. Összpontosított, megköszörülve a torkát, újra próbálta: – Rádiós! – ezúttal valamivel több sikerrel járt. – Hozzám!

A súlyosan sebesült katona feléje kúszott, széles vércsíkot húzott maga után.

– Jelentse a Pörölynek a történteket! – Nem volt könnyű döntés.

– Uram, a rádiónk üzemképtelen –nyögte a másik.

Marl egyfajta megkönnyebbülést érzett.

– Hozzanak erős gallyakat, sínbe rakom a lábamat – rendelkezett. – Veszteségek? – tudakolta ezután a tengerészgyalogos őrmestertől.

– Összesen tizenkét fő, uram. Plusz négy súlyos sebesült.

– Vagyis kilencen maradtunk.

– Önnel együtt, uram.

Néhány perc múltán meghozták a gallyakat. Marl jobbról–balról a lábára kötözött egyet–egyet, és talpra állt. A járás jókora kínt okozott ugyan, de ment. Maga köré rendelte az embereket, eligazításra.

– Katonák! – kezdte. – Helyzetünk válságos, de nem reménytelen. Kilencen maradtunk, akik cselekedhetünk. Ne feledjék, a feladatunk még nem ért véget! A kín legyőzhető: mind a testi, mind az elvesztett társaink felett érzett lelkifájdalom. Meg kell keresnünk egy másik csempészűrhajót, Legyenek óvatosak: az ellenség, mint tapasztalhatták, veszedelmes. A főhadiszállást ezen a téren jelölöm ki, ide térjenek vissza. Maradjanak kétfős csoportokban, az ellenséges bolygón végzett felderítés szabályzata szerint. Végeztem!

Az emberek elszéledtek, Marl egyedül maradt a téren. Gondolataiba mélyedt. Veszélyt vélt látni a jövőben: hallgatásuk pánikot kelthet a Pöröly fedélzetén. A vénember, aki az utódját látja az elsőtisztjében, aggódni kezd majd. És mivel nem képes átlátni a Quaron III jelentette veszélyt, mikor aggodalma a tetőfokára hág, a helytartóhoz fog fordulni magyarázatért. Az pedig megtagadja a segítséget, az egészben nem látva mást egy, a leleplezésére irányuló rossz trükknél. Még jogalapja is lesz a kérés elutasítására, hiszen a Pöröly a komp illegális leszállításával törvénybe ütközőt cselekedett. Recken először követelni fog, aztán fenyegetőzni a csillagromboló erejével.

És ezen a ponton Marl elsőtisztnek nagyon sötét megérzései támadtak, Lehetséges volna, hogy a Pörölyt valamiféle veszély fenyegeti?

A kiküldött csoportok lassanként mind visszatértek, az utolsó jó hírt hozott:

– Uram, megtaláltuk a keresett hajót. Meglehetősen ütött–kopott, masszív teherhajó. Képzelje, egy óriási szalmaboglya alá temették!

Marl eltűnődött.

– Odabent is körülnéztek?

– Nem, uram, zárva volt az ajtó, és nem kívántunk kárt tenni az űrhajóban.

– Helyesen cselekedtek. – Körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, vajon az alakulat technikusa életben van–e még. Szerencsére ott állt a gyűrűben, a többi katona között. – Épek a szerszámai? – fordult feléje. A férfi bólintott. – Akkor hozza magával őket, lesz egy kis munkája. – Újból körbehordozta tekintetét az embereken. – Készítsenek hordágyakat a sebesülteknek: húsz perc múlva indulunk!

A téren valóban óriási szalmaboglya állt. Sűrűn elhelyezett, erős hevederekkel tartották egyben. Az ifjú tiszt fejében ekkor egy meglehetősen merésznek nevezhető terv körvonalazódott.

– Vágják el a hevedereket! – intézkedett. – Lássuk, hogyan is fest ez valójában.

A lézerrel élezett gyalogsági tőrök munkához láttak, a hevederek sorra pattantak el. Szalmaáradat zúdult le a betakart űrhajóról, derékig ellepte a buzgólkodó katonákat.

Kopott, fekete jármű tűnt elő. Törzse három téglatest formájú fémdobozból állt: egy nagyobból középen, és két ehhez jobbról és balról illesztett kisebből. Felületét kisebb–nagyobb kitüremkedések, félgömbök, további dobozok tarkították. Jóval testesebb volt a kompnál, de látnivalóan teljesen ártalmatlan. A feljárórámpa leeresztve várakozott.

Marl intett: két tengerészgyalogos felszaladt, biztosították a terepet. Ezután a technikus társaságában ő is felbicegett, egészen az erősnek látszó hatszögletű ajtóig.

– Lásson munkához! – utasította a technikust, ő maga pedig kimerülten a korlátnak dőlt. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen fárasztó törött lábbal gyalogolni. Bár igazság szerint nem is a gyaloglás volt az, ami kimerítette, hanem a folytonos összpontosítás, amivel távol tartotta magától a fájdalmat.

A technikus közben csatlakoztatta az ajtóhoz a kódfejtő egységet. A műszer működésbe lépett.

Teltek–múltak a percek, mindenki egyre feszültebb lett. A műszer jelezte, hogy letapogatói ráleltek a megfelelő huzalokra. Elkezdődött a számítógép–számítógép közötti kérdezz–felelek játék. A birodalmi kódfejtőket a legjobb szakértők programozták, előbb–utóbb minden zárat kinyitottak. Mégis, újabb hosszú percek múltak el, mire az apró képernyőn felvillant a javasolt nyitókód.

– Nem volt kezdő, aki ezt az ajtót programozta – közölte a technikus, miközben begépelte a számokat.

Az ajtó hat, egy csúcsban illeszkedő háromszögre vált szét, és ugyanennyi irányban visszahúzódott a falba. A tengerészgyalogosok előreszegezett fegyverekkel özönlöttek a hajó belsejébe. Fojtott hangok hallatszottak odabentről, tompán visszhangzó lábdobogás.

– Jöhet, uram, tiszta a levegő – tűnt fel újból az őrmester. – Elnézést a sötétért, csak a készenléti világítás ég. A fiúk már keresik a főkapcsolót.

Néhány lépés után egy keresztirányú, kör–keresztmetszetű folyosóba jutottak.

– Jobbra, uram!

A falon mindkét oldalt különféle kapcsolótáblák húzódtak meg. Jobbra és balra keskeny mellékjáratok futottak szét, szám szerint három–három.

– Rejtett ütegállásokba vezetnek – tájékoztatta feljebbvalóját az őrmester. – A hajó erősen felfegyverzett.

Néhány lépés után egy tágas szobába érkeztek. Középen széles, kerek asztal állt, körötte vagy tucatnyi kényelmes karszék.

– Az az ajtó ott szemben – mutatta az őrmester – a pilótafülkébe nyílik, bár méretét tekintve már–már hídnak is nevezhető. Jobbra tőle a fedélzeti számítógép konzolja áll…

Marl intett a technikusnak, hogy vegye kezelésbe.

– … azok az apró ajtók az oldalsó falakon hálófülkéket rejtenek, összesen tízet.

– Szép hajó – bólintott Marl bár az a benyomásom, hogy a nagyrésze fusimunka.

A technikus, aki mindent hallott, helyeselt:

– Igaza lehet, uram, az alapja egy MR–7–es intergalaktikus motoros uszály. Bár ennyire átalakított hajót még soha sem láttam. A tulaj vagy őrült volt, vagy zseni!

– Remek. Lássuk a hidat! – javasolta a Pöröly elsőtisztje.

A középső tömb elülső oldalának teljes hosszát elfoglaló helység tárult fel előttük. Szemben óriási plasztacél ablakok, derékmagasságtól egészen a mennyezetig értek. Előttük műszerpultok, irányítókarok, tolószabályzók, botkormányok, és három hatalmas pilótaszék.

– Bonyolultnak tűnik – jegyezte meg Marl. Nagyot sóhajtott, és leereszkedett a középső kagylóülésbe. – Nem mondom, kényelmes – állapította meg elégedetten.

Hirtelen fény gyulladt, az alvó műszerek körben mindenütt életre keltek.

– Uram! – hívta fel magára a figyelmet a technikus.

Marl visszasietett hozzá a nagyterembe. A férfi világító kijelzők és sárgás fényű képernyők előtt állt.

– A fedélzeti számítógép adatai szerint – folytatta – a hajó neve Csillaglovas, a tulajdonos és a kapitány egyszemélyben egy bizonyos Caspar. Úgy vélem uram, ez valami álnév lehet.

– Köszönöm. Közölje a számítógéppel az új adatokat: a tulajdonos, mai dátummal, a Birodalmi Haditengerészet, a kapitány neve pedig Marl Davion:

A katona sebesen gépelt.

– Tudomásul vette, uram.

Az ifjú tiszt elégedetten mosolygott.

– Rendben. Kérdezze most az űrhajó irányítása felől!

Rövid szünet után megkapta a választ.

– Azt állítja, uram, hogy a jármű meglehetősen automatizált, így akár egyetlen pilóta is elvezetheti, ám az optimális személyzet három fő. Nem számítva persze a lövegkezelőket, egytől hat főig.

– Katonák, ért itt valaki az űrhajózáshoz? – tette fel a kérdést harsányan Marl.

Az őrmester válaszolt mindenki helyett:

– Egyetlen segédpilóta akadt az alakulatunkban, de ő már halott.

– És hogy állnak a fedélzeti ágyúkkal?

– Nem hiszem, hogy gondot jelentene a kezelésük, uram.

A további helyzetfelmérést két tengerészgyalogos érkezése szakította félbe. Hordóforma holmit cipeltek, hangos csattanás kíséretében a földre helyezték.

–Találtunk egy kikapcsolt R–l–es típusú droidot, uram. Mihez kezdjünk vele?

Marl vállat vont.

– Mondjuk, kapcsolják be!

Az egyik fickó elfordította az apró jószág mellkasán a főkapcsolót. Vakító fény villant, apró vetített hologram jelent meg a robot előtt a levegőben. Magas, bajuszos, széles karimájú kalapot viselő, barnabőrű férfit ábrázolt, aki csak ennyit mondott:

– Menekülj innen, Solo kapitány!

TIZEDIK FEJEZET

A Falcon pilótafülkéjében enyhe füstszag érződött, és a hőmérséklet is megemelkedett kissé. Az emberek aggodalmas pillantásokat vetettek egymásra és a lokátor ernyőjén villódzó öt fénypontra.

– A Helytartóság gépei lesznek – reménykedett fennhangon az egyik klántag. – Pont a főváros irányából jönnek.

– Az sajnos semmit nem jelent – hűtötte le Han. – A Pöröly épp a főváros felett lebeg, a légkör határán, a távolsági radaron akár maga is ellenőrizheti. Könnyen leküldhet egy vadászindító kompot az atmoszférába.

Vártak, mindenki a szemét erőltette. Végül a hangszóró árulta el az igazságot:

– Itt a Helytartóság Alfa alakulatának parancsnoka beszél. Nyugat–észak: nyugat irányból közeledem maguk felé. Füstcsíkot húzó űrhajó, felszólítom, hogy folytassa útját a bolygó fővárosa felé! Ne növelje a magasságát, és haladjon egyenletes légköri utazósebességgel. Távolról követem, utasításaimtól való bármilynemű eltérést provokációként értelmezem, és haladéktalanul tüzet nyitok. A főváros elérte előtt újból jelentkezem: Aztán csend.

– Nos, eldőlt a kérdés – szólalt meg nagy sokára Solo. – Ám felmerült egy új: mi a fenét tegyünk?

– Nem engedelmeskedhet csak úgy –tiltakozott Mielta.

– Nincs más választásom – vont vállat Han. – Ripityára lőnek, ha megmoccanok. Ha az egész hajó működőképes lenne… – Legyintett. – De nem az.

Hosszan töprengett, képe lassan felderült.

– Csubikám, támadt egy ötletem! Nyomás, kevés az időnk!

Bő három óra állt rendelkezésükre, míg ezzel a sebességgel a fővárosba értek. Az időt lázas munkával töltötték. Mikor a város határában a raj parancsnoka újból jelentkezett, már mindenki elfoglalta a helyét, egyedül Han tartózkodott a pilótafülkében.

– Azonosítatlan űrhajó! – reccsent a birodalmi vadász hangja. – Közlöm a további utasításokat, haladjon a Helytartósági szektor irányába a sárga hetes katonai légifolyosón, a B6–os dokkban fog landolni. Végeztem.

– Egy pillanat – akadékoskodott Han. – Van itt egy kis probléma: a hajóm három támlába közül az egyik törött. Nem tudok leszállni.

Rövid csend.

– Rendben – jött a felelet. – Tartsa behúzva mind a három lábat! Erőtérpárnákra fog landolni, az elhelyezésük felől máris intézkedem. Egyenlőre kövesse korábbi utasításomat, később még hívom. Vége.

–Vége – mondta Han is.

Kényelmesen elhelyezkedett a pilótaülésben, figyelte az alant elsuhanó házakat. Az utcákon emberek futkostak mindennapi ügyeik után, járművek tülekedtek, tömegközlekedési eszközök sürgölődtek az alacsonyabb prioritású légifolyosókon. Furcsa volt belegondolni, hogy azok ott lent, semmit sem sejtenek az orruk előtt folyó összeesküvésből. Dolgoznak, alszanak, szórakoznak, mit érdekli őket, hogy ki ül a helytartói székben? Ha biztosítva látják kicsinyes vágyaik beteljesülését, nem érdekli őket, ha kizsákmányolják, megcsalják népüket. Ez az, amibe Han Solo soha nem volt képes belenyugodni, ezért nem nyílt módja a békés polgári életre. Nem is beszélve a kalandvágyról, amely fűtötte, hajtotta egyre tovább és tovább, alig engedélyezve számára csekély egyhelyben töltött pihenőnapot. S lám, most hova jutott: életveszélybe. De annyiszor került már hasonló helyzetbe, hogy akadt alkalma megtanulni: soha ne add fel! Igen, ő már megértette a régi bölcsek szavát: „Az élet célja a küzdés maga!” – és nem megfordítva.

– Azonosítatlan űrhajó! – reccsent újból a rádió. – Módosítom az előző utasítást: A théta négyes ponton térjen át a sárga hétből a piros kettőbe, a helytartó személyes használatára rendszeresített dokkban landoljon. A kódszám: A1.

Rövid szünet után a pilóta személyesebb hangot ütött meg:

– Sokért nem adnám, ha tudnám, ki a fene maga!

A koréliai mosolygott. Követte a parancsokat, figyelve a Falcon fedélzeti számítógépének adatait. A repülésirányítás nagyteljesítményű komputerével folytonos kapcsolatban álló elektronika elvégezte a helyzet és útvonal meghatározás oroszlánrészét, a pilótának csak a botkormányt kellett kezelnie. Egyes hajókon ugyan már ezt is automatizálták, Han Solo azonban úgy tartotta, úgy elvész a repülés szépsége. Az ilyesmi kripliknek való luxus – mondogatta.

Elvégezte a pályamódosítást, rátalált az Al–es blokkra. Odalent enyhe fénytörés árulta csak el, hogy már helyükre kerültek az erőtérpárnák. A falnál átlátszó, hővédő plasztikból kiképzett folyosó futott körbe, akár valami csővezeték. Odabent több tucatnyi rohamosztagos várakozott.

– Népes díszőrség – motyogta Han maga elé.

Óvatosan ráfektette a Falcont a párnákra, kikapcsolta a műszereket, blokkolta a számítógépet. Mikor végzett, egy fürge pillantással mindent leellenőrzött ismét, majd futva távozott, hogy még időben csatlakozhasson társaihoz.

Russ, a Quaron helytartójának személyi titkára és első helyettese érdeklődve szemlélte a csempészhajót. Még mindig enyhén ringott az erőtérpárnákon.

Ez hát az a híres Millennium Falcon! Többet várt volna, jóval többet. Ez itt nem több mint egy ütött–kopott teherszállító.

– Toljanak mellé egy rámpát, és hozzák az emelőgömböket meg a targoncákat! – intézkedett. – Azt akarom, hogy húsz perc múlva kint legyenek a tartályok.

A katonák beözönlöttek a hangárba, a technikai személyzet már hozta is a kért holmikat. Kódfejtőt csatlakoztattak az űrhajó ajtajára, a rohamosztagosok pedig térdre ereszkedtek, és célra emelték fegyvereikét. Feszült percek következtek, míg végül az egyik technikus beütötte a nyitókódot, és amilyen fürgén csak tudott, félrevetődött a tűzvonalból.

Az ajtó felgördült, az ujjak megfeszültek a ravaszokon. De semmi sem történt. Elsötétített, kihalt folyosó tárult fel előttük. A katonák felrohantak, egymást fedezve, páronként hatoltak be. Néhány perc múltán egy hadnagy jelent meg az ajtóban.

– A hajó teljesen, üres, uram! – tárta szét a karját értetlenül. – Talán műszeres mérésekkel…

Russ ingerülten legyintett.

– A tartályok, ember! A tartályok megvannak?

A másik bólintott.

– Akkor haladéktalanul hozzák ki őket onnét! Ha majd biztonságban lesznek, valahol messzebb innét, akkor tőlem akár darabjaira is szétszedhetik ezt a hajót, hogy megtalálják a személyzetét.

A rohamosztagosok elhagyták a fedélzetet, átadták helyüket a rakodómunkásoknak. Odabentről parancsszavak, átkozódás, elfojtott nyögések hallatszottak.

– Ez rohadt nehéz! – dühöngött valaki.

Russ szívesen felsétált volna, hogy maga irányítsa és ellenőrizze a kirakodást, ám ez meglehetősen veszélyes vállalkozásnak tűnt. Az a Han Solo, és a melák haverja még odabent rejtőzködnek valahol, és a helytartó személyi titkárának testi épsége bizony nem kockáztatható felelőtlenül. Túl sokat ér ő az ilyesmihez, ez most a senkik dolga.

Nagy sokára feltűnt az első tartály. Féltucatnyi gömb tartotta a levegőben, és majd ugyan ennyi munkás taszigálta. Kilökdösték a raktár ajtaján, végig a teherrámpán, és nagy kiáltozás közepette elhelyezték egy targoncán. Mire végeztek, már kapkodhatták is magukat, hogy idejében táguljanak az útból, mert érkezett a következő menet.

Russ elégedetten bólogatott.

– Még öt percük van a húszból, emberek! – kiáltotta. – Siessenek, ha csak nem kívánják megismerni a haragos arcomat!

Azonban a munka időre elkészült, a targoncák távoztak, hogy biztonságba fuvarozzák az árut. Russon és a helytartó egynéhány bizalmi emberén kívül a többiek nemigen sejtették, mit is rejtenek.

Talán maga Russ sem tudta pontosan.

Az éterben rádiós párbeszédek követték egymást. Kódolva, szigorúan titkos katonai csatornán folytak, irányított rádiójelek formájában, melyekét matematikai pontossággal az adócsatornáról egyedül a vevőantenna irányába sugároztak.

Az első beszélgetés:

– Pöröly csillagromboló hívja Quaron III. Birodalmi Helytartóságot, kérem jelentkezzen.

– Itt Quaron III. Birodalmi Helytartóság, vettem az adását Pöröly. Mit kíván?

– A kapitány kíván beszélni a helytartóval.

– Értem, kapcsolom a Titkárságot. Rövid csend.

– Titkárság: Russ vagyok.

– Itt a Pöröly csillagromboló kapitánya beszél. Rögvest kapcsolja nekem a helytartót!

– Üdvözlöm Reeken kapitány. A helytartó jelenleg házon kívül van, nem elérhető…

– Mindenképp beszélnem kell vele, az ügy nem tűr halasztást.

– Sajnálom uram, én a személyi titkára és helyettese vagyok, talán tudok segíteni?

– Tud! Magyarázatot követelek az eltűnt tengerészgyalogosaim ügyében.

– Miféle tengerészgyalogosokról beszél, uram? Nem értem!

– Ne adja nekem az ártatlant, ismerem én magukat szárazföldi patkányokat. Mit műveltek a katonáimmal?!

– Mi nem…

– Elég legyen ebből! Maga is nagyon jól tudja, hogy néhány órája egy tengerészgyalogos különítményt dobtunk le a felszínre, egy Damio nevű hegyiváros tőszomszédságába. Céljuk egy általunk észlelt csempészhajó legénységének letartóztatása volt.

– Újdonságokat közölt velem, uram. De mégis miből gondolja, hogy mi…

– Hogy miből?! Nézze! Amikor utoljára jelentkeztek, tűzpárbajba keveredtek egy orvlövész csapattal, akik birodalmi gyalogsági karabélyokkal lőttek rájuk. Egy emberem meghalt, egy pedig megsebesült. Tudomásom szerint az önök bolygóján senki nem rendelkezik lőfegyverekkel, kivéve a helyőrséget. Nos, mit szól ehhez!?

– Uram ez félreértés, azok bizonyára rabolt fegyverek, és banditák támadtak magukra.

– Banditák?! És épp egy állig felfegyverzett tengerészgyalogos egységet találtak kirabolni, mi!? Maga hülyének néz engem Russ!

– Távol álljon tőlem uram, pusztán…

– És én utálom, ha valaki hülyének néz! Továbbá, hogyan magyarázza, hogy a közelben tartózkodó űrkompom jelentése szerint, az esemény ideje alatt, a Helyhatóság légköri vadászai a város felett köröztek, majd díszkíséretet adván a megszökő csempészhajónak, a Helyhatóság épületéig vezették? Hát most idefigyeljen Russ: ezt nem viszik el szárazon. Fél órát kapnak, aztán jelentem az esetet az admirálisnak, ne higgye, hogy nem tudom, miben mesterkednek, Russ!

Ezzel vége.

A személyi titkár komoran meredt maga elé. Az ügy több mint kínos, ezt azonnal átlátta. És ilyenkor persze nyoma sincs a főnökének, a munka oroszlánrésze mindig ő rá marad.

– Őrnagy! – üvöltött a szomszédos szobában várakozó katonai parancsnoknak.

A férfi belépett, az arcán enyhe undor, ám a hangján nyájasság érzett:

– Uram?

– Azonnal elküld Damioba hat vadászgépet és két bombázót! Bujkál ott valami tengerészgyalogos banda a Pörölyről, söpörje el őket, meg az átkozott kompjukat is! – Intett.

- És őrnagy, várjon! Nem akarok túlélőket! … Egyik oldalon sem, értette?

A férfi távozott, szinte átadta a kilincset a Falcon átvizsgálását vezető hadnagynak.

– Mit akar? – csattant fel dühösen Russ.

– Uram, átkutattuk a csempészhajót.

– És? Nyögje már ki!

– Üres, uram. Egy teremtett lélek sincs rajta.

– A műszeres mérések mit mutatnak?

– Elvégeztük őket, uram, – tárta szét karját a hadnagy – semmi. A hajó kihalt.

– A helyettes helytartó a fejét csóválta.

– Az lehetetlen, ott kell lenniük. Leginkább Han Solónak, beszélt a pilótáinkkal, és valaki különben is lehozta a hajót.

– Nincsenek a hajón, uram! – erősködött a tiszt.

Russ hosszan bámult maga elé, az íróasztalra. Dossziék, iratok, jelentések hevertek ott festői összevisszaságban. Sok–sok ügynök, és névtelen feljelentő fáradtságos munkájának gyümölcse. Russ kedvelte a papírmunkát, itt a dolgok nem a véletlenen, hanem a tapasztalaton és a türelmen múltak. Sok évig dolgozott azelőtt a titkosszolgálatnál, és bizony megbánja még a Birodalom, hogy nem volt hajlandó kielégíteni az ő türelmetlen ambícióit.

Egyszer csak felkapta a fejét, a szemében düh és gyűlölet villámlott.

– Tudom, hogy csinálta! – üvöltött – Te szemét, rohadt Han Solo, átvertél!

Elnyújtott kiáltása hosszan visszhangzott a Titkárság termeiben és folyosóin.

Az óriási raktárhelyiségben még az amúgy meglehetősen méretes tartályok is szinte elvesztek az ezer ki nem csomagolt műszer, kiképzőeszköz és irodafelszerelés között. Egymás mellett feküdtek a földön, itt volt mind a nyolc. Teljes csend honolt idebent, őr is csak az ajtó túlsó oldalán állt.

Az egyik tartály teteje akkor megmozdult, halk szisszenés hallatszott. Fegyverek és vértek tartozékai: hullottak csörömpölve a földre, majd a résben megjelent egy kéz is. Feljebb tolta a tetőt, megkapaszkodott a tartály külső szegélyében. Egy fej követte, egy óvatosan jobbra, balra villanó szempár, majd kiemelkedett a teljes alak is – további holmik csattantak a padlón. Han Solo állt ott, derékig a tartályban, kezében lövésre kész lézerpisztoly.

Mindent rendben talált. Sorra járta a további tartályokat, azt a hetet, melyeket apró, festett kereszt jelölt, kinyitotta. Mindahányan előkerültek, éppen és egészségesen: Csubakka, Scarpa, Mielta, a lány három embere. Összekapkodták a kiesett holmikat, és visszadobálták mindet a helyére.

Mindenre elszánt, maroknyi csapat volt ez, birodalmi gyalogsági karabélyokkal felszerelve. Solo és Scarpa még rohamosztagos vérteket is öltöttek, hogy alkalom adtán helyieknek adhassák ki magukat. A többiek esetében ez meglehetősen feleslegesnek bizonyult volna, hiszen nem beszélték a birodalmi nyelvjárást, és a lány meg a vuki testméreteit figyelembe véve nem igen számíthattak arra, hogy rájuk illő páncélt találnak. Szükség esetén így legalább ketten a legnagyobb nyugalommal, a lebukás minden veszélye nélkül előresétálhattak, hogy megtisztítsák a többiek számára az utat.

A sorsdöntő kérdést végül a vuki tette fel, afelől kíváncsiskodva, hogy akkor most merre?

Han kelletlenül bevallotta, hogy bizony továbbra is követniük kell a fejvadász tervét. Még akkor is, ha az események eddig nem éppen annak megfelelően történtek.

– Az a helyzet – magyarázta Han –, hogy a Falcont jelen állapotában nem igen tudom, hogyan menekíthetnénk ki innen másként, minthogy kiprovokáljuk a Pöröly közbelépését, és elfoglaltatjuk a birodalmiakkal – az igazi birodalmiakkal

– a bázist. Hogy azok szabadon engedjenek, azt majd a fejvadász csak elintézi valahogy.

– Tett erre nézvést ígéretet? – érdeklődött Mielta.

– Nem – vallotta be Han – de biztosított mély, baráti érzelmeiről.

– Azaz?

– Azaz mi? – értetlenkedett a kapitány.

– Azaz mit teszünk?

– Ja vagy úgy! Nos: megkeressük a TIE vadászok hangárját, és elkötünk néhány gépet. Tud maguk közül valaki vadászgéppel repülni?

Mindenki a fejét rázta.

– Maga sem, Scarpa? – reménykedett Han.

– Nem, de szívesen csinálom, ha előbb megtanít.

Han hitetlenül rázta a fejét: nem voltak illúziói a rendőrtisztviselő értelmi képességei felől, mégis minden alkalommal meglepődött, amikor a fickó szóhoz jutott.

– Tudja mit, Scarpa – mondta végül – egy alkalommal még a szaván fogom… Ezek szerint – legyintett – egyedül megyek. Csubi, te nem férsz be egy efféle gyufásdobozba.

A vuki fájdalmas ábrázattal bólogatott. Rövid csend vette körül a társaságot, a kapitány törte meg.

– Az a tervem, hogy Scarpa és én… Nem, nem, nem! Én egyedül – helyesbített

– kisétálok az ajtón, rohamosztagosnak adva ki magam. Becsalom az őröket, ha vannak, és gyorsan becsukom mögöttük az ajtót. Maguk elintézik őket, majd én újra kinyitom az ajtót, ha odakint tiszta a levegő. Mindent értettek?

– Solo, – mosolygott Mielta – az intelligencia hányadosunkat tekintve, ha lenne kedves nem általánosítani!

– Bocsánat – vigyorgott ő is.

– Miről van szó – érdeklődött az újdonsült hadnagy óvatlanul.

– Nem érdekes – nyugtatta meg Han.

– Készen állnak? Akkor mindenki a helyére! Scarpa, ha oda lenne szíves fáradni – mutatott az ajtó, mellé. – Hogy ne látszódjon.

Mikor mindenki elhelyezkedett, Solo kopogtatott. Kis idő múltán félrecsúszott az ajtószárny, és a nyílásban két rohamosztagos állt, mély terpeszben, befelé célzott karabélyokkal.

– Hello fiúk! – üdvözölte őket Han – Ott kint minden rendben?

A két fickó egymásra pillantott majd ismét a kapitányra.

– Mit keresel te ott bent? – csattant fel az egyikük.

– Hogyhogy mit? – értetlenkedett Han.

– Én vagyok az őr. Gondolom jöttek váltani, nem?

– Váltani?

– Az hát! Ki mehetnék? Van kint szék… – Kihajolt. – Lerohad a lábam!

Kiengedték. Leroskadt egy padra. Az ajtószárnyakat működtető kapcsolótábla épp a feje felett volt, karnyújtásnyira. A folyosón közel–távol nem látott egy teremtett lelket sem.

- A fenébe! – kiáltott indulatosan. A két őr ijedten felé perdült, a fegyvercsövek egyenest a mellének meredtek.

– Bent hagytam a puskámat – fejezte be.

A karabélyok leereszkedtek, az őrök dühösen sóhajtottak.

– Olyan jól ülök, kihozná valamelyikőtök? Köszönöm!

Az egyik katona bement a raktárba, a másik önkéntelenül is követte egy lépéssel. Ez Hannak már elegendőnek is bizonyult: rácsapott a kapcsolótáblára, az ajtószárnyak összecsattantak. Odabentről lézertűz fojtott hangjai hallatszottak át a vaskos nyílászárón, és vuki bömbölés.

Néhány másodperc múlva Han kinyitotta az ajtót. A nyílásban, egy busa fej jelent meg, óvatosan körülkémlelt. Gusdájai kilépett a folyosóra, a győzelem jelét mutatta szőrös ujjaival. A többiek is kisereglettek. Solo, amikor Scarpa elmasírozott előtte, valami különöset vett észre annak a vértjén.

– Scarpa hadnagy úr, lenne szíves leoperálni a páncéljáról a hadnagyi csillagokat? Tudja, ez két különböző erőszakszervezet, és ezek a rendőrségi rangjelzések némileg furcsán mutatnak most magán.

A másik fanyar vigyorral, némán engedelmeskedett. Az ajtót visszacsukták, és találomra elindultak a folyosón az egyik irányba. Mielőtt még Solo előbbre sietett volna néhány lépéssel, hogy a fordulóknál egyfajta kém és elővéd szerepét töltse be, Mielta még egy gyors megjegyzést tett:

– Solo kapitány, nem célom dicsérni, de maga a legpofátlanabb ember, akit valaha is láttam.

Kétfordulónyit jutottak csak előre, mikor Han szinte beleütközött egy népes csoport rohamosztagosba. Néhány tiszt, és egy alacsony vöröshajú emberke vezette őket, ez utóbbi siettében akkorákat lépett, hogy az már komikus volt.

Han megtorpant a sorban, a távolabbi falhoz hátrált és haptákba vágta magát – miközben takarásban maradt kezével hevesen integetett a többieknek, hogy tűnjenek el. Azok Mielta vezetésével beugrottak a legközelebbi ajtón.

Solo tiszteletadása – hála az űrhajózási akadémián töltött éveknek – olyan kifogástalanul sikerült, hogy mikor a csoport elvonult előtte, egy hadnagy még vissza is tisztelgett. A kapitány mindvégig feszes vigyázban állt, aztán egyszerűen hozzácsapódott a különítmény végéhez. Egészen a társait rejtő helység ajtajáig velük masírozott, csak ott maradt le. Még nem ment be utánuk, megtorpant a folyosón, és hallgatózott. Nem kellett sokáig.

Távoli ajtó szisszenését lehetett hallani, aztán egy hisztérikus üvöltést:

– Han Solo, te szemét ganéj, úgyis elkaplak!

Nem esett nehezére kitalálni, hogy a kis embertől származik. Nem várhatott tovább, belépett a társai után, majd lecsukta az ajtót maga mögött, mielőtt még körülpillantott volna.

– Az a helyzet, hogy… – kezdte, de hirtelen elhallgatott, mert gyanúsan csendesnek találta a szobát.

Körbenézett.

Nem is szoba volt az, hanem kisebb terem, asztalokkal, székekkel, bárpulttal. Kantin. Itt álltak a társai is, ő mellette, égre emelt kézzel, velük szemben nyolc szolgálaton kívüli katona lézerkarabélyokkal, és vagy egy tucatnyi rakodómunkás törött üvegekkel, bádogtálcákkal.

– Tegye le a fegyvert! – parancsolta az egyik katona, nyilván a rangidős. – És emelje fel a kezét!

A kapitány sötéten körbepillantott, de nem igen látott egyéb lehetőséget, engedelmeskedett.

– Remek – dicsérte a másik, miközben emberei fölszedték Han fegyverét is. – Csapos, értesítse a biztonsági szolgálatot.

A szólított a pultba épített kommunikátorral bajlódott, majd közölte, hogy érthetetlen, de azok már úton vannak.

Ebben a pillanatban föltárult az ajtó, és beözönlött egy csomó fehér vértbe öltözött rohamosztagos, tisztek és a kis ember követte őket:

– Ni csak – ni csak! – kiáltott fel Russ.

– Ki kapta el őket?

A rangidős előlépett.

– Ez a húzás magának soron kívüli előléptetést eredményez – ígérte, miközben tetőtől–talpig végigmérte a katonát.

– Mi a maga rendfokozata?

– Tizedes, uram – hangzott a válasz.

– Mától őrmester. Eredjen, intézze el a formaságokat! Mindenki tűnés, kifelé, hagyják el a helységet! Csak a biztonságiak maradnak. Hadnagy, állítson őrséget az ajtók elé, teljes izolálást akarok!

Solóhoz fordult, néhányszor körbesétálta, majd megállapodott a háta mögött.

– Szóval maga az a híres Han Solo! Magasabbnak képzeltem.

– Ami azt illeti, maga sem egy kimondott óriás – vágott közbe Han.

– Kuss! – szisszent a másik. – Maga itt akkor beszél, ha kérdezem! Értve?

Csubakka a maga természeti igazságérzetétől vezettetve egyszerűen megpördült, és gyomorba rúgta a kis fickót. Russ egészen a falig repült, ott nyekkenve elterült, akár egy csomó rongy.

A vukira közvetlen közelről tucatnyi fegyver torkolata meredt, a nagytermetű lény rezzenetlen tekintettel nézett farkasszemet velük.

– Ganéj, szemét banda! – üvöltött Russ. – Egyenként töretem össze a csontjaitokat!

Kitépetem minden szál szőrödet, te melák állat!

– A vukik nem állatok – helyesbítette Han a legnagyobb lelki nyugalommal. Az efféle rosszindulattól fröcskölő mitugrászok soha nem tudták megfélemlíteni.

– Most nincs időm rátok, kis senkik! – folytatta Russ, még mindig magából kikelve. – De ígérem: nem feledkezem el rólatok! Vigyék őket a börtönszektorba! – váltott hirtelen hivatalos hangra. – Nyomás!

A raktárhelységben ismét eluralkodott a csend. A halott őröket elvitték, az

ajtót rendesen visszacsukták. Semmi nem mozdult idebent… kivéve a nyolcadik tartályt.

Egy fekete ruhás férfi lépett elő belőle, oldalán hipermodern sugárfegyver – nem volt szüksége a százával halmozódó karabélyokra. Puha mozdulatokkal az ajtóhoz lépett, speciális birodalmi kódot használt: a szárnyak szétnyíltak. Egy szemvillanás alatt ártalmatlanná tette a két meglepett őrt.

Távoli üvöltés jutott el a fülébe –, felismerte Russ hangját. Mindenegyes szót tisztán hallott. Épp az ellentétes irányban indult, mint Han Solóék – jól ismerte a bázis alaprajzát.

Részlet a második rádióbeszélgetésből:

– Russ, lejárt a felkínált idő. Hol vannak az embereim?

– Minden rendben folyik, Reeken kapitány úr: már kiküldtem a keresésükre egy alakulatot.

– Hat vadászgépből és két bombázóból állót, Russ? Figyelmeztettem, hogy ne, nézzen hülyének! Azonnal rendelje vissza őket! Vagy azt kívánja, hogy én is leküldjek néhány gépet rendet csinálni?

– Ehhez nincs joga, maga is jól tudja!

– Tojok rá, hogy mihez van jogom és mihez nincs. Maguk mocskos hazaárulók, és én nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy veszélyeztessék a legénységem biztonságát!

– Kikérem magamnak, hogy…

– Csendet! Két órán belül jelentkeznek a hajómon személyes kihallgatásra, maga meg a helytartója. Ha ez nem történik meg, akkor haladéktalanul jelentem a részleteket az Admiralitásnak, és széttöröm a maguk egész, rohadt, zendülő darázsfészkét! Végeztem!

– Rohadj meg! – kiáltotta bele Russ az éterbe.

Felpattant a karszékből, dühödten járta a szobát hosszú lépteivel. Gyűlölte a haditengerészetet: felfuvalkodott hólyagok mind!

– Átkozott rohadék, szemét ganéj! – üvöltötte. Felragadott egy nehezéket az íróasztalról, a falhoz vágta. A fémlemez behorpadt, a fülsértő döngés csak még inkább felidegesítette. Lesöpörte a földre féltett dossziéit.

Nyílt az ajtó, egy rémült adminisztrátorlány lépett be. Riadtan szemlélte a felfordulást.

– Jól van, uram? – kíváncsiskodott.

Russ tőle nem várt fürgeséggel ugrott a lány elé. Egészen az arcába hajolt.

– Hogy jól vagyok–e? Micsoda kérdés! Pocsékul vagyok, tudja pocsékul! Hát magát meg ki hívta, mi?! – ezzel két meglepően erős pofont adott csontos tenyerével a lánynak.

– Kifelé! – üvöltötte elnyújtottan. –Takarodjon!

A lány sírva hátrált ki a szobából, Russ becsapta mögötte az ajtót. Ám az nem sokáig maradt csukva, és amikor újból kitárult, magas, méltóságteljes külsejű férfi lépett be. Kezében egy álarcot tartott.

– Maga meg mit tombol itt, Russ? – kérdezte hűvösen.

A személyi titkár összehúzta magát, tomboló vádállatból kezes jószággá szelídült.

– Nagy baj van helytartó úr – fuvolázta.

– A Pöröly? – találta el a másik azonnal.

– Azt követeli, hogy adjuk fel magunkat, ellenkező esetben értesíti – az Admiralitást és tüzet nyit. Mindent tudnak, uram!

– Használja a csillagvizsgálót Russ, és néha az eszét is – tanácsolta a férfi. Azt a Han Solót meg ölesse meg, elegem van belőle. Nekem most más dolgom van.

Azzal távozott.

– A csillagvizsgálót – ismetelte magában Russ – Ez annyit jelent, hogy nyílt háború következik.

A csillagvizsgáló építését néhány hete fejezték be. Mindazok, akiknek a munkájára szükség volt, és tudomást szereztek arról, hogy az épület a legkevésbé sem szolgál tudományos célokat, nos, ezek az emberek is éppen néhány hete vesztették életüket egy sajnálatos baleset során. A csillagvizsgáló ugyanis, bár kívülről egészen úgy festett, mintha a helytartó asztrofizikai épülését szolgálná, gyökeresen különböző rendeltetésű műszereket rejtett: egy darabjaiban becsempészett ionágyút. Ha valami képes kárt tenni egy csillagrombolóban, akkor ez az. A kezelőszemélyzet kiképzése ugyan még meglehetősen gyerekcipőben járt, de legalább már megkezdődött.

– Őrnagy! – szólt ki a helytartó segédtisztjének. – Rendelje a személyzetet a csillagvizsgálóba! Melegítsék be az ágyút, amilyen gyorsan csak tudják.

– Éles lövésre készül, uram?

– Majd időben megtudja! Na nyomás!

– Hát ez meg mi a fene volt? – értetlenkedett a tengerészgyalogos őrmester.

– Ki ez a kalapos fickó, és ki ez a Solo kapitány, akinek az üzenet szólt?

– Nem áll rendelkezésünkre elegendő információ, hogy ezt megtudjuk. – intette türelemre Marl, aztán újból visszafordult a technikushoz és a fedélzeti számítógéphez.

– Tudja meg, hogy mit szállított a hajó utoljára.

– Fegyver, a Virgillről ide – válaszolta a kérdezett kis idő múltán.

Marlnak nem is volt szüksége különösebb töprengésre, hogy összerakja a teljes történetet.

– Teremtsenek kapcsolatot a Pöröllyel – intézkedett.

Türelmesen kivárta a néhány percet, amíg az emberei kiismerték a rádiókészülék kezdésének rejtelmeit. Aztán:

– Itt Marl elsőtiszt beszél, Pöröly jelentkezz!

Némi recsegés után felhangzott a válasz.

– Itt Pöröly, üdvözlöm uram. Kapcsolom a kapitányt, már nagyon várta a jelentkezését.

– Köszönöm.

– Itt Reeken. Mi a franc van magával, fiam? – dörgött az öreg basszusa.

– Minden rendben, uram. Kisebb tűzpárbajba keveredtünk, de túl vagyunk rajta. A veszély tizenkét fő, plusz négy sebesült, és zsákmányoltunk egy erősen felfegyverzett csempészhajót.

– Hozzák fel a fedélzetre. Már nagyon hiányoltam magát, fiam – érzékenyült el a hangja – Mit derített ki?

– Mindent értek már, uram. Önnek, azt hiszem, elegendő csak annyit mondanom, hogy fegyvereket hoztak a csempészhajók. Valószínűleg birodalmi fegyvereket.

– Hűha, a mindenségit! – kiáltott a kapitány. – Ez jó hír, mert már jelentettem az Admiralitásnak a hazaárulás vádját. Jól jön most minden bizonyíték.

Marl megrémült, legalábbis a hangja erről árulkodott:

– Ugye mást nem tett, uram?

– Közöltem a zendülőkkel, hogy átlátok a szitán, és megfenyegettem őket, hogy záros határidőn belül megkezdem az ostromot, hacsak nem adják fel magukat.

– De ugye nem kívánja megtenni, uram? – aggodalmaskodott az ifjú elsőtiszt.

– Nem áll szándékomban, – nevetett – de nem árt, ha a lázadók a nadrágjukba vizelnek, ha érti mire gondolok?

Ám Marl nem értette, izgalom csendült a hangjában:

– Azonnal hagyja el a bolygórendszert, uram! Kérem! Ne törődjön most velünk, a Pöröly komoly veszélyben forog!

– Ugyan, mi fenyegetné?

– Nem tudom, uram. De a megérzéseim: rosszat súgnak!

A kapitány válasza fölényesnek tűnt, ostobán büszkének:

– Nem, Marl, ezúttal nem hallgatok magára. Tanulja meg: egy csillagromboló kapitánya sok mindent megengedhet magának ködös megérzések sugallatára. De a megfutamodást nem! Azt soha! Térjen vissza a hajóra, várom!

Az ajtó hangos csattanással lecsapódott a rohamosztagosok mögött. Han Solo és kisded társasága, magára maradt a szánt szándékkal rosszul fűtött, fémfalú börtöncellában. A rácsos padlón át, alulról némi sárgás fény szűrődött be, és a falból kihúzható ágyak szabályzó lemeze is hasonló színben derengett.

– Rideg – foglalta össze Han Solo egy szóban a helység hangulatát.

Csubakka kifejtette, hogy őt igazából nem ez idegesíti, hanem az a tény, hogy innen lehetetlen megszökni.

– Mondják, – csattant fel Mielta – maguk tényleg azt hitték, hogy kedvünkre masírozhatunk itt fel s alá?!

– Maga csak ne szóljon közbe, – tanácsolta Han – örüljön az ingyen kosztkvártélynak magát nem akarja kifiléztetni ez a vörös törpe!

– Na persze, gondolja, hogy nekem majd köszönetet mond, és meghív vacsorára?!

– Ki tudja, ha bedobja a női bájait – gonoszkodott Solo. – Ki tudja?

Mielta dühösen a térdére csapott, nagyot fújt, hogy csökkentse haragját.

– Tudja mit Han Solo?! – a rosszindulatára azért is kedvességgel fogok felelni, és elárulok egy titkot: Inkább raboskodom magával egy rideg cellában, mintsem hogy akár… legelőkelőbb helyen is, elfogyasszak egy vacsorát azzal a mélynövésű pacákkal. Remélem meg van elégedve!

Han mélyen a lány éjfekete szemébe nézett.

– Ez igaz? – kérdezte meglehetősen ostoba hangon.

– Az! – vágta rá a lány, és szokása szerint sértődötten hátat fordított.

– Forduljon meg! – kérlelte Solo.

– Nem! – toppantott a lány.

– Kérem!

– Na, jó – vonta meg a vállát, és lassan visszafordult. Szemtől szemben álltak, egészen közel egymáshoz.

– Nos, mit akar? – firtatta Mielta hidegen.

Solo, aki az űrhajózásban már megtanulta, hogy tervezgetés helyett gyakran jobb a dolgok közepébe vágni, most sem késlekedett: egyszerűen megcsókolta. Miáltal bizony jóidőre csend telepedett a cellára. A jelenlevők kivétel nélkül a falak tüzetes tanulmányozásába kezdtek.

– Huhh! – bontakozott ki Mielta egy idő után az ölelésből.

Solo, aki egy indulatos pofonra számított, és már–már védekezőleg felemelte a kezét, igencsak meglepődött a folytatáson: a lány visszacsókolta.

A többiek, akik eddigre már szembefordultak, most az ágyak nyitómechanizmusában találtak valami lebilincselően érdekeset. Újabb percek teltek el hangtalan.

Aztán elmúlt talán egy óra is, de ezt már a társaság komor hangulata indokolta. Nem számíthattak semmi jóra, a helytartótól aztán különösképpen nem. Han felfeszítette a földről a rácsokat, kiszerelte a falból az ágyakat, de egy marék huzalon, és egyéb elektronikus alkatrészeken túl semmit sem talált.

Nagyjából akkor történt, amikor mindezzel végzett: a cella erős fém ajtaja egyszer csak felemelkedett – legnagyobb meglepetésükre nem állt mögötte senki. Hosszú másodpercekig vártak, hátha mégis belép az illető, aztán Solo óvatosán kikémlelt a nyíláson. Kihalt folyosót pillantott meg, a többi cellaajtó továbbra is zárva maradt. A földön, a lába előtt, gondos kis gúlába rakva ott várakoztak a fegyvereik, és mellettük Han meg Scarpa rohamosztagos páncéljának tartozékai.

A kapitány – ezúttal – hálás szívvel gondolt a fejvadászra.

Ki a fene lehet ez a fickó?! – kérdezte önmagától. Egymaga elcseni a lefoglalt holmikat, ártalmatlanná teszi a börtönőröket, kinyitja a cellánkat, majd, majd egyszerűen felszívódik…!

A folyosót akárcsak a börtönszektor összes helységét, a padló alatt elhelyezett fénytestek világították meg. A végén néhány lépcsőfok vezetett egy ajtóhoz, amely szintén tárva–nyitva állt. Felszedték a fegyvereiket, óvatos léptekkel haladtak arrafelé. Fent apró, őrszobára emlékeztető helységét találtak, a képernyők tucatjain a börtönszektorban mindenütt elhelyezett kamerák által közvetített képek látszottak, a padlón két ájult őr hevert.

– Figyelem BS–3–as jelentkezz! – csend – BS–3, mi lelt? Jelentkezz!

Han körbepillantott: a hang a műszerpultba épített kommunikátorból szólt.

– BS–3, minden rendben? Azonnal jelentkezz!

A kapitány nem tehetett egyebet, gyorsan a készülékhez ugrott, és felkapta a mikrofont.

– Itt BS–3! Minden rendben! Viszlát! – hadarta.

– Várjon BS–3! Hol a fenében volt?

A kapitány zavarba jött.

– Hát izé… személyesen ellenőriztem ezt a Han Solo nevű foglyot, nagyon veszedelmes és okos embernek tűnik.

A másik oldalon mintha meglepetést okoztak volna a szavai, ám rövid csend után a hangszóró beszélni kezdett:

– Éppen róla van szó, BS–3. A helyettes helytartó parancsa az, hogy haladéktalanul végezzék ki őket. Mindet, érti!?

– Értem, végrehajtom. Még valami?

– Vége – közölte a hang dühösen.

Solo lerakta a mikrofont, elég sápadtnak látszott.

– Ha csak egy kicsit is késik a fejvadász barátunk, akkor… huhh – fújt egy nagyot – belegondolni is rossz! Húzzunk innen!

Hosszas bolyongás után maguk mögött hagyták mind a börtön, mind egy raktár szektort: egy lélekkel sem találkoztak. A továbbra is jóval a többiek előtt sétáló Han már kezdett attól tartani, hogy soha nem jutnak el a TIE vadászok hangárjáig, amikor egy magányos rohamosztagost pillantott meg. Az illető valami fontosabb tárolóhelység ajtaját őrizte, látnivalóan rémesen unatkozott.

A kapitány megálljt intett a többieknek, majd a fickó felé sietett. Az nyomban észrevette, felé fordult, kötelességtudóan előre szegezte a karabély csövét.

– Hello, testvér! Nem unalmas itt ácsorgózni? – kíváncsiskodott Han.

– Minek is tagadnám – tárta szét az a karját, miáltal elengedte a fegyverét. – És te mit keresel itt?

– Ne is kérdezd – legyintett – Nem ismersz egy Gritt nevű TIE vadászpilótát?

A katona elgondolkodott.

– Soha nem hallottam ezt a nevet. Miért érdekel?

– Jóban van a parancsnokommal, és nála felejtett egy igazolványt. Nekem kell visszavinnem. Szerinted hol találom meg?

– Nyilván a TIE vadász hangárnál.

– Figyelj, testvér, megmondanád merre van? Tudod, eltévedtem egy kicsit.

– Egy kicsit! Ez jó! – nevetett a másik torkaszakadtából. – Újonc vagy mi?

– Valami afféle – bólintott Solo. – Miből találtad ki?

– Csak abból – válaszolta az még mindig kuncogva–, hogy a hangárt a bázis átellenes végén találod. Rossz irányban szálltál fel a csővasútra!

Szóval csővasút is van – lepődött meg a kapitány, de jól titkolta érzéseit.

– Az az igazság, hogy nem hiszem, hogy visszatalálnék a megállóba. Nem segítenél?

– Arra menj! – mutatta az irányt a katona.

– És hol szálljak le?

– A hangároknál. Minden ki van írva, csak tartsd nyitva a szemed!

– Kösz, testvér! Az ott nem a váltás? – bökött a férfi háta mögé.

A rohamosztagos megfordult, a kapitánynak több sem kellett: úgy vágta tarkón a pisztolymarkolattal a hátvért és a sisak találkozásánál, hogy a fickó hang nélkül összecsuklott.

Visszasietett a többiekhez, és beszámolt a történtekről.

– Az a helyzet – mondta – hogy meglehetős feltűnést keltenénk így a csővasúton. A jó öreg fogoly trükköt sem játszhatjuk el, mert az a gyanúm, hogy a rabokat itt sem a tömegközlekedési járműveken szállítják. Nincs, mese: egyedül kell mennem!

– Én esetleg elkísérhetném – ajánlkozott Scarpa, de Han gyorsan elutasította.

– Nem, nem, Scarpa hadnagy! – tiltakozott. – Magára itt van szükség, valakinek vigyáznia kell a többiekre.

– Hát jó – egyezett bele a tisztviselő, és majd szétvetette a büszkeség.

– És mi mit csináljunk? – csattant fel Mielta. – Rettegve várjunk valahol, míg visszatér a nagy hős!? Húzzuk meg magunkat egy egérlukban?

– Nem – felelte Solo közömbösen. – Mondjuk, megkísérelhetnének bejutni a Falconba.

– Na persze – tárta szét karját a lány. – Esetleg el ne repüljünk vele?!

Han a fejét rázta.

– Annak nem lenne reális esélye, különben én sem törném magam ezzel a TIE vadászos mókával. Egyébként pedig maga nehezményezte az egy helyben ülést.

– Oké, egyet áruljon még el Han Solo, mert én már képtelen vagyok követni magát: miért jó az, ha mi bent csücsülünk a Falconban, ha úgysem tudunk felszállni vele, és úgyis meg kell várnunk a Pörölyt?

– Elfelejtettem volna mondani? – lepődött még a kapitány. Nem áll szándékomban ölhetett kézzel ülni, míg ideér a Birodalom, hogy aztán a fejvadász kétséges protekciójára bízzam mindannyiunk életét, és a hajóm biztonságát. Kifundáltam egy tervet.

– Halljuk mi is? – kíváncsiskodott Mielta.

– Korai lenne még beszélni róla – válaszolta Han Solo.

Csubakka közben elégedett üvöltéssel adott hangot boldogságának, míg barátja biztonsági okokból csendre nem intette.

Mindenkit meglepett, ami ekkor történt: Scarpa értelmes, lényegre törő kérdést tett fel:

– Solo kapitány, hogyan találunk vissza az űrhajóhoz?

Ez bizony fogas kérdésnek bizonyult, hiszen a válaszhoz legalább azt nem ártott volna tudni, hogy merre járnak most. Csend telepedett a kisded csapatra, mindenki törte a fejét.

– Várjunk csak – kezdte Solo – a katona azon nevetett, hogy rossz irányba szálltam a csővasúton. Vajon honnan tudta?

– Hát persze! – kiáltott Mielta. – Egyetlen magyarázat létezik: a megálló, amihez tanácsolta magát kapitány, az az egyik végállomás.

– Így van – vette vissza a szót Han – és mit is mondott még: hogy a hangár éppen az átellenes oldalon lesz. Tehát: a csővasút át kell, hogy haladjon a bázis közepén – ez különben ésszerű is. Továbbá: a landoláskor láttuk, hogy a helytartói rezidencia is ott áll. Logikus, hogy az A1–es dokk is valahol arra legyen, hiszen a kísérő vadászgép pilótája elárulta, hogy azt a helytartó személyes használatára tartják fent. Vagyis: be kell jutni a bázis közepére, és erre a csővasút a legalkalmasabb és egyben az egyetlen mód. Nos, mit gondolnak erről?

– Maga nem is olyan ostoba, Solo! – ismerte el a lány.

– Hízelgő, hogy feltűnt végre – vigyorgott az érintett.

– Ez remek – ujjongott Scarpa – akkor egy irányba megyünk továbbra is, csak mi hamarabb leszállunk, mint maga Solo kapitány.

Han és Mielta jelentőségteljesen egymásra pillantottak.

– Mi történt magával, Scarpa? – csodálkozott a kapitány.

– Miért kérdi? – aggodalmaskodott a másik.

– Csak mert végre hajlandó feltárni előttünk nyomozói intellektusának igazi mélységeit – felelte.

A vuki, aki a Millennium Falcon fedélzetén is gyakran képviselte a gyakorlatiasságot, felvetette azt a bosszantó problémát, miszerint Han és Scarpa kivételével a többiek különös tekintettel ő rá – továbbra sem utazhatnak a csővasúton.

Solo jókedvét azonban már nem lehetett elvenni.

– Majd csak megoldjuk valahogy –legyintett.

Ebben is maradtak, és tovább indultak a katona mutatta irányba.

A csővasút állomásának környékén egyre sűrűsödött a forgalom a folyosókon, egyre gyakrabban kényszerültek elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Kénytelenek voltak belátni, hogy ez nem mehet így sokáig. A megoldást végül is Csubakka találta meg, egy apró, alig észrevehető ajtó képében, amely alacsony, keskeny szervízfolyosóra nyílt. Itt aztán épp a vuki kényszerült a legmélyebben lehajolva gyalogolni. A mennyezeten, de még a falon is csövek, kábelek futottak. A kis csapatból valaki aztán mindig kikémlelt a szakaszosan feltűnő apró ajtókon, hogy megállapíthassák, merre is járnak.

Hamar elérték az állomást, a járat itt éles fordulót vett és egy érkeztükre üzembelépő mozgólépcsőben folytatódva, épp a peron és sínek fölé kanyarodott. A padlóra kerek nyílások engedtek rálátást a várakozó utasokra és az érkező, induló szerelvényekre. Vastag, átlátszó plasztik óvta a szervízfolyosót az alant elrobogó vonatok keltette légörvénytől, és bár sejtették, hogy ezek az állomás felől nézve valószínűleg tükröző felületnek látszanak, azért óvatosan, lefele erősen kémlelve közlekedtek a környékükön.

Éppen ekkor érkezett alájuk a szerelvény: hosszan fékezett, jó egy percig állt, majd kényelmesen gyorsítva tovarobogott.

Han szótlanul szemlélte az eseményt, majd a vukira pillantott.

– Ugye Csubi, te is arra gondolsz, amire én?

Barátja igenlően rázta busa fejét.

– Oké – mondta a kapitány. – Akkor most magatokra hagylak benneteket, hogy felbőszítsek egy csillagrombolót. Majd a Falcon fedélzetén találkozunk. Ha nem jönnék, Csubakka mindent tud. – Azzal búcsút intett, és visszaindult a legközelebbi szervízbejáró felé.

Mielta hosszan nézett utána, míg csak el nem tűnt a mozgólépcső alján. Legközelebb csak odalent az állomáson látták viszont, ahogy hófehér rohamosztagos páncéljában a peronhoz sétál és megvárja a következő vonatot. Egyetlen egyszer nézett csak fel, de hogy mire gondol, arra még következtetni sem tudtak, hiszen a maszkkal egybeépített sisak eltakarta az arcát. Aztán beszállt az érkező szerelvénybe, és eltűnt a szemük elől.

A csővasút elrobogott vele.

Han kellemetlenül érezte magát, ahogy végigpillantott az apró kocsi belsején: egyetlen rohamosztagost sem látott. Az utasok – megannyi hivatalnok, munkás és civilbe öltözött katona – meglepetten, sőt több esetben felháborodottan bámultak rá.

– Hello! – köszönt hangosan, és integetett kesztyűs kezével.

Azok rezzenetlen arccal ültek tovább, és szinte kivétel nélkül mind őt figyelték. A szerelvény közben egyre gyorsított, és amikor Han az ablakon kitekintve az alagút falát igyekezett megpillantani, már csak elmosódott csíkokat látott.

– Ha megengedik – igyekezett oldani a hangulatot –, leülnék.

Néhányak arrébb, húzódtak, és így ő közvetlen a kocsi végében, a falnál helyet kapott. Két megállót utaztak ilyen fagyos hangulatban, amikor közvetlen a második után egy kimenőruhát viselő tiszt megszólította:

– Álljon fel, katona!

Han felpattant, igyekezett minél feszesebb vigyázzt produkálni.

Érezte, amint a sisak alatt, a homlokán súlyos verejtékcseppek gördülnek alá.

– Maga újonc, igaz, katona? – faggatta az idősödő férfi.

– Bizonyos értelemben igen, uram – felelte ő, és nem tudta leküzdeni túláradó kíváncsiságát: – Miből gondolja, uram?

– Egyre több jel utal erre. Először is: a szolgálati szabályzat 134. pontja megtiltja, hogy közkatona harci vértben a civil közlekedést szolgáló járművet igénybe vegyen. Másodszor: a szolgálati fegyver, engedély nélküli viselete a katonai zónákon kívül a 8. pontba ütköző…

– Honnan veszi, hogy nincs engedélyem? – vágott közbe felháborodottan.

– Ha lenne, kötelesség szerűen felmutatta volna, mihelyst maga elé léptem.

Begördültek a harmadik állomásra. Birodalmi Helytartóság – hirdették a feliratok.

Itt kell leszállni a többieknek – gondolta, de aztán figyelmét sürgősen visszafordította a függelemsértéseket akkurátusan soroló tisztre.

– Harmadszor: azon viselkedése, hogy indokolatlanul kérdéseket tesz fel egy felettesének a 34. pontot sérti. Meg kell tanulnia, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik, illetőleg, ha sürgős jelentenivalója akad. Ám ez utóbbi esetben is előbb engedélyt kell kérnie. Eddig tud követni, katona?

Han bólintott.

– Negyedszer: tiszteletlen magatartása a 3. pont ellen való, amely a katona felettesével szemben tanúsított magaviseletét tárgyalja: kimondva, hogy ilyen helyzetekben a maximális tisztelet az elsődlegesen követendő irányelv.

Negyedik állomás: Hadtápszektor, Élelmiszer raktárak.

A tiszt rendületlenül folytatta, Solo türelmesen várakozott és hallgatott.

– Ötödször: a 12. pont szerint a katona, ha szolgálati öltözetét viseli, nem elegyedik szóba civilekkel, nem kezdeményez társalgást és a legmesszebb menőkig köztiszteletet keltően viselkedik. Maga szerint az integetés és a közvetlen modorú bizalmaskodó köszöntés nem ellentétes az előbb ismertetettekkel?

– Ellentétes uram – vallotta be beletörődően.

– Hatodszor: – kárálta a másik – ha a katona, valamely indokolt okból mégis a 134. pont ellen tenne, akkor a 135. pont előírásait követően nem foglal helyet a járművön, hanem állva marad, és udvariasan, visszahúzódóan viselkedik.

A szerelvény lassított az ötödik megállóban. Hangárok: bolygóőrség, légköri egységek, privát blokkok.

– Uram! – vágott közbe Han – kérek engedélyt jelenteni!

– Az engedélyt megadom, jelentsen, katona!

– Jelentem: rövidesen a szolgálati szabályzat 3., 12., és még vagy legalább tucatnyi pontjával gyökeresen ellentétes módon fogok cselekedni.

– Azaz? – emelte fel hangját megrovóan a tiszt.

A szerelvény megállt, az ajtók kinyíltak.

– Azaz leütöm magát – mondta a kapitány, azzal fémkesztyűs kezével úgy vágta állkapcson a férfit, hogy az egészen a szemközti kocsifalig repült: és ott egyetlen jajszó nélkül elterült.

Solo még idejében kiugrott az összecsukódó ajtószárnyak között, a vonat pedig elindult. Az utasok döbbenten bámulták az ablakokon keresztül, míg Han

Solo a 12. pont ellen vétve kesztyűs kézzel integetett nekik.

A szerelvény eltűnt az alagútban.

A kapitány szemügyre vette a helyet, ahol állt. Hosszú, elnyújtott terem volt, a két hosszabbik oldalán peronokkal, azokon túl pedig a sínekkel. A padlót érdes, fehér fémtáblák borították, a falak különös, háromszög alapú gúlákból összeállított díszítése egyben világításul is szolgált, a mennyezeten felfedezhette a már ismert kerek plasztiktükröket. Színes eligazító táblák, és földre festett csíkok segítették a tájékozódást. Gondos tanulmányozásuk után megtudta, hogy a sárga vonalat kell követnie, hogy a TIE vadászgépek hangárjához jusson.

Szemlélődését a soron következő vonat beérkezése zavarta meg. Ezt, ellentétben az eddig látott kékekkel, fehér színűre festették, az oldalán nagy, fekete betűs felírat hirdette, hogy kizárólag katonai célokat szolgál. Kitáruló ajtajain keresztül vagy fél tucat fegyvernem képviselői özönlöttek elő, betöltve a csarnokot – közöttük két csoport – valamint néhány magányos – rohamosztagos is. Han így tudta meg, hogy csak annyiban hibázott, hogy rossz – civil – szerelvényre szállt.

Most aztán könnyedén el tudott vegyülni a tömegben, leplezve ezzel feltűnő járatlanságát a bázis szokásaiban. Figyelve a sárga vonal mellett futó egyéb színű csíkokat, és az időnként kifüggesztett színtájékoztatót, hamar megállapította, hogy útja a privát dokkok között vezet át.

Igyekezett kitalálni vajon mi keresnivalójuk lehet privát űrhajóknak egy katonai bázison, de aztán hamar rájött, hogy ez a hely egyben Helytartóság is, és hogy komoly politikai élet folyhat itt, nem is beszélve arról, hogy egyetlen felirat sem állította, hogy csak űrhajódokkok lennének és nem légköri gépek leszálló állásai.

Jó öt perce gyalogolt már, orrát az annyira kedvelt űrhajós szagok csiklandozták: speciális kenőolaj, hajtóanyag kipárolgás, égett tömítés, túlhevült műanyagok bűze. Nyomban a jó, öreg Millennium Falconra terelődtek a gondolatai, és kis híján elsírta magát, amikor eszébe jutottak a hajó sérülései. Áldotta a sorsot, hogy rohamosztagos sisakja eltakarja az arcát.

Hirtelen megtorpant, két lépést visszalépett. Egy privátdokk nyitott ajtaján bepillantva olyan dolgot látott meg, ami nyomban cselekvésre késztette. Beugrott az ajtón, amin közvetlenül előtte egy éjfekete köpenyt viselő alak haladt át. Odabent azonnal megállapította, hogy a dokk már jó ideje használaton kívül lehet, és azóta valamiféle ideiglenes raktár szerepét tölti be. Üres üzemanyagtartályok, űrhajóalkatrészek, óriási lemezdarabok hevertek szerteszét. És középen ott állt az a valami, ami a kapitány érdeklődését felkeltette: a fejvadász ezüstszürke hajója.

Haladéktalanul a legközelebbi hordó mögé ugrott, és onnan leselkedett a csarnok közepe felé. Mögötte csattanva lezárult az ajtó és ő szorongva gondolt arra, hogy bizony könnyen csapdába eshet itt.

Figyelte a fekete köpenyest: ismerősnek tűnt a mozgása – ruganyos volt, olyan párduc szerű. Egyenest az űrhajóhoz lépdelt, az egyik támlában megnyomott egy rejtett gombot – látni való volt, hogy ért a rájahajó irányításához – miáltal előbukkant a köpeny redői mögül a keze, és a kezében tartott apró holmi is.

Egy álarc volt!

– Az álarcos! – kiáltott fel magában Han. – Aki azonos a helytartóval, aki azonos a… óh nem! – a falba tudta volna verni a fejét. – Hogy lehettem ilyen ostoba –szidta önmagát. – Bevettem azt az egész mesét az Elsőről meg a Másodikról, meg hogy szüksége van a segítségemre! Csak annyit akart, hogy idehozzam a fegyvereket! Óh, az átkozott!

Közben a helytartó felsétált a leereszkedő rámpán, és eltűnt a hajó belsejében.

– Na, várj csak! – fogadkozott Solo. – Azt hitted, hogy a halálba küldesz ezzel a TIE vadász trükkel, de tévedtél! Azért is felszállok, és összeugrasztalak azzal a csillagrombolóval! Majd meglátjuk, melyikünknek nagyobb a tűzereje! Megbánod még, hogy velem kezdtél.

Hátulról szisszenő hang hallatszott, és amikor Solo megperdült, négy rohamosztagost pillantott meg az ajtóban. Azok is nyomban észrevették őt. A helyzet, az hogy egy hordó mögé bújva kémkedik egy lezárt dokkban, nem igényelt magyarázatot – a katonák már emelték is fegyvereiket.

Ám Han Solo gyorsabb volt – az egyik leggyorsabb a galaxisban – mire azok elhúzhatták volna a ravaszt, kettőt már le is szedett közülük, majd a lecsapó sugárnyalábok elől a hordók közé gurult. A lökések feltépték a padlót, kárt tettek az alkatrészekben, de a kapitánynak nem árthattak, mert ő behúzódott egy hadihajó össze–vissza görbült, vaskos fedőlemeze mögé, és ki–kihajolva viszonozta a tüzet. Egy újabb rohamosztagost eltalált, de hiába, vagy féltucatfős erősítés érkezett. Egyre közelebb nyomultak, a kapitány elhagyni kényszerült remek fedezékét, és szünet nélkül hátrált. Eddigre már vagy két tucat katona lövöldözött rá.

Kutyaszorítóba került, a kijárathoz visszajutni lehetetlennek látszott, azt pedig nagyon is jól tudta, hogy idebent előbb–utóbb elkapják, pusztán idő kérdése, hogy mikor. Az egyik hordó felrobbant – talán még maradt az alján némi üzemanyag – és a tűz egyre terjedt. Csak tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a dokk teteje kinyílt, és a szél felkapta a lángokat, a csarnok szinte minden pontjára juttatva belőlük. Han belátta: vagy a martalékául válik ő is, vagy feladja magát.

Egyikre sem volt hajlandó. Észrevett egy szervízbejáratot a háta mögött a falon, majdnem a mennyezet magasságában. Keskeny fémlétra vezetett oda. Egyetlen probléma akadt, ha felmászik, a katonák lelövik, és ő semmit sem tehet ellene. Vagy mégis!

Őrült sebességgel munkához látott: éghető holmikat dobált maga előtt a tűzre, szabályos máglyát építve. Mikor elkészült, a tetejére dobta a csempészáruból származó karabélyt, és a fal mellé visszahúzódva várt. A fegyver energiaeleme hamarosan felrobbant, szikraesővel borítva be a környéket. A máglyába halmozott lomok lángra kaptak, a tűz közel a mennyezetet nyaldosta.

Ekkor indult neki. A lángok nyújtottak fedezéket teljesen elrejtette őt támadói szeme elől, akiknek így fogalmuk sem volt afelől, hogy mit művel.

Feljutott a létra tetejére, bebújt a meredeken lejtő szervízaknába. Mikor visszafordult, hogy az ajtót becsukva kirekessze innen a füstöt, még egyszer megpillantotta a rájaűrhajót: kecses ívben röppent ki a szabad ég alá a dokk tetején nyílt hatszögletű ablakon át.

Odafent találkozunk! – ígérte neki Han gondolatban.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Csubakka nézte a beálló és induló szerelvényeket. Számolgatott magában: vajon elegendő–e az az egy perc, amíg a vonat az állomáson áll. Aztán rájött, hogy végül is mindegy, mert nincs más lehetőség. Vagy megpróbálják, hogy itt ülnek ítéletidőig.

– Mi a terv, Csubi? – kíváncsiskodott Mielta.

A vuki hosszas mutogatásba kezdett, egyes részeket meglehetős színészi képességekről téve tanúbizonyságot, el is játszott.

– Értem – bólintott a lány az előadás végén. – Kockázatos, de meg kell kísérelnünk. Tolmácsolom a többieknek.

Három embere és Scarpa figyelmesen hallgatták a szavait.

– Ez őrültség – méltatta a tisztviselő. – Színtiszta őrültség.

– Figyeljen Scarpa hadnagy – magyarázta Mielta – nincs más lehetőség.

– Akkor menjenek, én maradok!

– Hadnagy, maga megígérte Solo kapitánynak, hogy vigyáz ránk. Most mégis magunkra hagyna?

Az volt nyomozó vívódott magában, arcán jól tükröződött a kétségei.

– Nos, rendben – egyezett bele végül. – De sokba fog ez kerülni Han Solónak!

Felkészültek. Most minden a gyorsaságukon és az ügyességükön múlott, na meg egy kis szerencsén.

Közeledett a következő vonat – a szervízfolyosó padlójának enyhe remegése elárulta. Lassított, ami meglehetős hanggal járt, tekintve a csővasút óriási sebességét. A vuki ekkor irdatlan erővel lesújtott a kémlelőablakra, ami nyomban szilánkokra tört. Mielta fürgén kiszedegette a keretből a plasztik darabokat, ami nem bizonyult veszedelmes munkának, hiszen azok nem vágtak. Eddigre a vonat is megállt, a teteje épp ott volt alattuk, alig messzebb, mint egy karnyújtásnyira.

A vuki ment előre. Ezt ítélték az akció legkényesebb pontjának, hiszen ha nem huppannak elég puhán a kocsi tetejére, akkor odabent meghallhatják, és máris lebuktak. Szerencsére minden rendben ment. Scarpa következett – meglepően ügyesnek bizonyult – aztán Mielta, utána a három klántag. Időben lejutottak mindahányan, még elhelyezkedni is maradt idejük. Míg a szerelvény gyorsított, fegyvereik vállszíjját átfűzték a tetőn elhelyezett apró szervízfogantyúkon, így volt mibe kapaszkodniuk. Most már csak azon izgulhattak, nehogy az alagút alacsonyabbá váljon egyes helyeken, mert akkor bizony nagyon félresikerül az utazás.

Mielta – mint a csapat legfürgébb mozgású tagja – kapta a feladatot, hogy kissé előrébb kúszva minél hamarabb megállapítsa a kifüggesztett táblák alapján az állomás nevét, hogy még időben lemászhassanak, mielőtt a vonat továbbrobog. Lassításkor mindannyian feszülten figyelték, hogy az adott jelre minél korábban cselekedhessenek.

Két alkalommal feleslegesnek bizonyult a készültség, ám harmadszorra a lány ezt olvashatta a táblán: Birodalmi Helytartóság. Intett: a szerelvény hátulján őrült sietség vette kezdetét, a többiek fürgén ugráltak le a vonat mögé, az alagút takarásába. Ő is kúszni kezdett visszafelé, olyan sebesen, ahogyan csak bírt. Közben érezte, ahogy a ki–beszálló közönség súlya alatt ring a kocsi. Még jó méterei voltak hátra, amikor a mozgás megszűnt. Látta a járat félhomályában integető társait, akik egyre buzdítják, hogy siessen. Izmai már elmerévedtek, könyökén és térdén fölszakadt a ruha és lehorzsolódott a bőr. Most ismerte csak föl, hogy túl messzire előrekúszott. Hallotta a csukódó ajtók csattanását, érezte a munkába lépő motor remegését. Összeszedte utolsó erejét, elkapta a kocsi hátsószegélyét, és maga felé rántotta. Végigcsúszott a tetőn és lebukfencezett, magatehetetlenül, akár egy bábu. Csúnyán összetörte volna magát, ha nincs ott a vuki, aki aláugrott, és elkapta. Le sem tette, rohant – a karjában tartva a lányt – vissza az alagút biztonságot jelentő sötétjébe. Idejében, mert a csővasút már gyorsított, felfedve a járatot az állomásról beözönlő fény, és a várakozó utasok pillantásai előtt.

Mieltát annyira kimerítette a sokk, annyira sajogtak a sebei, és annyira jó volt végre az erős vuki karok között lenni, amik valahol azért Hanhoz tartoztak, hogy sírással küszködött. Mert dacára annak, hogy harcos volt, elsősorban mégiscsak nő. Hálásan gondolt arra a hatalmas, szőrös mancsra, ami a fejét simogatta, miközben gazdája érthetetlen, de mégis megnyugtató szavakat mormolt.

Tudta, hogy Han korántsem azért nem vitte magával őket, merthogy nem utazhattak a csővasúton, hiszen lám: megoldották, még csak nem is azért, mert ők nem értenek a repüléshez, hanem azért, mert ahova ment, onnan nagyon kicsi az esély, hogy létezik visszaút.

Telve volt elkeseredéssel, és érezte, amint ez lassan daccá érik benne. A nő átadta helyét a harcosnak.

Han leereszkedett az aknában. A járat közeledésre szinte alkalmatlan kiképzése, és a mindent vastagon fedő por elárulták, hogy ritkán használt hely ez. Egy a bejárathoz hasonlóan szűk csapóajtóban végződött. A kapitány felemelte, és lekémlelt a nyíláson át.

Egy fő közlekedő folyosót pillantott meg, a földön ott futott a sárga vonal, amit, korábban követett. Sajnos azonban lehetetlennek látszott lejutni, hiszen valaki mindig tartózkodott a belátható szakaszon. Várt, valami cselen törte a fejét.

Végül a véletlen sietett segítségére: az égő dokkból elősiető rohamosztagosok elvonták a járókelők figyelmét. Mindenki őket bámulta, és Solo a pillanat kínálta lehetőséget kihasználva egyszerűen leugrott. A rohamosztagos csizma azonban megcsúszott a sima fémpadlón, és ő orra bukott. A csattanásra egy magasrangú tiszt megfordult, és rosszallóan nézte a tápászkodó kapitányt.

– Ejnye katona! – csóválta a fejét. – Nézzen a lába elé! – Azzal visszatért beszélgetőpartneréhez.

Han nagyot sóhajtott.

– Tudom, a 12. pont – mormolta, és sietve tovább indult.

A sárga vonal nyomán jó tízpercnyi gyaloglás után célhoz ért. Egyre több szerelőruhás férfi haladt el mellette, és egyszer egy kis csoportban pilótákat is látott. Automata targoncák és küldöncrobotok kerülgették, a stratégiailag fontos pontokon őrszemek álltak, őt azonban egyszer sem igazoltatták. Úgy ítélte, a magányos rohamosztagos gyakori jelenség lehet errefelé.

Tágas csarnok küszöbére ért, egyetlen erős ajtó választotta el tőle. Mellette óriási acélüveg ablakok engedtek belátást a hangárra, amelynek egyik fala teljes egészében hiányzott, és a külvilágra nyílt. Odabent legalább kéttucatnyi TIE vadászgép várakozott a talajon, köröttük szerelőkocsik, droidok sürgölődtek. Minden ilyen vadászgép legalább ötfős kiszolgáló személyzet, és nagyjából a saját árát megközelítő értékű műszerparkot igényelt.

Han kedvelte a TIE vadászokat, bár életében összesen három alkalommal repült ilyen gépen, még a Koréliai Űrhajózási Akadémián. Nagyon kedvező röptulajdonságokkal rendelkeztek, és a fegyverzetük is kielégítő volt.

Úgy gondolta, bármilyen őrült is ez a vállalkozás, nem lesz gondja vele, csak üljön végre odabent egy vadászgép pilótaülésében. Ettől – az ezer egyéb nehézségen túl – elsődlegesen az előtte magasodó, kizárólag belépésre jogosító kártyával nyíló erős ajtó választotta el, Erősen töprengett, hogy most mit is tehetne. Ha megvárja, míg valaki befelé vagy kifele jövet kinyitja az ajtót, és mellette besiklik, az könnyen feltűnést kelthet. Ostoba dolog lenne épp itt, a siker kapujában lebukni.

Ahogy ott toporgott, egy rohamosztagos lépett mellé, és a vállára tette a kezét. Hannak elakadt a lélegzete. Néhány rövid másodpercig csak álltak ott egymás mellett szótlanul, aztán a másik beszélni kezdett:

– Nem tud bejutni, Han Solo?

A hang nagyon ismerősnek tűnt. Maga?! – lepődött meg, igyekezvén titkolni az érzelmeit.

– Gondoltam, nem árt, ha segítek, ez itt egy komoly akadály.

– Nézze! – fakadt ki a kapitány. – Hagyja abba ezt az egész felesleges színjátékot, és vagy tartóztasson le itt helyben, vagy tegye lehetővé, hogy felszálljak egy TIE vadásszal és pilótához méltóan haljak meg.

– Nem értem, hogy mire céloz? – lepődött meg a fejvadász.

A kapitány fáradtan fújt egyet és lerázta magáról a másik kezét. Szembe fordult vele.

– Arra, hogy maga a helytartó és az álarcos is egyben, láttam beszállni az űrhajójába, és a kezében tartott álarc elárulta magát.

A fejvadász hangja ezúttal idegesnek tűnt.

– Engem?! Felszállni a Viharral?!

– Igen, és ne higgye, hogy megtéveszthet azzal, hogy mégis itt van, mindketten tudjuk, hogy a hajója képes önálló, repülésre is, és különben is: nyugodtan kiszállhatott anélkül, hogy megláttam volna magát, hiszen a tűzpárbajjal voltam elfoglalva.

Go Rien úrrá lett aggodalmán, és nyugodt hangon kérdezte:

– Miből gondolja, hogy én voltam az?

– Hát, ha mindenáron végig kívánja játszani ezt a játékot, akkor tessék: felismertem a járását, és olyan szakértelemmel bánt a hajóval, amilyennel csak a tulajdonos bírhat.

– Az arcomat is látta, Solo? Han elbizonytalanodott.

– Nem, de számít ez!?

– Számít bizony, ugyanis felhívom a figyelmét néhány apróságra: A Vihar birodalmi konstrukció, fejvadászok számára tervezték, nem egyedi darab, még ha igen kisszámú szériából került is ki. Továbbá, a helytartó szintén fejvadász, ugyan azt a kiképzést kaptuk két évtizeden keresztül. Következésképp, hasonlóan mozog, mint én, és éppen úgy ismeri a Vihar osztályú hajók kezelését. Nos, ehhez mit szól, Han Solo ügynök!?

A kapitány résnyire húzott szemmel vizsgálgatta a másikat. Ha legalább az arcát láthatta volna, hátha abból kiolvashat valamit: őszinteséget vagy éppen az ellenkezőjét – de azon is sisak volt, akárcsak rajta.

A fejvadász közben összegezte a tényeket:

– Tehát az Első megint elszökött. Nyilván, tudja már, hogy a Quaron III.–on felépített birodalma összeomlott, az igazi Birodalommal való összeütközés immár elkerülhetetlen. Egyszerűen tovább állt. Ráadásul magával vitte a hajómat, ami azt jelenti, hogy a felkutatásához és elpusztításához szükségem lesz a Millennium Falconra. Solo különleges ügynök, az ideiglenes kinevezését meghosszabbítom.

– Egy fenét! – kiáltott a kapitány, többen feléjük fordultak.

– Csöndesebben Solo! – figyelmeztette a másik. – Ugye nem kell emlékeztetnem bizonyos, hogy is mondjam csak, körülményekre?

– Arra, hogy zsarolni fog?

– Többek között.

– Mi van még? Ne kíméljen!

– Egyetlen szavamba kerül, és Grittet szabadon engedik, miáltal jó húszévi kényszermunkától szabadul meg.

– Maga szemét! – szúrta közbe Han.

– Továbbá felhívom a figyelmét, hogy mivel meglehetősen önmagára haragította a Birodalom első számú fejvadászát, ha akad hely a galaxison, ahol valamennyire biztonságban lehet, az a Második mellett van.

– Nos hogyan dönt, Solo? A kapitány vállat vont.

– Maga is tudja, hogy nincsen választásom.

– Látja Solo, ezt a határozottságot szeretem magában. – Rövid szünet. – Nos, akkor munkára fel!

– Halló Reeken, itt Russ beszél!

– Mit akar Russ? Már úton kellene lennie

– Gondolja, kapitány?

– Mi lelte magát Russ, a tiszteletlenség csak súlyosbítja a helyzetét.

–Tiszteletlenség? Mi van, csak nem sértve érzi magát?! Lőjön csak a francos ágyúival, nem félünk magától, Reeken!

- Russ, attól tartok, hogy maga megőrült, Vagy csak úgy csinál? Tájékoztatnom kell, hogy a bíróság nem fogja felmenteni, hiába hivatkozik szellemi fogyatékosságra az ügyvédje. Russ, maga hazaáruló!

– Marha! Maga szerint mi a haza, kapitány? A galaxis, a szülőbolygója, ahol először dugta bele azt a szemét orrát mások ügyeibe, a szülei életébe? Vagy talán a Császár? Ostoba amatőr! A Flotta? Felfuvalkodott hólyagok! A hajója? Nem lesz már sokáig! Ahogy maga sem, maga: senki!

– Russ, maga provokál. Nem tudom, mi a célja, de biztosíthatom, nem fogja elérni.

– Nézze kapitány: én Russ vagyok. Érti? RUSS! Az intellektusom messze túlszárnyalja a senkikét, a magáét is, kapitány, Azt hitte legyőzhet? Ha–ha–ha, nevetnem kell! Azt hitte zsarolhat? Kényszeríthet? Azt gondolta hazavisz majd, engem rabként, pórázon, akár valami megvert kutyát!? MAGA? RUSS–t! Kapitány, az ostobasága fogja sírba vinni, fagyos csillagközi porrá lesz!

– Russ!?…

– Kuss! Most ÉN beszélek! Hallgassa a halál zenéjét? Hallotta már azelőtt?

Tán hallotta, de nem ily közelről!

Az iszonyú első lövedéke ekkor csapódott a Csillagrombolóba. A hatalmas hajó, odafent a sztratoszféra határán, megremegett, másodlagos robbanások rázták. Reeken kapitány megtántorodott a hídon, épphogy sikerült megkapaszkodnia az egyik műszerasztalban, hogy el ne essen.

A hajó orra lángolt – egyetlen efféle lövedék is iszonyatos pusztítást volt képes véghezvinni. Reeken csak bámult kifelé a több ember magas acélüveg ablakokon keresztül, de az orr körül lebegő fagyott pára és törmelék halom ködéből nem volt képes felmérni a sérülés mértékét. Sorra érkeztek a hídra a kárjelentések, és a bolygó gravitációs ereje lassan húzni kezdte lefelé a csillagrombolót.

Miközben a riadókürtök hangját is túlkiabálva Russ még mindig beszélt a rádióból:

– Ó, micsoda apokalipszis, micsoda gyönyörű kéj! A halál, Reeken, a halál a legnagyobb kéj. Tudta ezt, kapitány? Oly kevesen tudják! Engedje el magát, rogyjon a székébe, ne küzdjön tovább! Felesleges! Micsoda sírhantja lesz, irigylem magát: egy csillagromboló a világűr fagyában. Elgondolkodott már azon Reeken, hogy valójában ez a normális állapot? A lét, az élet, a meleg, mind tűnő kis energiafogyasztók. A csillagtalan, üres világűr, az az örök. Vajon miért küzdünk ellene? Magának Reeken, nem kell tovább küzdenie!

A Pöröly kapitánya érezte magán a szavak hipnotikus hatását. Jól tudta, hogy Russ valami különös zöngét ad a szavaknak – talán ez is valamiféle titkos, birodalmi technika. Reeken gyűlölte ezt, hallotta, hogy a Császár körbeveszi magát mindenféle Russhoz hasonló alakokkal, akik így vagy úgy képesek az Erő sötét oldalának apró morzsáit magukba fogadni. Fejvadászok, bájolók, intuitív zsenik – de igazi tanítványról csak egyről hallott, úgy hívták: Darth Vader.

Kívánta, bár itt lenne Marl, a fiú talán képes lenne ellenállni ennek az erős, tudatalatti nyomásnak. De ő már öreg az ilyesmihez, ő nem részesült a sötét tanokban, ő igazi, régi vágású haditengerész, nemes vérvonallal egy ősi családból.

Leroskadt a székébe. Tudta, hogy mindenki tőle vár parancsokat, hogy lehetetlenek nélküle. Perceken belül eluralkodik a fejetlenség, és akkor a Pöröly elveszett. Pedig talán még meg lehetne menteni. De nem ő lesz az az ember, aki ezt megteszi! Nincsen már ereje hozzá, neki már csak egyetlen dolga maradt ezen a világon: bevárni a halált.

Becsapódott a második lövedék is. A hidat találta telibe, a kecses építmény leszakadt a hajtörzsről, és lángolva pörgött az űrben. A kapitány, és a teljes irányítószemélyzet eddigre már halott volt.

Odalent a bolygón a helytartó csillagvizsgálójában az ionágyú kezelőszemélyzete újra töltött. A hűtőberendezés maximális hatásfokon zümmögött, az egyik technikus csatlakoztatta az új onergin elemet.

– Tűz! – üvöltötte Russ.

Mindannyiuk látásának épségét a fényvédő szemüvegek óvták meg a kicsapódó lövedék éles villanásától. Ezúttal telibe találták a csillagrombolót, ezt elárulta az égbolt jelentős résztét lassan betöltő robbanás.

Russ letépte a szemüvegét, a földre hajította, a teljesség kedvéért még rá is lépett, hogy csizmája talpa alatt összeroppantsa. Égre emelte mindkét kezét, hosszan elnyújtotta – akár egy vadállat – üvöltött a csillagvizsgáló nyitott tetején át az ég magasa, felé. Ezért a pillanatokért élt.

Aztán kis idő múltán leeresztette kezeit, „Hát bevégeztetett!” – mondta, és kisétált az ajtón.

A fejvadász apró kártyát csúsztatott az ajtó leolvasó elektronikájának e célra szolgáló nyílásába.

– Speciális birodalmi kód – közölte Hannal – ki kell nyitnia a zárat.

Úgy is lett: az ajtó zárólapja félrecsusszant, megnyílt előttük az út a TIE vadászok hangárja felé. idebent már meglehetősen kevés rohamosztagos tartózkodott, mégsem kellettek feltűnést.

– És most hogyan tovább? – suttogta Han, némi gúnnyal a haragjában.

– Járja egy: régi mondás a szakmabeliek között: „Ha a körülmények nem teszik lehetővé, hogy feltűnés nélkül cselekedj, akkor mielőtt bármit tennél, változtasd meg a körülményeket!” Azaz: túl nagy itt a rend, némi felfordulást fogunk kelteni.

– Mire gondol?

– Először is szerelőruhákat kerítünk. Keressen a tekintetével egy fickót, aki termetre a maga mérete.

Han körbenézett.

– Oké, ott egy: tizenegy óra irányában.

– Látom. Jöjjön, lehúzzuk róla a ruhát.

– Mit forgat a fejében, ember? – aggodalmaskodott Solo. – Csaknem akarja megölni!

A fejvadász sisakja mögül halk kuncogás hallatszott.

– Tudom, hogy csalódást fogok okozni Solo, de nem vagyok vadállat, leütjük, és kész.

– Itt, a placc közepén? – hitetlenkedett.

A másik a fejét rázta.

– Perceken belül be fog térni a toalettbe. Már egyre sürgetőbb szükségét érzi.

– Ejnye, maga miket tud! – csodálkozott a kapitány. – Az ilyesmi ennyire látszik?

Go Rien jóízűen felnevetett, de aztán gyorsan el is hallgatott, hiszen már többen is furcsálkozva tekintettek rájuk. Arrébb húzta Solót, az egyik műszerkocsi takarásába, közben persze nem vesztette szem elől a kiválasztott szerelőt.

– Az az igazság Solo, hogy elhelyeztem a fejében a vágyat – magyarázta. – Azt hiszi, hogy szüksége van a toalettre – újabb kuncogás. – Mire kiderül, hogy mégsem, addigra már késő lesz, addigra ott leszünk mi is.

– Maga valamiféle bűvész?

– Úgy nevezi, ahogy akarja. Hallott már a mindent átható Erőről?

Han maga elé tartotta a kezeit, jelezve, hogy távol tartja magát az efféle dolgoktól.

– Rebesgetnek ezt–azt – felelte. – De én már kinőttem a mesékből. Azt hiszem, amit maga csinált, az is valamiféle hipnózis lehet.

– Mondtam már: úgy nevezi, ahogyan akarja – titokzatoskodott Go Rien.

A kapitányt azonban nem hagyta nyugodni a dolog.

– Mondja csak: ezzel bárkit, bármire rá lehet venni?

A fejvadász fürkészőn nézett a szemébe – ezt Han még a maszkon keresztül is megérezte, bár nem láthatta.

– Solo, maga nem kíváncsi, vajon magára is hatással lenne–e?

Han mit tehetett, beismerte.

– Nos megnyugtatom: magának túl erős az akarata, magának nem lehet parancsolni. Vagy legalábbis nagyon nehéz.

– Köszönöm, igazán megnyugtatott. De nézze csak: az a fickó tényleg bement a toalettre.

– Akkor siessünk utána – indult Go Rien – Bízza rám a dolgot!

– Készséggel – vont vállat Han. Beléptek a mellékhelyiségbe. Az apró

szobát Han úgy jellemezte volna, hogy az abszolút praktikusság jegyében készült. A férfi a falnál állt, szétvetett lábakkal,

Han közelhajolt a fejvadászhoz, hogy a sisak hallórácsába súghassa:

– Szeretném, ha úgy csinálná, hogy közben a fickó ne vizelje le a ruháját, elvégre fel kell öltenem.

A másikat rázta a nevetés, de egyébként egy hangot sem adott.

– Nyugalom: mondtam már, hogy nem kell neki! – válaszolta.

Aztán előrelendült: mozdulata követhetetlenül gyors volt, még a merev rohamosztagos vértben is. A szerelő egy pisszenés nélkül a karjába rogyott.

– Huhh! – döbbent meg a kapitány. –Ezt aztán jól csinálja!

– Köszönöm – udvariaskodott a fejvadász. – Öltözzön át, én addig elkapok egy másikat – azzal kifordult a helységből.

Percek alatt megvolt a másik ruha is. Az alélt áldozatokat és a levetett páncélokat egy takarítóeszközök tárolására használatos apró fülkében rejtették el. Kifelé menet a fejvadász megjegyezte:

– Solo, figyeljen az arcvonásaira is, már nem viselünk sisakot!

– Kedves magától, hogy amatőrnek… nem fejezte be a mondatot, mert a szó valami érdekes emléket idézett fel benne. – Figyeljen csak Go Rien! – folytatta.

– Azt mondta felfordulást akar?

A másik bólintott:

– Minél nagyobbat, annál jobb!

– Meglesz – ígérte Han. – Régen történt, még a koréliai Akadémián – kezdett mesélni. – Néhányszor repültünk TIE vadászon bár a legtöbbször inkább csak szereltük őket, csak úgy gyakorlásképen. Akadt az évfolyamban egy számítógépzseni, azóta ha jól hallottam csatlakozott a Felkelők Szövetségéhez, a neve úgysem érdekli magát…

A fejvadász elmosolyodott.

– Szóval az a fickó – folytatta Solo – egy nap azzal állt elő, hogy a TIE vadászok fedélzeti számítógépének a vezérlőprogramjában talált egy hibát. Nem világraszólót, csak olyasmit, ami alkalmanként nagy galibát okozhat. Az egésznek az a lényege, hogy a főhajtómű lekapcsolható a fedélzeti ellenőrző rendszerről, és különállóan, automatikusan is vezérelhető. A dolog nem több mint egy alig két tucat utasításból álló programocska. Nem hittük el neki, addig hecceltük, míg meg nem ígérte, hogy bebizonyítja. Két nap múlva az egyik gép az éjszaka közepén egyszer csak felemelkedett, nekiütközött a hangár mennyezetének, és felrobbant. Óriási felhajtás volt: vizsgálat, kihallgatás, ilyenek, de semmire nem jöttek rá, végül valami műszaki hibára fogták az egészet. Nem is lett volna folytatás, ha nincs az évfolyamban egyik másik fickó, akit ennyi sem győzött meg: követelte az aktivizáló programot, hogy maga próbálja ki. A trükk másodszor is működött: még egy TIE vadász odalett. A katasztrófa igazi oka érthető okokból ezúttal is titokban maradt. Széttárta a karját.

– Mindezt csak azért mondtam el, mert véletlenül ismerem az aktivizáló programot, azaz csak oda kell jutnunk egy vadászgéphez, és a megrendelt időben olyan galiba lesz itt, hogy annál jobbat álmodni tudna.

Go Rien bólintott, egyetlen hozzáfűzni valója akadt pusztán:

– Maga volt az a hitetlen, igaz Solo? Han nem tagadta.

– Ha mindez igaz – mondta a fejvadász – akkor nagy szolgálatot tett a birodalomnak azzal, hogy nekem elárulta az igazságot.

A kapitány tehetetlenül széttárta a karját:

– Az élet tele van áldozatokkal – felelte. – Azt hiszem, ebben a ruhában nem fog nehezünkre esni, hogy belepiszkáljunk egyik fedélzeti számítógépbe.

– Szeretném, ha mindjárt kettővel csinálnánk, a biztonság kedvéért – tanácsolta a másik.

–Rendben, egyezett bele – elárulom a módszert. De nem kezeskedem a sikerért, lehet, hogy azóta módosították a gépek vezérlőprogramját. Mi legyen a startidőpont?

– Tíz perc múlva, nincs többre időnk.

– Oké – bólintott a kapitány a karórájára pillantva, aztán részletesen, lépésről lépésre elmagyarázta, hogy mit kell tenni, és miként.

Valóban különösebb akadály nélkül odajutottak a TIE–khez. Kezdetét vette a lázas programozás: kapcsold le a főhajtóművet, rendeld az automatikához, indíts a jelzett időpontban, figyeld az időt!

– Hé maga! Mit csinál ott bent!?

Han kipillantott a TIE vadász pilótafülkéjéből. Egy szerelőt látott, aki gyanakodva bámult befelé.

– Van itt valami hiba a komputerrel! – szólt ki. – Jöjjön, nézze meg!

– Ki maga? Melyik gép személyzetéhez tartozik? Mert, hogy hozzánk nem, az biztos!

– Az egyeséhez – felelte, gondolván, hogy ilyen számú nyilván van.

– És mit keres a mienkben? – faggatózott tovább a másik.

– Na ne csinálja már ezt, szaki! Találtam egy általános hibát a mienkben, és gondoltam megnézem egy másikban is. Figyelje csak! Jöjjön!

A másik békülékenyebben folytatta, miközben bedugta a fejét Han mellé.

– Azért legalább engedélyt kérhetett volna. Majdnem összecsináltam magam ijedtembe, amikor megláttam, hogy egy idegen macerálja a komputert.

Tátva maradt a szája, amikor megpillantotta a képernyőn sorjázó adatokat. Talán mond is valamit, esetleg segítségért kiált, de Solo egyszerűen a szájába nyomta sugárpisztolya, csövét.

– Most is így érzi? – firtatta.

A szerelő bólogatott, fogai hozzákoccanták a fegyver fémjéhez.

– Akkor semmi baj, ott a toalett: vonulj be szépen – tanácsolta az eddiginél jóval határozottabb hangon. – De ne csinálj ostobaságot, kiabálás, integetés, satöbbi, mert végig figyelni foglak, és komolyan mondom: lepuffantalak, ha hibázol!

A fickó elsietett, még oldalra pillantani sem mert, csak lépdelt, akár valami kezdetleges robot. Néhány másodperccel ért csak korábban oda, mint az eseményekre felfigyelő Go Rien. Egymásután léptek be a helységbe, de ki – kis idő múltán – már csak az utóbbi jött.

Intett Hannak, hogy minden rendben.

Mikor – immár közösen – félrehúzódtak a hangár egyik sarkában, csak egyetlen rövid megjegyzést tett.

– Ezentúl fokozottan vigyázzunk, megtelt a takarítófülke.

– Néhány tétlen perc következett: figyelték a hangár nyüzsgését. Az átprogramozott vadászgépek közül nem járt senki, a toalett is tovább őrizte titkait. Nem indult és nem érkezett gép, a szerelők is mintha elkészültek volna mai munkájukkal. Aztán hirtelen óriási zűrzavar támadt:

– Két vadászgép – szinte másodpercnyi pontossággal egyszerre – emelkedni kezdett. Pedig egyikben sem ült pilóta. Bizony ez is volt a legnagyobb baj: jól látszott, hogy hamarosan mindkettő neki fog ütközni a hangár tetejének. Mindenki a katasztrófát ígérő, szokatlan eseményt figyelte, vagy a helyszínről menekült.

Han és Go Rien ekkor cselekedtek. A legközelebbi TIE–khez rohantak, és beugrottak az apró pilótafülkébe – senki nem szúrta ki őket, és a melegedő motorok hangját is túlharsogta a két emelkedő gép főhajtóművének üvöltése. Mindketten fejükre tették az ülésre helyezett pilótasisakokat és előre lökték a gyorsítókart.

Az újabb két TIE vadász felemelkedése eleinte nem növelte a zűrzavart, hiszen mindenki azt gondolta, az előző eset ismétlődik. Aztán rájöttek, hogy ezeket van ki irányítsa, sőt az illetők nagy valószínűség szerint tolvajok. Ekkor robbant az első két gép, és ez kis időre elvonta a figyelmet az újabbakról, mígnem egy élelmes technikustisztnek eszébe jutott, hogy bezárja a hangár kapuját. A kinti világ felé nyíló rés egyre szűkebb és szűkebb lett, ám a két szökevény egymást követve, pörögve kisüvített a maradék nyíláson. A tiszt újból nyitni kezdte a kaput, hogy utat biztosítson az üldözőknek, ám ilyenek egyelőre nem akadtak.

Han beállította a rádión a megbeszélt hullámhosszt.

– Halló Szökevény–1., hallasz?

– Hallak Szökevény–2. Látom a lokátoron a céltárgyat. Kövess! – felelte a fejvadász.

– Vettem, követlek.

A két TIE meredek szögben az ég felé szökkent.

– Tíz perc a célig – közölte Szökevény–1. – Üldözők nincsenek a láthatáron.

– Két repülésre, vagyok hajlandó – hívta fel a figyelmet Han – ha akar harmadikat, azt már egyedül csinálja!

Go Rien ezúttal engedékenynek bizonyult – Áll az alku – felelte.

A sztratoszféra határán jártunk, amikor Han újra megszólalt:

– Szökevény–1. látja? Ezek nem tartanak semmitől: összesen négy TIE vadász adja a fedezetet! Már jönnek is, mint vadak a vérszagra. Leválok, enyém a hátsó kettő.

Bedöntötte a gépet, meredek szögben a bolygó felé rohant. Két birodalmi már a nyomába is eredt, a másik kettő a fejvadász gépét nézte ki.

A kapitány elmosolyodott magában: Sejtette mit gondol a Pöröly négy vadászgépének pilótája a bolygóőrség szárazföldi patkányairól.

– Idegen behatolók – reccsent a rádiója – itt a Pöröly Csillagromboló vadász fedezetének parancsnoka beszél. Első felszólítás: haladéktalanul hagyják el a csillagromboló zónáját, ellenkező esetben tüzet nyitok! Vétel visszaigazolását kérem!

– Vettem parancsnok – szólt bele a mikrofonba Han. – Köszönöm a figyelmeztetést, maradok!

– Idegen behatoló, attól tartok félreértette: ha nem távozik lövök, magára – nyomta meg a szót a birodalmi pilóta, hátha értelmi fogyatékosokkal van dolga.

– Köszönöm, megismétlem: vettem. Sajnos mégsem távozhatok, azért jöttem, hogy felrobbantsam a csillagrombolót.

A túloldalon döbbent csend, aztán:

– Ismételje kérem, félrehallottam: Solo készségesen engedelmeskedett.

– Azért jöttem, hogy felrobbantsam a csillagrombolót. Ha utamba áll, nagyon sajnálom, de magát is ki kell majd lőnöm.

– Idegen behatoló, maga megőrült! A kapitány nem állhatta meg, hogy ne

idézze a fejvadász szavait, melyek egyébként rá is álltak:

– Ezt már többen említették – mondta és hátrahúzta a botkormányt, egészen szinte az ölébe. A TIE vadász elektronikája sivítva tiltakozott az erőszak ellen, de a gép engedelmeskedett: egy gyors hátrabukfencet vétett. Közben Han úgy játszott a sebességgel és a fékező fúvókák teljesítményével, hogy a manővert a lehető legszűkebb íven hajtsa végre.

Egy szemvillanás alatt megváltozott a helyzet, most már ő követte a Pöröly vadászait, és nem azok őt – mivel képtelenek voltak hasonlóképp szűken követni őt. Szinte maga előtt látta a pilóták döbbenettől megnyúlt arcát.

Képzett repülőkhöz méltóan, nyomban kétfelé váltak. Han az egyikre szinte ráragadt, a másikkal egyáltalán nem is törődött, pusztán figyelemmel kísérte mozgását a radarernyőn. Utasította a fegyvervezérlő elektronikát, hogy kisenergiájú lövedékeket kíván használni.

Az üldözött ezalatt mindent bevetett: őrült mód fickándozott Han előtt, megpróbálkozott az összes leszakadásra alkalmas iskola trükkel. Minden hiába. A kapitány szinte hallotta, ahogy a pilóta segítségért kiabál a rádiójába – ám mindketten tudták, hogy már késő.

Han tüzelt, a jobboldali vezérsíkra célzott, és természetesen talált is. A sérült TIE vadászt pillanatokon belül a robbanás veszélye fenyegette, pilótája egyet tehetett, lekapcsolta mindkét vezérsíkot, és a harcképtelenné vált, tojásdad mentőkabinra emlékeztető géptörzzsel a csillagromboló felé vitorlázott. Csak hálát adhatott a sorsnak – na meg persze Han Solónak – hogy élve megúszta.

Társa azonban korántsem tetszett ilyen kíméletesnek. Bevágódott a kapitány mögé, és le nem szállt a tüzelőgombról. A nagyenergiájú lézercsavarok pazar tűzijátékkal övezték Solo gépét, Hant valahogy mégsem bűvölte el a látvány, bolond táncba kezdett keze alatt a parányi vadászgép. A következő pilóta jól tudta, hogy ami ott, a szeme előtt történik, az lehetetlen: az üldözött gépnek egyszerűen már nem szabadna létezni. Elvesztette józan ítélőképességét, egyetlen gondolat foglalkoztatta már csak: szétrázni az ott elől! Még akkor is görcsösen nyomta hüvelykujjával a tűzgombot, amikor pedig már annyi energia sem maradt a vadászgép tárolóiban, hogy azzal hazatérjen az anyahajóra.

A másik akkor – még mindig egyetlen sérülés nélkül – kikanyarodott előle, és ő nem volt képes követni, csak sodródott az űrben, akár egy darab kavics.

Han nagyot fújt, fáradtan rázta jobbját, amivel a botkormányt markolta. Végre jutott ideje, hogy körülnézzen, és megtudja, mi folyik a fejvadász háza táján.

Go Rien is végzett már egyik ellenfelével, ám – mintha csak a sors önmagát

ismételné – a másik szorosan rátapadva szünet nélkül ostromolta lézersugaraival.

Han bekapcsolta a mikrofont.

– Szökevény–1, siess! Nem érünk rá! Bármikor kiküldhetnek egy újabb adag vadászt, támadnunk kell!

– Menjen a fenébe! – hallatszott a mikrofonból. – Nem segítene inkább, egyre nagyobb itt a hőség.

– Segíteni? – lepődött meg Han. – Miért segítenék?

– Solo, a mindenit, ez nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy kedvezőbb feltételeket csikarjon ki magának a kettőnk közötti megállapodásban.

– Szerintem éppen a legalkalmasabb – vetette ellen.

– Mit akar Solo, mondja gyorsan.

– Ki akarok szállni! – nyomott meg minden egyes szót.

– Mondtam már, hogy késő, nyakig benne van Solo. Vadász és vad egyszemélyben, ez egy ilyen játék. Ha kiszáll, megölik.

– Rendben Go Rien, tegyük fel, igaza van. De nem tűröm, hogy tovább zsaroljon, ha szüksége van rám, adja át a papírokat, eressze szabadon Grittet, és legyünk társak. Segítsen rajtam, és én is segítek magán, elvégre közös a célunk, nem?

Rövid csend a túloldalon.

– Nos, rendben. Társak vagyunk, míg el nem kapjuk az Elsőt.

Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

– És mi lesz a papírokkal?

– Nincsenek papírok, Solo. Soha nem is voltak, csak blöfföltem. Nem képzeli, hogy ilyesmire fecséreltem az időmet?

– Maga egy gátlástalan, szemét alak! – üvöltötte bele Han a rádióba, de aztán jóval nyugodtabban folytatta: – De elismerem, egész jól csinálja.

– Tudja, Solo, maga néha képes megfeledkezni a részletekről!

– Már megyek is – sóhajtott a koréliai, és bevágódott a Go Rient üldöző vadászgép mögé. – Kis türelem, csak gyorsítok –magyarázta.

– Solo! – üvöltött a fejvadász. – Ne így! Maga megőrült: ha egy kicsit is mellé lő, engem talál télibe.

– Én, nem lövök mellé – biztosította Han.

Így is lett: az üldöző TIE vadásszal egyetlen nagyenergiájú sugárlövedék végzett.

– Huhh! – idézte a fejvadász a kapitányt. – Ez aztán jól csinálja!

Ebben a pillanatban éles fény világította be körülöttük az űr sötétjét. A vadászgépek megremegtek, apró törmelékszemcsék kopogtak a védőburkolaton. Mindketten nyomban a csillagrombolóra pillantottak:

A gigantikus űrhajó hegyes orra szinte teljes egészében hiányzott, az iszonyatosan elgörbült óriási tartógerendák maradták csak meg. Az egész valami ősi, hatalmas élőlény csontvázára emlékeztetett. A környező világűrt betöltötték a roncsdarabok.

– Ionágyú! – kiáltotta Han izgatottan. – Azoknak ott lent van egy ionágyújuk!

– Átkozottak! – tette hozzá a fejvadász. Solo még soha nem hallotta, ilyen ingerültnek és dühösnek.

– Pucoljunk innen! – tanácsolta változatlan hangerővel. – Nyilván lőnek még többet is: fel fog robbanni az egész bárka. Semmi keresnivalónk itt.

De a másik vadászgép továbbra is a csillagromboló felé száguldott.

– Lehet, hogy akadnak túlélők – dörmögte Go Rien.

– Úgy sem tud segíteni rajtuk, ember! Egy TIE vadászban ül! Az egyszemélyes, bár az elsőtisztem még ezt is megkérdőjelezné. Gyerünk innen, vagy mi is elpusztulunk!

A fejvadász nagy sokára engedelmeskedett. A bolygó felé fordították gépeik orrát, és teljes sebességgel suhanni kezdtek. A TIE vadászok hőálló, páncélja meggyvörösen izzott.

Közel öt perce távolodtak már, amikor a Pöröly felrobbant. Hamarosan utolérte őket a lökéshullám, tovább fokozva a már így is életveszélyes sebességet. A burkolat izzása lassan sárgába váltott, a kabinban már–már elviselhetetlenné fokozódott a hőség. Mindketten összeszorították a fogaikat, és hozzáláttak, hogy szépen, fokozatosan kiemeljék gépeiket a zuhanásból, és normálisan csökkentsék a tempót.

Han azon fohászkodott magában, hogy a vezérsíkok kibírják a terhelést. Hosszú percekig tartó küzdelem volt – miközben többször azt hitte nyomban szétesik alatta az egész apró jármű – de végül sikerült.

A csendet a fejvadász törte meg:

– Nézze Solo, nagyon sajnálom, de ez nem úgy alakult, ahogyan elterveztem. Beletelik egy kis időbe, míg ideér a Birodalom.

– Ha arra céloz, hogy addig nem tudjuk kihozni onnan a hajómat, akkor tájékoztatom: nem kívánom bevárni a haverjait.

– Hívja őket inkább a megbízóimnak, Solo. Egyébként arra céloztam, hogy felesleges lenne idejekorán visszatérni a bázisra. Szálljunk le valahol másutt, és várjunk!

– Figyeljen rám, Go Rien: maga oda megy, ahová csak akar, nekem azonban odabent van a hajóm, nem beszélve a barátaimról. Egy perccel tovább sem vagyok hajlandó kockára tenni a biztonságukat. És mivel az a büdös nagy helyzet, hogy szükségem van a maga segítségére, hát azt ajánlom, egy méterrel se térjen el a bázisra vezető pályáról, mert itt repülök maga mögött, és ha megteszi, ripityára lövöm, arra mérget vehet!

– Gondolja, hogy elég ügyes hozzá? – hallatszott a kihívó hang a rádióból.

– Igen – felelte a kapitány határozottan.

– Nos, majd meglátjuk. De nem most, talán majd egyszer. Most segítek magának, Han Solo.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Marl az utóbbi közel másfél órát azzal töltötte, hogy a technikus és a fedélzeti számítógép segítségével elsajátítsa a Csillaglovas irányításának tudományát. Minél előbb fel akart már jutni a csillagrombolóra, hátha egy személyes beszélgetésben meggyőzheti a vénembert, hogy a Pörölyt minél előbb ki kell vinnie a rendszerből. Ugyanakkor megérzései azt súgták, hogy ne hagyja itt vesztegelni ezt a csempészhajót, mert nagy szüksége lesz még rá.

– Uram! – kiáltott be a technikus a pilótafülkébe a központi helységből, ahol a komputer terminál előtt ült.

Marl felemelkedett a középső pilótaszékből – a szimuláció várhat – és hátrasétált.

– Nézze uram! – mutatott a képernyőre, pontosabban a lokátor képernyőre irányított rácshálójára.

– Nem tudta volna bekapcsolni a pilótafülkébe? – vonta felelősségre Marl.

– Az az igazság, uram, hogy még nem tudom pontosan, hogyan kell – mentegetőzött az. – De előbb–utóbb minden menni fog.

A Pöröly elsőtisztje megbocsájtóan bólintott.

– Nos, mi történt.

– Repülők közelednek, uram. A számítógép meghatározása szerint valószínűleg hat légköri vadász és hét bombázó. ^:

– Merről?

– A Helytartóság irányából.

Nem volt nehéz kitalálni, mit akarnak.

– Utasítsa rádión a kompot, hogy amilyen sebesen csak tud, térjen vissza a csillagrombolóra! Aztán készüljön: felszállunk!

– Értem uram.

Marl visszaült a pilótaszékbe. A szimulációs helyzet hirtelen valósággá változott: a számítógép által a plasztacél ablakra vetített képek eltűntek, újból a terecske látszott, a műszerek visszaálltak a valóságot közvetítő üzemmódba.

Marl előrepöccintette a belső kommunikátor kapcsolóját. Szavait ettől kezdve a hajó minden pontján hallották:

– Katonák! Rövidesen felszállunk és visszatérünk a csillagrombolóra. De előbb harci bevetést hajtunk végre. Hat légköri vadász és hét bombázó a helytartó parancsára megpróbál elpusztítani bennünket. Én nem hiszem, hogy sikerülne nekik, remélem maguk sem! Haladéktalanul foglalják el az ágyúállásokat, és helyezzék el a sebesülteket a hálófülkékben! Kötözzék őket az ágyakhoz, nem valószínű, hogy működésbe tudnánk hozni a hajó belső gravitációs rendszerét. A Csillaglovast én fogom irányítani, az alakulat technikusának asszisztálásával. Köszönöm a figyelmet, katonák. Cselekedjenek!

Három percet várt, aztán megkezdte a felszállást. Nem adódott semmi probléma, a szimuláció során már alaposan begyakorolta a manővert. Jó pilóta volt, és a hajó kezesbarányként viselkedett.

Sorra kérdezte a lövegállásokat, hogy mindenki a helyén van–e. Mindent rendben talált, a technikusnak is sikerült életre keltenie a pilótafülke lokátorernyőjét. Jól látta, hogy a támadók beérik a kompot, és azt is, hogy megsemmisítik. Összeszorította a fogát de nem szólt egy szót sem.

– Figyelem, harcérintkezésig kettő perc – mondta bele a kommunikátorba kis idő múltán. Kétségek mardosták: vajon mire jut ezzel a hajóval? Nem a Csillaglovas képességeit becsülte le, hiszen azok messze felülmúlták legmerészebb elképzeléseit – saját tudományát illetően volt bizonytalan, ráadásul pontosan tisztában volt vele: alig ismeri a keze alá került hajót. Remélte, hogy a nagyfokú automatizáltság kihúzza majd a bajból, ha a szükség úgy hozza.

– Uram, a vizuális nagyítás elárulja, hogy MR–2–es vadászok és elavult Bétabombázók – jelentette a technikus.

– A bombázók egyenlőre nem érdekelnek – közölte Marl. – Figyelem, baloldal! Elől szemben érkező ellenfél, tűzparancs érvényben!

Marl rohamosan növelte a sebességet, szemből kívánt berobbanni a vadászok közé, hogy szétugrassza az alakzatot.

– Jobb oldal! Lehet, hogy maguknak is jut belőlük.

Elhatározta, hogy az első menet után folyamatosan emelkedni fog, és ha addig nem is szednék le mind a hatot, a maradék amúgy is lemarad a légkör határán. Ez persze egyfajta megfutamodás. Reeken bizonyára ellenezné, de ennek a hajónak szerencsére ő maga a kapitánya.

Létrejött a harcérintkezés. Marl összeszorította a fogát, de nem merte megpördíteni a hajót, hogy ezáltal kitérjen a szemből leadott lövések elől, mert tartott tőle, hogy így gyakorlatlan ágyúkezelői is maradnak majd, és akkor egyetlen találatra sem számíthat. Szerencséjük volt: az ellenség rosszul célzott.

A vadászok szertespricceltek. Úgy tűnt, ismerik a Csillaglovast, mert erősen óvakodtak közvetlenül az oldala mellé kerülni.

– Lőjenek! – üvöltötte a kommunikátorba Marl. – Lőjenek, nem fognak közelebb jönni!

Megszólaltak a fedélzeti ágyúk mindkét oldalon. Magát Marlt is meglepte a Csillaglovas tűzereje. A tengerészgyalogosok nem lőttek pontosan, még megközelítőleg sem, az űrhajó körüli teret mégis nagyenergiájú robbanások egész felhője töltötte be.

Három MR–2–es egyszerűen eltűnt, mintha soha nem is lett volna, a negyedik füstcsíkot húzva maga után zuhant a felszín irányába.

Marl nem tudta megállni, hogy fel ne kiáltson:

– A mindenségit! Mit építettek ebbe a hajóba? Kilopták egy csillagrombolóból a turbólézereket!

Most már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy el akar menekülni. Meglegyintette a hatalom szele. Ám végül mégsem maradt más lehetősége, mint a további harc nélküli visszavonulás. Nem mintha meggondolta volna magát – a korábbi támadók nem mertek többé közelebb merészkedni, ha pedig feléjük indult, nagyobb sebességüket kihasználva tüstént szétrebbentek.

– Visszatérünk a csillagrombolóra! – adta fel Marl kis idő múltán a felesleges küzdelmet, hogy harcra kényszerítse az ellenséget.

Ekkor történt, hogy a fedélzeti számítógép olyan jelentést szolgáltatott, amit Marl többször is megismételtetett, mert egyszerűen nem hitt el:

„A Pörölyt ioncsapás érte!”

Néhány pere múltán feleslegessé vált további ellenőrzéseket végezni, az égbolt egy jelentős része ugyanis tűztengerré változott.

A technikus fakó hangja tompán csengett az újdonsült parancsnok fülében:

– A Pöröly felrobbant, uram.

Marl magába roskadtan ült. Egyetlen gondolat munkált csak a fejében, amit nyomban ki is mondott, nem törődve azzal, hogy a munkatársai is hallják, és hogy esetleg nem helyénvaló:

– Odalett a hajóm.

Ez hát a baljós megérzés magyarázatai sok mindenre számított, de ilyesmire azért mégsem. Most érezte csak meg, milyen súlyos terhet rónak rá megérzései, mekkora felelősséget – hiszen ő tudta, előre látta! Talán tehetett volna ellene, talán ha erélyesebben próbálkozik, mindez nem következik be…!

– Uram, nagy sebességű hajó közeledik a felszín irányából. Néhány kilométernyire tőlünk fog elhaladni – jelentette a technikus. – A számítógép nem tudja beazonosítani, pedig megjegyzem, soha, sehol nem láttam még ilyen gazdag adattárat formákról és típusokról. Azonban becslést adott arra nézvést, hogy az idegen test nagy valószínűséggel a légkör elhagyására készül.

– Vizuális nagyítást! – rendelkezett a Csillaglovas kapitánya.

A képernyőn megjelent Go Rien egykor elfogott rájaűrhajója.

– Látja ezt a hajót? – kérdezte Marl teljesen feleslegesen a technikust. – Ez a felelős mindenért – illetőleg az, aki benne ül. Nagyon veszedelmes fickó, birodalmi fejvadász. Ő volt itt a helytartó, de ezzel a hatalommal sem elégedett meg, külön utakon járt. Most elmenekül, mert tudja, hogy eltapossa a Birodalom. Odadobja az embereit a felszerelését, csak ezt az átkozott hiper–modern hajóját viszi magával! Azt hiszi meglóghat, de téved! Követjük, bárhová megy is. Míg csak el nem kapjuk! – nyomta meg az utolsó mondat minden egyes szavát.

Mihamarabb el kellett tűnniük az alagútból, hiszen bármikor jöhetett a következő csővasút szerelvény. Az állomás felé persze nem juthattak ki, mi több a közlekedőfolyosón sem mutatkozhattak, hiszen ez az azonnali, lebukást eredményezné, és mindannyian úgy vélték, hogy a tűzharcot jobb lenne – amíg lehet – elkerülni. Maradtak hát továbbra is a szervízjáratok. Pusztán az volt itt a kérdés, hogy találnak–e még időben helyet.

Szerencséjük volt, közvetlen a megálló előtt ráakadtak egy apró ajtóra, ami mögött egy az eddigiekhez hasonló keskeny folyosó eredt. Igazából fogalmuk sem volt, hogy hova vezethet, de pillanatnyilag ez nem is tűnt lényegesnek. Éppen bejutottak mindannyian, mielőtt síró fékekkel elrobogott volna mellettük az állomásra beérkező következő szerelvény.

Gyors kupaktanácsot tartottak a csöpögő csövek és sötét zugok e külön világában. Hosszú sorban toporogtak egymás mögött, hiszen két ember sem fért már itt el egymás mellett, nem hogy egy egész kis csoport.

– Az a legfőbb gond, – vetette fel Mielta – hogy nem tudjuk merre fekszik jelen pozíciónktól a hajó, és hogy miként jutunk oda.

– Mielta vurks! – szólt hozzá a témához az egyik klántag, aki amúgy heves vérmérsékletéről és agresszív jelleméről volt ismeretes. – Elfeleded, hogy harcosok vagyunk!

– Nem feledkeztem még róla – ellenkezett a lány – pusztán jól tudom, hogy

a harci szellem és a jó harcosok ezúttal nem elegendőek, szükségünk lesz a cselvetésre is.

– Mondjuk – igyekezett okosat mondani Scarpa – nem juthatnánk be úgy, ahogyan kikerültünk.

– Scarpa – emelte fel a hangját Mielta, hogy gyorsan csendre intse az ostoba tisztviselőt, de aztán az eszébe ötlött valami, és mégis inkább dicsérőleg fejezte be a megkezdett mondatot:

– Maga nem is mond ostobaságot.

A vuki méltatlankodva dörmögni kezdett, jelezve, hogy nem érti mi ebben a zseniális.

– Figyelj, Csubi – kezdte a lány, aki – nagyon úgy tűnt – átvette Han Solo általánosan elfogadott vezető szerepét. – A hadnagy arra világított rá, hogy ha már álcázzuk magunkat, csináljuk jól.

A hivatalnok helyeslően bólogatott, ebben az sem zavarta, hogy fogalma sem volt, miről van szó.

– Azaz: mondjuk ne rohamosztagosnak, hanem teszem azt ládának álcázzuk magunkat.

A vuki először harsányan nevetni kezdett, majd hirtelen elhallgatott és heves bólogatásba fogott, közölve, hogy nem is rossz az ötlet.

Leguggolt, ujját a mindent vastagon borító porba dugta. Rajzolni kezdett, a többiek segítőkészen hátrébb húzódtak, hogy a gyér világítás kevés fényéből minél több jusson, az óriás termetű lény rögtönzött rajzasztalára.

Ahol lassanként egy képekben közölt terv teljés regénye kezdett kibontakozni: Először a társaság tagjai kerültek rá, pálcikaemberek formájában – annyi, ahányan voltak, egy nagyobb jelezte a vukit. Azután valami ládák, vagy tartályok születtek, az emberkék beléjük kerültek, kivéve egyet. Kirajzolódott egy nagyvonalakban ábrázolt targonca, a ládák a rakodólapra halmozódtak, a vezetőülésbe a kimaradó figura ült.

Ehelyt a vuki buzgón mutogatott Scarpára.

Azután a targonca útnak indult és felhajtott a Falcon teherrámpáján.

Csubakka felegyenesedett, elégedetten nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait, miközben a művét szemlélgette odalent a porban.

Nos, Csubakka azt kívánja, hogy – kezdte Mielta, fordítani a képregényt – szerezzünk egy targoncát és néhány üres ládát. Bújjunk el bennük, és tegyük fel őket a targoncára, amit a rohamosztagos vértbe öltözött Scarpa vezetne. Aztán felhajtunk az egésszel a Falcon fedélzetére, és kész.

Mielta hümmögött, egészen úgy, ahogyan Han szokott.

– Solo persze azt mondaná, hogy akadnak itt apró nehézségek például: hogyan szerzünk egy gazdátlan targoncát, hogyan jutunk át az ellenőrzési pontokon, és a hajó körül vont kordonon? De Solo azt is mondaná, hogy: „Mindegy, nincs jobb ötletem, majd csak megoldjuk valahogy!” Ennek persze általában úgyis az a vége, hogy lövöldözni kell, de sebaj!

Csubakka érdeklődve hallgatta a lány előadását, aztán térdeit csapkodva hahotázni kezdett. Mikor nagy sokára elcsendesedett, hozzálátott, hogy kézzel–lábbal mutogatva elmagyarázza, hogy pusztán annyit kell tenniük, hogy végigsétálnak a szervízfolyosón, és minden egyes ajtón és szellőzőnyíláson kipillantunk előbb–utóbb valószínűleg ráakadnak egy raktárhelységre: ott pedig biztos, hogy lelnek üres ládákat, de talán még targoncát is. Persze amíg mindezt előadta, addig mind ő, mind a fordítás szerepét szokás szerint magára vállaló Mielta, tisztességesen megizzadtak. A lány el is határozta, kerüljenek csak ki innét, első dolga lesz, hogy megtanuljon vukiul.

Hozzáláttak a terv első szakaszának végrehajtásához. Jó félórát gyalogoltak a végtelennek tűnő szervízfolyosón, óvatosan kilesve minden lehetséges nyíláson, amikor végre megpillantottak egy alkalmasnak látszó helyet.

Hatalmas raktárcsarnok volt, ládákban, tartályokban, hordókban bizony nem mutatkozott hiány. Még targonca is akadt, sajnos azonban dolgoztak vele. Három munkás tevékenykedett odabent feltűnően szorgalmasan. Buzgalmuk legfőbb oka, az őket figyelő két rohamosztagos, a csukott ajtó innenső oldalán állt, készenlétben tartott karabélyokkal.

Csubakka erősen törte a fejét, hogy Vajon mit őrizhetnek itt ilyen szigorúan, de nem talált elfogadható magyarázatot, a többieket pedig az előbbi kommunikációs nehézségeket szem előtt tartva inkább jobbnak látta nem megkérdezni. Kérdőleg tekintett Mieltára.

Azonban Scarpa válaszolt:

– Nincs itt semmi gond: az ajtó csukva, más, nyitott bejáratot, ablakot nem látok. Egyszerűen leugrálunk, felszólítjuk őket, hogy adják meg magukat, aztán elvesszük a fegyvereiket, és Csubakka leüti mindet. Oké?

– Scarpa – dünnyögte Mielta maga nagyon szárnyra kapott.

A tisztviselő szerényen megvonta a vállát:

– Ez a szakmám.

A vuki több biztatást nem várva, már neki is látott, hogy leszerelje a szellőzőrácsot, ami elválasztotta őket a csarnoktól. Mivel odafent helyezkedtek el, a helység mennyezete fölött, a leereszkedés okozta a legnagyobb nehézséget, hiszen kötelük nem igen akadt, és a tetőszerkezetre vezető vaslétrák meglehetősen távolínak tűntek. A problémát ismét csak a jelentős gyakorlati érzékkel bíró Csubakka oldotta meg: kiválasztott egy áramtalanított, a célra kellőképp erősnek tűnő kábelt a falon futó számtalan közül, hosszú szakaszon felejtette és kötegbe tekerte. Az egyik klántag bőrövét szorosán ráhurkolta a tapadós érintésű plasztikból készült burkolatra, majd a tekercs végét a szervízfolyosó egyik boltíves tartótraverzára hurkolta. Egyfajta lefelé működő liftet hozott így létre, hiszen a bőr és a burkolat egymáshoz súrlódása jelentősen lassította a zuhanást. Hogy mennyire, az pusztán a súlytól függött.

A vuki, mivel nem bízott a Scarpa által vázolt tervben, saját szájíze szerint némileg módosította azt. Az ötletet az adta, hogy a záró rácstól immár megfosztott szellőzőlyuk éppen a katonák feje felett nyílt, olyan tíz–tizenkét méternyi magasban.

Óvatosan elkezdte leengedni a kábelt, nagyjából a távolság kétharmadáig ért. Így is tervezte, nem kellett több. Vállára vette a sugárvetőjét, még egyszer gondosan ellenőrizte a rögzítéseket, aztán egyik kézzel megkapaszkodott az övben és leugrott.

A rögtönzött lift, tökéletesen működött: kellőképpen lelassította a zuhanását, és – nem utolsó szempont – hangtalanul üzemelt. Mikor a kábel véget ért, Csubakka elengedte a kapaszkodót, és fülrepesztő vuki üvöltés kíséretében immár valóban zuhanni kezdett.

A két őrt álló rohamosztagos mindezidáig semmit sem vett észre a romlásukat célzó akcióból. Az ordítás hatására szinte megdermedtek a félelemtől, pusztán arra maradt idejük, hogy feltekintsenek.

Egy széttárt karokkal zuhanó óriási, szőrös lényt pillantottak meg, aki a következő pillanatban már a nyakukba is szakadt, mind a kétszáz kilójával, és úgy taglózta le őket, mintha bizony egy egész csillagromboló esett volna rájuk.

Egyikük eszméletét veszítve a padlón is maradt, míg a másik egy megrögzött alkoholista bizonytalan mozdulataival valahogy talpra állt. Karabélyát kereste, de az még az események kezdetén kirepült a kezéből.

A vuki elé ugrott, és a sisak védőmaszkján át úgy vágta állcsúcson, hogy egészen a rakodómunkások lábáig gurult.

Mielta mindeközben kimászott a tetőszerkezet fémgerendáira, jól látható helyen, szétvetett lábakkal megállt, és fegyvere csövét a munkásokra irányítva lekiáltott:

– Senki nem mozdul! Ha engedelmeskednek, nem lesz bántódásuk!

Engedelmeskedtek. Csubakka rendkívül kíméletesen mindhármukat leütötte, mialatt a többiek lemásztak a létrákon. Az eszméletlen hadifoglyokat már közös erővel hordták be egy ÉLŐ ÁLLAT feliratú, tágas és kiürült konténerbe.

A terv a második szakaszba lépett: üres ládákat kerestek mindannyiuk számára – kivéve persze Scarpát – és a munkásoknál talált szerszámokkal átalakították őket úgy, hogy belülről is nyithatóak legyenek. Mindegyikre apró kémlelőlyukakat fúrtak, hogy ne a vaksötétben várakozva kelljen találgatniuk, vajon mi is történik közben odakint. Húsz perc alatt elkészültek a művel: a ládák fent sorakoztak egymás mellett a targonca platóján.

A munkában mindannyian részt vettek – Scarpa kivételével, akta vezetőülés alatt talált füzetből a targonca irányítását igyekezett elsajátítani. Meglehetősen könnyű dolga volt – lévén a füzet igen vékony –, hiszen a járművet nagyrészt automatizálták, pusztán a haladási irányt és a sebességet kellett megadni, a többit már elvégezte magától.

– Oké. Mindenki készen áll? – kérdezte Mielta, csípőjéhez támasztott lézerkarabéllyal, széles terpeszben állt a csarnok közepén. Bólintások.

– Akkor mindenki foglalja el a helyét! Scarpa, most bizonyítson: nagyon ravasznak kell majd lennie!

– Bízhat bennem – nyugtatta meg a férfi.

Elbújtak a ládákban, a hadnagy kinyitotta a raktárajtót, majd visszasétált a targoncához, és felpattant a vezetőfülkébe. A kézikönyvet a biztonság kedvéért maga mellé, az ajtó oldalzsebébe csúsztatta. Ki tudja: hátha szükség lesz még rá.

Kihajtott a csarnokból.

Nos, a terv fényesen bevált. A közlekedőfolyosókon az emberek udvariasan félreálltak az útjukból, a rohamosztagosok még egy–két biztató szót is odakiáltottak a vértbe öltözött Scarpának, hogy az élet olykor bizony mostoha, és a katonából könnyen sofőr lesz.

További szerencsének nevezhető, hogy a hadnagy könnyedén eligazodott a birodalmi jelrendszerben, így a falakra festett színes útmutatók alapján hamar rátalált a helyes irányra.

Az első probléma közvetlenül az Al–es dokk előtt adódott, akkor, amikor mar kezdték remélni, hogy ilyen egyszerűen megúszhatják.

A folyosó szűkületében két rohamosztagos őrrel találkoztak, fékezésre szólították fel a közeledő targoncát.

Scarpa megállt, tekintetével ellenőrizte a sugárfegyverét.

– Mit szállít? – csattant az őr hangja.

– Speciális szállítmány az Al–es dokkba.

– Papírokat ellenőrzésre kérem!

A sofőr tétovázni látszott, a rohamosztagos felemelté a fegyvere csövét.

– A papírokat – ismételte erélyesen.

– Nem vagyok biztos abban, hogy joga van megtekinteni őket – próbálkozott

Scarpa. .

A katona fenyegetően közelebb lépett.

– Adja ide a papírokat – parancsolta immár dühösen, és a társa félé fordult: – Nyisd ki az egyik ládát!

Scarpa megrémült:

– Rendben, itt vannak a papírok – hadarta, azzal kihúzta az oldalzsebéből a füzetet, és átadta.

A rohamosztagos a szabályzat ide vonatkozó rendelkezéseit követve hátat fordított, a testével takarva el a dokumentumokat, hogy az igazoltatott ne láthassa, mi érdekli őt azokból. A hibát csak ott követte el, hogy ugyanezen előírások szerint ilyenkor a társának kötelessége, hogy fedezze őt, és ez ezúttal elmaradt, hiszen az a ládák kinyitásával volt elfoglalva.

– Ember! – kiáltott fel. – Ezek a targonca…

Eddig jutott. Scarpa, aki mihelyst a kézikönyvet átadta, nyomban a fegyvere után kezdett matatni, mert körbepillantott, hogy meggyőződjön arról senki sem figyeli–e őt, majd a csövénél ragadta meg karabélyát, hátulról akkorát csapott azzal a fickó tarkójára, hogy a plusztikból öntött tus szilánkokra tört.

A katona kezéből kihullott a használati utasítás, a férfi térdre rogyott, majd minden további szó nélkül elterült a földön. A társa ekkor eszmélt: felkapta fegyvere csövét és tüzelt. A sugárlövedék alig néhány centivel hibázta el a tisztviselőt, a falba csapódott, komoly repeszhatást eredményezve. Scarpot a rohamosztagos vért óvta meg az éles fémdarabkák záporától.

Nyomban hasra vetette magát, és a hátán átfordulva odébb gurult, éppúgy ahogyan azelőtt a lőtéren annyiszor gyakorolta. A targonca takarásában aztán féltérdre emelkedett, és tüzelt. Halálos pontossággal.

– Scarpa – szólalt még az egyik láda Mielta hangján–, ez remek trükk volt!

– Köszönöm – felelte a hadnagy. –Még Han Solótól tanultam.

Erre egy másik láda hangos vuki nevetésben tört ki.

A további dicséreteknek egy hátulról futólépésben közeledő rohamosztagos alakulat megjelenése szabott határt. Sugárlövedékek szabdalták körülöttük a fémlemezekkel borított padlót és falát.

– Nyomás Scarpa, el innét! – kiáltott a lányhangú láda.

A különleges ügynökké magasztosult rendőrnyomozó felpattant a vezetőülésbe, tövig taposta a gyorsító pedált, és lehúzódott a fülke padlójára, amennyire csak lehetett. Hallotta – és értette is –hogy lövések tépik– szabdalják a targonca farlemezét.

Az apró jármű meglódult, az automatika heves sípolással tiltakozott az őrült sebesség ellen. Talán még csillapítani is igyekszik, ha Scarpa egyszerűen ki nem kapcsolja. Mindennemű kontroll nélkül száguldottak tovább, neki–nekiütődve a folyosó jobb– vagy baloldalának.

Így aztán senki nem vehette észre a keresztfolyosóról eléjük kanyarodó hasonló targoncát, amely hosszú vonatkocsikként egymáshoz kapcsolt utánfutókat húzott. Nehézkésen, lassan haladt, hiszen több tucat telitöltött plasztikhordó súlyát kellet mozgatnia.

Közvetlen az A l–es dokk bejáratánál kapták oldalba a szerelvényt. A vonat több részre szakadt, a hordók szerteszét gurultak, több el is törött. Valami ragacsos, sárga folyadék ömlött ki belőlük, lassanként elöntve az egész környéket. Bőven jutott belőle a dokk padlójára is.

A Scarpa vezette targonca átbukfencezett a pótkocsikon, bezuhant a dokkba. A hadnagy kirepült a vezetőülésből és csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem törte ki a nyakát. A ládák annyifelé gurultak, ahány csak volt, a társaság elgyötört tagjai minden porcikájukat fájlalva kászálódtak elő.

Rohamosztagosok gyűrűjében álltak, több tucat fegyver csöve szegeződött rájuk. Mindannyian önkéntelenül feltették a kezüket. Ez hát a vég, gondolták.

Csubakka szomorú szemmel nézte a kupolás csarnok mértani közepén álló Millennium Falcont. Ilyen közeli hát a cél, amikor elbuknak?! Vajon látja–e még életében a Falcont? Nem valószínű, hiszen hallották a helyettes helytartó parancsát: végezzék ki őket! Talán már itt helyben megteszik?

Mielta Hanra gondolt. Merre jár most, mit csinál? Életben van még? Ezt az utóbbi gondolatot nyomban száműzte: Persze, hogy életben van! Ha valaki képes arra, amit Han elvállalt, akkor ő az. Igazi hős típus! Persze afelől, hogy ő maga is életben marad–e, már korántsem volt ennyire biztos. De talán jobb is így: úgysem hagyta volna el a népét, az ügyet, amiért harcolt, Han pedig nem az a férfi, akit ide lehet láncolni, ehhez az eldugott bolygóhoz. Amúgy is el kellett volna válniuk!

Scarpa igazából csak egy dolog miatt volt nagyon elkeseredve: hogy a Virgill kormányzója soha nem fogja megtudni mire is vitte lenézett embere Scarpa hadnagy, a birodalmi különleges ügynök. Pedig tervezte, hogy a NAGY ÜGY végeztével visszatér, és jól beolvas neki, nem törődve többé azzal, hogy az illető jó pár fokkal magasabban áll nála a ranglétrán.

Egyszóval várták, mikor dördül el a sortűz. Az azonban elmaradt, helyette egy ideges rohamosztagos tiszt tűnt fel, aki ingerülten kiabálta a katonáknak, hogy semmi esetre se lőjenek. Csubakka gyanakodva a levegőbe szagolt, aztán fergeteges vuki örömujjongásban tört ki. Belemártotta egyik ujját a lábuk alatt mindent belepő masszába, és körbemutogatta a társainak, miközben másik kezével a többiek fegyverére mutogatott és hevesen rázta a fejét, Aztán karjait szélesre tárva a robbanás hangját utánozta.

– Szerintem, azt akarja mondani, hogy azért nem lőnek, mert ez az izé itt alattunk robbanékony – találgatott Mielta.

A vuki igenlően rázta a fejét.

– Akkor most mi lesz? – aggodalmaskodott Scarpa. – Itt fogunk állni, amíg el nem fognak?!

A választ Csubakka adta meg. Elhajította nyílpuskára emlékeztető sugárvédőjét, és ökleit rázva, üvöltve az ellenségre rontott. A klántagokat sem kellett félteni: kardot rántottak és a nyomába eredtek.

A rohamosztagosok ijedten hátráltak, megvicsorította őket a hatalmas termetű vuki, és az őrült tekintetű kardforgatók. Ám az előbbi tiszt átkozódásaira és fenyegetéseire hallgatva végül is ők is megszabadultak hasznavehetetlen karabélyuktól, és marokra fogták gyalogsági tőreiket. A fehér repeszálló vértek ugyan akadályozták őket a szabad mozgásban, de remekül védtek az ököl– és kardcsapásoktól.

A tönkrement hordókból közben egyre ömlött a robbanásveszélyes folyadék – hiszen senki nem akadt, aki ráért volna most velük foglalkozni –, ami lassanként ellepte a dokk talajának nagy részét.

Kezdetét vette a verekedés.

Csubakka szinte úszott a boldogságban. Fennhangon bömbölt, hatalmas karjai, mint valami ellenállhatatlan cséphadarók ütötték, verték, zúzták az ellenséget. Késsel rohant rá egy rohamosztagos, a vuki félreütötte, majd elkapta a karját, roppant marka úgy szorult a férfi csuklója köré, akár valami satu. Felemelte a támadóját egyetlen karjánál fogva, néhányszor megpörgette maga körül – további katonákat ütve le lábukról – aztán messzire hajította. Hamar tekintélyt teremtett magának, aki tehette elkerülte.

Mielta sokáig megélhetett a törékeny alkata sugallta ártalmatlanság látszatából. Ám amikor törött lábbal, kézzel, bordákkal úgy hullottak körülötte a rohamosztagosok akár az ősszel a legyek, kezdték komolyan venni. Ő verekedett a legképzettebben a dokkban, hatékonyság tekintetében is csak a vuki előzte meg emberfeletti ereje révén.

Könnyedén átugrott egy felborult hordót, és lábával üldözői elé lökte. A három katonából kettő átesett rajta, ám a harmadik nagy ügyességgel átugrotta. A lány ezt a pillanatot használta ki, amikor a férfi már eltávolodott a talajtól, de még nem is érkezett vissza rá, miáltal nehezen tudott volna a levegőben irányt változtatni. Ekkor egy hosszú lépéssel közelebb lépett, és egy gyors rúgással megakasztotta a férfit, az állánál találva telibe. A fickó nem kelt fel többet.

Ekkor hátulról rohantak rá. Az egyik támadót átdobta a hátán, és térdével az arcába esett – amit ez még a maszk alatt is megsínylett – majd a másik ellen fordult, de már elkésett. A rohamosztagos tőr végighasította a vállát – a hófehér bőrt elöntötte a vér.

A férfi újra döfésre emelté a fegyvert, ám a lány, akár a kígyó, félresiklott, megragadta a tőrt tartó, csuklót, és a térdét felrántva eltörte a kart. A parányi időt, amíg ezzel volt elfoglalva újabb kettő használta ki, teljes súlyukkal rávetették magukat. A lány a földre került, a nekiütődő kemény vértek több helyen megzúzták csontjait. A férfiak lefogták, mozdulni sem tudott – hiába erősebbek voltak nála! Hátrafeszítették a karjait, hogy csak majdnem kitörték, és lassan felállásra kényszerítették. Értették a dolgukat.

– Gratulálok uraim! – sziszegte ő. –Alig tucatnyian szerelnek le egy gyönge nőt, s hozzá ilyen könnyűszerrel! A helytartó büszke lenne magukra, ha látná!

Klánjának egyik tagja sietett a segítségére. Nem törődött ezúttal az ostoba lovagiassági szabályokkal, s hátulról rontott a katonákra. Az egyikét nyomban meg is ölte. Kardjának hegye két helyen is átlyukasztotta a rohamosztagos vértet, a hátán, ahol beszaladt, és elől, ahol kikandikált. A fehér mellvérten vér csordult végig.

A baj ott kezdődött, hogy a penge beszorult. A kardforgató minden áron kirángatni kívánta, miáltal időt adott a másik rohamosztagosnak a cselekvésre. Az nem tétovázott, gyomorba szúrta a gyalogsági tőrrel, majd az egyszerűen a sebben hagyva, egy jobbhoroggal kiütötte.

Ám Mielta így kiszabadult, sikoltva rontott a katonára, hátulról kirúgta a lábát, majd letépte a földre zuhanó férfi sisakját, és halálos ütésre emelte az öklét. De nem volt képes megtenni. A másik híján ez az ember éppen olyan volt, mint bármelyik másik. Nem ellenséges gépezet, hanem ember. Egyszerűen leütötte.

Aggódóan borult a sebesült kardforgatóra, de ez már haldoklott.

– A harcos életcélja a nemes halál – kezdte szavalni a búcsúverset a férfi mosolygó arca láttán. – Te elérted, neved felkerül a hősök kőtáblájára. Soha nem feledünk, harcos!

A klántag lehunyta szemét.

Senki nem vette észre a terembe beóvakodó apró termetű, vöröshajú alakot. Feltűnően magas rohamosztagosok kísérték, alig látszott közöttük. Elégedett vigyor bujkált a szája szegletében: jól tudta, hogy előbb–utóbb idejönnek! Han Solo már megásta a saját sírját, bele is feküdt szépen magától, hasonlóképp cselekednek most ezek is.

– Ó, milyen ostobák az emberek. Hordókból összeállított magának egy rögtönzött pulpitust, majd egy nagyon magas ívű szaltóval felugrott rá. Élvezte az efféle mutatványokat, pontosabban azt, hogy az emberek meglepődnek. Tisztában volt vele, hogy közel sem nézik ki belőle azt a fizikai erőt, állóképességet és ügyességet, amivel valójában rendelkezett. Nos: a titkosrendőrségnél nem lehetett ellazsálni éveket.

– Mindenki abbahagyja, amit csinál! – kiáltotta bel a csarnok zűrzavarába. Olyan hangot használt, ami nem tűrt ellentmondást, hiszen nem csak a fülön keresztül hatolt a tudatába. Erősebben is szólt, mint a normál emberi hang.

A jelenlevők mind elhallgattak, és akár valami engedelmes gépek, Russ felé fordultak. Néhányukon az erős önálló akarat eltéveszthetetlen jeleként enyhé végtagi remegést lehetett tapasztalni.

– Eldobjátok a kezetekben tartott fegyvereket! – A hangszínt most úgy formálta, hogy még erősebb bilincsbe verje vele az engedetlenkedőket.

A remegés mindenkinél megszűnt, kivéve a vukit.

– Te szőrös majom – intézte egyenesen hozzá a szavait – hasalj!

Csodálatos pillanatok voltak ezek. Amióta felrobbant a Pöröly, jóval erősebben érezte magában az Erőt. Azaz: életében először végre igazán érezte. Lehet, hogy erről beszélt Darth Vader, amikor – egyetlenegyszer – kettesben maradhatott vele néhány percre.

Ilyen erős hipnotikus nyomásnak egyszerűen lehetetlen ellenállni – gondolta Russ.

És valóban: a vuki lassan térdre ereszkedett, majd a földre feküdt. Nagyon küzdött, de mindhiába: Russ elméje a fogva tartotta az övét.

– Hemperegj körbe! – utasította. Jól tudta, hogy a vukik gyűlölik, ha a szőrzetükbe ragad valami. Nos, itt bőven akadt ilyen.

Az óriás teremtmény vicsorgott, de engedelmeskedett. Úgy feslett most, akár egy mézbe pottyant gigantikus játékmackó.

Russ röhögött, hosszan és jóízűen. Aztán amikor lecsillapodott, úgy vélte itt az ideje komolyabb dolgokkal is foglalkozni.

Rohamosztagosok! – a szót úgy képezte, hogy feloldja vele az érintetteket a különös révület alól.

– Kötözzék meg őket.

A katonák munkához láttak, a társaság minden tagjának kíméletlenül összebilincselték hátul a kezét.

– A vukit erősebben – hívta fel a figyelmet Russ.

Mikor ezzel is elkészültek, úgy ítélte, az új bilincs lehetővé teszi, hogy feloldja a régit.

A vuki nyomban tombolni kezdett, de a többi fogoly sem volt éppen nyugodtnak nevezhető. A helyettes helytartó bizonyos fokú szerencsének érezte, hogy nem tud vukiul – persze a fogolyra nézve.

– Nos, szőrös majom, neked megígértem, hogy egyenként töretem össze minden egyes csontodat. Eljött a cselekvés ideje! Hogy a lánnyal mi legyen – sétált el Mielta előtt, azt később döntöm el.

Megtorpant a két klántagnál. Legyintett.

– Ezekre nincs szükség – mondta. – Engedjék szabadon őket! Nyomás!

Kihúzta magát, mikor újból megszólalt, megint azon a hangon beszélt:

– Vegyétek fel a kardjaitokat! Úgy lett.

– Szegezzétek egymás szívének! Megtörtént.

– Öljétek még egymást! – csattant fel. Végtagremegés.

– Azt parancsoltam: öljétek meg egymást! – nyomatékosította a hangot.

Megcselekedték!

– Maga átkozott patkány! – kiabált Mielta. – Gonosz kis féreg!

Visszalépett a lány elé, lekevert neki egy hatalmas pofont.

– Ne dühítsen fel szépségem, mert még megjárja! – sziszegte az arcába,

Csubakka üvöltött, majd széttépte bilincseit.

– Kuss! – parancsolt rá Russ. Csend lett, a lány törte meg, ezúttal halk, nyugodt hangon beszélt:

– Han Solo ezért meg fogja ölni magát.

Russ felszisszent.

– Verjék össze! – fordult a rohamosztagos tiszthez.

Az szabadkozott.

– Na de uram mégiscsak egy nő…

– Elég! Le van fokozva! Takarodjon! – találomra rámutatott egy katonára – Ezentúl maga a parancsnok. Értette az utasítást?

– Értettem, uram – szeppent meg az. – Összeverjük.

A helyettes helytartó azonban már továbblépett.

– Maga valószínűleg az a bizonyos Scarpa őrmester. Virgill kormányzója már jelentette az eltűnését.

– Hadnagy, ha szabad kérnem – szúrta közbe a tisztviselő.

– Ah, útközben előlépett? Érdekes. Kár volt csatlakoznia az ellenségeimhez, az én kezem alatt akár karriert is csinálhatott volna. Akarja megtartani a rangját?

Serapának hirtelen nem jutott az eszébe semmi eredeti, hát idézett:

– Russ, maga egy szar alak!

Azzal szemen köpte az apró, vörös emberkét.

A két ereszkedő TIE vadászgép kormos, néhol már fekete és repedezett páncélja hűen tükrözte az átélt percek viszontagságait. Egy csomó értékes és egyben fontos műszer külső érzékelője egyszerűen egybe olvadt a burkolattal, így hát nagyjából helytálló a meghatározás, hogy gyakorlatilag mindkét gép megvakult. A pilóták immár szinte csak a szemükre, hallásukra és esetleges hatodik érzékükre hagyatkozhattak.

Beértek a főváros fölé. Kanyargós utcák és színes házak fölött húztak el meglehetős alacsonyan. Aztán mindezek átadták helyüket a helytartósági bázis fémes színben tündöklő óriási csarnokainak, tornainak. A fejvadász pontosan tudta, merre találja az Al–es dokkot.

– Mondja Go Rien, – kíváncsiskodott Han Oslo – a birodalmi bázisokon mindig ennyire barátságosak? Sehol egy fogadásunkra küldött vadászgép, semmi légvédelmi tűz, de még egy kósza rádióüzenet sem!

– Nekem is feltűnt – felelte a fejvadász – Nyilván meg fogjuk tudni az okát.

– Na, nem azért mondom, mintha hiányoznának. – mentegetőzött Solo – pusztán furcsállom.

– Az ott az Al–es dokk előttünk, amelyiknek szürke a teteje.

Han elnézte az enyhén domború kupolát.

– Elég öregnek látszik – mondott végül véleményt. – Azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy gyenge konstrukció, ma már erősebbeket építenek.

– Solo – emlékeztette a fejvadász – ezen a bolygón nincsenek globális viharok, sem meteoritesők. Minek építenének erősebbet?

– Meg fogja tudni – ígérte a kapitány titokzatoskodón. – De nézze csak, mintha félig nyitva is lenne a tető!

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy résnyire – pontosított Go Rien.

– Mindegy, az a lényeg, hogy beférünk.

– Ott? Maga megőrült Solo! Ott egy légi motorral nem fér be, nem hogy egy TIE vadásszal!

– Gondolja? – hümmögött – Nos, majd kiderül.

– Oda már tényleg egyedül megy! – szögezte le – Ha szét akarja zúzni magát, hát csak tessék, sajnálni fogom, őszintén beszélek. De ez olyan fokú őrültség, hogy nem kívánhatja tőlem.

– Nem is kívánom – nyugtatta meg Han. – Maradjon kint, és biztosítsa a légteret. Nem szeretném, ha váratlanul hátba támadnának.

Elérték az Al–est. Solo két kört tett a hatalmas csarnok körül, majd bebillentette a gépet, és a rés felé száguldott,

Go Rien úgy gondolta volna, hogy a csempész majd, szépen lassan, araszolva ügyeskedi magát át azon a keskeny nyíláson, ehelyett azonban – jól láthatólag – nagy sebességgel készült rajta áthaladni.

– Solo! – kiáltotta a mikrofonba. –Legyen esze, ne így!

A kapitány nyomban megértette mire céloz a másik, nevetve válaszolt:

– Szeretek mihamarabb túllenni az ilyesmin. Az izgalom csak elbizonytalanítja az ember kezét.

Azzal átsiklott a résen. A fejvadász esküdni, mert volna rá, hogy szikrákat látott pattogni mindkét oldalon, ahol a gép vezérsíkjai súrlódtak a nyílás szélével.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Russ letörölte arcáról a nyálat, és meglepő módon ezúttal halkan és hűvösen válaszolt a tisztviselőnek:

– Scarpa, maga is meg fog dögleni, éppúgy, mint a vuki: kínok között.

Visszasétált a hordóihoz, felhágott rájuk, majd kihúzta magát.

– Kezdődjék hát a mulatság! A zenéről a vendégek gondoskodnak! – Felnevetett. – Reméljük, elég hangosan tudnak üvölteni… – Intett. – Kezdjék el verni a vukit!

A bilincseken kívül még nyolcan fogtak le Csubakkát. Egy már–már emberfelettien magas és nagytestű rohamosztagos lépett elő – egészen a vuki orráig ért. Medveszerű mozdulatokkal lomhán lehúzta kesztyűit, és leemelte fejéről a sisakját. Lapos, széles arca volt, törött, orral, előreugró állal és valószínűtlenül széles állkapoccsal. A szemében a brutalitás őrülete csillant. Felemelt a földről egy hosszú tompa végű fémrudat, meglendítette és gyomorszájon döfte vele a vukit.

Csubakka először üvölteni szeretett volna a fájdalomtól, de aztán eszébe ötlöttek Russ szavai, és inkább összeszorította a fogát. Egy hang nem hagyta el a torkát.

A nagydarab rohamosztagos ettől csak idegesebb lett, Russ is buzdította és különös kéjt kellett benne a mellette álló lány sírással vegyes sikítása, hát egyre hevesebben ütlegelte a vukit, míg végül már vér sercent minden döfése és sújtása nyomán.

Csubakka mindvégig egy szót sem szólt, csupán könnyek szöktek a szemébe az erőfeszítéstől.

– Elég! – kiáltotta Russ. – Most jöjjön a lány.

A széles állkapcsú teljesen izgalomba jött, várakozóan dörzsölte össze izzadó tenyereit, álla még inkább előre ugrott, szeme szinte villámokat szórt. Mielta elé lépett és mintegy bemelegítésként lekevert neki egy hatalmas pofont.

A lányt csak a mögötte álló két rohamosztagos tartotta meg, hogy hanyatt ne essen.

Ebben a pillanatban, hirtelen, egyre erősödő zúgás hallatszott a tető irányából, és akkor érte el a legnagyobb hangerőt, amikor a jobb szellőzés érdekében résnyire nyitva hagyott tetőkapun át egy TIE vadász dübörgött be a terembe. Néhány kört tett, egyre alacsonyabban repülve – olyan volt akár egy csapdába ejtett óriási szúnyog – aztán gyorsan felemelkedett, és közel a tető magasában folytatta egyhangú táncát.

Han Solo irigylésre méltó gyorsasággal fogta fel a szeme elé táruló látványban rejlő veszélyeket. Látta Russt, látta fogságba esett társait, Csubakka testén a vérző sebeket, a melákot kezében a rúddal, a több tucatnyi rohamosztagost – s látta a földön szétömlött sárgás folyadékot. Nyomban felismerte, mi az, mint ahogy azt is, hogy mekkora veszedelmet jelent barátaira a gépének farából kilövellő tolósugár, ami könnyen belobbanthatta az egész kócerájt.

Feljebb emelkedett, bár jól tudta, a meglepetés okozta bénultságig hamar tovatűnik majd az ellenség testéből, és akkor már késő lesz cselekedni. Egyetlen pontot talált a hatalmas csarnokban, ahol a robbanás veszélye nélkül leszállhatott: a Falcon tetejét. A jó öreglány néhány érzékelője nagyon odalesz, de kiállt már többet is, amióta együtt repült Han Solóval.

Nem jutott idő most hosszú közelítésre, a nagykönyv szerinti landoló manőverekre. Solo szinte rázuhant a Falcon tetejére, csak a legutolsó pillanatban kapcsolta be a fékezőfúvókákat. Elég jól sikerült, ítélte meg magának.

Csubakka már akkor tudta, hogy a barátja érkezett meg, amikor a TIE vadászgép besuhant a tető keskeny nyílásán. Amikor pedig a legnagyobb magabiztossággal körözött a szűk csarnokban, minden kétsége eloszlott. Egyetlen embert ismert, aki erre képes: Han Solót. Hosszú percek múltán most először hagyta el hang a torkát.

Nevetett. Azon, amikor Russ a keringő vadászgépet figyelve addig nyújtogatta a nyakát az ég felé, mígnem hanyatt lebukfencezett a hordóiról.

Érezte karján a fogva tartó markok szorításának enyhülését és tudta, hogy a visszafojtott indulatok óriási erőt szültek a testében. Eljött a soha vissza nem térő alkalom. Harsogó vuki üvöltés kíséretében szabadította fel magában a felgyülemlett energiákat. Lerázta a karókat, neki feszült a bilincs láncának. Kettőt helyeztek rá, mikor az első elpattant, nem bírta sokáig a második sem.

Szabad volt.

Először is rávetette magát nagydarab kínzójára. Tömege úgy söpörte el a fickót, akár áradás a gyenge gátat. Megragadta a karjait, hátrafeszítette őket, míg a kézfejek hátul össze nem értek. Ez némi ropogással járt, de sebaj. Aztán egyik kezével összekulcsolta az üvöltő katona csuklóit, a másikkal pedig megragadta a nyakát. A dolog igazán fájdalmas része csak ezután következett: az összefogott karokat addig húzta előre a fickó feje felett, míg elől a gyomrához nem értek. Ez már jóval hangosabb recsegéssel és üvöltéssel járt, és a széles állkapcsú vállai a végén már nagyon furcsa szögben álltak. A fájdalomtól el is vesztette az eszméletét, de egy életre megtanulta, hogy egy vukinál csak akkor erősebb, ha az meg van bilincselve, és még nyolcan lefogják.

Tucatnyian vetették rá magukat Csubakkára – akiket ő szerte–széjjel szórt – többek közt Mielta őrei is. A magára maradt lány, bár kezeit béklyóba verték a bilincsek, pusztán a lábával még mindig remek verekedőnek számított. Scarpához ugrott, és félrerúgta a tisztviselő mögött vigyázó rohamosztagost.

– Futás a Falconra! – kiáltotta oda, és már neki is eredt.

A meglepett hadnagy követte, ahogy a lába bírta, de hátul összefogott kezei meglehetősen akadályozták.

Han Solo kiugrott a gépből. Elmondhatatlanul jó érzés volt újra a Falconon lenni, még ha nem is a belsejében, hanem a tetőpáncélon. Csak a barátai biztonságának érdekében volt hajlandó arra az egyébként elképzelhetetlen cselekedetre, hogy saját kezűleg tegyen kárt a kijáróban.

Elő sem vette a fegyverét, hiszen amúgy sem használhatná. Leugrott a hajótörzsről és megállt a rámpa aljánál. Mielta rohant el mellette, meg sem torpant, csak odaköszönt a kapitánynak:

– Hello!

– Hello – kiáltott utána Han – aztán intett a felszaladó Serapának is.

– Csubi! Siess már! – sürgette a bunyóba belefeledkező elsőtisztjét. – Indul a menetrendszerinti járat!

A vuki felkapta a fejet, intett a barátjának, elhajította a kezében tartott, fegyverként használt alélt rohamosztagost, és már jött is. Hatalmas ugrásaival sikerült némi előnyre szert tennie.

– Remélem pajtás, van jegyed! – szólt utána Han, amikor elhaladt mellette.

Aztán még mielőtt ő is felszaladt volna a rámpán, illően üdvözölte a két leggyorsabb rohamosztagost, Az elsőt leterítette a híres Solo–féle balegyenessel, a másikat rohanvást érkező társai karjaiba rúgta.

Berohant a Falconba, lecsukta, az ajtót és felhúzta a rámpát. Nevetve borultak egymás karjaiba Csubakkával, és kis idő múltán Mielta is csatlakozott hozzájuk.

Scarpa meghatottan figyelte az összeölelkező hármast, és elégedetten mosolygott. Nemsokára oda lépett hozzá Han Solo, és csak annyit mondott:

– Köszönöm, amit értük tett, hadnagy.

– Csak ami tőlem tellett – vonta meg a vállát.

A pilótafülkébe siettek mindannyian. Han és Csubakka elfoglalták a helyeiket és nyomban melegíteni kezdték a motort. A fülke acélüreg ablakán át ráláttak a dokkban nyüzsgő katonákra. Azok is megpillantották őket. Rövidesen feltűnt az ablak előtt Russ. Egy kézi adóvevőt tartott a szája elé, és az antennára mutogatott.

Han ráhangolta a Falcon rádióját.

– Halló Han Solo, hall engem? – hallatszottak a hangszóróból a kis ember szavai.

– Hallom Russ, beszéljen!

– Figyeljen rám – mondta a vörös azon a bizonyos hangon.

Csubakka rácsapott a készülék kikapcsoló gombjára.

Han kezei enyhén remegtek, a fejében tovább szólt a hang:

– Solo, maga a Birodalom ellen harcol, az egyén szabadságáért.

Russ arcán erőlködés jelei látszottak, Han Solo kézremegése abbamaradt.

– Én is ezért harcolok Solo. Meg a volt helytartó is. Az állatok is összefognak, ha közös a céljuk, ezt diktálja az Ösztön. És az ész is, Solo, maga okos ember. Fogjunk össze! Miért harcol a rossz oldalon? A Birodalom oldalán? Éppen úgy az életére törnek, mint nekem! Mint a helytartónak. Itt az idő, hogy összekovácsoljuk a szövetséget, az igazi Felkelők Szövetségét. Mert az a másik puszta ábránd, nem több!

A Millennium Falcon fedélzetén mindenki türelmetlenül várta, hogy a kapitány felemelje végre a hajót, hiszen a motorok immár kellőkép bemelegedtek. Ám Han keze mozdulatlanul nyugodott a gyorsítókaron, üveges tekintete összekapcsolódott a hajó előtt álló Russéval.

Hiába rázták a vállát, kiabáltak a fülébe, nem reagált. Közben a csarnokból az egy apró, vörös emberkét kivéve szinte már mindenki kimenekült, még a törött vállú melák is, hiszen jól tudták, hogy a kiömlött üzemanyag azonnal be fog robbanni, ha az űrhajó egyszer mégis startol.

– Nálunk mindent megkaphatna Solo: tökéletes fegyvereket az űrhajóra, titkos, csodákra képes műszereket, vagy akár egy új hajót is! Szerteágazóak a kapcsolataink, messzire elér a kezünk. Nálunk szabad maradhatna, még hatalom is állna a háta mögött, önálló gondolkodású, korlátlan úr lehetné, lovag, akár a Császár oldalán Darth Vader!

Russ érezte, hogy fogytán az ereje.

– Jöjjön hát Han Solo, csatlakozzon hozzánk! Maradjon velem!

Han megvonta a vállát, és visszakapcsolta a rádiót:

– Tudja Russ, én inkább elmegyek. Maga meg dögöljön meg ott, ahol van!

Azzal előrelökte a gyorsítókart. A Falcon meglódult, fúvókáiból forró hajtóanyag csapott ki. A robbanás csak még tovább növelte a sebességét, de ártani nem árthatott a kemény páncélzatú űrhajónak. Mikor áttörték a dokk gyenge szerkezetű kupoláját, a Falcon tetején parkoló TIE vadászgép darabokra tört, úgy hullott vissza az alant tomboló pokolba.

Amihez egy egészen apró kis lángnyelvek formájában Russ is hozzájárult.

– Szökevény–1 – szólt Han a rádióba – jelentkezz!

– Minden rendben, Falcon, itt vagyok – hallatszott Go Rien hangja, és a TIE elhúzott a fejük felett.

Solo a lokátorernyőre pillantott.

– Go Rien tudja miért ekkora a csend a bázison? Megjöttek a haverjai. Tele van az ég hajókkal. Megszámolni sem tudom, mennyi. Húzzunk innen!

A magas hegyektől körülölelt völgyben a tóparti kisváros lakói mit sem észleltek a rövid ostromból és azt követő hatalomátvételből. Az élet folytatódik tovább csendben, a maga medrében, föld felett és föld alatt egyaránt. Han és Mielta egy hetet tölthettek együtt, végre kettesben. Járták az erdőt, a hegyeket, úsztak a tóban.

A fejvadász magukra hagyta őket, visszatért a helytartósági bázisra, hogy az új, ideiglenesen megbízott helytartóval, az ostromló flottát vezető Romer admirálissal beszélgessen a történtekről – és hogy engedélyt szerezzen a bolygó elhagyásához a Millennium Falcon számára. Mielőtt távozott, egyetlen kényes ügyet, a fegyverek sorsát kellett még eldönteniük.

Solo ugyanis, amikor a tartályokban bújt meg társaival jó kétszáz karabélyt kirámolt azokból, hogy, elég hely jusson mindenki számára. Az ily módon már kétszeresen csempészett fegyvereket a főfolyosó alatti titkos rekeszben rejtette el, ahol a kistételű csempészárut szokta. Most is ott hevertek, erős hevederekkel mázsás bálákba kötve. Úgy tervezte, hogy jó pénzért – és kárpótlás gyanánt a korábbi üzlet kudarca miatt – a lázadó qua klánnak adja el őket.

– Mondja, Solo – kérdezte a fejvadász mindjárt az első nap reggelén –, mit szándékozik tenni azzal a nagyjából egy tonnányi fegyverkészlettel, amit lenyúlt a tartályokból?

– Miről beszél, Go Rien? Miféle fegyverekről? – értetlenkedett a koréliai.

– Arról a megközelítőleg tonnányi súlyú birodalmi gyártmányú gyalogsági lézerkarabélyokról, amit a főfolyosó alatti titkos rekeszben tárol.

– Ja, hogy azokról – lepődött meg Han. Úgy tett mintha töprengene: az állát dörzsölgette, hümmögött.

– Hát szóval, azokat úgy gondolom, eladom, csak felesleges teher lenne, nem?

– De igen, Solo. Csakhogy a Birodalom tulajdonát képezik. – hívta fel a figyelmét, Go Rien.

– Azok!? – kiáltott fel Han felháborodással vegyes csodálkozással. – De hiszen azok a legénységem személyes használatára szolgáló tartalék lőfegyverek.

– Kétszáz darab!? Solo ne legyen bolond, a maga hajóján húsz ember sem fér el, nemhogy kétszáz!

A kapitány titokzatosan elmosolyodott.

– Honnan tudja, Go Rien, hogy nincs egy nagyobb hajóm?

A fejvadász alig tudta palástolni vidámságát, de azért folytatta:

– Maga ellopta azokat a fegyvereket –szögezte le komoran.

– Én? Mindig is itt voltak a hajón, legfeljebb magának nem szúrtak szemet!

A fejvadász tovább huzakodott:

- Elárulok valamit Solo: ugye emlékszik, hogy nyolc tartályt fuvarozott a hajóján? Nos, amikor a helytartó elszállíttatta őket, a nyolcadikban is rejtőzött valaki. Mit gondol, hogyan került oda, és főleg: mikor? Az az igazság, Solo, hogy a Falconon utaztam a Helytartóságra: vagyis jelen voltam, és mindent láttam, amikor maguk a tartályokat előkészítették…

– Nem akarok erről többet hallani! – indulatoskodott Solo. – Társak vágyunk vagy sem? Én a tartályokat leadtam annak rendje és módja szerint… vagy legalábbis majdnem úgy. A lényeg az, hogy a megrendelő átvette, és semmiféle panasszal nem állt elő a tartalmukat illetően. Úgyhogy ne is fáradjon, semmit nem tud bebizonyítani!

Go Rien türelmesen végigvárta, amíg a másik befejezi a kitörést, aztán halkan megszólalt:

– Csak annyit akartam még mondani, hogy én is kivettem a tartályomból vagy két tucat karabélyt – érdemes lenne azokon is túladni. Ott vannak a társalgóban, a tűzoltó készülék alatti szekrény mögött.

– Köszönöm – morogta Han, és durcásan elvonult.

Az egy hét gyorsan elszállt. A kapitány, bármennyire is jól érezte magát a lány társaságában, vágyott már vissza az űrbe. Az volt az ő igazi hazája: körben a végtelen tér, a milliónyi bolygó–szigettel. Várta is vissza a fejvadászt, meg nem is. Minél később jön, annál hosszabban nyúlik a Mieltával töltött kellemes órák sora, ám annál inkább fokozódik a honvágya is. Nem is igyekezett rábeszélni a lányt, hogy tartson vele: tudta, hiába tenné, Egy quar harcos nem hagyja el a népét, az ügyet, amiért harcol – még akkor sem, ha történetesen nő az illető.

Go Rien időben érkezett, percre pontosan. Apró birodalmi különgép hozta, hiszen a TIE vadászt leadta jogos tulajdonosának, a Quaron III. bolygóőrségének.

Széles mosollyal üdvözölte Csubakkát, Mieltát és Scarpát, majd Han Solóhoz lépett. Átadta a kilépési engedéllyel kapcsolatos adatokat tartalmazó kicsiny dobozt.

– Mikorra tudja a Falcont űrjárásra alkalmas állapotba hozni? – érdeklődött tapintatosan az indulás időpontja felől.

– Egy órán belül felszállhatunk – ígérte Han. – Mindenekelőtt visszatérünk a Virgillre maga szabadon engedteti Grittet, és elintézi, hogy visszakapja a dokkját, ahol megjavíttathatjuk a hajómat. A fejvadász bólintott.

– A fegyverüzletből befolyt négyezerért – folytatta Solo – azt hiszem, rá tudom venni a pasast, hogy mindent helyrepofozzon. Igaz ugyan, hogy valójában a triplájából sem jönne ki, de tudja, tettem egyszer egy szívességet neki, és azóta…

Szavait Csubakka röheje szakította félbe.

– Csönd legyen! – csattant fel a koréliai.

A vuki elhallgatott, de tovább rázkódott összeszorított agyarakkal.

– És maga hogyan gondolja? – érdeklődött Han.

A fejvadász megvonta a vállát.

– Ezer szál akad, amin elindulhatunk. Itt van mindjárt a Virgill. Emlékszik a pecsétekre a szállítólevélen?

– A kormányzó?! – hitetlenkedett Solo.

– Igen, azt hiszem Virgill kormányzója is benne van…

– Mindig tudtam, hogy egy szar alak! – vágott közbe mutatóujját feltartva Scarpa.

A fejvadász pillanatnyi szünetet tartott, aztán zavartalanul folytatta:

– Szélesebb körű lázadás ez, mint gondoltuk. Úgy vélem, egyfajta birodalmi elit által irányított katonai puccs. A központi alak azonban, ebben biztos vagyok, az Első. A nevét egyelőre nem árulom el, csak annyit, hogy sokat tanult mind a Császártól, mind Darth Vadertől. Még nem Sötét Jedi, de hamarosan azzá lehet. Kár, hogy a Birodalom ellen fordult!

– Meg tudom érteni – szúrta közbe Solo.

– Aztán van itt még valami, amiről tudnia kell: a Csillaglovas.

– Feltűnt, hogy eltűnt – verselt Han.

- Átkutattam a bázis és az admirális adattárát: a rögzített rádióbeszélgetésekből kiderült, hogy egy Marl nevű fickó, vitte el, aki a Pöröly elsőtisztje volt. Utánanéztem a fiúnak, de csak annyit sikerült kiderítenem, hogy valamiféle titkos kiképzést kapott a birodalomtól. Egy tucat tengerészgyalogos van mellette, és ha hírforrásaim nem hazudnak, akkor az eltulajdonított hajó sem valami kezdetleges bárka. Azaz: a fickó veszélyes lehet! A bázis lokátormérései szerint az én Viharom nyomába eredt. Ez annyit tesz, hogy egy újabb játékost üdvözölhetünk a pályán. Míg meg nem tudjuk, melyik oldalon áll, ez inkább bosszúság, mint öröm.

Újból vállat vont.

– Akkor a Falconon várom magát – közölte csendesen, és elballagott.

Han Mielta félé fordult. Meglehetősen elérzékenyült, és ezért utálta magát.

– Hát… Szóval mennem kell – mondta sután.

A lány bólintott.

– Tudom – felelte.

– Akkor majd…

– Pszt! – vágott közbe Mielta, és a koréliai ajkára szorította a kezét. – Ne ígérj olyasmit, amit úgysem vagy képes betartani!

Elvette a tenyerét, és megcsókolta a férfit.

– Vidd ezt magaddal. Ezt, és az emlékemet! – kérte, el–elakadó hangon – azután eliramodott.

Solo hosszan nézett utána, míg csak el nem tűnt az utcában, ahonnét valaha együtt leselkedtek a körülzárt Millennium Falcon felé. Aztán felsétált viharvert járművére.

Alig több mint egy óra múltán a csempészhajó felemelkedett a tér közepéről, és egyre sebesebben repült az ég felé.

Mielta a tér széléről figyelte útját, mikor a háta mögött megszólaltba markh:

– Talán visszajön egyszer.

A lány azonban a fejét rázta.

– Nem fog visszajönni. Soha! – jelentette ki határozottan. – Ez nem az ő világa, nem az ő élete. Ő vérbeli, javíthatatlan kalandor. Egyszer, talán akad majd egy nő, aki képes lesz megtartani őt, aki mellett megmarad. De ez a nő nem én vagyok! – mondta, és elfordult, hogy elrejtse könnyeit markhja elől – mert a harcos soha nem sír, csak a nő.

UTÓSZÓ

Tisztelt Olvasó, ez a történet itt, most, véget ért. De ne szomorodjon el! Ha izgatja Han Solo és Go Rien Moss küldetésének további sorsa, az, hogy az Első és a Második valóban külön személyek–e, hogy Scarpa találkozik–e valaha Virgill kormányzójával, hogy a szemébe mondhassa a véleményét, ha tudni szeretné kicsoda a zseniális Marl, és mi történt Casparral a Csillaglovas valódi kapitányával – és nem utolsó sorban kíváncsi, vajon sikerül–e Han Solónak visszavedlenie a jól ismert csempészkapitánnyá, vagy birodalmi ügynökként kell továbbra is tevékenykednie… Nos, elárulhatom: lesz folytatás.

Ígérem!

A Szerző