Dale Avery

Császári vér

Fordította: Nyulászi Zsolt

Valhalla Páholy Kft.

Budapest, 1993

ISBN-szám: 963-7632-54-9

I. rész

Bevezetés - Előkészületek

1.

A Császár testõrparancsnokának lánya lehúnyt szemmel figyelte a három támadó mozgását. Kifinomult hatodik érzéke elárulta számára, merre tartanak, mire készülnek. Tompán érzékelte a gyakorló terem határait és az elhelyezett akadályokat is. Mindez az elméjében alakult összefüggõ képpé, bár egészen mássá, mint amit a szemével látott volna – ha azt nem takarja kendõ.

A támadó férfiak legyezõ alakban távolodtak egymástól, lassan körbefogták. Kések helyett sokkoló pálcákat használtak fegyverként; az apró markolatokból szivárványszínû, alkar hosszú energianyalábok meredtek elõ. Ha megérintik, áramütésre emlékeztetõ fájdalom éri, nagyobb erõsség esetén izombénulással járó testi sokk.

Maia visszafogott, lágy mozdulatokkal hátrált. Igyekezett elérni a falat, aminek a hátát vetheti, hogy legalább onnan ne kelljen támadástól tartania.

Ellenfelei persze felismerték szándékát, felgyorsuló mozgásuk elárulta. A lány különleges érzékei számára vakító fényfellobbánáshoz volt hasonlatos támadási szándékuk. Elõre látta, hogy támadni fognak. Tudta, még mielõtt az elsõ mozdulatot megtették volna.

Egy kurta pillanattal hamarabb cselekedett, mint amazok: villámgyorsan félretáncolt, fegyvereik olyan közel jártak testéhez, hogy hallotta a levegõvel birkozó erõterek halk zúgását – akárha a Gadlop veszedelmes darazsai dongnák körül!

Arra is jutott ideje, hogy megpördüljön, s a legközelebbi férfit egy tarkóütéssel ártalmatlanná tegye. Ketten maradtak ellene, a harmadik eszméletlenül hevert a terem padlóján.

Maia fürge cigánykerékkel felkapta a földrõl a gazdátlanul maradt gyakorló fegyvert; ujjai tapogatózás nélkül, elsõre rátaláltak a tenyérnyi markolatra. Holott a szemét továbbra is kendõ takarta.

A két férfi egymásra pillantott, arcukon elismerés tükrözõdött. A Császár személyi testõrei voltak, kiemelkedõen jó harcosok, de a lány teljesítménye õket is meglepte.

Ezúttal nem halogatták a rohamot, nem próbálták észrevétlenül belopni a távolságot. Azonnal elõre lendültek, egyikük mélyen lehajolva, térdmagasságban vágott, másikuk nyakra szúrt.

Milyen ravaszok!, gondolta a lány. Nem hagynak idõt, a pihenésre, jól tudják, mennyire igénybe veszi szellemi állóképességemet a vakharc! Hamar dûlõre kell vinnem a küzdelmet, vagy kieszközölnöm némi pihenõt!

Az utóbbira nem sok lehetõség kínálkozott: folytatnia kellett a harcot.

Elõre vetõdött, hogy elkerülje mindkét sokkoló pálcát. Szabályos bukfencet vetve többször átfordult a hátán, s csak néhány méterrel távolabb szökkent újra talpra. Támadói háta mögé került. Jutalma a röpke félmásodperc volt, ameddig azok utána fordultak. Bármilyen rövid volt is az idõ, kihasználta.

Mert ki kellett használnia!

Sajnált megválni a zsákmányolt fegyvertõl, de pillanatnyilag nem látott más lehetõséget. Túl messzire került ahhoz, hogy puszta kézzel támadjon. Teleszívta a tüdejét, s mély sóhajjal nyomban ki is préselte belõle a levegõt. Pontosan úgy, ahogyan az apjától tanulta. A leggyorsabb koncentráció növelõ gyakorlat volt, amit ismert. Elhajította a sokkoló pálcát, egyenest arra, amerre hatodik érzéke a közelebb álló testõrt jelezte.

Tökéletesen célzott.

A férfi késõn vette észre a fegyvert – nem is vehette észre idõben. A pajzsát már felesleges lett volna aktiválnia, a felé repülõ tárgy hamarabb eltalálja. A kezeit kapta maga elé védekezésül. Mikor az energiamezõ a testéhez ért, megrázkódott, halkan felnyögött, karjai ernyedten hullottak le. Hosszú percekre megbénultak. Ennek ellenére elvigyorodott, s nem kevés erõfeszítéssel megvonta a vállát.

– No, én meghaltam – közölte, s a legközelebbi ajtó felé indult. Mielõtt távozott volna, észrevétlenül biccentett a fal egy szakasza felé. Tudta, a másik oldaláról nézve átlátszó, apró kémlelõ fülke húzódik meg mögötte. Tájékoztatták róla, hogy magasrangú megfigyelõk tartózkodnak odabent.

Végre pihenhetek, sóhajtot fel magában a lány. Kettõt elintéztem, ami talán okoz némi fejtörést a harmadiknak is! Egy az egy ellen; mindjárt barátságosabb!

Egy helyben állt, csak a kezeit mozgatta lassan maga körül, mintha a levegõt kavarná.

Felerõsítette a hatodik érzékét. A vakharc feltétele a folytonos mozgás; aki nem mozog, nyomban megvakul – még különleges érzékével sem lát.

Valami szokatlant észlelt, amitõl meghûlt ereiben a vér. Ellenfele sugárfegyvert húzott!

Hiszen ez békés gyakorlat! A sugárfegyver tilos!, kiáltott fel magában kétségbeesetten.

Ez a pasas megõrült, még megsebez!

Beugrott a legközelebbi akadály mögé. Bekötött szemmel nem tudta pontosan megállapítani mi az, ahhoz közvetlenül rá kellett volna koncentrálnia. Pillanatnyilag nem is érdekelte. Akadt fontosabb célpont is, amire koncentráljon. A támadó!

Az elsõ sugárlövedék a feje felett süvített el. Érezte a belõle áradó perzselõ hõt. Éppolyan volt, akár a gyertyaláng: ameddig csak játszol vele, nem érzel többet, mint tompa fenyegetést. Ha azonban hozzá érsz, az maga a húsba maró fájdalom!

Letépte szemérõl a kendõt. Ez már nem gyakorlat! Hosszú, vörös fürtjei kiszabadultak, s vállára, hátára omlottak. Ciánkék szemei körbevillantak.

A gyakorlóterem olyan volt, mint máskor: magas mennyezet, zöldre mázolt falak. Az akadály, ami mögött guggolt, egyszerû plasztik öntvény, akkora, mint egy szék. Számtalan hasonlóval együtt szétszórták a teremben – egyébként semmi célt nem szolgált.

Maia biztosra vette: a pasas begolyózott! Agyára ment a kûzdõ szellem, vagy mi a szösz! Mit lövöldözik élesre töltött sugárfegyverrel? Az, akit leütött, még mindig eszméletlenül hevert a földön, a harmadik meg elhagyta már a gyakorlótermet.

Ilyenkor bezzeg nincs egy kurva nézõ sem!, bosszankodott a lány. Jobb ha beletörõdik, neki magának kell elbánnia az õrülttel. Óh, hogy áldotta az eszét, hogy ma reggel is magára csatolta a pajzs-szetet. Pusztán megszokásból. Mellénye tucatnyi zsebének egyikébõl elõbányászta a homlokpántot, s a fejébe nyomta. Remegett a keze izgalmában. Tudati paranccsal aktiválta a pajzserõteret. Boka és csuklópereceibõl kilöveltek az erõtérsugarak és remegve, megfeszültek körülötte. Mikor az erõtér stabilizálódott, a fénytörés is megszûnt, és õ újból tisztán látott.

Szüksége is volt a tisztán látásra!

A tébolyodott testõr már elõtte állt, félre rúgta a plasztik akadályt és ráemelte a sugárpisztolyt. A csõtorkolat fekete koromfoltnak látszott csupán, de nem az volt – ezzel a lány nagyon is tisztában volt. A homlokát övezõ vezérlõpánt segítségével teste elsõ felére öszpontosította a pajzserõtér összes energiáját. Várta a következõ lövést.

Nem kellett sokáig várnia!

A pasas egyenest a szeme közé célzott; a villanás kishíján megvakította a lányt. Ám egyéb baja nem esett, a pajzs maradéktalanul semlegesítette a sugárnyaláb energiáját. Maia dühbe gurult. Kevésen múlott az élte! Nem a szerencsén, nem is a pasason, hanem a saját eszén.

– A kurva anyád! – fakadt ki. – Ki akarsz nyírni, te barom?!

Hátra ugrott. Hol volt már a korábbi fürgeség! Tudatával úgy irányította a pajzsot, mintha ötödik végtagja lenne. Az erõtér idomult a mozdulataihoz, de azért akadályozta a szabad mozgásban. Elkeseredetten forgatta a szemét valami fegyver után. A maga részérõl egy nehéz plazmavetõvel már kiegyezett volna.

Álmok, édes álmok!, gondolta keserûen. Egy kõbalta, nem sok, annyi sincs idebent!

A második pasas magával vitte mindkét sokkoló pálcát. Ha valóban kések lettek volna, akkor is vitte volna õket: az egyiket a kezében, a másikat a hátában.

Tébolyult ellenfele közben nagyon is józan belátásra jutott. Eltette a sugárpisztolyt – nemigen árthatott vele a lánynak – s újabb rejtett fegyvert húzott elõ a ruhája alól.

Vibrációs kést! Maia felé lendült.

Remek!, kesergett magában az. Lehet, hogy nálad plazmavetõ is akad?! Minek hord magával éppeszû ember ennyi fegyvert a gyakorlatra. Persze majd’ elfeledtem, te nem vagy éppeszû! Óh, korántsem!

Falfehér arccal hátrált. A vibrációs tõr áthatol a védõpajzson – éppen erre találták ki! A borotvaéles pengét bonyolult mechanika, olykor mágneses erõtér mozgatja a markolatban, elõre-hátra, szédületes sebeséggel. A mikrorezgések megtévesztik a pajzserõteret, így az nem képes folyamatos ellenállást kifejteni.

A lány egyre hátrált, míg háta a falnak nem ütközött. Határoznia kellett, hogy mit is tegyen. Váratlanul kikapcsolta a pajzsát és elõre szökkent. Gyors mozdulata meglepte a testõrt, aki mindeddig az erõtér lassító hatásával számolt.

Lehet, hogy megdöglöm, de magammal viszlek!, fogadkozott a testõrparancsnok lánya. Jobbjával félresöpörte a férfi fegyveres karját, bal kezének ujjai a torkára fonódtak. A nyers fizikai erõnek sem volt híján, ám ezúttal szellemi erejét is szorításának acélozására fordította. Ujjai úgy záródtak a döbbent testõr nyakára, akár a bilincs.

Csak egyetlen apróság kerülte el a figyelmét: a pasas homlokára pajzspánt símult. A kifeszülõ pajzserõtér úgy dobta félre a lányt, akár tolósugár a faleveleket. Méterekkel távolabb a falnak csapódot, onnan a padlóra zuhant. Egy kurta pillanatra elvesztette az eszméletét, s még aztán is, hosszú másodpercekig azt hitte, csupán álmodta az egészet.

Lehet, hogy legurultam az ágyról!, találgatott.

De nem. A rémálom nem ért véget!

A férfi is feltápászkodott a földrõl. Elõre hajololva tapogatta a torkát és hörgött, akár egy rosszul beszabályzott rakétahajtómû. Tántorogva indult el újból a lány felé.

Te aztán nem adod fel, pajtás!, sóhajtott fáradtan Maia. Farkasszemet nézett a vibráló pengével. Nem csak a pajzson hatol át, hanem a húson, a csonton is. Remek kilátások!

Bele kellett törõdjön, hogy semmit nem tehet a fickó ellen. Bosszantó gondolat volt! Talán megpróbálhatná elszedni tõle a tõrt, de ez egyenlõ lenne az öngyilkosággal. Ne feledjük: az a pasas császári testõr!

Egyetlen módszert ismert csak, mellyel puszta kézzel is áthatolhatna a pajzserõtéren.

Egy különleges harcmûvész technikát – legfõbb különlegessége abban áll, hogy alig néhányan képesek megcsinálni a Galaxisban. Nos, õ nem tartozott közéjük!

A mai napig nem.

Persze mit veszít azzal, ha megpróbálja? Legfeljebb az életét! De azt elõbb-utóbb amúgy is elvesztené. A helyzetbõl itélve inkább elõbb, mint utóbb.

Kihasználva gyorsaságát a legtávolabbi sarokba menekült. Nyert néhány másodpercet, míg pajzsot viselõ üldözõje beérte.

A francba, senki nem akar éppen most benyitni!, kesergett a lány. Aztán inkább az elõtte álló feladatnak szentelte figyelmét. Megismételte a korábbi légzõgyakorlatot, összegyûjtötte maradék mentális energiáit.

A pajzzsal övezett férfi egy harcigép lendületével érkezett. Kését jellegzetes harcmûvész technikával forgatta. Jobb karját keresztben az arca elé emelte, és a könyöke felett kémlelt elõre. A tõr markolata bal szeme alá került, míg a penge alkarjával párhuzamosan meredt elõre. A veszedelmes, vibráló hegy folyamatosan a lányra szegezõdött.

Maia nem várhatott tovább. Nem is igen volt mire!

Minden azon múlott, vajon sikerül-e végrehajtania, amit a fejébe vett. Ennekelõtte soha nem próbálta, még gyakorlás képpen sem, mert nem érezte kellõen felkészültnek magát. Úgy gondolkodott, talán újabb tíz esztendei kemény edzés után már lesz értelme belevágni. Nos, az idõpont elõrésbb csúszott a vártnál.

Jóval elõrébb!

Egyetlen egyszer látta, hogy az apja megcsinálta. A belsõ testõrség legkülönb harcosai elõtt, tanulságul. Csak, hogy az emberek tudják, nincsenek biztonságban a védõpajzsaik mögött sem. Még egy fegyvertelen támadó is veszélyes lehet, ha elég elszánt és képzett a harcmûvészetekben. Felállította magával szemben az egyik testõrt, hosszan koncentrált, majd leütötte. A pajzson keresztül! Mintha az erõtér ott sem lett volna, egyszerûen átnyúlt rajta! A válogatott testõrség krémje nem hitt a szemének!

Mikor kettesben maradtak, beavatta Maiát a dolog titkába. Ütés közben arra kényszeríted az izmaidat, hogy folyamatosan és gyorsan összehúzódjanak majd elernyedjenek, magyarázta. Ha jól csinálod, az öklöd úgy mozog majd, akár egy vibrációs penge. A technika sokban hasonlít az izometrikus ütésgyakorlatokhoz. De vigyázz: tökéletesen uralnod kell a tested! Nem elég a teljes izomcsoportnak parancsolni, meg kell tanulnod függetlenül mozgatni minden egyes rostot. Fáradtan felsóhajtott. Persze átkozottul kimerítõ, testileg, szellemileg egyaránt.

Maia számított a meglepetés erejére. Joggal. A férfi nem várhatta, hogy fegyvertelen ellenfele puszta kézzel is rátámad. Talán nem volt ott az említett bemutatón, vagy egyszerûen nem nézett ki ennyit a lányból. Teljes biztonságban érezte magát a pajzserõtér védelmében.

Csalódnia kellett. A lány ütött – nem gondolt azzal, hogy neki nem jutottak hosszú percei a felkészülésre. Pontosan álcsúcson találta a testõrt.

A pasas szótlanul összerogyott, elterült a gyakorlóterem szõnyegén. Pajzsa magától kikapcsolt. A vibrációs tõr is kifordult markából, s felmetszette a mûszövetet. A hasítékból szürke plasztik bélés türenkedett elõ.

Maia fürgén lehajolt, magához vette a fegyvert. Kikapcsolta. Felegyenesedett. Teljesen kimerültnek érezte magát. A siker nem is izgatta, ahhoz is túl fáradt volt, hogy felfogja, mit tett valójában.

Homlokán és gerincén verejték cseppek gördültek alá, szürke kezeslábasa nedvesen tapadt testére. Botladozó léptekkel indult az ajtó felé, mikor a fal egy szakasza váratlanul megnyílt.

Csak a sûrített levegõ sziszegésére kapta fel a fejét. Döbbenten meredt a gyakorlóterembe lépõ férfiakra, maga a Császár vezette õket.

2.

A méregzöld norquen hadihajó a Calmor bolygórendszer határán, hatvan fokkal az epliptika síkja felett lépett be újra a térbe. Körötte hosszú másodpercekig kéken derengõ villámok futkostak, a térkapu zárásának kisérõ jelenségeként. A közel nyolczáz-millió kiométeres távolságból a rendszer központi csillaga apró, fényesen szikrázó pontnak látszott, alig hatalmasabbnak, mint a többi csillag.

A gigászi hajó fokozatosan csökkentette belépési sebességét, hogy megközelítõleg öt perc múlva megálljon. Szokatlan formájú jármû volt. Tetejérõl nagy felületû, vastag szárnyak eredtek, végük óriási kört leírva a hajó hasa alatt újból egybeforrt. A szárnyak alkotta két csatornában, a hajótörzs jobb és bal oldalán, nagyteljesítményû fotonhajtómûvek kaptak helyet. Bármily hatalmas volt is azonban a jármû, fedélzeti fények csak messze elõrenyúló irányító-blokkjában látszottak, azon a hat emeleten, ahol az életfentartó berendezések egyáltalán gondoskodtak levegõrõl és energiáról az alig ötven fõs legénység számára. Az efféle hajókon mindig szûkében voltak a helynek, az inkább kellett a terjedelmes generátoroknak, energiatárolóknak és persze a fegyverrendszereknek.

A parancsnoki híd és a hozzá tartozó helyiségek elfoglalták az egész legfelsõ emeletet. Maga a híd a szint közepén kapott helyet, s egyetlen zsilippel vagy ablakkal sem rendelkezett közvetlenül az ûr felé. Vastag, hiperkemény második páncélzat övezte, megerõsített, vákuumbiztos ajtókkal. A gépház és a hajtómûvek után ez volt a harmadik legbiztonságosabb pont a fedélzeten.

A kör alaprajzú terem a hajó legnagyobb, emberek számára fenntartott helyisége volt, s alacsony mennyezete miatt tán még tágasabbnak tetszett. Falain monitortáblák ragyogtak, mennyezetén a galaxis lakott területének térképe tündökölt, akárha õrült mûvész tervezte világító rendszer lenne. Az elszórtan elhelyezett vezérlõállások a kilátó ablakot helyettesítõ hatalmas panorámamonitor irányába néztek. Félhomály uralkodott idebent, az éles fény elhomályosította volna az színesen derengõ kijelzõket.

Csak a mûszerek halk csipogása hallatszott. A vezérlõállások karszékeiben nem ült senki, a hajót autómatika irányította. A legénység a térugrás ideje alatt a falakban megbúvó sztázis-fülkékben tartózkodott. Az ugrás komoly károsodást okozhatott az élõ szervezetben, így az emberek inkább visszavonultak, hogy felfüggesztett életfunkciókkal, “tetszhalottként” vészeljék át a kérdéses idõszakot. Csak a körülmények normalizálódásával keltek újból életre.

Minter Norquen, a Norquen Klán és Dinasztia feje, a Kibertech mamutkonszern megbízott tulajdonosa és egyben igazgatótanácsának elnöke elsõként tért magához a sztázisból. Hunyorogva kikászálódott fülkéjébõl és bizonytalan léptekkel a számára fenntartott karosszékhez támolygott. Sóhajtva beleereszkedett. Utálta a térutazást.

Annál jobban kedvelte a magányt. Elégedetten pillantott a többi fülkére, ahol kisérete és a hajó legénysége még az asszimilálódással küszködött. A szemüket sem voltak képesek felnyitni, csak zihálva, rémülten lélegeztek. A sztázisfülkében nyugvók számára megtorpant az idõ, s az emberi szervezetnek nem volt könnyû tudomásul venni, mikor újból mozgásba lendült.

Ezt lehetetlen megszokni!, állapította meg az elnök-igazgató újfent. Ha csak tehette, kerülte az ûrutazást. Ez a mai út azonban elkerülhetetlen volt, ismerte el önmaga elõtt. Kedvelte a vitát, s mivel ezidáig nem talált magához fogható partnert, általában mindkét felet maga alakította. A calmori bányák, de mindenek elõtt a Császár pusztulása megér ennyit! A Császár minden évben egyszer ellátogat a Calmorra, a híres verseny napján. Persze meglehet, hogy a háborús helyzetre való tekintettel az idén inkább távol marad. Hitetlenkedve ingatta a fejét. De nem, nem engedheti meg magának! Jelenleg nagyobb szüksége van a Calmoron bányászott ércekre, mint valaha. Nem maradhat el a szokott császári gesztus, mert a bányászok fellázadnának, s ez méginkább eltávolítaná a Calmor tulajdonosait a Császári Klántól. Hogy is szól a mondás: “kenyeret és cirkuszt?” Nem tudta pontosan mikorról származik, de abban biztos volt, hogy történelem elõtti idõkbõl. Nos, a Császár, akár akarja, akár nem, része lett a cirkusznak. Kénytelen lesz besétálni a csapdába!

A cirkáló kapitánya közeledett. Falfehér arccal torpant meg feljebbvalója elõtt. Bámennyire igyekezett is, szemmel láthatóan imbolygott. Méregzöld egyenruhája pocsékul állt rajta; észre sem vette, hogy gallérjának egyik oldala begyûrõdött a nyakkivágás alá.

Hah, a haditengerész!, kiáltott fel gondolatban a norquen nagyúr. Hangosan csak így szólt:

– Kapitány, szedje rendbe a legénységét, mihamarabb helyzetjelentést kérek! Tudni akarom, itt van-e már a keresett Fõnix? – ez utóbbit megint csak magának mondta.

Felemelkedett ültébõl, hogy megmozgassa tagjait. Nem árt az ilyesmi a sztázis után. Teljes mértékben ura volt már a testének. Nem szédült, olyan egyenesen állt, akár a szálfa. Aszketikus alkat volt: nem túl magas, vékony, inas. Ha megfeszítette izmait, drótfonatokhoz hasonló kötegek duzzadtak a bõre alatt. Arca egy alultáplált öregemberére emlékeztetett, élénken csillogó szemei ellenben egy ravasz kiskölyökére. Haja – mint ahogy szemöldöke is – soha nem volt; Minter Norquen nem bánta, legalább nem kellett bajlódnia vele.

Két dron testõre nyomban csatlakozott hozzá – õk is kiheverték már a sztázis okozta sokkot. A fekete bõrû, feketébe öltözött alakok ettõl fogva árnyékként követték minden lépését.

Közben a hadihajó irányítószemélyzete elfoglalta kijelölt helyét. A parncsnokok a vezérlõállásokban, a technikusok a konzolok mellett. A kapitány átvette az irányítást az autómatikától.

– Helyzetjelentést minden állomástól! – adta ki a parancsot.

A tisztek a szabályzat elõírta sorrendben válaszoltak.

– A generátorok és a hajtómûvek sértetlenek, uram. Az energiaellátás a hajó teljes fedélzetén zavartalan.

– A támadó és védelmi fegyverrendszerek üzemképesek. A pajzs jelenleg inaktív.

– A hajó pontosan a meghatározott koordinátákon tartózkodik. A lokátorok nem jeleznek sem jármûvet, sem objektumot a környezetünkben.

A Norquen Klán vezetõje hitetlül ingatta a fejét. A koordináták stimmelnek, és az idõpont is egyezik. Néhány percet késtek csak. Tekintetét a mennyezetre emelte – mindig így tett, ha valami igazán foglalkoztatta. Rossz beidegzõdés.

– A megbeszélés szerint a Fõnixnek itt kellene várakoznia – nyilatkozott végül.

A kapitány felemelkedett székébõl, úgy vélte helyesebb, ha állva beszél a nagyúrral. Különösen most, hogy kényes mondandója volt. Röviden köszörülte a torkát, csak aztán vágott bele.

– Nos, uram, mint tudja, már induláskor kifejeztem aggályaimat az ügyet illetõen. Két fecske-osztályú lopakodónk is van a fedélzeten, kiváló pilótákkal. Minden komplikáció nélkül, titokban a bolygó felszinére szállítanák önt. Ön ragaszkodott hozzá, hogy ezt a kasztonkívülit béreljük fel. Most tessék!

Az elnök-igazgató sokáig úgy tett, mintha tudomást sem venne az elhangzottakról. Tekintét nem vette le a mennyezet kiszemelt pontjáról, s karjait is összefonta a mellén. Mályvaszín ujjasa megfeszült a hátán. Néhány hosszú másodperc múlva, mikor a kapitány már visszaülni készült, mégis megszólalt.

– A bolygón minden bizonnyal nyüzsögnek a Császár kémei és biztonsági emberei. Titokban nem lehet leszállni. Ez a “kasztonkívüli” a versenyre érkezik, ami remek álcát bizosít nekünk.

Hogy is hívják a pasast? Becsületes neve nincs, csak úgy emlegeti: a Báró, emlékeztette önmagát. Használható fickónak tûnt! Nagyon is használhatónak. Nem valószínû, hogy lekésné a találkozót.

– Itt lesz! Végezzék el a környezõ ûr részletes letapogatását: tömegméréseket és a többi!

Lehet, hogy leplezõ-ernyõt használ.

A navigátor fürgén munkához látott, de magában hümmögött. Nem hitte, hogy lenne itt bármi is, különösen nem egy Naval-Fõnix. Az efféle luxusjachtokba nem szokás leplezõberendezést építeni; vagy ha mégis, hát nem olyat, ami megtéveszthetné egy cirkáló érzékelõit. Maga lepõdött meg a leginkább, mikor monitorpultján mégis felvillant a jelzés. Növelte a lokációs pontosságot és vizuális nagyítást kért. A képet a panorámamonitorra kapcsolta.

Minden tekintet arra fordult.

Az óriási képernyõn csillagok elszórt fénypontjai látsztottak. Némelyikük mintha halványabb lett volna; a sötétebb terület egy másik ûrhajó körvonalait rajzolta ki.

– Ott a Fõnix! – ingatta a fejét hitetlenkedve a navigátor.

– Fõnix! – szólította meg az idegen hajót a kapitány a hivatalos hírközlõ csatornán. – Parancsolom, hogy eressze le leplezõernyõjét!

A sötét folt még inkább elsötétült, mígnem területén kihúnytak a csillagok. Hirtelen elõtûnt a másik jármû. Jóval apróbb volt a norquen cirkálónál, felülete a központi csillag távoli fényében bronzossan csillant. Gyönyörû hajó volt – mint minden Naval-Fõnix. Formája egy kiterjesztett szárnyú madárra emlékeztetett, pilótafülkéjének domború ablaktáblái szemekhez voltak hasonlatosak. Hátát és szárnyait tollakat formázó domborulatok díszítették barokk eleganciával.

Egy technikus sóváran sóhajtott.

– Egy vagyont érhet, pedig régi modell!

Nem figyelt rá senki. A kapitány újabb utasítást adott.

– Fõnix, dokkoljon a bal-négyes zsiliphez! Kivilágíttattam. – várakozólag pillantott a norquen nagyúrra. – Vendégül kívánja látni a pilótát a fedélzeten, uram, vagy átszáll a Fõnixre?

A Kibertech elnök-igazgatója nem késett a válasszal.

– Haladéktalanul átszállok. Egy ellenséges bolygórendszerben minden percünk drága!

Intett dron testõreinek, hogy maradjanak, jómaga pedig elhagyta a parancsnoki hidat. Ezúttal nem norquen egyenruháját viselte, hanem elõkelõ, drága anyagból szabott mályvaszín pantalót, s hozzá illõ felöltõt. Úgy festett, mint bármelyik tehetõs polgár a Galaxis valamelyik bolygójáról. Amiben különbözött, azt öltözete nem árulta el, de még arcvonásai sem. Azt legfeljebb a gondolataiból lehetett volna kiolvasni. Arra készült, hogy csapdába csalja és meggyilkoltassa a Császárt és kiséretét.

Ezek korántsem mindennapi célkitûzések!

3.

A Ramraquor Császár magas, szikár férfi volt, alakjából sugárzott a méltóság. Arca kortalannak tetszett, holott régen túljutott már élete delelõjén. Vonásain, tartásán nyoma sem látszott a tengernyi gondnak, mely a lelkét mardosta. Külsõre éppolyan volt, akár az apja, az Öreg Császár. Kézzel hímzett gon-selyem palástot viselt a vállán, rangja és hatalma jelképeként. S bár a palást ugyan az volt, amit apja is magára terített egykor, a Birodalom már nem.

Maia mély meghajlással köszöntötte – inkább ösztönösen, mint tudatosan. Az imént lejátszódott események, majd a Császár feltûnte, alaposan összezavarták. Idõnek kellett eltelnie, hogy felismerje az összefüggést: mindez ravaszul kiagyalt vizsga volt!

Õt vizsgáztatták!

Csak remélni merte, hogy helyesen cselekedett. Nem mindig az a helyes út, ami annak mutatkozik!

A Császárt tanácsadók, testõrök, flottatisztek kisérték. A katonák a ramraquorok szürke uniformisát, a civilek a legújabb divatnak megfelelõen sötét vagy pasztellszín ruházatot viseltek. Maia remélte, hogy nem mind voltak szemtanúi elkeseredett küzdelmének. Elárultva érezte volna magát!

A kiséret soraiban felfedezte az apját is: a melegbarna szemek bíztatóan mosolyogtak rá, s ebbõl erõt meríthetett.

– Felség! – köszöntötte a Császárt és felegyenesedett. Apja révén nap mint nap találkozott az uralkodóval, nem jött zavarba, akár holmi szolgálólány, vagy valami peremvidéki cégtulajdonos leánykája. Tekintetét merészen a Császár szemére emelte – magasra, hiszen az uralkodó jó fejjel volt magasabb nála. Kezét csípõre tette, fejét oldaltbillentette – néhányan a kiséretben szemtelennek itélték tartását.

– Jól szórakozott Császári Felséged? – tudakolta.

A Galaxis ura elmosolyodott. Persze csak szemével, arcának szigorú vonásai cseppet sem enyhültek. Aki azonban ismerte, tudta, mit jelent a szempár szokatlan csillogása.

Marqus császár máris elfordult a lánytól és testõrkapitányára szegezte tekintetét.

– A bemutató szemléletes volt, Ilator – erõs, zengõ hangja volt. – Elfogadom az ajánlatod. Rövidesen összeül a haditanács, siess utánunk és hozd magaddal a lányod is!

Népes kiséretével együtt távozott.

A gyakorlóteremben magára maradt apa és lánya – a két eszméletlen testõrt is kihurcolták már. Ilator Dai elismerõen bólintott lánya felé. Szálfa termetû, szélesvállú férfi volt, egyenruhája alatt kivételes izmok duzzadtak. A Császár oldalán töltött évek a ráncok mellett egyre több heget is szültek az arcára.

– Öltözz át, velem jössz a haditanácsba! – hangja szokatlanul keménynek tûnt, mintha kiveszett volna belõle a máskor minden szót átható szeretet.

Helytelenül cselekedtem volna?, bizonytalanodott el Maia Dai. Hiszen nem volt más lehetõségem!

– Helytelenül cselekedtem, apám? – tette fel a kérdést hangosan is.

Az idõs harcos megütközve pillantott rá. Vonásai hirtelen felengedtek, arcán mosoly terült szét. Önfeledten felnevetett, sietett megnyugtatni a lányát.

– Helyesen cselekedtél Maia. Marqus meg volt elégedve. Felajánlottam neki, hogy nevezzen ki téged fia testõrkapitányának, ám mielõtt döntött volna, kiváncsi volt a tudományodra.

A lány szemei elkerekedtek.

– Ezért hívtok a haditanácsba! – ismerte fel. Sokfelé követhette eddig is az apját, a haditanácsba azonban be sem tehette a lábát soha. Mint apám lánya most sem léphetek be, gondolta, csak mint a fiú testõrkapitánya. Már csak egy dolgot nem értett.

– Hiszen a Császár fia tíz esztendeje elhagyta az udvart. Senki nem tudja hol rejtette el az apja a Klánok elõl, õ maga is csak évente látogatja, a legnagyobb titokban! Mi szüksége a kölyöknek éppen rám?

– A haditanácsban megkapod a választ – zárta le a beszélgetést Ilator Dai. Újból szigorúvá vált a hangja – Kövess!

Maia Dai pedig követte, hogy életében elõször részt vegyen a császári haditanácson.

4.

A Duen a lakott bolygók talán legszebbike volt; amit nem különleges természeti adottságainak köszönhetett, hiszen felszínét – akárcsak a többi planétáét – tengerek és szárazföldek, hegyek, síkságok és sivatagok borították. Titka abban rejlett, hogy megmaradt érintetlennek. Erdõit nem irtották ki telepesek, légkörét, óceánjait nem szennyezték ipartelepek.

Mindez azonban nem gondoskodó szándék eredménye volt, pusztán a szerencséjé. A Duent az Öreg Császár életének utolsó éveiben fedezték fel a Flotta kutatóhajói. Eddigre az uralkodó már égetõ szükségét érezte, hogy otthont keressen a Császári Egyháznak, az Ecclesiának. Mivel a titokzatos szervezet mûködésének alapvetõ feltétele volt az elszigeteltség, az építkezések végeztével a császári fejvadászok válogatás nélkül meggyilkoltak mindenkit, aki tisztában volt a bolygó galaktikus koordinátáival. Ehhez mérhetõ kivételes szerencse kevés világnak jut osztályrészéül!

Azon a kontinensen, ahol az Ecclesia sziklatemploma emelkedett, tavasz volt éppen. Reggel. A levegõben virágok illata érzett és a vágott fû nehéz, fûszeres szaga. Madarak csicsergése törte meg a csendet, a templom kõteraszára felhallatszott a virágok körül kerengõ rovarok döngése. Körben a láthatáron hatalmas hegyek csipkés ormai emelkedtek, a templom melletti tóban az eget foltozó habfehér bárányfelhõk tükrözõdtek.

Corseus a korlátra támaszkodva nézte a tájat. Tizenöt életévébõl tizet itt, a tó a partján töltött, az ódonnak tûnõ falak között, melyek valójában néhány esztendõvel voltak csak idõsebbek nála. Odalent szerzetesek vágták a füvet, az õ feladatuk volt kiszolgálni a tudós-papokat, ellátni a templom körüli munkákat. Õk nem részesültek a Szent Tudásból, mint a Corseushoz hasonló novíciusok.

Megérezte tanítója közelségét. Minden elme sugároz ki hullámokat, s mindegyik másmilyeneket. A tapasztalt ember éppúgy képes különbséget tenni közöttük, akár kutya a szagok között; meg tudja határozni, kihez tartoznak.

– Jó reggelt, mester – köszönt hangosan, hogy a távolabb rejtõzõ tudós-pap is meghallja.

Az idõs férfi kilépett az oszlop mögül, ahol mindeddig megbújt. Az Ecclesia fehér köntösét viselte, elõl gondossan összefogta, hogy kirekessze a hûvös, reggeli levegõt.

– Élesek az érzékeid, fiam – állapította meg, s szavában büszkeség csendült. A rendtárs, a tanító büszkesége. – Kivételesen élesek.

Szünetet tartott, gyönyörködött a kõkorláton sétáló apró madárban. Az ökölnyi, színes tollú jószág egyenesen feléjük tartott, nem félt az emberek közelségétõl. Nem is volt miért félnie, az itt élõk soha nem bántották az õshonos teremtményeket.

A tudós-pap elszakította róla a tekintetét és ismét tanítványának szentelte figyelmét. Szemében öröm szikrája csillant.

– Holnapután pappá avatunk, fiam. Az Isteni Császár halálának huszadik évfordulóján. Legalább öröm vegyül majd végtelen gyászunkba.

A szivárványos tollú madár még közelebb óvakodott, alig karnyújtásnyira járt csak Corseustól. Fejét félrebillentve figyelte a két férfit, mintha értené szavukat.

– Kezd meg a koplalást – folytatta az idõsebb –, hogy idejében kitisztuljanak szervezetedbõl az oda nem illõ anyagok! Fel kell majd ébresztened a lelkedben pihenõ Isteni Császárt, hogy megfelelj a fõpapok kérdéseire. Jelentettem nekik, hogy képes vagy a “tudatmegosztásra”, de a dolgok rendje az, hogy maguk gyõzõdjenek meg errõl.

Az éles szemmel megáldott tudós-pap figyelmét nem kerülte el a fiú hirtelen riadalma.

Igyekezett kipuhatolni az okot.

– Attól félsz talán, hogy kudarcot vallasz a fõpapok elõtt?

Corseus hevesen rázta a fejét.

Hogyan is félnék a kudarctól, hiszen számtalanszor sikerrel jártam már, gondolta.

– Nem félek a kudarctól – szögezte le hangosan is. – Attól félek, amit felidézek önmagamban.

Mestere megütközve meredt rá, de aztán úrrá lett vonásain. Ábrázatára kiült a közömbös jóság. Tûnõdõn végigsimított kopasz fejebúbján.

– Az Isteni Császártól?

Corseus rábólintott, de még hozzátette.

– Ha egyáltalán az Isteni Császár az, s nem valami jól-rosszul elõállított epigon.

– Epigon! – csattant fel haragosan a tudós-pap, s tõle merõben szokatlan indulattal a korlátra csapott; a madárka riadtan rebbent hátrébb. – Te rendünk létének értelmét kérdõjelezed meg! Szentségtörõ szavak ezek egy felavatásra váró novicius szájából!

A tanítvány szégyenkezve hajtotta le fejét, tekintetével szandálja orrát vizsgálta. Mikor tisztázzam ezeket a nyugtalanító kérdéseket, ha nem most, amikor még bûntetlenül megtehetem?, gondolta. Felavatott papként már valóban eretnekség lenne ilyesmin töprengenem!

Úgy tûnt tanítója is hasonló eredményre jutott, mert megenyhült a tekintete. Kezét bíztatólag a fiú vállára helyezte.

Mi hát rendünk létének értelme?, kérdezte magától Corseus. Számtalanszor hallotta már a választ, mégis hallani vágyott még egyszer. Most és itt, a tanítója szájából. Nem az üres szavakra volt kíváncsi, hanem a mögöttük megbúvó gondolatokra.

Tartott tõle, hogy azokat most sem fogja megkapni.

– Mi rendünk értelme valójában? – tette fel a kérdést hangosan is.

A idõs férfi nem számított erre. Hümmögve vakarta a tarkóját, aztán nagysokára belevágott.

– Rendünk az Isteni Császártól származó Szent Tudást õrzi, s lehetõségeihez mérten kibõvíteni igyekszik. Az Õ ideje alatt az emberiség kiemelkedett a tudatlanság mocsarából, s megismerte saját elméjének korlátlan lehetõségeit. Felfedezte azt, hogy az elme képes uralkodni a test, de akár mások teste és a világegyetem törvényei felett is. Ezt a felfokozott mentális képességet nevezzük Szent Tudásnak.

Félbehagyta, látva, hogy Corseus elégedetlenül csóválja a fejét.

– Ugyan ezt mondták el nekem az elsõ nap, hogy a Duenre jöttem – emlékeztette tanítóját a fiú. – De ez nem rendünk létének értelme, pusztán a tevékenységünk! Az értelem valami más, valami egészen különbözõ!

A tudós-pap gyanakvón vonta össze a szemöldökét, s ezúttal elhessentette a színestollú madárkát, mikor az a vállára próbált telepedni. Karját összefonta a mellén.

– Beszélj! – utasítota ridegen a tanítványát.

Az ifjú novícius összerezzent. Érzékelte, hogy olyan területre tévedt, ahová nem lett volna szabad betennie a lábát; még nem! Nem volt azonban visszaút, ha már belekezdett, folytatnia kellett.

– A titok nyitja a “tudatmegosztás” körül keresendõ – kezdte határozatlanul. – Számtalan megerõltetõ mentális gyakorlatot végzünk, az Isteni Császár számtalan tanítását igyekszünk belevésni egészen mélyen a tudatalattinkba. Évek múltán lassan öntudatra ébred az elménkben valami, ami már nem mi vagyunk; egy második tudat, amely már az Isteni Császár szellemiségével rendelkezik, s amely, mint holmi parazita, befészkeli magát a személyiségünkbe. Csakhogy a tudathasadás elmebetegség! Egykor gyógyítani igyekeztek, nem elõidézni! Miért kell alávetnünk magunkat mindennek, amikor semmi köze a Szent Tudás megõrzéséhez?!

Az utolsó szavakat már határozottan ejtette ki. Hangjában elkeseredettség és csalódottság érzõdött.

Mestere szomorúan nézte.

Milyen okos!, gondolta lenyûgözve. Képes volt függetleníteni magát a tanítók szavaitól, az Ecclesia gyakorolta befolyásolástól, s kialakította saját véleményét. Saját véleményét, amely nem is jár messze az igazságtól. Milyen kár érte! Mert nem voltak kétségei affelõl, hogy a Császári Egyház legfelsõ, titkos szervezete, a Papi Szék halálra itéli majd eretnek véleményéért.

Megcsóválta a fejét.

– Neked magadnak kell megtalálnod a választ a kérdésedre. Az idõ adja majd meg, az évek, amiket az Ecclesia szolgálatában töltesz.

Hangosan nem szólt többet, s gondolatban is csak annyit tett hozzá: remélem mégis megadatnak azok az évek!

Ismét a madárra pillantott, amely most Corseus mellett toporgott a korláton. Fekete gombszemeivel visszabámult rá, tollain számtalan színben csillogtak a napsugarak. Az idõs férfi úgy találta jónak, ha néhány semleges szóval eltereli tanítványa figyelmét az elhangzottakról.

– Különös madár! – mondta. – Azelõtt soha nem láttam itt ilyet, egy hónapja tûntek fel. Nyilván valami ismeretlen faj.

Búcsúzólag biccentett és magára hagyta a fiút. Nem tehetett egyebet, sürgõsen jelentenie kellett a történteket. Erre ösztönözte hívatástudata, s a hûség, amit az Ecclesia iránt érzett.

A színes tollú madárka is felröppent. Plasztik tollai alatt szilikon izmok dolgoztak, a gyomrába telepített audiovizuális felvevõberendezés minden elhangzott szót, minden mozdulatot rögzített. A Kibertech apró gépcsodája visszaindult az erdõ mélyén rejtõzõ kémûrhajóhoz, melynek fedélzetén számtalan úszó, mászó, repülõ társa, s egy norquen ügynök várta.

Corseus pedig egyedül maradt, hacsak nem tekintjük társnak a tudatában éledezõ második ént, az Isteni Császár újabb, különös újjászületését.

5.

A Naval-Fõnix maximális sebességgel haladt a Calmor felé. Több ramraquor õrnaszád mellett elhaladt már, de azok – álcázóernyõjének hála – nem vették észre. Pilótája rendelkezett a szükséges engedélyekkel, de a dokkolást és a katonák kutlászkodását nem vette volna jó néven. Különösen nem, mivel magát Minter Norquent, a Császár legádázabb ellenségét igyekezett hajója fedélzetén a bolygóra csempészni.

Hah, Császár!, gondolta magában, s még a lesajnáló mosoly is kiült az arcára. Az igazi Császár halálával a Birodalom összeomlott, Marqus már nem császár, csak trónkövetelõ. Nincs meg a kellõ akarata ahhoz, hogy összetartsa a Birodalmat, hogy dacoljon a Dinasztiák fenyegetéseivel, hogy felülemelkedjen kicsinyes viszályaikon.

Nos igen, a Báró tisztelte az igazi Császárt, az egyetlen – és félõ utolsó – uralkodót, aki galaktikus birodalmat volt képes összekovácsolni. Mint ahogy megvetette az utódot a gyengeségéért. Ez, és egyedül ez állította a Norquenek oldalára, meg az, hogy Minter Norquenben látta a szikrát, ami a jelenlegi császárból hiányzott.

A Báró ismerte az Öreg Császárt, sok éven keresztül szolgált alatta, egészen addig, ameddig szolgálataira szükség volt. Azóta zsoldosként élte életét, bár csak a legtehetõsebbek engedhették meg maguknak, hogy fizessék a zsoldját.

De a Báró megérte, átkozottul megérte!

A norquen nagyúr a pilóteszék mögötti utasülések egyikébe telepedett, onnan figyelte a Bárót. Alacsony, köpcös, kopaszodó férfit látott; nem tûnt veszedelmesnek – amíg háttal ült! Mert ha megfordult, láthatóvá lett a szája szegletében bújkáló kegyetlen, rideg mosoly. Az a mosoly mindennél többet elárult gazdája jellemérõl. Olyan vonásokat, melyek a hétköznapi emberben félelmet ébresztettek volna.

Persze a Kibertech elnök-igazgatója nem számított a köznapi emberek közé. Kereste a Báró ragadozó tekintetét, merészen, dacosan nézett a vonalszerûen keskeny szemekbe. A Báró hozzászokott már, hogy utasai kerülik a tekintetét, s nyomban elkapják a magukét, ha azok véletlen mégis összeakadnának. Nagyra értékelte a Norquen nagyúr viselkedését. Sejtette, hogy nem a bizonyítás vágya sarkallja, nem is példátlan akaraterejét igyekszik fitogtatni. De hogy mi vezérli, arra nem talált választ. Biztosra vette, hogy idõvel megtudja!

Székével együtt megpördült, szembe került az elnök-igazgatóval.

– Landolás után meddig szándékszik a fedélzeten maradni? – tudakolta. Különös, rezgõ hangja volt, afféle, melynek hallatán felborzolódik az ember hátán a szõr.

A nagyúr ezúttal is állta fagyos tekintetét. Hátradõlt ültében és egyenesen belenézett a borús ég szinét idézõ szempárba.

– Landolás után elhagyom a hajót – közölte tagoltan. – Néhány óra múltán azonban visszatérek, s egészen a verseny végéig a fedélzeten maradok.

Várakozólag nézte a Bárót: annak arcán határozottabbá lett a rideg mosoly.

– Errõl nem esett szó az alkuban – mutatott rá.

A nagyúr hanyagul vállat vont.

– Most esik. Netán kifogása van ellene?

– Nincs – vágta rá a pilóta. – De sokba fog kerülni magának.

A másik kurtán felkacagott.

– Mint tudja, van elég pénzem!

– Helyes – bólintott rá a Báró. – Maradhat, ameddig akar. Valami azt súgja, hogy a segítségemmel kívánja elhagyni is a Calmort! Igaz?

A Norquen azon merengett, vajon mennyit árulhat el terveibõl a különös férfinak. De az megkönnyítette a dolgát.

– Azt szeretném tudni, hogy a Császár meggyilkolásában is számít-e a közremûködésemre? Ez alaposan emelné az árat!

A Kibertech elnök-igazgatója vadul csillanó szemekkel meredt a pilótára. Elöntötte a harag, egy pillanatig azt mérlegelte, miként olthatná ki a másik életét. Aztán rádöbbent, hogy sehogy! Kettesben voltak a Fõnix fedélzetén, s a Báró minden bizonnyal járatosabb a kézifegyverek használatában, mint õ. Sietõsen megnyugtatta magát, s lopva ellenõrizte mentális blokkolóját. Elképzelhetõ, hogy a fickó áthatolt a szerkezet gerjesztette védõmezõn és olvasott a gondolataimban?, kérdezte magától tanácstalanul.

De nem, ez merõben valószínütlennek tûnt, hiszen az apró berendezés tökéletesen mûködött, s nincs ember, aki képes lenne szellemi erejével átlátni a védõmezõn!

Vagy mégis?!

– Zsarolni akar? – kérdezte élesen a pilótától.

Annak arcán különös fintor futott át, a Norquen Klán feje nem tudta eldönteni, vajon elégedettségbõl vagy meglepetésbõl fakad.

– Nem kívánom zsarolni – hangzott a felelet.

– És honnan tudja mindezt?

– Pusztán logika. Színtiszta logika. – Ismét az a különös fintor. – A calmori-futamra minden évben ellátogat a Császár. Az elõzõ is, a mostani is. Amióta bujkálni kényszerül a Dinasztiák elõl, nem lehet biztosan megtalálni sehol. A calmori-futam ezen kevés helyek egyike. Ha a Norquen Dinasztia elsõ embere ugyan ekkor látogat ide, nyilván a Császár ellen forral valamit. Amúgy a Calmor meglehetõsen jelentéktelen hely!

A norquen nagyúr érezte, száraz a szája, akár a Calmor sivatagai. Arcvonásain azonban uralkodott, nem engedte, hogy a döbbenetnek akár csak az árnyéka is megmutatkozzon rajtuk.

– Tovább! – reccsent a pilótára.

Az egy pillanatra sem vette le tekintetét a nagyúr szemérõl.

– Az az néhány óra, ameddig elhagyja a hajómat, csak arra elegendõ, hogy tárgyaljon a Calmor tulajdonosaival. Nyilván zsarolással, fenyegetéssel és megvesztegetéssel sikerült rávennie õket az együttmûködésre. A Császri Klán jelenleg léket kapott ûrhajó, mindenki igyekszik idejében elhagyni! A calmoriaknak sincs okuk a további hûségre, az üzleti érdek és a hûség összeegyeztethetetlen fogalmak. Ezért nem lett belõlem soha üzletember!

– És még? – bíztatta az elnök-igazgató.

A Báró megvonta a vállát.

– Sok már nincs hátra a történetbõl. Maga végig szándékszik jönni velem a versenypályán. Erre egyetlen oka lehet: így akar felkerülni a császári hadihajó fedélzetére. A Császár minden alkalommal fogadja a verseny gyõztesét, maga arra utazik, hogy az idén én leszek az.

Minter Norquen már nem dühöngött, sõt, élvezte a másik eszmefuttatását. Rendkívül éles elmére vallot.

– Magánál csak egyetlen esélyesebb induló akad, de õt nem lehetett rávenni az együttmûködésre – szúrta közbe.

A Báró bólintott.

– Fieres. Õ nyerte a tavalyi versenyt, meg az azelõttit is. És az is igaz, hogy õt semmire nem lehet rábeszélni, ami több egyszerû navigációs feladatnál.

– Az a Fieres nem több, mint ostoba pilóta – értett egyet a nagyúr. – Nem lát messzebb a saját orránál. Gondoskodni fogok róla, hogy az idén alulmaradjon!

A másik szélesen elmosolyodott – mosolyogni már többen látták, nevetni még senki.

– Nem lesz könnyû dolga! Fieres úgy vigyáz a hajójára, akár egy rinegi sárkánygyík a tojásaira. Még a versenybíróság embereit is árgus szemekkel lesi, mikor a fedélzetre lépnek. Néhány éve üldözési mániája van, bár tegyük hozzá, manapság az ilyesmi nem is olyan káros az egészségre!

A norquen csak legyintett.

– Az én tervem jobb. Bízza csak rám, Báró!

A titokzatos férfi sokáig hallgatott. Nem mozdult, egy arcvonása sem rezdült, csak keskeny szemei pislogtak olykor. Olyan volt most, akár a pihenõ kigyó.

– Áll az alkú – közölte nagysokára. – És tudja miért?

A nagyúr a fejét rázta.

– Mert tisztelem az olyan embereket, akik mernek! Akik nem féltik a hitvány kis életüket. Akik maguk cselekszenek, nagy terveik vannak, s azok végrehajtását nem bízzák a szolgáikra. Akik olyanok, mint maga!

Elgondolkodott, aztán folytatta.

– Maga sokban emlékeztet az Öreg Császárra!

Azzal visszafordult a pilótafülke ablaka felé, hogy megkezdje az ereszkedést a bolygó légkörébe. Közben arra gondolt: A Calmor nevét megõrzi majd a történelem.

6.

Hadihajó. Keskeny folyosók kusza labirintusa. Maia és apja legtöbbször csak egymás mögött fértek el. A csukló vastagságú acélötvözet lemezekbõl való falakat kopott, szürke festék fedi. Felettük rácsos álmennyezet takarja a kígyózó csöveket és kábeleket; a padlót vörösre mázolták, hogy ne látssék rajta a kiömlõ vér. A szelvények találkozásánál vastag ajtókba ütköztek, aki nem figyel a lába elé, könnyen orra bukhat a magas küszöbökben. Az alacsony ajtónyílásokon Ilator csak leszegett fejjel fért át.

Olykor raktárak, ágyúállások, mûszerszobák ajtajai mellett haladtak el. Ha valakivel szembe találkoztak, az a falhoz símulva adott utat nekik.

Fény volt elegendõ, különösen békeidõben, s amikor megteltek az energiatárolók. A hírközlõ központ idõnként üzeneteket mondott be a legénység egyes tagjainak. Egy efféle csatahajón száz ember is szolgált, beleértve a tiszteket, matrózokat, a mûszaki és szociális személyzetet.

Újabb ajtóhoz érkeztek, két császári testõr állt õrséget elõtte. Oldalt léptek, hogy utat nyissanak Ilatornak az ajtó konzolja felé. A testõrparancsnok gyorsan végzet, s helyet adott a lányának is. Az elektronika mindkettõjüket azonosította, s megnyitotta elõttük az ajtót.

A császári rezidencia berendezése gyökeres ellentéte volt a hajó más részein tapasztaltnak. Tágas elõszobában találták magukat: a fehérmárvánnyal burkolt falakon színarany falikarok tartották a világítótesteket. A padlót vastag, bíbor szõnyeg fedte.

A bíbor a hatalom színe, gondolta Maia. Ezt a helyiséget még az Isteni Császár idején rendezték be!

A fal mellett, rövid, neobarokk oszlopon holoképernyõ villogott. A pszeudo-intelligens fegyverdetektor üzeneteit közvetítette. Részletes felsorolást olvashattak arról, mely tárgyaiktól kell megválniuk, ha tovább kívánnak haladni. A császári rezidenciába nem vihettek magukkal fegyvert. Sem õk, sem más.

Maiánál a szerkezet semmit nem talált. Ha lett volna fegyvere, az a fránya vizsga is hamarabb véget ér odalent, a gyakorlóteremben. Ámbár meglehet, akkor itt sem lenne!

Elnézte, amint apja kiforgatja a zsebeit. Már tucatnyi holmi hevert a tárolórekeszben.

– Apukám kétlábon járó arzenál – jegyezte meg irónikusan. – Ennyit a békés családi légkörrõl!

A heccelõdéssel persze egyre fokozódó izgalmáról igyekezett elterelni a figyelmet. Kár lenne tagadni: izgult. Hogy is ne izgult volna, amikor élete egyik legfontosabb eseménye elõtt állt. Furdallta oldalát a kiváncsiság, vajon milyen szerep jut benne neki.

Mikor Ilator Dai is végzett, a rekesz visszahúzódott a falba, s feltárult a tovább vezetõ ajtó. Széles folyosón haladtak tovább, a kétoldalt függõ holoképeken az egykori Birodalom legtávolabbi bolygóinak festõi tájképei látszottak. Ha az ember megtorpant elõttük, úgy érezhette, ablakon tekint ki. Az ilyen technikával készített képek többet értek, mint a súlyuk grissben.

Utolsóként érkeztek a tanácsterembe – kivéve természetesen a Császárt. Õ csak akkor lépett be, ha már mindenki elfoglalta kijelölt helyét az asztal körül.

A teremben félhomály uralkodott – az éles fény zavarta volna azok gondolkodására, akik intuíciós képességgel is rendelkeztek. A hatalmas, fából készült kerek asztal szinte betöltötte a helyiséget. A szolgák csak annyi széket hordtak köré, ahányan a tanácskozásra hívatalosak voltak. Ezúttal hetet.

Maia és apja egymás mellett kaptak helyet. Ilator közvetlenül a Császár trónt jelképezõ székének jobb oldalán. A lány megállapította, hogy az asztal körül, szükség esetén, akár háromszor ennyi résztvevõ is elfért volna. Ki tudja, talán volt már rá példa – a Birodalom fénykorában.

Mielõtt a Császár megérkezett, még jutott ideje, futólag szemmügyre venni a többieket.

Mindenkit ismert: két belsõ tanácsos, a Császár intuitora és a flotta zászloshajójának kapitánya. Mindannyian egyenruhát viseltek, s ez mindennél beszédesebben árulkodott a háborús helyzetrõl.

Marqus császár beléptekor felugrottak, s fõhajtással köszöntötték õt. Nem is ereszkedtek vissza székeikbe, míg el nem foglalta helyét. Maia pont úgy cselekedett, akár a többiek – hogy elõször van itt, még nem jelentette azt, hogy járatlan az etikettben.

A tanácsot az uralkodó nyitotta meg – az õ jogköre volt, akárcsak a berekesztése.

– Jelen haditanács elsõ témája calmori utazásunk – kezdte minden kertelés nélkül. A mellébeszélés a vénasszonyoknak való! – Mindannyian tudjuk, hogy terrai idõszámítás szerint öt nap múlva kerül megrendezésre az évenkénti pilótaverseny a Calmor aszteroida-bányájában. Mivel a rendezvényt a Császári Protokoll Iroda egykor rendszeres programként listára vette, apám, és késõbb én is, minden évben személyesen látogattunk el átadni a díjat a gyõztesnek. Ennek idén is meg kell történnie!

– Tiltakozom! – kiáltott fel Ilator.

Minden tekintet felé fordult, kíváncsian várták a magyarázatot. A testõrparancsnok nem váratta õket sokáig.

– A kialakult helyzetben életveszélyes odamenned, uram. Egy esztendeje bújkálunk, ûrhajón élünk, s csak lakatlan bolygókra szállunk le olykor. Mindezt azért, hogy a Dinasztiák sose tudják pontosan, hol vagyunk. Ha ostobán odaállítunk a Calmorra, biztosan csapdába sétálunk! Mindenki tudja, hogy a Császár minden évben ellátogat a versenyre. Nem lennék meglepve, ha hónapok óta azt terveznék, hogy ott lecsapnak rád, Felség!

Egy pillanatra csend támadt, mindenki leste, vajon mit felel a Császár? De csak hallgatott, így más ragadta magához a szót. Dacron, az egyik belsõtanácsos. Pontosan szemben ült a testõrkapitánnyal, elõrehajolt az asztal felett. Mozdulatával közelebb került a mennyzetrõl lelógatott világítótesthez; a felûlrõl érkezõ sápadt fény még kisértetiesebbé tette amúgy sem evilági ábrázatát. Maia gyerekkrora óta ismerte, s máig emlékezett, milyen gyakran bukkant fel rémálmaiban a halálfejszerû arc.

– Lehetetlenséget akarsz, Ilator – rázta a fejét Dacron. – Annyiszor figyelmeztettelek már, a Császári Klán fennmaradása nem egyszerû haditaktikai kérdés! Sokkal fontosabb összetevõket is figyelembe kell vennünk: politikai és gazdasági érdekeinket. Te ezekrõl rendszeresen megfeletkezel!

Maia döbbenten hallgatta. Leginkább azon lepõdött meg, hogy apja miért nem pattan fel és vágja acon a nagyképû alakot. Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni! Már éppen azon volt, hogy maga veszi kézbe az ügyet, amikor a Császár megelõzte.

– Ilator a testõrparancsnokom, az õ feladata személyes biztonságomra felügyelni – védte az idõs katonát –, nem pedig az, hogy üzleti ügyeinket intézze. Te meg errõl feledkezel meg minduntalan, Dacron tanácsos!

A halálfejû férfi közönbösen bólintott, s újból hátrahúzódott.

– Mindamellett igazad van – folytatta a Császár. – A calmori bányákban kitermelt ércekre szükségünk van. Calmor az utolsó bányatelep, ahonnan jelentõs mennyiségû feldolgozott fémet kapunk, márpedig a Naval nem lehet meg anélkül.

A mindig egykedvû Nentzini szólalt fel, a másik belsõ tanácsos. Maia a császári kiséret legudvariasabb és legápoltabb tagjának tartotta. Nem is értette, hogyan törõdhet egy férfi ennyit a külsõsejével! Hajának minden szála a helyére símult, alakját valami kellemes, kesernyés illat lengte körül. Fínom metszésû orra alatt alig mozgott az ajka, miközben beszélt.

– Ha a Navalnak egyáltalán szüksége lesz még bármiféle alapanyagra. – Lágy, erõtlen és végletekig kimunkált hangja volt. – Amióta a rinegi és a golai gyárainkat lebombázták, csak néhány földalatti üzemünk mûködik. A konkurencia lassan elhódítja a piacainkat, mert nem tudjuk teljesíteni a hirtelen megszaporodott megrendeléseket. Most, hogy kitört a Klánok háborúja, mindenki ûrhajót vásárol. Ki azért, hogy hódítson, ki azért, hogy mentse a vagyonát a hódítók elõl. Ezzel csak azt kívántam mondani, hogy ha nem találunk megoldást a termelés fokozására, rövidesen le kell állnunk. Érdemes tehát fontolóra vennünk, hogy kockáztassunk-e egy tönkremenõben lévõ iparág kedvéért!

Marqus császár hevesen titakozott.

– A Naval nem mehet tönkre semmilyen körülmények között! – szögezte le ellentmondást nem tûrõ hangon. – Családunk a Naval révén emelkedett a Dinasztiák sorába: a Naval konszern egyet jelent a Ramraquor névvel! Ha elbukik, vele bukik családunk és az egész Klán is. Én különben sem látom olyan borúsnak a helyzetet, mint Nentzini tanácsos. A mi mérnökeink a legjobbak, még mindig mi készítjük a legkülönbb ûrhajókat. Aki teheti, tõlünk vásárol. Nem jelent gondot, hogy eladjuk, amit megtermeltünk.

Elhallgatott, ám amikor látta, hogy a tanácsos még vitába szállna vele, gyorsan pontot tett az ügy végére.

– A Naval helyzetének megvitatása különben sem szerepel mai tanácskozásunk napirendjén! Ezt a kérdést elnapolom, Nentzini tanácsos. Térjünk vissza az eredeti témakörhöz! A Navalt egyenlõre úgy kezeljük, mint mûködõ vállalkozást.

A leintett belsõtanácsos elõírásosan fejet hajtott, jelezve, hogy tudomásul vette a császári döntést.

– Ebben az esetben csatlakozom Dacron tanácsos véleményéhez: a látogatást nem múlaszthatjuk el. A Calmor fõrészvényesei elvárják, hogy idén is megessék a császári vizit.

– Elvárják!? – csattant fel Ilator Dai. – Mi az, hogy elvárják? Hogy merészelnek ezek ilyen modorban nyilatkozni? Tudtommal a Calmor Részvénytársaság csak ötödrangú cég a Ramraquor Klán hierarchiájában! Ezt is csak onnan tudom, hogy ma néztem utána. Jelentéktelen társaság!

Dacron tanácsos ismét elõrehajolt a lámpa fényébe. A bõr szürkén és szárazan feszült kiálló pofacsontjára.

– A céghierarchia nem mindig fedi pontosan a helyzetet – közölte kioktató hangnemben. – A Calmor fõrészvényesei nagyon jól tudják, mennyire rájuk vagyunk utalva. Ostobák lennének, ha nem használnák ki a kínálkozó alkalmat. Számtalan követeléssel álltak elõ, melyek közül a kevésbé terheseket már teljesítettük is. A nagyobb horderejûek ügyében több-kevesebb haladékot sikerült kicsikarnunk, de a calmoriak most tudni szeretnék, mennyire vesszük komolyan õket. A császári látogatást bizonyítéknak tekintenék, s mi még tovább halaszthatnánk legkényesebb feltételeik teljesítését. Akár a végtelenségig is, ami pedig hasznos lenne szorult helyzetünkben!

Maia az apjára pillantott: a testõrkapitány elégedetlenül ingatta a fejét. A szeretett arc olyan gondterheltnek tûnt!

– Ez csapda – mondta az idõs harcos. – Biztos, hogy csapda. Érzem!

Dacron tanácsos rekedten felnevetett.

– Nahát, Ilator! Újabban felcsaptál intuitornak! Újabb és újabb képességeidet csillogtatod meg elõttünk, attól függõen, hogy mi szolgálja hasznodat a vitában.

Maia keze ökölbe szorult az asztal alatt. Már maga alá húzta a lábát, hogy felpattanjon, amikor apja keze a vállára nehezedett. Gyengéd erõszakkal visszanyomta õt a székbe.

Naga Gardon, a Császár intuitora erõtlenül köszörülte torkát – mindig így tett, ha szólni kívánt, soha nem vágott bele mások szavába.

– Beszélj, Naga! – bátorította a Császár.

Az apró, törékeny testalkatú férfi félénken elmosolyodott. Lányos vonású arcát korán jött ráncok éktelenítették. A rendszeres koplalás, a megerõltetõ meditációk legyengítették amúgy sem fényes egészségét. Az intuitorok rövid éltüek, csenevész testük nem bírja a hatalmas szellemi és lelki megterhelést, amit munkájuk megkívánt.

Különös tehetséget hordoznak magukban: megérzik a jövõt! Minden tízmilliomodik gyermek születik csak ilyennek. Ha idejében felfedezik, a tehetség, gondos neveléssel megbízható képességé finomító, ha nem, akkor kárba vész. Az ilyen gyermekbõl vagy intuitor lesz valamelyik hatalmasság oldalán, vagy vadászpilóta – mert a két távolinak tetszõ mesterség kevés híján rokon!

Maia kedvelte Naga Gardont. A labilis idegzetû férfi számára az õszinteség példája volt.

Az intuitorok nem szoktak hazudni – senki nem tudja miért?

– Ilatornak igaza van – sóhajtotta Naga. – Én is veszélyt érzek, ha a Calmorra gondolok. – Megborzongott, arcát két tenyerébe temette. Rémülten suttogta: – Ne menjünk oda!

– A veszély nem annyira komoly, mint elsõ hallásra hinnénk – vélte a Császár. – Ügynökeink alaposan átvizsgálhatják a bolygót, mielõtt odautaznának. Ha bármi gyanúsra bukkannak, egyszerûen lemondjuk az utat. Akkor már lesz indokunk! A flotta pedig átfésülheti a környezõ ûrt. Igaz, Tysso kapitány?

Mindenki a császári zászlóshajó, a Galleon kapitányára pillantott.

A deresedõ halántékú haditengerész lassan, kiszámítottan megvonta a vállát. Szokásához híven végigsimított a mellkasán ékeskedõ kitüntetéseken. Maia gondolatban számtalanszor meggyanúsította már, hogy ez a szertartás számba menõ mozdulat csak arra való, hogy Tysso Yar összeszedje a gondolatait, s ne hamariban vágjon ki valami meggondolatlan választ a váratlan kérdésre. Tévedés ne essék, a kapitány korántsem volt ostoba, vagy lassú felfogású, csupan azok közé tartozott, akik szeretik meghányni-vetni magukban a dolgokat, mielõtt beszélni kezdenek. Ugyan ez a körülményesség nyilvánult meg a szavaiban is.

– A Flotta nem nélkülözhet túl sok hajót, ha csak nem szándékszunk feladni állásainkat a Galaxisban. A Galleonon kívül – mutatott maga köré Tysso – más, számottevõ erõt nemigen vihetünk, de kisebb bárkákkal, õrnaszádokkal eláraszthatjuk a területet. Pár nappal az érkezésünk elõtt oda küldök néhány térblokkolót, akkor rajtunk kívül senki nem léphet be a térbe a Calmor rendszerben. Mire fény alatti sebeséggel odaérne bárki is, már régen tovább állunk.

Dacron tanácsos hevesen bólogatott.

– Ez jó tervnek tûnik – hangoztatta.

Maiának egy pillanatra úgy rémlett, a tanácsos gyanúsan sokat elkövet annak érdekében, hogy a Császár valóban elutazzon a Calmorra. Mintha nem is igazán izgatnák a körülmények, sem a rájuk leselkedõ veszedelem. Lehetséges lenne, hogy Dacron tanácsos a maga pecsenyéjét sütögeti, töprengett gondolatban, csak már egy másik tûz mellett?

Tovább nem juthatott, mert újból a Császár szólalt fel. Ha másra nem is, õrá illet figyelni.

– Még egy témakör van, amirõl szót kell ejtenünk. Mindenki tudja, hogy tíz esztendõvel ezelõtt a fiamat titokban elvitettem az udvarból, hogy megóvjam ellenségeink orgyilkosaitól. Akkor még gyermek volt, s tartottam tõle, hogy bármennyire is vigyázunk rá, õ maga sodorja bajba önmagát. Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott: a fiam felnõtt, két hete betöltötte a tizenötödik életévét. Mostantól mellettem a helye, hogy kitanulja az uralkodás mesterségét. Úgy határoztam, hogy ismét magamhoz veszem!

Többen meglepetten felmordultak, de ellenvéleményének csak Nentzini tanácsos adott hangot.

– Nem lenne tanácsosabb inkább a kockázatos Calmori utazás utánra halasztani ezt, Felség?

A Császár szomorú fintort vágott.

– Sajnos lehetetlen. Onnan, ahová vittem, nem lehet csak úgy elhozni. A holnapi nap az utolsó alkalom, amikor még elhagyhatja a… Duent.

A tanácsteremben egy pillanatra döbbent csend támadt, aztán az elõbbinél jóval hangosabb morgás kezdõdött. Mindenki feldúltan fordult valamelyik szomszédjához, hogy kipuhatolja, az miként vélekedik az elhangzottakról.

Maia apja arcát fürkészte, de az idõs katona kõmerev vonásairól semmit nem tudott leolvasni. Pedig a hír megért volna egy futó mosolyt, netán egy rosszalló fejcsóválást.

Az Ecclesia bolygója legenda számba ment! Senki nem tudta pontosan, hogy a Galaxis mely szektorában található, holott némelyik Klán vezér kezét-lábát törte igyekeztében, hogy ráakadjon. A papok tudománya felbecsülhetetlen értékkel bírt, a Dinasztiák megadtak volna mindent, hogy karmaikba kaparintsák. Persze egyiküknek sem sikerült megtalálnia a Duent, talán éppen azért, mert mindig a legnagyobb odaadással és rosszindulattal figyelték egymás ezirányú tevékenységét. Mert ha egyiküknek mégis kedvezett volna a szerencse, az a többiek pusztulását vonta volna maga után. Maia hirtelen nem tudott elképzelni nagyobb rosszat, minthogy – tegyük fel – a Norquenek bukkanjanak rá a bolygóra.

Elsõként Nentzíni tanácsos eszmélt a döbbenetbõl. Gondterhelten dörzsölgette a halántékát, majd egyenesen a Császárnak szegezte a kérdést.

– Ezek szerint, Felséged tisztában van a Duen koordinátáival?

Marqus Ramraquor kimérten bólintott. A tanácsos folytatta.

– Fenséges uram, ez mérhetetlen hatalom a kezünkben! Segítségével egy csapásra megfordíthatnák a háború kimenetelét! Nem értem, miért titkoltad el ezt elõttünk? – Szemrehányóan ingatta a fejét. – Egyikönkkel sem közölted a koordinátákat soha!

– Tysso kapitányt a kezdettõl fogva beavattam, hiszen az õ segítsége nélkül egyszer sem juthattam volna el a Duenre – cáfolt rá a Császár.

Dacron dühödten csapott az asztalra.

– Pont õt, pont ezt a… de hagyjuk! – legyintett csalódottan.

Nentzini tanácsost azonban nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni az eredeti problémától.

– Felség, ha elhozhatjuk a fiad a Duenrõl honap, miért nem hozhatjuk el holnapután? – firtatta, s továbbra is a halántékát dörzsölgette.

Mindenki látta Marquson, hogy nem szívesen felel. Habozott. Élhetett volna uralkodói hatalmával, mondván, hogy nem válaszol, mindenki elégedjen meg azzal, hogy így van és kész. De nem tette.

– Egykor, mikor a fiamat a Duenre vittem, csak egyetlen szempont számított: hogy minél nagyobb biztonságban legyen. Ezért került épp oda! A tudós-papok egyetlen feltétellel fogadták maguk közé, ha maga is pappá lesz. Nem tehettem egyebet, beleegyeztem; bár azóta százszor megbántam már. Megtanították a Szent Tudásra – ahogyan õk nevezik –, és még ki tudja mi mindenre. Elvették õt tõlem, magukhoz hasonlatossá tették; utolsó látogatásom alkalmával már egészen idegennek éreztem. Akkor határoztam el, ha betölti tizenötödik életévét, újból magamhoz veszem.

A teremben ülõk nemigen látták még ilyennek a Császárt. Még legközelebbi alattvalói sem ismerték ezt az elérzékenyült tekintetet, ezt a szomorú, kedves mosolyt. Még õk is csak szigorú, kõkemény vonásait látták nap mint nap. Mélyet sóhajtott.

– Honapután pappá avattják a fiam. Felesketik az egyházukra, s attól fogva többé nem tekintheti elsõdlegesnek Klánunk érdekét. Attól fogva az Ecclesia szolgája kell legyen! Ez az, amit nem akarok. Elhozzuk õt onnét! Még ma, vagy holnap, de semmiképpen sem holnapután!

Maia felé fordult, s tekintetét követte a többieké is.

– Ilator lányát, Maia Dait választottam erre a feladatra. Úgy is mint fiam testõrkapitányát!

A lány meghökkent. A Duen! Azt akarják tõlem, hogy menjek el a Duenre? Hogy szöktessek el onnan valakit, aki valószínûleg nem is szándékszik megszökni? A keservit, ezek megõrültek!

Nem vállalom!, készült mondani, amikor apja megelõzte:

– Lányom természetesen elvállalja a megtisztelõ feladatot, különben nem ülne körünkben.

A franc akart közétek ülni!, kiáltotta volna legszívesebben Maia, de persze nem tette.

A Császár így is gyanakvó szemeket meresztett rá. A vén róka mindent kiszúr! Az sem kizárt, hogy olvas a gondolataimban, bármennyire is igyekszem palástolni azokat. No persze az Öreg Császár fia, éppolyan mutáns mint õ! Úgy átlát rajtunk egyszerû halandókon, mint mi a tisztára suvickolt ablaküvegen.

– Maia Dai! – csattant a Császár hangja. – Nem értesz egyet valamivel?

Nem cáfolhatott rá apja szavaira, bármennyire is szeretett volna. Most már nem volt visszaút. Az öreg katona behúzta õt a csõbe! Maia alig várta, hogy kettesben maradjon vele, s megtudakolja, vajon miért?

– Mindennel egyetértek – morogta az orra alatt. – Még ma elindulok a Duenre!

A haditanács további menetére már oda sem figyelt. Egyetlen dolog izgatta: az elõtte álló feladat. Nem mintha különösebb veszedelmet talált volna abban, hogy leszálljon a Duenen, egyszerûen csak az zavarta, hogy fogalma sem volt, mit talál majd ott. Mint ahogy senkinek sem lehetett, aki nem tartozott az Ecclesia kötelékébe.

7.

Az Ecclesia sziklatemplomának belsõ szentélyében egybegyûlt az öt nagytudású férfiú.

A Papi Szék. Fehér köntösüket viselték, melyet derekukon széles, arannyal gazdagon átszõtt övvel fogtak össze. Mozdulatlan, méltóságteljes pózban álltak, szemüket mind a mennyezet egy kiválasztott pontjára szegezték, akár csak az Isteni Császár, ha töprengett. Csak egyikük, a legfiatalabb viselkedett másként. Õ benne még nem uralkodott el teljesen az Isteni Császár tudata, olykor érvényesült saját, eredeti személyisége is. Ilyenkor izgatottan járt fel-alá a teremben.

Kevés fény volt idebent, ablakok nem nyíltak, s a két apró világítótest sem tudta beragyogni a tágas csarnokot. Szék egyetlen sem akadt, az Isteni Császár nem szeretett ülni – így a fõpapok sem.

– Újból eretnekség ütötte fel fejét a noviciusaink között – közölte egyikük. Olyan haghordozással beszélt, akár az Isteni Császár egykoron.

– Az eretnekség rákos daganat – állapította meg a legfiatalabb. – Ha nem vágjuk ki idõben, megfertõzi az egész testet.

– Olyan, akár járvány a nyájban – értett egyet a harmadik.

Aki elõször szólt, tagadólag ingatta a fejét.

– A helyzet nem ennyire komoly, egyenlõre egyetlen novíciusunk vallja csak az eretnek nézeteket. Izoláltuk, akár a fertõzõ egyedeket a nyájban.

A legfiatalabb nem hagyta ennyiben.

– Akkor egyszerû a dolgunk. Szerencsénk van. Likvidálnunk kell a nyájból az érinett egyedet!

– Hohó! – rikoltott fel az elsõ. – Akadnak bizonyos nehézségek. A novícius nem más, mint Corseus Ramraquor, a Császár fia. Nagy hal!

A legfiatalabb dühödten szisszent fel.

– Tudtommal rendünkön belül nem teszünk különbséget világi származás szerint! – A legfiatalabb nagyon alacsonyról, közrangú családból származott. A tehetsége révén jutott el idáig.

– Õ egyben az Isteni Császár unokája – mutatott rá egyikük, aki eddig még nem szólalt meg.

Az elsõ újból magához ragadta a szót.

– Az ám! Rendünk nem készült még fel arra, hogy nyílt háborút kezdjen az Isteni Császár utódaival… vagy ellenségeivel. Évtizedeknek, netán századoknak kell még eltelniük addig. Olyanok vagyunk, akár a goraki óriásrák: addig nem hagyjuk el rejtett barlangunkat, ameddig teljesen fel nem serdültünk. Egyenlõre nem kockáztathatjuk a háborút!

– Mindazonáltal nem engedhetjük, hogy az eretnek métely elhatalmasodjon rendünk kebelén belül, és az sem lenne kívánatos, hogy a nagyvilág tudomást szerezzen módszereinkrõl és céljainkról – az mondta, aki csak az imént kapcsolódott be a beszélgetésbe. – Vagyis a Császár fia közöttünk nem maradhat, de távozni sem engedhetjük.

– Mi hát a teendõnk? – firtatta izgatottan a legfiatalabb. Újból kiesett a szerepébõl, s járkálni kezdett.

Sokáig csend volt. Egyik fõpap sem tudott mit felelni. Aztán egyikük felvetette:

– A legjobb valami hirtelen betegség lenne, vagy talán baleset? Lezuhanhatna valamelyik szikláról!

A legfiatalabb azonnal kapott a szón.

– Ez jó gondolat! Lökjük le!

– De közülünk kell valakinek megtennie – hívta fel a figyelmet az eddig hallgatag ötödik. – Ezt a titkot nem bízhatjuk másra, úgy kell õriznünk, akár a mesebeli sárkány a kincsét!

– Tegye meg az, aki kitalálta! – indítványozta a legfiatalabb hevessen.

Az érintett tagadólag cuppogott, s a fejét ingatta.

– Nem, nem. Tegye meg a legerõsebb, a legügyesebb! Én már megtettem a magamét, amikor kitaláltam.

A fõpapok összenéztek.

– Mi már öregek vagyunk, akár az évezredes tölgyek – szólalt meg nagysokára az egyikük. – Ide fiatalember kell. Tegye meg az, aki a legfiatalabb közülünk!

A Papi Szék – egy fõ híján – egyetértõleg bólogatott.

A legfiatalabb rémülten forgatta a szemét, de nem ellenkezett. Felesleges is lett volna, hiszen a többiek már megszavazták.

– Holnap reggel, pirkadat után, mikor reggeli sétáját teszi a hegyekben – határozta meg az idõpontot az elsõ.

Úgy legyen, bólintottak rá a többiek.

8.

Minter Norquen belépett a Calmori bányatelep irodaházának ajtaján. Örömmel tette. Az elõcsarnok elõkelõ berendezése, a hangulatos télikert nyugatólag hatott a szemre. Odakint, ahonnan jött, irdatlan fémkohók törtek a füsttõl szürke ég felé. A porlepte járdák mellett futószallagok kanyarogtak, a levegõt bûz és finomra õrölt kõpor telítette. Le- és felszálló szállítóûrhajók dübörögtek, túlharsogva a kõtörõ és olvasztó berendezések monoton robaját.

A norquen nagyúr lehámozta magáról az arcát is takaró, átlátszó védõöltözetet, s behajította a legközelebbi megsemmisítõ-ládába. Bosszússan prüszkölt, mivel a finom por még a ruha szûrõin keresztül is bejutott a légcsövébe, s kaparta a torkát.

Mályvaszín nadrágjában és felöltõjében nem keltett feltûnést, úgy festett, akár bármelyik üzletember. Ilyenek gyakran megfordultak az irodaépületben, s általában hasonlóképpen bosszússan viselkedtek. A portás távolságtartó udvariassággal hajolt meg elõtte, s tudakozódott érkezése oka felõl. Érdeklõdése és odaadó szolgálatkészsége rögvest lelohadt, mikor kiderült, hogy a vendég csak valamelyik jelentéktelen ágazatvezetõhöz érkezett. Megmutatta az utat a lift felé, közölte, milyen kódot használjon a kivánt állomás eléréséhez.

Minter Norquen engedelmesen elhelyezkedett a fülkében. Megvárta, míg bezáródik mögötte az ajtó, s csak ekkor közölte az autómatikával az állomáskódot. De nem azt, amit a portás tanácsolt, hanem egy különlegeset, amit kizárólag az õ látogatása végett helyeztettek el a lift memóriájában. A fülke útnak indult, hogy a legnagyobb titokban a legfelsõ emeletre, a tulajdonosok rezidenciájába szállítsa utasát.

Gazdag pompával berendezett terem tárult a szeme elé. A padlóra vastag, természetes anyagokból szõtt szõnyegek símultak, a falakat nemesfa burkolat takarta. A három elegánsan öltözött úr az ellipszis-forma, arany szegéllyel ékített feketemárvány asztal túlsó oldalán ült. Elõttük mezo-sakk holografikusan kivetített táblája ragyogott a levegõben.

A táblára pillantva Minter Norquen két dolgot is megállapíthatott. Egyrészt, hogy két játékos is vesztésre áll a harmadikkal szemben, másrészt, hogy a Calmor Rt. tulajdonosai már oly fokon unják egymás társaságát, hogy kénytelenek a játékhoz folyamodni az idõ elütése végett.

– Kék kettõ, zöld öt lépésen belül mattot kap – értékelte a helyzetet. – Nem ártana összefogniuk uraim, talán kivívhatnának egy döntetlent!

A három férfiú egyszerre pillantott fel. A piros figurákat mozgató önelégült vigyorral fogadta az elhangzottakat.

– Foglaljon helyet, nagyúr! – invitálta az asztalhoz. Rámordult az asztal lapján nyugvó, rézveretes ébenfa dobozkára, mire a holografikus tábla megremegett, majd eltûnt. – Letároltam az állást, hogy késõbb folytathassuk – biccentett kajánul a játékostársai felé.

Minter Norquen nagyot szippantott a levegõbõl – ide persze nem szivárgott be a por – illatosítószerek érzõdtek benne. Alaposabban szemügyre vette tárgyalópartnereit.

Kettejük középkorú volt, a harmadik fiatalabb. Mindhármuk öltözékén a Calmor Rt. cégjelzésével díszített, grissbõl készült gombok csillogtak.

De jól megy a dolgotok!, gondolta. Mindazonáltal értékelte a figyelmességet, hogy ezalkalommal egyikük sem tûzte ki a felöltõjére a Ramraquor Klán hierarchia-jelvényét. Íme az elsõ lépés az árulás útján!

– Uraim – kezdte –, meg kell mondanom, ez a legocsmányabb hely, ahol életemben jártam.

A Piros felvihogott.

– A véleménye egyáltalán nem sért bennünket, nagyúr. Olyannyira, hogy egyet is értünk önnel. Ezt mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy mi is csak a legritkább esetben fáradunk ide. Én, a magam részérõl, az Oerdon homokos tengerpartjain szeretem múlatni az idõt.

A Norquen Klán vezetõje barátságosan mosolygott, miközben magában nem túl hízelgõen vélekedett a pasasról.

Fecsegj csak, ostoba pancser, máris elárultál két fontos információt, amit helyesebb lett volna titokban tartanod. Úgy határozott érdemes megpróbálkozni a régi trükkel, hátha még többet kiszedhet belõle.

– Fiatal kora ellenére maga itt a szóvivõ – állapította meg.

A másik ismét felvillantotta öntelt mosolyát.

– Nem tagadom, ez a szokás mifelénk. Mellesleg én vagyok a fõrészvényes. Örököltem.

– Gratulálok – felelte a nagyúr nem kevés iróniával. – Maga szerencsés fiatalember. Gazdag, ravasz, s jelentõs hatalom birtokosa.

A fõrészvényes kényszeredetten felnevetett.

– Hatalom! Ez a porfészek nem hatalom! – szerénykedett. Aztán úgy tûnik meggondolta magát, mert dicsekedni kezdett. – Számtalan közeli barátom akad, aki fiatalabb még nálam is, mégis jóval több hatalommal bír – Legyintett. – No mindegy!

Szóval hatalomra vágysz, vonta le a következtetést a Norquen. Rangra, amivel felvághatsz a haverjaid elõtt. Mekkorát hibázott a Császár, hogy ilyen támadható pontot hagyott a háta mögött! No, de vágjunk bele a komolyabb dolgokba!

– Beszéljünk az üzletrõl! – javasolta, mire a három részvényes beleegyezõleg bólintott.

Elõször szorosra kell vonni a gyeplõt, hogy aztán engedhess belõle, ha jutalmazni akarsz, idézte a népszerû bölcsességet. Milyen igaz ezt az élet minden területére!

– A Ramraquorok csillaga leáldozóban van – állapította meg. – Egyre hiányosabb védelmet biztosítanak a Klánjukba tartozó cégeknek, ami az önök kis vállalkozását is érzékenyen érintheti, uraim. – Gonoszul elmosolyodott. – Bármikor feltûnhet itt valamelyik ellenséges Klán flottája, hogy ronccsá lõje a szállító- és bányászûrhajókat, partraszállhatnak a tengerészgyalogosai, porig rombolva a feldolgozó üzemeket. – Vállat vont. – Megtehetik, hisz nincs aki megtorolja rajtuk a Calmort ért sérelmeket.

– Fenyeget bennünket, nagyúr! – csattant fel az egyik idõsebb részvényes.

Minter Norquen úgy tett, mintha meglepõdne.

– Én?! – bökött hüvelykujjával a saját mellkasára. Testének minden tagja, arcának minden vonása öszinteséget sugárzott. – Még csak nem is gondoltam arra, hogy az a Klán netán a Norquen lenne. Nem, én csak rávilágítottam egy kézenfekvõ problémára.

Közben magában így gondolkodott: Megfenyegettem õket, s ennek tudatalatti hatása meg fogja mérgezni a biztonságérzetüket. Ugyanakkor, ha mérlegelni kezdenek, nem emlékezhetnek rám úgy, mint zsarolóra. Ha már zsarolunk, csináljuk okosan!

Folytatta.

– Én csak biztonságot ajánlottam a Calmor Részvénytársaságnak. Annyit, hogy csatlakozzon a Norquen Klánhoz. Szerteágazó üzleti kapcsolataink révén jelenleg szûkös piacuk is kitágulhatna.

– Hmm – köhhintett a másik idõsebb részvényes. – Ez már megfontolandó ajánlat, uraim. – A piac kitágulása a termelés fellendülését, s persze jóval magasabb osztalékot eredményezne.

Látom neked meg pénzed nincs!, ismerte fel az elnök-igazgató. Te is meg fogod találni a számításodat. Mindenki meg fogja. Én is!

A fiatalember felé fordult ismét.

– Ha jól értesültem, önök csak ötödosztályú minõsítéssel rendelkeznek a Ramraquor Klán céghierarchiájában.

Bólintás.

– Ezt rendkívül méltánytalannak tartom. A Norquen Klánban feltétlenül elõrébb léphetnének, negyedik, vagy szorosabb együttmûködés esetén akár még harmadik osztályúvá is.

A fõrészvényes szeme mohón csillogott. Minter Norquen tudta, hogy õt már megvásárolta. A többiek kedvéért azonban még erre is ráigért.

– Szó lehetne persze a második osztályról is, bár ehhez emelni kellene cégük alaptõkéjét. – Most arra a férfira pillantott, aki az imént magasabb osztalékról ábrándozott. – A Kibertech kedvezõ feltételekkel folyósítaná a szükséges hitelt. Biztosra veszem, hogy meg tudunk egyezni!

Tisztában volt vele, hogy ajánlata eszeveszettül nagylelkû. Vagy ahogyan magában fogalmazott: visszautasíthatatlanul nagylelkû.

Nem is fogják visszautasítani! Ha efelõl bármi kétsége lett volna, ide sem utazik. Ezt a porfészket sokáig nem fogja megbocsájtani a sorsnak!

– A második osztály pedig annyit tesz – tartotta szükségesnek még megjegyezni –, hogy hadseregünk kiemelt védelmét élvezik, s ezért nemhogy többet nem, de semennyit sem kell fizetniük.

Tapasztalt üzletember lévén, már arcvonásaikból, kéz és lábtartásukból kiolvasta, hogy döntöttek. Nem lehetett kétséges, hogy miként.

– Hmm – köszörülte a torkát újból a Pénzéhes. – És mit kell tennünk ezért cserébe?

A Norquen Klán feje nagylelkûen legyintett.

– Mindössze bizonyítaniuk kell a jóindulatukat.

– Miként? – faggatta mohón a Fiatal.

Az elnök-igazgató vállat vont, futó grimaszt vágott a szája sarkával.

– Mondjuk két parányi szivességgel – válaszolta, majd rögtön el is hallgatott, hadd húzzák ki belõle õk a folytatást. Az apró trükkel olyan szinezetet adott a dolgnak, mintha neki nem is lenne különösebben fontos.

Pedig nagyon is fontos volt, erre tárgyalópartnerei is rájöhettek volna, ha veszik a fáradtságot, hogy gondolkodjanak. De nem vették!

– Ne csigtázza az érdeklõdésünket, nagyúr! Mit kell tennünk?

Várt néhány másodpercig, mielõtt felelt volna.

– Bocsássanak a rendelkezésemre néhány bányászûrhajót a legnagyobb titokban! A személyzetnek hazudják azt, hogy új fõtárnát vájnak a mezõn keresztül!

A fiatalabb részvényes hevesen bólogatott.

– Ezt máris megigérhetjük, nagyúr.

Minter Norquen úgy vélte, itt az ideje, hogy újból keményebb hangot üssön meg.

– Ezt mertem remélni!

– Mi a második szívesség? – kíváncsiskodott a harmadik részvényes. Aggódó ábrázata láttán a Kibertech elnök-igazgatója kishíján elnevette magát.

Kérdõleg felvonta a szemöldökét, elõrehajolt ültében.

– Ismerik a Bárót, igaz?

A Fiatal homlokráncolva igyekezett emlékezni. Hirtelen felderült az arca.

– Tavaly második lett a versenyünkön, így van?

– Így van. Idén is indul, s maguk nem fognak versenybírókat küldeni a hajójára, hogy leszabályozzák a fegyverrendszereit!

A Fiatal legyintett. Vonásain tükrözõdtek a gondolatai: csak ennyi! Ezt kevéssel megúsztuk!

– Meglesz, nagyúr! – igérte készségesen.

A Norquen bólintott.

– Rendben, akkor végeztünk is.

Senkinek nem tûnt fel, hogy bár õ a vendég, mégis õ irányítja a tárgyalást. Felállt, a liftajtóhoz sietett, csak onnan fordult vissza búcsúzkodni.

– Viszlát, uraim!

Közölte az autómatikával a földszint kódját. Mikor az ajtó becsukódott és a fülke ereszkedi kezdett, csendesen ingatta a fejét. Mekkora marhák vagytok! Hamarosan csõdbe mentek, s még örülhettek, ha az irhátokat elhordhatjátok. Árulóknak nincs helyük egyik Klánon belül sem! Ez alap törvény! Gúnyos mosoly suhant át az ajkán.

Második osztály, hah!

9.

A férfi, aki a bokrok takarásában meghúzódott, fehér köntöst viselt. Lesben állt. Várakozott.

A hajnal varázsos napszak volt a Duenen, különösen itt, a kontinens méretû erdõk peremén. Számtalan fajzat köszöntötte megannyi hangon a kelõ napot. Csipogás, rikácsolás, kaffogás, ordítás harsogta túl a kevésbé zajos neszeket: a bogarak döngését és a levelekrõl legördülõ harmat cseppenését. A levegõt megtöltötte a párolgó föld illata, a tó felett ködgomolyagok lebegtek.

A férfi végre megpillantotta azt, akit várt. Az újanan érkezett szintén fehér köpenyt hordott, a noviciusok egyike volt.

Corseus Ramraquor, a Császár fia!

Gyanútlanul indult reggeli sétájára, fel a hegyoldalban vezetõ zegzugos ösvényen. Minden reggel pontosan ebben az idõben lépett ki a sziklatemplom oldalajtaján. A rejtõzködõ férfi tudta ezt. Azért várta itt.

A reggeli séta a nap elsõ meditációja volt. A tudós-papok és a noviciusok kisereglettek a szabad levegõre, hogy ki-ki elzarándokoljon kedvenc pihenõhelyére. Egyesek a tó mellé, mások a hegyoldal kiugró szirtjeire, megint mások apró erdei tisztásokra. Letelepedtek, végiggondolták a napot, amely elõttük állt.

A férfi a bokrok takarásában követte a felfelé igyekvõ fiút. Nem esett nehezére észrevétlennek maradni, hiszen a novicius leszegett fejjel, befelé forduló figyelemmel lépdelt.

Egészen magasra felkapaszkodtak, a völgy fölé kinyúló sziklateraszig. Innen madártávlatból látszott a templom gondosan ápolt kertje; a tó felszínén az ég tükrözõdött. Nem tarkították fellegek, szeplõtlen kék volt.

A rejtõzködõ férfi bûnös gondolatot forgatott a fejében. Azt mérlegelte, mikor, hogyan cselekedjen. A gyilkosság megfontolást igénylõ tevékenység: titka az átgondoltság és az alapos kivitelezés.

Corseus a szakadék peremén állt, s csodálta a kilátást. Bár láthatta nap mint nap, betelni nem tudott vele. Minden alkalommal áhítatot váltott ki belõle az eléje táruló kép, és ez így is volt rendjén, mert az áhítat remek táptalaj az imának. Mégis, a novicius ezen a reggelen elmúlasztotta az imádtságot, s elmúlasztani szándékozott minden eztán következõ reggelen is.

Az imádtság révén közelebb kerülünk az Isteni Császárhoz, mondogatták gyakran a tanítói. Az ám! Csakhogy nem mi közeledünk hozzá, hanem õ mihozzánk, egészítette ki gondolatban Corseus. Az imádság nem más, mit agyafúrt mentális gyakorlat, amely arra hívatott, hogy felébressze Õt a tudatunkban. Én nem leszek elmebeteg! Nincs szükségem a második tudatra, egy parazitára az agyamban! Én én vagyok, semmivel sem több!

Végtelenül csalódott volt. Tíz év hite és munkája vesztette hirtelen értelmét. Tegnapig még szépnek és nemesnek tûnt minden, amit a Duenen tapasztalt. A tudós-papok arra tanították õket, miként lehetnek tökéletesek mentálisan, arra, hogy taszítsák el a világi élet hívságait, s forduljanak befelé, éljenek szellemi életet. A Duenen nem érvényesültek a barbár világ törvényei: a kapzsiság, a hatalomvágy.

Legalábbis így gondolta tegnapig!

Hirtelen apró neszre lett figyelmes a háta mögött. Nem madártól, vagy kisebb állattól származott. Az erdõ szélén töltött évtized szakértõvé tette az ilyesmiben. Fürgén hátra perdült.

Köpönyeges férfi állt mögötte: tudós-pap a rendbõl. Lassú léptekkel közeledett, ám elméjébõl Corseus fenyegetést olvasott ki.

– Mit kívánsz tõlem? – szólította meg. Ha a másik valóban ártani szándékszik neki, nem sokat tehetett ellene. A férfi jóval magasabb, testesebb volt nála, csuklyáját mélyen az arcába húzta, hogy elfedje vele a vonásait.

Corseus koncentrált. Igyekezett elméjének kisugárzásáról felismerni a férfit. Az eredmény felettébb meglepte: az az elme durva volt, kifinumomulatlan. Semmiképpen sem lehetett tudós-papé!

Agressziót, brutalitást érzékelt. Semmi kétség, az idegen férfi tudatán a barbár világ lenyomata érzõdött. Gondolatai a gyilkolás körül forogtak, s Corseus rögtön megértette, hogy õ a kiszemelt áldozat.

– Ki vagy te, idegen? Miért törsz az életemre? – kérdezte önmaga számára is furcsán tompa hangon. Ez hát a félelem?, gondolta.

Az emberi beszéd idegennek tetszett a hosszú csend után. Durván reccsent az erdõ természetes eredetû zajaihoz képest.

Az ismeretlen ledobta köpönyegét – felismerte, hogy az álcázásnak nincs többé jelentõsége. Méregzöld ruhát viselt, a derékszíján különös eszközök sorakoztak, a homlokát ezüstõsen csillogó pánt övezte. Ábrázatán a gyilkosok jellegzetes – legalábbis Corseus számára jellegzetes – barbár vonásai látszottak.

A pszihé mindig rányomja bélyegét az arcra, jutott eszébe a tanítók szava.

– Éppenséggel megmondhatom – vont vállat az idegen. – Megérdemled, mert sok grisst hozol a konyhára. Azért jöttemm, hogy kinyírjalak, te császári fattyú! Halálod duplán frankó lesz, mert egymás ellen fordítja majd a Klánodat meg az egyházat. Uram komálja, ha az ellenségei egymást irtják ki.

Azzal különös formájú kést húzott elõ az övén lógó tokból. Corseusnak nem voltak kétségei afelõl, hogy mire alkalmatos a holmi. Sebes vibrációt észlelt a penge irányából.

Az Ecclesia noviciusa nem szívesen használta mentális hatalmát ártó célzattal, de tudta, nincs más lehetõsége. Kinyúlt tudatával a másik elméje felé, hogy gyötrelemes kínt fakasszon benne.

De semmi nem történt.

Csak a férfi övén függõ különös mûszerek egyike visított fel figyelmeztetõleg. A norquen orgyilkos egy pillanatra megtorpant, majd rekedten felkacagott.

– Ne próbálkozz a mentális trükkjeiddel, kibaszott fattyú! – Megkopogtatta a bántó hangot kibocsájtó dobozkát. – A mentál-gát útját állja minden ostba kisérletednek. – És tovább röhögött.

Corseus közvetlen a szakadék szélén egyensúlyozott. Nem volt már hova hátrálnia. Arra sem látott esélyt, hogy barbár kézitusában megvédje magát a jóval képzettebb orgyilkostól.

Nos, ez hát a vég, gondolta szomorúan. A barbár világ keze elér idáig is! Egyedül a sorsra volt haragos, hogy nem adatott meg a halálnak valami nemesebb formája.

Ekkor villant fel az a különös, vakító fény. Látott már ilyet azelõtt is, de mivel nem tudta, hogy pontosan micsoda, arra következtetett, bizonyára még apró gyermekkorában történt.

Hiába, elfelejtette már, milyen a sugárfegyver tüze.

A norquen orgyilkos viszont nem; õ egészen közelrõl ismerkedhetett meg a sugárnyalábbal. Hitetlenkedve bámulta elüszkösödött jobbját, s a porba hulló olvadt, mûködésképtelen vibrációs tõrt. Mikor magához tért elsõ döbbenetébõl, aktiválta pajzserõterét – kissé megkésve!

Maga is sugárfegyvert rántott, bõszen forgolódott, ellenfelét keresve tekintetével. Ingerülten ordítozott, egészen megfeledkezve eredeti áldozatáról. Javíthatatlan amatõr volt!

– Bújj elõ te kibaszott rohadék! Szétkúrom a fejed a lézerrel! Mit tettél velem, te szemét!

Ellenfele azonban nem felelt, s nem is lövöldözött feleslegesen a pajzs övezte férfira.

Ilyen hibát csak a tapasztalatlan újoncok követnek el. Nesztelen lapult valahol a bokrok mögött.

Az orgyilkos arrafelé indult, ahol támadóját sejtette. Néhány lövedéket beleeresztett a növényzetbe, így az rövidesen lángba borult. Ám az orvlövészt a tûz sem késztette cselekvésre. Maradt ahol volt, pajzsa megóvta a lángoktól. Tétlen várt, amíg a norquen bérenc eltávolodik áldozatától, mert a saját élete nem volt számára tét, s még csak az orgyilkosé sem. Egyedül Corseus számított, mert õ a Császár fia!

A legmegfelelõbb pillanatban vetõdött ki a lángoló bokorból. Égõ gallyakat sodort magával, úgy csapott le a meglepett férfira, akár valami tûzgolyó. A két pajzserõtér egymásnak feszült – mintha csak légpárna lenne a küzdõ felek között –, míg csak a támadó tõrének pengéje át nem hatolt az orgyilkos pajzsán. A férfi átdöfött torokkal hanyatlott a földre – nem volt kár érte!

A megmentõ rövidesen kikapcsolta pajzserõterét – a hang a sziklatemplom leálló generátorainak sípolására emlékeztette a noviciust. Barna és zöld álcaöltözetet viselt, s mikor lehúzta fejérõl az arcát is eltakaró sapkát, hosszú, vörös haj omlott a vállára. Corseus meglepve vette tudomásul, hogy a megmentõje nõ. Valójában hálásnak kellett volna lennie, mégis, maga sem tudta miért, gyanakvó hangon kérdezte.

– Maga kicsoda? Idegeneknek tilos leszállniuk ezen a bolygón!

Aztán hirtelen észbekapott, s egy gyors mentális gyakorlattal ellenõrizte önmagát, hogy megtudja, vajon miért mondta mindezt. Úgy vélte, belénevelt, ösztönös reakció lehetett, a tudatalattiból tört elõ, függetlenül az akaratától. Ez nem tetszett neki. Egyre több dolog nem tetszett itt a Duenen!

Bocsánatot akart kérni a faragatlanságáért, de a lány megelõzte a válasszal.

– Maia Dai vagyok. A te testõrkapitányod.

Az ifjú ismét meghökkent.

– Az én mim?

– A testõrkapitányod, Corseus. Nem gondoltam, hogy szükséged lehet itt ilyesmire, de… – lélegzetvételnyi szünetet tarott. – Mondd csak, mindig ilyen mozgalmas errefelé az élet?

A Császár fia elnevette magát a helyzet visszásságán. A nevetés gyorsan feloldotta benne az elmúlt pillanatok feszültségét.

– Nem – felelte megnyugtatólag. – Nem jellemzõ. Az apám küldött, igaz?

A lány a ruháját porolta – hosszú vörös haja szabadon lengett a szélben.

Felegyenesedett.

– Igen. A Császár. Azt szeretné, ha elhagynád a Duent, s visszatérnél hozzá. – Egy pillanatra elgondolkodott, vajon mit is mondhatna még rábeszélõleg. – Tudod Corseus, a dolgok rosszul mennek mostanában. Apádnak szüksége van rád!

– A dolgok itt is rosszul mennek – felelte a fiú –, mégis gondolkodási idõt kérek. Egy ilyen ajánlatra nem lehet rávágni a választ.

Maia örült, hogy ezt hallja. Mindenki – beleértve a Császárt is – heves ellenkezésre számított. Ehelyett a fiú habozik, s ez már fél siker!

Különös kölyök, gondolta. Egyszer úgy viselkedik, mint egy öregember, a következõ pillanatban pedig naiv, akár egy gyerek! Hiába, az Ecclesia nevelte fel!

Idáig jutott a gondolataiban, amikor különös dolog történt. A lábai megremegtek, mintha össze készülnének csuklani alatta. Döbbenten hajolt le, hogy megtapogassa a térdeit, ám ekkor izmai ismét megrándultak.

Egyet lépett elõre.

Hihetetlenül furcsa érzés volt: a lábai önnállósították magukat. Hiába koncentrált arra, hogy múljon el az egész, újabb lépést tett. Ijedtség fogta el. Különösen amikor felpillantott. Egyenest a szakadék széle felé tartott, egyre lendületesebb léptekkel.

– Mi a fene…! – kiáltott fel. Kétségbeesetten megpróbált oldalra vetõdni, hátha azzal véget ér a rossz tréfa.

De nem! Az elhatározásból nem lett cselekvés. Elakadt valahol az agyában, mielõtt még elérte volna a végtagjait. Ekkor már tudta, mi történik.

Mentális befolyás!

Valaki rátelepedett az agyára, s helyette mozgatja a lábait. A lány hallott már ilyesmirõl, sõt, maga is képes volt hasonló, de persze jóval gyengébb trükkökre. Csakhogy õt húsz esztendõn át képezték ki arra, hogy ellenálljon az ilyesminek! Hogyan lehetséges, hogy valaki áttört a tudatalatti védelmen? Ehhez páratlanul erõs mentális képességgel kell bírnia!

Az öreg Császár persze bírt vele, az õ elméjének erejérõl legendákat zengenek!

Talán Marqus Ramraquor is, végül is az õ fia! Aztán már csak tovább kellett gondolnia, hogy rájöjjön, ki játszadozik vele.

Rémülten kiáltott fel.

– Corseus, ne! Fejezd be azonnal!

A fiú tiltakozva rázta a fejét.

– Valaki más!…

De Maia Dai nem hallhatta, eddigre már levetette magát a mélybe. Mint ahogy a fehér köpönyeges tudós-papot sem láthatta már, aki egy szikla takarásából lépett elõ. Derekán arannyal átszõtt öv fogta össze a köntöst.

– Üdvözöllek Corseus – mondta jámboran. Fiatalos arca volt, ahhoz képest, hogy már a fõpapságig vitte.

A novicius elkeseredetten meredt rá. Elképzelhetetlennek tetszett számára, hogy egy tudós-pap ilyen aljasságra használja a hatalmát. Neki nem ezt tanították!

– Mit tettél!? – mutatott vádlólag a férfira. – Meggyilkoltál egy embert!

A fõpap sajnálkozva tárta szét a karját.

– Betolakodott ide, s az egyház érdeke mindenek felett áll.

Corseus ezt nem volt hajlandó elfogadni. Valami igazán meglepõvel akart érvelni.

– És ha legközelebb azt követeli az egyház érdeke, hogy gyilkolj meg engem is, akkor mit teszel?

Az átszellemült arcon titokzatos mosoly derengett fel.

– Máris azt követeli, Corseus.

A fiú nagyot nyelt. Az érvelés nem sikerült túl jól. Nagy ég, hova kerültem! Ezek õrültek, s én még csak észre sem vettem tíz éven keresztül!

– Most engem is megölsz? – kereste a bizonyságot. Rettentõ ostobának érezte magát, de egyszerûen megbénította a keserûség. Lehet, hogy már én is megõrültem?

A tudós-pap szomorúan bólintott.

– Sajnálom, nincs más megoldás.

Corseus azt furcsálta a legjobban, hogy még mindig nem fél. Kedélyesen elcsevegett, mintha nem is róla lenne szó; a lány végzete sokkal inkább kizökkentette lelki egyensúlyából, mint az õt fenyegetõ halálos veszedelem.

Hirtelen megérezte a fõpap ránehezedõ tudatát. Azt, ahogyan össze akarja törni az akaratát, hogy ugyanúgy bánjon el vele, mint a lánnyal tette. Nem igen adott esélyt önmagának, hiszen ellenfele mérhetetlenül tapasztaltabbnak és gyakorlottabbnak számított. Az egyetlen amiben bízhatott az ereiben keringõ vér volt, az Isteni Császár vére.

– Ugorj! – kiáltott ekkor rá a Papiszék jeles képviselõje.

A fiú felvértezte magát a mentális támadás ellen. Igyekezett ellenállni, megtörni a tudatára lecsapó pöröly lendületét.

Sikerrel járt. A fõpap döbbenten meredt rá. Tekintete elárulta, hogy másra számított.

– Ugorj le! – ismételte meg a felszólítást, és akaratával újra lecsapott. Corseus azonban hárította ezt a rohamot is. Különös erõ szállta meg. Dac és harag keveréke.

– Nem kerekedhetsz fölém, te senki! – harsogta a völgy csendjébe. – Én az Isteni Császár unokája vagyok. Megbüntetlek gazságodért!

Nem elégedett meg a védekezéssel, ellentámadásba lendült. Nem is gondolt most a következményekkel, egy valamit akart csupán: gyõzni.

A tudós-papot készületlenül érte az energikus ellentámadás. Nem volt képes szembeszállni a rátötõ nyers mentális erõvel. Mindkét kezével a fejéhez kapott, s kínjában üvöltve rogyott térdre. Úgy tekrgõzött a porban, akár egy kígyó.

– Hatalmas erõd van – hörögte. – Hagyd abba, mert megölsz! Úgy sem menekülhetsz elõlünk, beszéljük meg!

– Ugorj! – mutatott rá Corseus, s az õ parancsával szemben nem lehetett helye ellenkezésnek.

A fõpap tántorogva talpra kászálódott, a szakadék széle felé botorkált.

– Neeee! – ordította kétségbeesetten, ám kérése süket fülekre talált. Hangját, s vele együtt õt is, lassan elnyelte a mélység.

10.

A Calmor egyetlen, így egyben fõvárosában óriási port vert fel az N18-as Sólyom landolása. Képletesen és valójában is. A dokk körül több ezres nézõsereg gyûlt össze – jórészt bányászok és családtagjaik, néhány hivatalnok, meg persze a telekommunikációs hálózatok közvetítõi. Elõször csak egy apró pontot pillantottak meg a szürke égbolton, aztán idõvel a pont megnövekedett, s az N18-as rövidesen ott lebegett a leszállópálya betonja felett. Magát a szigorú értelemben vett landolást már senki sem nézhette végig, mert a felkavart por egészen ellepte a betonteknõt, s a csalódott nézõk többé az orrukig sem láttak.

– Valami gond lehet a leszállófúvókák beállításával, Fõnök – vélekedet a Sólyom pilótafülkéjében gubbasztó egyik alak. – Elgázosítottuk az egész falut. Tömeg szilikózis, ha-ha! – kuncogott halkan.

A pilóta ellenben mást gondolt.

– Nem velünk van baj, hanem a bolygóval. A Calmor porosabb, mint az ükanyád holofényképei, Kölyök! Itt morzsolják szét a befogott aszteroidákat, hogy kinyerjék az ércet.

– Festõi táj – vágta rá a kölyökképû segédpilóta. – Fontos éppen innen indítani a galaxis legmenõbb ûrhajóversenyét?

Idõsebb társa megvonta a vállát.

– Ebben az egészben az aszteroida mezõ az érdekes, nem ez a porfészek. A világûr legkiterjedtebb kõsivatagának a tõszomszédségéba érkeztünk, Kölyök!

– Le vagyok nyûgözve! Micsoda kilátások! Hamarosan kidobhatják a bánya gépeiket, mert fellendül a turizmus.

A Kölyök az örökösen elégedetlenkedõk táborába tartozott, csípos megjegyzésekkel illetett mindent és mindenkit, ha az nem felelt meg kényes izlésének. Nos, az efféle porfészkek nem hozták izgalomba. Inkább a nagyvárosok – az igazi nagyvárosok forgatagát szerette: a bárokat, a szórakozóhelyeket, a zsúfolt utcákat. Vagyis minden olyan helyet, ahol találkozhatott élete értelmével: a nõvel.

A Kölyök húszesztendõs létére átkozottul jóképû férfi volt. Markáns vonásai, kisportolt alkata, rámenõs, vidám modora mindig megtette a magáét. Ha feltûnt valahol, hamarosan hölgykoszorú övezte, s követte sóváran. Nimbuszát csak növelte, hogy közismert pilóta volt, egy a legjobbak közül. Két kézzel szórta a pénzt – ha épp volt neki –, de ha kifogyott belõle, akkor sem esett kétségbe, mindig akadt hódolója, aki kisegítse.

Aprót igazított a hajó lábainak dõlésszögén, a végleges kiegyenlítést már az automatikára bízta. A Sólyom rövidesen megállapodott a betonon, a fúvókák fülrepesztõ üvöltése egyre halkuló sivítássá szelídült. Lassan a por is ülepedni kezdett, újra finom réteggel vonva be a leszálló pályát és az ûrhajót.

– Megérkeztünk – dörmögte. – Isten hozta Koszosfalván! Mikor megyünk?

Az elsõpilóta nem válaszolt, a mûszerek ellenõrzésével, a landolás utáni tesztek elvégzésével foglalatoskodott. A parányi pilótafülkében csak két anti-G széknek jutott hely, mert minden rendelkezésre álló teret betöltöttek a kijelzõk. Még a falakra, a mennyezetre is jutott belõlük.

– Minden oké? – csevegett a Kölyök, de amikor társa csak hümmögött, inkább felajánlotta, hogy kiugrik átvizsgálni a fúvókákat. – Utálnám, ha a por eltömítené a torkokat, vagy rátelepedne a fotontükrökre! – Azzal hátrasietett a társalgó, elõszoba és egyben hálószoba szerepét is betöltõ helyiségbe. Hamarosan hallatszott a zsilip sziszegése.

Az elsõpilóta az ablakon kipillantva sokáig nyomonkövette társa útját, míg csak el nem tûnt a tömzsi szárnyak takarásában. Ekkor már biztos lehetett benne, hogy jó idõre magára marad a hajó belsejében. Mert egyedüllétre volt szüksége. Távirányítással bezárta a zsilipajtót, nehogy a Kölyök váratlanul mégis rátörjön. Õ is visszatért a központi helyiségbe, de persze nem folytatta útját a zsilipkamra felé. Helyette leült.

Nem valamelyik kényelmes, rögzített karszékbe, ahogyan más tette volna, hanem egyszerûen a padlóra. Persze maga az ülés sem kényelmi szempontokat szolgált, hiszen senki nem nevezheti kényelmesnek azt a bonyulult meditációs tartást, mikor az ember letérdel, s testsúlyát maga alá húzott sarkaira helyezi.

Mert az elsõpilóta ezt tette. Hasa elõtt összefonta az ujjait, s kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Másodpercek alatt meditatív tudatállapotba helyezte magát – ami bizony nagy gyakorlatot igénylõ produkció.

A villámgyors gépek világában a jó pilótát már nem egyszerûen a kifogástalan technikai tudás, vagy a szélsebes reflexek különbözettték meg a rossztól. A reflexek ide már kevésnek bizonyultak volna. Egy harci gépet csak az tudott sikeresen vezetni, aki képes volt elõre látni a veszélyeket. Aki már akkor tudott számolni velük, amikor még be sem következtek, sõt, amikor még semmi jel nem is utalt arra, hogy egyáltalán be fognak következni.

Aki rendelkezett az intuició képességével.

Márpedig aki bírta ezt a képességet, az olykor hosszabb távon is megpillantotta a jövõt. Esetenként ködös megérzések törtek rá, melyek között nem tudott olyan biztonsággal eligazodni, mint az erre kitanított intuítorok. A pilóták az ilyesmit üresjáratnak nevezték, s tiszta szívükbõl gyûlölték. Ha csak tehették, számûzték maguktól, ha pedig ez nem sikerült, akkor visszavonultak, magányosan bezárkóztak valahová, s igyekezték minnél hamarabb átvészelni a kérdéses idõszakot. Ez olykor percekig, olykor napokig tartott.

A Sólyom elsõpilótája forrón remléte, hogy most az elõbbi eshetõség fog bekövetkezni. Szerencséje volt.

A külsõ mikrofonok közvetítette kiáltozásra eszmélt. Röpke percek teltek csak el. A Kölyök hevesen átkozódott odakint, a lezárt zsilipajtó elõtt.

– Mi a franc van veled, Fieres? Nyisd már ki ezt a rohadt ajtót, vagy szétrugom! Baromi hõség van itt kint a napon, nem csodálom, hogy ezen a bolygón nem terem más, csak sivatag!

Az elsõpilóta fürgén talpra szökkent, s feloldotta az ajtóblokkot. A harci sólymon nem akadt beszéd elemzõ modul, a legénység nem utasítgathatta szóban a fedélzeti elektronikát, akár a luxusjachtokon.

– Megõrültél Fõnök! – csörtetett be a helyiségbe a Kölyök. Kigombolt inge láttatni engedni verejtékben gyöngyözõ mellkasát. – Körbeáll bennünket egy csomó bámész, szabadnapos bányász, te meg hagyod hogy szobrozzak odakint, mint egy kivert eb. Jól leégettél, némelyik már élcelõdött is.

– Erre te beigértél néhány fülest, mire elhallgattak – egészítette ki a történetet Fieres.

Alaposan ismerte már másodpilótája természetét. Három évig együtt repültek, amíg a Kölyök ki nem tanulta mellette a pilótamesterséget – mert a tehetsége meg volt hozzá, azt meg kell hagyni. Aztán újabb három esztendeig külön utakon jártak, ki-ki kereste a maga szerencséjét. Hát egyikük sem találta meg. A szerencse nagy rejtõzködõ, jobban el tud tûnni az ember szeme elõl, mint egy dron orgyilkos. Néhány hete összefutottak egy forgalmas ûrállomáson, s elhatározták, hogy idén együtt indulnak a Calmori-futamon. Ezzel legalább lehet keresni némi pénzt. Legyünk pontosak: állati sok pénzt! Kétezer grisst, ami egy kisebb ûrhajó ára.

– Miért – tárta szét a karját a Kölyök –, mi mást tehettem volna? Kár hogy nem láttad, Fõnök, rögtön befogták a pofájukat!

Az elsõpilóta elkomorult.

– Kölyök, kerüld a balhét! Most az egyszer! Volt egy üresjáratom, és nagyon rossz elõérzetem van. Nem tudom mivel kapcsolatban, csak annyit, hogy ezzel a néhány nappal, amit a Calmoron töltünk.

Elégedetlenül csóválta a fejét, homlokán elmélyültek a gondterhelt ráncok. Nem volt már fiatalember, s bár a Kölyöknek soha nem mesélt róla, viszontagságos élete lehetett. Azok a ráncok belevésõdtek a homlokába. Nem tûntek el soha sem, halványan még akkor is látszottak, amikor nevetett. Persze ilyesmi ritkán fordult elõ.

11.

Minter Norquen kényelembe helyezte magát a Fõnix társalgójának egyik tágas karosszékében. Az erõtér párnák lágyan tarották súlyát a szék felett – olybá tûnhetett, mintha lebegne.

– Mit szólna hozzá – fordult a Báró felé –, ha azt mondánám, idén alaposan odapörkölhet annak a Fieresnek?

A szólított szemben ült vele; õ megelégedett a kárpít kényelmével. Érdeklõdõn felvonta a szemöldökét.

– Az attól függ, hogy mit ért rajta?

A Norquen felkacagott az óvatos válasz hallatán.

– Mondjuk azt, hogy a versenybíróság elfelejtené leszabályozni a maga hajójának a fegyvereit.

– Mondjuk! – visszhangozta a Báró.

De a másik nem tágított.

– Nos?

– Nos, nem sokat teketóriáznék – hangzott a felelet. – Nem lõném ronccsá a sólymot, mert azt megtehettem volna eddig is, bármikor. Arra kényszerítené, hogy adja fel a versenyt. Ha nem engedelmeskedne, kilõném a hajtómûvét. Nem valószínû, hogy besodródna a célba!

Az elnök-igazgató újból felkacagott.

– Azt hiszem, ezt nevezik akasztófa humornak. Kedvemre való!

– Örülök, hogy megörvendeztettem – biztosította a pilóta. – Hogy haladnak a bányászai?

Az elnök-igazgató önelégülten mosolygott.

– A tulajdonosok szerint holnap reggelre elkészül, amit kértem.

A Báró töprengõ ábrázatot vágott.

– Sokat gondolkodtam rajta, hogy minek magának az a járat, de bevallom nem jöttem rá.

A Norquen nagyúr egyre jobban megkedvelte pilótáját. Erre utalt az is, hogy újabban mind bizalmasabb hangnemben beszélt vele.

– Nos, kedves barátom, majd meglátja, ha eljön az ideje. Mindenesetre az, hogy magának sem sikerült kitalálnia mire készülök, megnyugtat.

Nos igen, godolta elégedetten, A terv agyafúrt. Hosszas kutatómunka és szervezés elõzte meg, de be fogja váltani a hozzá fûzött reményeket, s ez minden fáradalomért kárpótol.

Büszkén emlékeztette magát arra, hogy rajta kívül nem igen akad ember a galaxisban, aki képes lett volna mindezt véghezvinni. Egy pillanatra felrémlett benne származásának titka, melyet unalomig menõ alapossággal még a gondolataiból is számûzött, nehogy idõnek elõtte kitudódjon. Mert ha fény derülne rá, összeomlana mindaz, amit immár húsz esztendeje, az Öreg Császár halála óta felépített.

Összeomlana a Norquen Klán, amely az új galaktikus birodalom csíráját jelenti, s a galaxis elmerülne az anarchia mocsarában. Mert Minter Norquent nem csak a hatalom vágya sarkallta, hanem a jó szándék is.

Segíteni szándékozott a galaxis népein – a maga módján.

12.

A szakadék irányából fojtott átkozódás hallatszott. Bárkitõl származott is, az aligha hevert a mélység fenekén.

– A picsába! Ha még valaki ugrik, szóljon, hogy félrehúzhassam a fejem!

Corseus hitetlenkedve perdült a szirtfok felé.

– Maia! – kiáltotta boldogan, s már rohant is, hogy segítsen a lánynak.

Az újdonsült testõrkapitány egy kiálló gyökérbe csimpaszkodva himbálózott a mélység felett. Azon fáradozott, hogy biztonságba tornázza magát.

– Maia, jól vagy? – érdeklõdött a fiú aggodalomtól túlfûtött hangon.

– Kurva jól, gondolhatod! És mindjárt még jobban leszek, ha nem segítesz végre!

A novicius hamar valami erõsebb ág után nézett, amit lenyújthatna a lánynak.

Csodálattal adózott megmentõje fizikai erejének és ügyességének, mert ebbõl nem kevés kellhetett ahhoz, hogy elkapja a gyökeret, és függve tartsa magát.

Megrovólag dorgálta a lányt.

– Miért nem szóltál hamarabb!

Maia elkapta a lenyújtott ágat, de ettõl még maradt energiája egy gúnyos kacajra.

– Megõrültél! Jobb szerettem volna kivárni, hogy ki ugrik és ki nem! Most tartsd erõssen!

Azzal nekiindult fölfelé. Centiméterrõl centiméterre haladt, lassan, de biztossan. Egyszer megcsúszott a lába, s ha Corseus nem markolja keményen a bot túlsó végét, bizony könnyen lezuhanhatott volna. Nagysokára felért, fáradtan sóhajtott.

– Jó erõpróba volt! Nem szívesen csinálnám meg még egyszer.

– Gatulálok! – lelkesedett a fiú. – Én ilyet soha nem láttam: úgy másztál a függõleges sziklán, akár pók a falon.

A lány csengõn kacagott, miközben elgémberedett tagjait rázogatta.

– Megint nem vagyok biztos benne, hogy szükséged van testõrkapitányra. Meg tudod te védeni magad, úgy látom.

A Császár fia elkomorodott.

– Meggyilkoltam egy embert. Furcsa érzés, olyan, mintha nem is én tettem volna. Néhány pillanatra legyõzhetetlennek éreztem magam, különbnek mindenkinél. Azt hiszem, mindenkit képes lettem volna megölni, aki ezt megkérdõjelezi. Borzasztó visszagondolni rá!

Aztán magában hozzátette: Az Isteni Császár befolyása. Nem árt majd elemeznem a kérdést egy nyugalmasabb pillanatban.

Maia Dai, aki neveltetése révén kevésbé volt kényes az ilyesmire, nem értette a fiú problémáját. Biztatólag csak annyit fûzött hozzá:

– Ez volt az elsõ eset, hogy ölni kényszerültél Corseus. Hidd el, lesz még számtalan további!

Az Ecclesia noviciusa nem tudta, sírjon-e vagy nevesen a barbár szavak hallatán. Végül a kényszeredett nevetés mellett döntött.

– Tudott mit, Maia, maradj inkább a testõrkapitányom, és ne pályázz tanítói babérokra! Remélem nem bántottalak meg!

A lány vállat vont, még mindig nem sejtette, mire céloz a másik.

– Kiheverem. Nem vagyok tanítónõ tipus. – Fürkészõleg körbepillantott, vajon végre kettesben maradtak-e. – Ideje indulnunk! Nem hiszem, hogy további gondolkodásra lenne szükséged.

Corseus keserûen ismerte fel, hogy semmiféle döntést nem kell már meghoznia, megtette azt helyette a sors. Új élet küszöbére érkezett.

Új élet, a barbár világban, gondolta komoran. Majd megszokom!

De mivel mindig is vonzották az újdonságok, máris valami halovány vágyat érzett, hogy megismerje a Duen légkörén túli világot. Már-már izgatott volt.

13.

Fieres szívesen szunyókált ebéd után, s a Kölyök ezért gyakran megszólta.

– Kispolgári szokás, Fõnök! – mondta rendszeresen. – Tele vagy efféle, pókhasú bankárokhoz méltó megszokással! Lehet, hogy a galaxis legjobb pilótája titokban kispolgár?

Ám az örökkön egykedvû férfit nem lehetett kibillenteni lelki egyensúlyából. Megsérteni pedig egyenesen lehetetlen volt. Csak legyintett, mint mindig. Holott Fieres külseje közel sem tetszett olyan jámbornak, mint amilyen a jelleme volt. Talán ezért nem kötözködött vele soha senki, aki még nem ismerte. Márpedig a Kölykön kívül nem akadtak közeli ismerõsei – barátai, szeretõi pedig pláne nem.

Magas termetû volt, közel annyira, mint másodpilótája. Széles vállakkal büszkélkedhetett – ha valaha is megfordult volna ilyesmi a fejében – s göröngyös, csupa csomó, csupa ín, izomzattal. Arcvonásait egy alvó ragadozótól örökölhette, s hogy nem ébertõl, az csak nyugalmat sugárzó szemeinek volt köszönhetõ. Hosszú, éjjfekete haját a feje tetején fogta lófarokba, ahogyan az orgyilkosok szokták.

De Fieres nem volt orgyilkos, erre legkülönbb ismerõje, a Kölyök akár meg is esküdött volna. Fieres a galaxis legkülönbb pilótája volt, kétségtelen, de a légynek sem tudott volna ártani. Vad külseje csak a sors kegyes tréfája lehetett.

Azon az estén a Kölyök neszezésére ébredt. A fiatal pilóta az imént tért vissza a városból, aznapi második nõcsábász bevetésérõl. A holmiát rámolta be éppen a fertõtlenítõ ládába.

– Eredmény? – kérdezte az elsõpilóta szûkszavúan.

Ám társa ennyibõl is megértette.

– Két szõke, egy fekete – sorolta vigyorogva. – Az egyik szõkének hatalmas… – két kezével mutatta, hogy mekkorák. – Azon kívül találtam egy remek csehót. Mit szólnál hozzá, ha ma este átugranánk vacsorázni, meg iszogatni? A sisakomig tele vagyok már a gépi kajával!

Fieres elgondolkodott. Szíve szerint ki sem mozdult volna az ûrhajóból, fõképp nem hagyta volna azt õrizetlenül, de látta, hogy a Kölyök mennyire akarja.

Végül is a hajóra vigyázhat az automatika. Meg rám is férne némi szabad levegõ.

– Rendben – bólintott rá. – Remek ötlet.

Felkapta felgyûrt ujjú, számtalan zsebbel borított, kurta kabátját, s már indult is az ajtó felé. Nála általában ennyibõl állt a készülõdés.

A Kölyök elégedetlen fejcsóválással mérte végig. Egykor fekete, mára szürkére kopott nadrág, az ing ugyan ez kékben, s ehhez az enyhén elkoszolódott khaki színû kabát.

– Így akarsz jönni? Nem mondom, hogy ez egy világváros, de téged még itt is hülyének fognak nézni!

Az elsõpilótát nem törte le a hír. Vállat vont, s kinyitotta a zsilipet. Mivel a Calmor légköre tökéletesen alkalmas volt az emberi légzésre, a két ajtó szinkronizálva mûködött. A zsilipkamra ilyenkor afféle tornácként szolgált.

– Jössz már? – kérdezte.

A Calmor fõvárosa erõs jóindulattal érdemelte csak ki a város megnevezést.

Földszintes, barakk hatást keltõ lakóházai mögött ott tornyosult a bányatelep gigászi fémkomplexuma. A szabályos derékszögekben egybetorkolló utcákat olyan vastag rétegben fedte már a kõpor, hogy merész kijelentés lett volna azt állítani, valaha betonozottak voltak.

A két pilóta egykedvûen taposott a porban, miközben a fél városon átvágva megtette a dokk és a csehó közti nem túl nagy távolságot. Járókelõkkel alig találkoztak; aki kimozdult a házából, az sietve igyekezett minnél elõbb behúzódni valamelyik másikba.

Többek közt a csehóba.

Ez valamivel tágasabb és cifrább épület volt. Porlepte terasz övezte – arról regélve, hogy a tervezõ valami egészen másként képzelte el a Calmort. Vagy ki tudja, lehet, hogy egykor, mielõtt a bányászat fellendült volna, valóban használható volt az a terasz? Igazából ez senkit nem érdekelt. Akik ide jöttek dolgozni, kizárólag a jövõvel voltak elfoglalva – úgy hitték, fizetésük felhatalmazza õket erre – vagy pedig a jelennel, mert azt nem lehetett nem észrevenni. Néhány rövid évecskére érkeztek csak, hogy aztán kehesen, beteg tüdõvel továbbálljanak egy barátságosabb planétára: élni. Inni, kártyázni, kurvázni.

A helyi közönség krémjét még mindig a bányászok jelentették. Õk nem idelent dolgoztak a kõtörõknél vagy a kohóknál, hanem odafent az ûrben. Többé-kevésbé tanult emberek voltak: technikusok, elvétve egy-egy mérnök. Bányászûrhajókkal furkálták az aszteroida mezõt, magas érctartalmú kõtömböket keresve. Ezeket energiasugaraikkal szétroncsolták, s a szállítóûrhajókba halmozták. Azok fuvarozták le az értékes törmeléket a Calmor felszínére, ahol azt tovább aprítva, kivonták és feldolgozták a fémet.

Fieres és a Kölyök boldogan léptek be a csehóba. A bánytelep tõszomszédságában a be-szócska alapvetõen kellemes, a ki-pedig kellemetlen mellékzöngével bírt. Idebent kíváncsi tekintetek kereszttüzében találták magukat. A terem közönsége egy pillanatra elcsendesült, a kanalak, villák, ibrikek félúton a levegõben megtorpantak. Aztán néhány hosszú másodperc múltán újra kezdõdött a traccsolás, szörcsögés, csámcsogás.

A két pilóta helyet foglalt az egyetlen szabad asztalnál. Közvetlen a fal mellett ültek, így alaposabban szemügyre vehették a csehó belsejét. Maga az ivó egyetlen hatalmas, osztatlan terembõl állt, a konyha és a kiegészítõ helyiségek az átellenes oldalon, a rövid fal mentén kaptak helyet.

– Tévedtem – szögezte le a Kölyök –, nem tudnak itt olyan versenyt rendezni, hogy fellendüljön a turizmus. Mindenki inkább otthon marad és holovízión bámulja az eseményeket. Megjegyzem a felszáláson kívül nem látnának mást élõben itt sem! A kutya nem jön el ezért ide!

Ebben tévedett. Ha nem is sok, de szépszámú nézõ érkezett, hogy a megelõzõ napokon megcsodálja a versenyben induló gépcsodákat. És ott voltak még a telekommunikációs hálózatok közvetítõi és szakemberei is, akik szerettek mindig az esemény helyszínérõl okoskodni. Ám mindkét csoportba tartozó vendégek inkább ûrhajóikban maradtak, s csak ritkán dugták ki orrukat a Calmor portól fátyolos levegõjére.

A vacsora, amit fogyasztottak ízletes volt – legalábbis a hely szelleméhez képest. A Kölyök, aki az ételek nagy szakértõi között tartotta számon magát, csomó apróságba belekötött, de volt annyi esze, hogy aggályit ne ossza meg a személyzettel. Rövidesen átadta magát a palackozott ital élvezetének. Azt a galaxis egészen másik sarkában készítették és töltötték üvegbe, így a vendég bármerre járt is, mindig változatlan minõséget kapott. A Kölyök ezt kimondottan szerencsés üzletpolitikának tartotta.

Fieres ellenben semmiben nem talált kivetni valót. Belapátolta az ételt – ahogyan szokta – majd kóstolót kért valami helyi italspecialításból. Társa aggodó tekintetétõl kisérve hörpölgette.

A csehóban ezen az estén mulatság folyt – ennyit fél szavakból is kivettek. Bányászok ünnepelték a kimerítõ munka befelyeztét. Napi huszannégy órát dolgoztak az új fõtárna kivájásán, mely nem csak szokatlanul hosszú, de minden idõk legszélesebb járata is volt. Az erõltetett tempóban végzett munkáért kiemelt bérezésben részesültek – ez volt ma esti örömük igazi oka.

Fieres voltaképp nem talált magyarázatot arra, miért figyelt fel párbeszédükre, hiszen semmi szokatlanról nem folyt a szó. Talán az ütött szöget a fejébe, hogy miért épp a verseny elõtti napokban látnak neki egy ekkora munkának, s ha már belevágtak, miért ilyen sürgõs befejezni?

– Megismerkedtem az egyik mérnök lányával – újságolta a Kölyök –, majd megkérem, faggassa ki az apját. Lehet, hogy valaki titokban alagutat vágatott a cél felé, hogy azon végigsöpörve megelõzzön mindenkit és megnyerje a versenyt?

– Lehet – bólintott rá a pilóta –, bár kissé költséges megoldásnak hangzik.

A Kölyök éppolyan gyorsan elvesztette érdeklõdését a téma iránt, mint ahogyan feltámadt benne. Ebben ludas lehetett a három alak is, aki odakintrõl érkezett.

Döbbenetesen nagydarab, durva arcó fickók voltak. Hosszú, a helyi zsargonban “homokfogónak” nevezett köpönyegeket hordtak; lefejtették azokat magukról és tessék-lássék kirázták, mielõtt a fogasra akasztották volna. Alatta a kõtörõk jellegzetes védõöltözetét viselték, szelvényezett, légzsákokkal bélelt kezeslábast. Tekintetüket végighordozták az ivón.

Egyikük pillantása nyomban megakadt a Kölykön. Arcán rosszindulatú vigyor futott át, s legmegtermettebb társához hajova halkan motyogott valamit. A szemét le sem vette a fiúról.

– Ismered? – firtatta Fieres baljós gyanútól vezérelve.

A Kölyök bûnbánó ábrázatot vágott.

– Ott volt, amikor landoltunk.

– Amikor beigértél néhány fülest – pontosított a pilóta.

A három alak közben egyenesen feléjük indult. Egy gyakorlott verekedõ szemében testtartásuk bizony elárulta szándékukat – márpedig a Kölyök bírt némi gyakorlattal. Felállt a székrõl, s elõre sétálva inkább az asztal szélére telepedett, hogy hamarabb talpra szükkenhessen, ha a helyzet úgy kívánja.

Mert úgy fogja kívánni, efelõl a másodpilótának nem akadt kétsége. A válla fölött hátra szólt Fieresnek.

– Te maradj ki ebbõl, Fõnök! A bunyó nem a te mûfajod.

A három pasas szinpadias mozdulattal megtorpant az asztaluk elõtt. Egészen közel álltak a vigyorgó Kölyökhöz; valójában csak a legmegtermettebb volt magasabb nála, bár mind jóval keményebb kötésûnek tûntek. Ezt nem kizárólag a buggyos védõruha tette.

– Megismersz, fiú? – kiváncsiskodott rosszindulatú vigyorral ábrázatán az ismerõs. Az efféle forró pillanatokban a Kölyök mindig hirtelen szûkszavúvá lett – inkább a tettek jellemezték.

– Meg – vágta rá. Hangsúlyából itélve Fieres tartott tõle, hogy másodpilótája egyáltalán nem törekszik a balhé kerülésére. Fürgén magához ragadta a szót. – Mit kívántok? – a Kölyök falra tudott mászni az ilyen felesleges, kimért udvariasságtól.

A dokkból ismert pasas harákolva felröhögött – hangereje megszégyenítette volna egy elavult ûrkomp hajtómûvét is.

– Kivánunk? – gúnyolódott. Dühödten a Kölyök felé bökött a hüvelykujjával. – A tejfelesszájú segéded azt találta mondani, hogy mi itt mind ostoba tuskók vagyunk! – ezt persze elég hangosan mondta ahhoz, hogy a csehóban mindenki hallja.

A pilóta próbálta magára vállalni a bíró szerepét, hátha ráhagyják az ítélkezést is.

Szemrehányóan fordult társa felé.

– Így történt, Kölyök?

– Nos, – gondolkodott el az – meglehet. Dühömben sok minden kicsúszik a számon.

Fieres má-már kezdte hinni, hogy a Kölyök ezúttel megfontoltan viselkedik. Szépen bocsánatot kér és a dolog máris el van boronálva.

Mekkorát tévedett!

– Meg aztán – folytatta a Kölyök –, a kõtörõk különben sem a fene nagy eszükrõl meg a jómodorukról híresek a galaxisban!

A pasas arcán ismét szétterült a gonosz vigyor – Fierest egy hüllõbe oltott sakálra emlékeztette.

– Valami pofonokról is szó esett! – harákolt a férfi.

A Sólyom másodpilójának vonásain eluralkodott a megjátszott felismerés.

– Ah, szóval a pofonok ügyében jöttél? – azzal szélsebes fülest kevert le a meglepett kõtörõnek. Mozdulatának gyorsasága és ereje még Fierest is megdöbbentette, nem hogy az áldozatot. Védekezésre nem nyílt mód.

A sértett fél pörögve szédült a szomszédos asztalnak, arcán kirajzolódtak a Kölyök ujjainak vörösen égõ nyomatai. Társainak több sem kellett. A melák lomhán kinyúlt a fiú nyaka felé, míg a másik ügyetlen gyomorütéssel próbálkozott. A Kölyök egyszerûen félreszökkent elõlük, még arra is jutott ideje, hogy jobb és bal tenyerével mindkét munkást arcul üsse. Ha azok történetesen orgyilkosok lettek volna, s nem egyszeri kõtörõk egy félreesõ planétán, minden bizonnyal nyomban kést rántanak. Az orgyilkosok jól tudják, nem akad súlyosabb sérelem, mintha valakit nyílt tenyérrel felpofoznak. Az ilyen szégyen csak vérrel mosható le. Sok vérrel.

Vér persze itt is folyt, csak éppen a nagydarab orrából. A Kölyök késõbb bevallotta, hogy igazságtalan volt a pofonok erejét illetõen, mert úgy okoskodott, a nagyobbnak nagyobb jár.

A szomszéd asztalnál közben elégedetlen kiáltozás kezdõdött a kiömlött italok és a bepiszkolódott ruhadarabok okán. Sokáig nem volt világos, az asztaltársaság tagjai kire is neheztelnek, míg néhány csattanós füles és puffanós balhorog kétségtelenné nem tette. Lappanghatott némi ellentét a különbözõ helyi foglalkozások képviselõi között, mert rövidesen bányászok és kõtörõk sorakoztak egymással szemben, heves ökölrázásban és az ellenfelek családtörténetének boncolgatásában elmerülve.

Kitört a tömegverekedés. Mire a Calmor Rt. rendfenntartói a helyiszenre érkeztek, már csak pozdorjává tört berendezést és a két pilóta hült helyét találták. Mivel pillanatok alatt kiderítették, hogy a másnapi verseny nagy esélyesei az érintettek, ezúttal kegyesen szemethúnytak.

Hazaúton a dokk felé a Kölyök boldogan lelkendezett.

– Megkedveltem ezt a helyet! Lehet, hogy a fûztjük pocsék, az italuk meg ihatatlan, de a hangulat remek!

Nem sejtette még, hogy a honap is tartogat meglepetéseket, s talán korántsem ilyen kellemeseket.

14.

A császári flotta zászlóshajója a mélyûrben lebegett. Közel s távol nem akadt egyetlen naprendszer sem, a csillagok fénye csak fényévek messzeségébõl jutott el ide. Soha nem járt itt ennekelõtte más ûrhajó, s bizonnyal nem fog a jövõben sem. A hatalmas hajó háborítatlanul eltölthetett napokat, de akár évszázadokat is, itt senki nem találhat rá.

Tysso Yar kapitány véletlenszerûen választotta éppen ezeket a koordinátákat, így követelte a biztonságuk. Íly módon sem számító logika, sem árulás nem vezethette nyomra ellenségeiket. Húsz terrai óra múlva szándékoztak csak tovább ugrani a Calmor-rendszerbe, addig a Galleon, fedélzetén a Császárral és udvartartásával itt várakozott.

A nyolcszáz méter hosszú, szivarforma test sötét foltnak tûnt csupán a csillagok szikrázó fénypontjai elõtt. Két futárbólyát bocsájtott ki fedélzeti nyílásai egyikén; a pislogó jelzõfények megmutatták, merre járnak a parányi, autómatikus szondák. Uticéljukkal ellentétes irányban eltávolodtak, majd visszafordultak, s a térugráshoz szükséges mértékig fokozták sebességüket. Kis teljesítményû hajtómûvük és minimális energiakészletük nem is tett volna lehetõvé további gyorsulást. A csatahajó által gerjesztett térkapun keresztül az egyik a Calmorra, a másik a Császári Flottához tartott.

Mikor uticéljuk közvetlen közelében újból feltûntek a térben, rögvest sugározni kezték kódolt rádióüzeneteiket, míg csak elektronikus agyuk meg nem gyõzõdött arról, hogy a címzett vette az adást. Ettõl kezdve lemerült energiatelepekkel várták, míg a legközelebbi naszád felszedi õket.

A kódolt üzenetek elsõsorban idõpontokat és utasításokat tartalmaztak a különbözõ hajóegységek részére. A Calmorra irányítottak néhány térblokkolót és a rendszer átfésülése végett több tucatnyi apró õrhajót.

Persze avatatlan vizsgálódó mindebbõl semmit nem értett vona meg, még ha kezébe kaparintja magát a bólyát sem. Arról pedig, hogy a futárok mely koordinátákról érkeztek, egyszerûen lehetetlen lett volna információt szerezni. Válaszadásra tehát nem nyílt mód, hiszen maga az üzenet sem tartalmazott utalást erre nézvést. A császári parancsokkal szemben amúgy sem volt helye fellebbezésnek.

Az ûr mélyén veszteglõ csatahajó antianyag generátorai lassan leálltak. Az energiatárolók csordultig teltek, a kikapcsolt hajtómûveken és fegyverrendszereken kívül nem akad jelentõs energiafogyasztó a fedélzeten.

A monoton pulzáló dübörgés elhalkultával csend köszöntött be a császári rezidencia termeiben és szobáiban is. Megszûnt a hajótest remegése, s Corseus poharában kisímult a víz felszíne.

Az asztalon, a pohár mellett, egy deaktivált sugárpisztoly és egy különleges aprólékossággal megmunkált pajzs-szet nyugodott. A Császár ujjaival finoman dobolt az asztal lapján. Szemben ült fiával.

– Azt szeretném, ha ez a két holmi ezentúl mindig nálad lenne – törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

A barbár világ talán legtalálóbb szimbólumai, gondolta magában az ifjú. Vajon valóban szükségem van rájuk?

Marqus császár rosszallóan ingatta a fejét. Úgy vélte nem árt, ha felhívja fia figyelmét néhány alapvetõ igazságra.

– Mostantól az általad barbárnak nevezett világban kell élned! Szükséged van ezekre az eszközökre, mint mindenki másnak. Nem véletlenül bírnak a szemedben szimbolikus értékkel, hiszen mindenkinél megtalálhatod õket. Mert nélkülözhetetlenek!

A fiúba villámcsapás szerû hirtelenséggel hatolt a felismerés.

– Olvasol a gondolataimban!

– Az Öreg Császár fia vagyok, ahogyan te az unokája; számtalan képességét örököltem – emlékeztette a fiát. Témát váltott: – Miért nem leplezed a gondolataid? Olyan az elméd, mint egy védõpajzsok nélkül maradt hadihajó: erõs, mégis könnyedén elpusztítható!

Corseust tehetetlen düh szálta meg, amirõl feltételezte, hogy keserûség és csalódóttság táplálja, meg az azt elégedetlenség, ami a sors által rákényszerített helyzetbõl fakadt.

Barbár világ!

– Az én elmém nem csatahajó! – csattant fel. Megfeletkezett az apának és császárnak kijáró tiszteletrõl. – Nem lehet világnézetünk középpontja a háború!

Apja egyetértõen bólogatott, arcán eluralkodott a szomorúság. Keveseknek engedte ilyen õszintének látni a vonásait.

– Nem, valóban nem lehet, mégis az! Az intelligencia nem csak a bírálat, de az alkalmazkodás képességét is jelenti. Törekedhetsz arra, hogy megváltoztasd a világot, ez nemes cél, de addig is meg kell tanulnod együtt élni vele! Különben nemhogy a jobb idõket, de a holnapot sem éled meg.

Ez megfogadásra méltó tanácsnak hangzott.

Corseus kézbe vette a pisztolyt, undorral forgatta ujjai között.

– És persze ölnöm kell, ha el akarom kerülni, hogy megöljenek – mormolta nagysokára.

A Császár halványan elmosolyodott – olyan halványan, hogy aki nem ismerte, annak fel sem tûnt volna.

– Arra célzol, hogy ez nem kimondott védekezõ fegyver?

A fiút megdöbbentette, milyen remekül vág az apja esze. Annyi elmarasztaló szót lehet manapság hallani a Császárról a galaxisban, s ezek némelyike még a Duenre is eljutott. No, persze a tudós-papokat sem nevezhetõek kifejezetten császár-pártinak.

A pisztoly aranyveretekkel borított, drágakövekkel kirakott markolata megnyerte Corseus tetszését.

Lehet, hogy egyszer megbarátkozom majd az egész fegyverrel?, töprengett. De ez a pillanat még nem jött el!

Visszahelyezte az eszközt az asztalra, gondosan ügyelve rá, hogy egyikük felé se irányuljon a csöve. Most a pajzs-szetért nyúlt. A csukló- és bokaperecek, a homlokpánt az övre fûzve csilingeltek, ahogyan egymáshoz ütõdtek.

Ismét a Császár törte meg a csendet.

– Maia a testõrparancsnokod majd elmagyarázza, miként használd ezeket. Kisgyermekként megtanultad, de azóta biztosan elfelejtetted már.

– Köszönöm – hajtott fejet Corseus – Azt hiszem, némi ismétlés valóban hasznos lesz.

Aztán, hogy apja lássa, megszívlelte a tanácsokat, néhány kurta másodpercre elmélyedt önmagában, s erõs mentális pajzsokat emelt az elméje köré. A dologtól, ha csatahajónak nem is, de kissé paranoiásnak érezte magát.

A Császár helyeslõen bólintott, mikor észlelte a fia elméje körüli változást. Errõl, úgy tûnt, eszébe jutott még valami, mert hirtelen felkapta a mutatóujját, mint aki önmagát figyelmezteti valamire.

– Maia Dai jelentésében szerepelt egy norquen ügynök – kezdte –, aki ellenállt mentális támadásodnak, fiam. – Milyen melegen, s egyben milyen idegenül hangzott a szájából ez a szó. – A lány szerint valami blokkoló eszközrõl esett szó.

Az egykori novícius rögtön megerõsítette.

– Valóban így történt. Annak az embernek durva, megmunkálatlan elméje volt, önmagaga erejébõl soha nem tudott volna ellenállni nekem. Fájdalmat szándékoztam gerjeszteni az elméjében – sajnálkozón fintorgott –; egyszerûen nem volt más választásom. De nem értem el eredményt. Függöt az övén valami öklömnyi mûszer, arra mutogatott büszkén. – Elgondolkodó ábrázatot vágott, ahogyan a megfelelõ mentális gyakorlattal igyekezett pontosan felidézni magában az elhangzott szavakat. – Azt mondta: “Ne próbálkozz a mentális trükkjeiddel, kibaszott fattyú; a blokkolóm útját állja minden ostoba kisérletednek”, és aztán már csak nevetett.

A káromló szavak idegenül hangzottak a császári rezidenciában – ennekelõtte itt tán senki még nem ejtett ki a száján hasonlóakat. A Császárt ellenben látszólag nem zavarták. Mélyen elgondolkodó ábrázatot vágott.

– A Kibertech tehát meglelte a módját, miként lehet eszközök segítségével leárnyékolni az agyat. Évtizedek óta folytatnak ezirányú kutatást, eredménytelenül. Még az Öreg Császár uralkodásának utolsó idõszakában fogtak hozzá. Amit most elmondtál, csak még viszontagságosabbá teszi a jövõt, amit magunk elõtt látok. – Szomorúan ingatta a fejét – Van valami végzetszerû abban, hogy mindez éppen ennek a Minter Norquennek az ideje alatt történik. Nem tudom kicsoda õ valójában, mert a Norquen Dinasztia genetikai programjára ezidáig nem volt jellemzõ, hogy ilyen agresszív, ambiciózus és zseniális elméket vonultassanak fel. Évszázadok óta a legjelentéktelenebbek a tizenhárom Nagy Klán közül, még az egyre fejlõdõ Kibertechhel a hátuk mögött sem voltak képesek soha feljebb emelkedni.

Aggódón ingatta a fejét – ezegyszer kiültek arcára a gondok szülte ráncok. Határtalan teher nyomta a vállát, s neki mindig egyenes derékkal kellett tartania a felelõsség súlyát. Egy Császár soha nem hajolhat meg!

15.

Mikor a Calmor-rendszerbe megérkezett az öt gigászi térblokkoló és a több tucat apró õrnaszád, a bolygó fõvárosában éppen reggel volt. A verseny napjának reggele. Éjjel a rendezõség színes transzparenseket feszíttetett ki a barakokk közt, meglepetésül. Ami elmaradt, mert a táblákat letépte a hajnali viharos szél. Folytak a helyreállítási munkálatok.

Fieres hajóját elhagyta már a versenybíróság technikusokból verbuvált bizottsága, s a pilóta éppen ténykedésük eredményét vizsgálta. A tömeges áldozatok okán a Calmor R. tulajdonosai mintegy tizenöt esztendõvel ezelõtt úgy határoztak, szigorítanak a versenyszabályokon. Azelõtt az induló hajók szabadon használhatták egymás ellenében fedélzeti fegyvereiket, ami értelemszerûen súlyos baleseteket eredményezett minden évben. Az új megszorítás értelmében a versenybíróság szakemberei jogot kaptak arra, hogy indulás elõtt leszabályozzák az összes résztvevõ hajó teljes fegyverrendszerét az eredeti teljesítmény tíz százalékára. Még így is három négy pilóta vesztette életét minden alkalommal, s csak az indulók egyötöde részesült akorra szerencsében, hogy komolyabb sérülés nélkül megússza a nevezetes futamot.

Fieres gyûlölte, ha idegenek belepiszkálnak ûrhajója mûszereibe. Csomó pénzt és energiát áldozott arra, hogy minden berendezés a maximális hatásfokon vagy még annál is különbül mûködjön, s ezt a kényes egyensúlyt könnyen megbonthatta néhány ügyetlen mozdulat. A versenybíróság “szakembereirõl” pedig – kár lenne tagadni – nem volt nagy véleménnyel.

Elégedetlenül hümmögött az orra alatt.

– Az idén mit csesztek el a marhák, Fõnök – kíványcsiskodott a Kölyök, úgy téve, mintha bizony minden esztendõben részt vett volna a futamon Fieres oldalán. Holott a technikusok tavaji bakiáról is csak hallomásból értesült. Neki aztán nem sok fogalma volt afelõl, mitõl megy egy ûrhajó. Megelégedett annyival, hogy ha elõre löki a gyorsító kart, akkor megy és kész.

Ezúttal grafitszürke pilótanadrágját viselte, fehér selyeminggel és extravagáns szabású, fekete gulu-bõr mellénnyel. Hiába intette Fieres számtalanszor, hogy a selyem alkalmatlan, mint anyag, mert nem bírja a megpróbáltatást, a fehér pedig mint szín, mert könnyen koszolódik – a Kölyöknek, úgy tûnt, egészen mások a szempontjai.

– Minden rendben – felelte nagysokára a pilóta. – A fúziós generátorhoz nem nyúltak, csak az energiakábeleken helyeztek el szûrõket és regisztráló plombát.

A Kölyök gondterhelt ábrázata felderült.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte, mintha szó esett volna korábban bármiféle délelõtti programról is. A pilóta ezúttal is felült a szakállas trükknek.

– Hova? – döbbent meg õszintén.

Társa kárörvendõn felnevetett. Szerette lóvá tenni az embereket, de szerette meglepni is õket.

– Hova, hova; hát a mérnökhöz. Beszéltem a common a lányával; a zord apa már vár bennünket. A lány szerint felettébb izgathatja a kérdés, mert kapott az alkalmon, hogy végre megoszthatja valakivel az aggályait.

Fieres magára rángatta egykor tintakék ingét és khaki kabátját, melynek kétes eredetû elszínezõdéseivel még a fertõtlenítõ sem tudott megbírkózni.

– Indulhatunk! – közölte néhány másodperc múltán, ahogyan szokta. A Kölyök már szót sem ejtett ez ügyben.

16.

A norquen ügynök hónapok óta tevékenykedett már a bolygón. Valós szemmélyiségét tagadva, egyszerû munkásként érkezett, a havonként egyszeri menetrendszerû utasszállítóval. Megbízói kiválló referenciákkal és még kíválóbb tanácsokkal látták el, így még aznap munkát kapott.

Az azóta eltelt idõ alatt remek kapcsolatokat épített ki, mindenrõl és mindenkirõl tudott. Felszerelését különféle civil tárgyaknak álcázva hozta; így került a Calmorra az ultramodern, fél-automatizált orvlövész puska is, melynek tusa mögül a mérnök házát vizslatta.

A Calmor Rt. alkalmazásában álló ágazatvezetõ másfél nappal, 34 órával ezelõtt keltette fel érdeklõdését. Az új fõtárnával kapcsolatos gyanakvását ecsetelte egyik beosztottjának, akivel az ügynök is közeli kapcsolatban állt. Az akadémián elsajátított pszihológiai trükköknek hála az ügynök hamar tudomást szerzett az elhangzottakról. Még aznap lehallgató készüléket csatlakoztatott a mérnök kommjához, melynek hála fültanúja lehetett a reggeli beszélgetésnek is. Jól tudta, olyasmire bukkant, ami határozott beavatkozást sürget. Nem kívánatos, hogy a pilóták információt szerezzenek a tárnáról!

Rövid töprengés után felismerte, ha a pilóták a érdeklõdnek, akkor már õk is gyanakodnak. Ha pedig gyanakodnak, akkor kiérdemelték a likvidálást, akár csak a mérnök. A háromszoros gyilkosság végrehajtására a mérnök háza kínálkozott a legideálisabb helyszínnek.

Az ügynök elõcsomagolta, összeszerelte és egy szomszédos, lakatlan barakk ablaka mögött felállította fegyverét. Nem volt más feladata, mint várni.

A pilóták rövidesen megérkeztek, és betértek a szemmel tartott házba. Egyenest az ablak elé telepedtek le, az ügynök mindhármukat kényelmessen célbavehette.

Bekapcsolta a fegyver primitív tûzvezérlõ számítógépét, és egyenként megjelölte a célpontokat. Az elektronika memorizálta mindhárom áldozat pozicióját, hogy a ravasz meghúzásakor, a csövet villámgyorsan mozgatva mindhárom pontra leadjon egy-egy lövést.

Az ügynöknek nem kellet mást tennie, mint kivárni a megfelelõ pillanatot és meghúzni a ravaszt. Nem hibázhatott!

17.

A mérnök háza semmivel sem volt különb barakk, mint a többi. Talán csak odabent akadt valamivel több értékes holmi, mint az egyszerû alkalmazottak otthonában. Néhány olcsó, családi holofotó egy elviselhetõbb planétán, egy hörgõ légkondicionáló és pár kókadozó virág volt hívatott megteremteni a bensõséges hangulatot. Fieresnek mindig ugyan az a félmondat jutott eszébe, ha efféle nyomorúsággal találkozott: “Sorsok, emberi sorsok!”. A sajátja sem volt éppenséggel leányálomnak való, de legalább nem a korlátok, hanem az átélt veszedelmek tették cudarrá.

Maga a mérnök köpcös, idõsödõ kis fickó volt, feje tetején a kopaszodásra hajlamos férfiak kényszerû tonzúrájával. Egyszerû, bolyhosra kopott ruhákat viselt – a Kölyök szerint három fényévvel lemaradva a divattól. Az arckifejezésén uralkodó beletörõdõ közöny arra engedett következtetni, hogy jó pár esztendeje dolgozik már a Calmoron.

Talán már nem is élteti a vágy, hogy egyszer továbbálhat, csak abban bízakodik, hogy a lánya elköltözhet majd egy gazdag, egzotikus világra. Hogy õ már jólétben élhet. Csak ezért robotol.

– Üdvözlöm az urakat szerény hajlékomban – tessékelte beljebb a vendégeit. Vagy fejjel alacsonyabb volt mindkettõjüknél, ami felettébb zavarta. Igyekezet minél nagyobb távolságot tartani tõlük, hogy ne magasodjanak szembeötlõen fölé. Mihamarabb hellyel kínálta õket, s mikor elfogadták, nyomban feloldódott.

– Úgy hallottam az urakat az új fõtárna ügye érdekli.

Fieres szótlanul bólintott.

A kisember fontoskodó fintort vágott, jobbjával az állát dörzsölgette, akár az olcsó kalandfilmek agyon plasztikázott hõsei.

– Nos, arról tudnék mesélni! Ha akad valaki ebben a porfészekben, aki tud, hát az én vagyok. Nyolc éve dolgozom itt, három óta mint ágazatvezetõ: úgy ismerem a munkafolyamatokat, akár a tenyeremet. Viszont az új fõtárna körül nagy titkolózás folyik, nem tudom, beszélhetek-e róla?

A pilóta ennyibõl is értett.

– Mennyi? – kérdezett rá.

A mérnök próbált közönbösnek látszani – fény derült az olcsó filmhõsökhöz való újabb hasonlatlantosságára: csapnivaló színész volt.

– Öt griss – nyögte ki végül.

– Öt! – hárorgott a Kölyök – Ez hülyének néz bennünket, Fõnök! A havi fizetése lehet ennyi!

Fieres csendre intette.

– Nem költené rosszra – a mérnök felé fordult.

– Megadjuk, beszéljen!

A fickó ábrázata felderült. Elõre hajolt, kezet nyújtott.

– Kezet rá! – indítványozta.

A Kölyök magára vállalta a kellemetlen feladatot, de nem állhatta meg, hogy bosszúból jól meg ne ropogtassa a pasas ujjait.

Az némi sziszegés után belevágott.

– Mint már mondtam, az ügy felettébb titokzatos. Elõször is: semmi nem indokolja, hogy éppen a verseny elõtti napokban lássanak hozzá egy új fõtárna kivájásához. Ráadásul feszített munkatempóban! A bányászok zöme épp ilyenkor veszi ki rendes éves szabadságát; örülünk, ha a folyamatban lévõ munkákhoz akad elég ember.

Rövid hatásszünetet tartott. Résnyire húzta a szemét, mintha erõsen töprengene, s hüvelyujjával a fogait birizgálta – a Kölyök ezúttal azt is felismerte, melyik második vonal beli filmhõstõl kölcsönözte a mozdulatot. Rosszalló homlokráncolása láttán a kisember haladéktalanul folytatta a tájékoztatót.

– Másrészt: a járat még fõtárnának is túl széles, nyíl egyenes, holott a tárnák éppen hogy kanyarogva haladnak. Így a mezõ több, különféle régióját is érnthetik, és… – kezdte magyarázni, de a másodpilóta jóérzékkel leintette. – Szóval, fura egy ügy. A kitermelt, magas érctartalmú kõzetet el sem szállították, mint rendesen, csak kiszórták a járat szélére.

– Vagyis? – siettette a Kölyök.

– Vagyis ez a járat nem fõtárna! – vágta ki a kisember büszkén.

A másik szemét azonban nem lehetett ennyivel kiszúrni.

– Hanem mi? – faggatózott.

A mérnök szégyenkezve lesütötte a szemét. Kelletlenül válaszolt.

– Azt még én sem tudom.

– Nem tudja?! – csattant fel a másodpilóta. – Elkunyerál öt grisst, miközben nem tudja!

A köpcös pasas megsértõdni látszott. Sötét pillantással méregette a fiút.

– Eleget mondtam már azért a pénzért. Ide vele! Többet nem tudok.

– Rendben – sietett megnyugtatni Fieres. – Meg fogja kapni a pénzét, csak válaszoljon néhány kérdésre.

A mérnök fejbólintással jelezte, hogy áll az alku.

– Ki adott utasítást a munka megkezdésére?

A kopaszodó férfi sokáig nem felelt. Kényelmetlenül fészkelõdött az elnyûtt széken; az panaszosan nyikorgott alatta.

– Felsõb utasítás volt – bökte ki végül. – A szokásos hierarchia láncon érkezett, nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy kitõl számazik. Nekem mégis az az érzésem, hogy valahonnan nagyon fentrõl.

– Az igazgatótanácstól? – bocsátkozott találgatásokba a pilóta.

A mérnök vállat vont.

– Vagy tán még annál is feljebbrõl: a tulajdonosoktól.

Fieresnek errõl eszébe jutott valami.

– Ki készítette a terveket?

A kis fickó megint csak nem tudott határozott választ adni.

– Nem a mi embereink, annyi biztos. Én csak egyszer kukkantottam bele a tervrajzba, de annyit így is láttam, hogy valami idegen csinálta. Tudják mindenki rajta hagyja a kézjegyét a saját tervein: bizonyos különleges megoldások, egyedi ötletek…

Fieres pillanatnyilag nem figyelt rá. Széles, nyílegyenes járat. Mi a fenére szolgálhat?, kérdezte magától. Biztosra vette, hogy kézenfekvõ a válasz, csak éppen neki nem urgik be.

Tovább faggatózott.

– Hol indul a járat és merre tart?

A mérnök koordinátákat sorolt – bámulatos, hogy a matematikához szokott ember mennyi számsort képes megtartani az emlékezetében. A pilóta felidézte magában a mezõ térképét – nem csoda: fejbõl tudta már –, s képzeletbeli vonallal kötötte össze a kapott pontokat.

Az eredmény meglepte.

– Érdekes! Az egyik vége a mezõ közepe tájára esik, a másik közvetlen a cél mellé. Lehet, Kölyök, hogy mégis helytálló volt a feltételezésed a csaló pilótáról?

És ez volt az a pillanat, amikor Fieres hatodik érzéke veszélyt jelzett. Olyan, akár az ember fejében megkonduló vészharang: hangja fáj, követel, tetteket sürget. Nem jutott most idõ a veszély forrásának keresésére, az életük múlhatott a gyors cselkvésen.

– Feküdj! – kiáltott fel, s maga is elõrevetõdött. Magával sodort egy parányi asztalt, kiborította a rajta nyugvó poharak tartalmát. A szõnyegre ömlõ italok kellemes illata furcsa mód azt a gondolatot ébresztette benne, hogy hiba volt kóstolatlanul hagyni õket.

A Kölyök eléggé ismerte már tanítóját ahhoz, hogy gondolkodás nélkül kövesse. A Sólyom legénysége rövidesen a barakk padlóján adott randevút egymásnak.

Nem úgy a mérnök. Értetlen ábrázattal rostokolt a helyén, fogalama sem volt róla, mi történik körülötte. Múltak az értékes másodpercek, és õ tétlenkedett. Ez lett a veszte.

Mindhárom energiasugarat halálos pontossággal célozták. Kettõ ott haladt át, ahol még pillanatokkal korábban is a két pilóta ült, a harmadik tarkón találta a mérnököt. A perzselt hús bûze megtöltötte a szobát.

Valamelyik plasztik ablaktábla recsegve beszakadt; a két földön hasaló pilóta bõrén érezte a feltámadó huzatot.

– Valaki az ablakon keresztül jött be – ismerte fel a helyzetet Fieres. – Utána nézek ki vagy mi az!

Azzal kúszva az ablakok irányába indult. Apró sugárfegyver lapult a tenyerében – a Kölyök el nem tudta képzelni honnan szedte, csak abban volt biztos, hogy engedélye nincs rá. Forrón remélte, hogy nem a helyi rendfenntartókkal akadt dolguk.

Fieres térdét és könyökét felsértették a poharakból származó szilánkok. A heverõ fedezékébõl kiérve már rálátott a külsõ falra. Az ablakok alatt, a földön ökölnyi fém tárgy hevert, plasztik cserepek között; kétségtelen volt, hogy ezzel szakították be az ablakot. A tapasztalatlan szemlélõ nem is tulajdonított volna neki egyéb szerepet.

Nem úgy a pilóta.

– A fenébe, fotongránát! – ismerte fel, s figyelmezetést üvöltve talpra szökkent. Nem törõdött többé az orvlövészekkel. – Kifelé innen! – harsogta, s máris teljes erejébõl futott a ház hátsó oldala felé. Nem valami finom mozdulatokkal tuszkolta maga elõtt a Kölyköt is. A mérnök holttestét hagyták, nem sok értelme lett volna bajlódni vele. A hamvasztásról majd gondoskodik a fotongránát, különb temetésben amúgy sem lenne része ezen a félreesõ planétán.

Energianyalábok csapkodtak körülöttük, akár villámok egy fergeteges nyári viharban.

A sugarak törték, zúzták, ami az útjukba került: családi képeket a falon, bágyadt virágokat a sarokba állított állványon. A légkondicionáló is találatot kapott. Sebaj, hamarosan amúgy is az enyészeté lesz minden idebent.

A legrohadtabb az volt az egészben, hogy fogalmuk sem lehetett, mennyi idejük van hátra a gránát robbanásáig. A Kölyök fennhangon átkozódott, pedig jobban tette volna, a hálát ad a sorsnak, amiért õket elkerülték a sugarak.

Nem veszkõdtek a hátsó kijárat felkutatásával, egyenest az elsõ útjukba kerülõ ablakon keresztül távoztak. A plasztik éles felületektõl mentesen hasadt, így csak néhány zúzódást kockáztattak. Míg ha tétováznak, az életüket.

Odakint nyomát sem látták a lesipuskásoknak. Nem is törték magukat a keresgélésükkel, nekik pusztán egyetlen apró sugárpisztolyuk volt, míg amazoknak profi céllövõ fegyvereik, gránátjaik és még ki tudja mi mindenük.

A robbanás nem járt robajjal vagy légnyomással – ez a fotongránátok legnagyobb elõnye a hagyományos robbanó eszközökkel szemben. Nem történt más, csak egy vakító villanás, s aztán a perzselõ hõhullám. Szerencsére a gránát csökkentett hatóerejû volt, s õk elég távol álltak ahhoz, hogy csupán a perifériális hatás érjen el hozzájuk.

A barakknak ellenben csak hûlõ helye maradt. Egyetlen röpke pillanat alatt hamuvá égett, a robbanást követõ lángok már nem találtak táplálékra. Az egykori fémtárgyak olvadt tócsákba gyûltek a földön, izzó felszínük lassan megkeményedett.

A két pilóta kormosan és véresen toporgott a romoknak nem nevezhetõ maradványok elõtt. A Kölyök megbabonázva meredt a látványra. A forró Calmori napon is hideg futkosott a hátán.

– Ha belegondolok, hogy mi is bentrekedhettünk volna… – nyögte sivatag száraz szájjal.

Fieres megnyugtatólag a vállára helyezte kezét.

– Menjünk, Kölyök! Az orvlövészek még itt ólálkodhatnak a közelben, és a biztonságiak elõtt sincs kedvem magyarázkodni.

A dokkhoz vezetõ út ezúttal elviselhetetlenül hosszúnak tûnt. Egyetlen szót sem váltottak, mindketten a gondolataikba merültek. A Kölyköt letaglózták a történtek: a totális és felesleges pusztítás látványa. Nem tartozott a burokkban nevelkedett aranyifjak közé, de a Halállal eddig csak kevésszer szembesült. Annyiszor semmiképpen sem, hogy hozzászokjon.

A halál látványát nehéz megszokni!

Fieres régen megszokta már. Õt a bûntudat mardosta. Felelõsnek érezte magát a történtek miatt. Ha ostoba kiváncsiságára hallgatva nem keresik fel a mérnök házát, a köpcös ember tán még mindig élne. Hányszor megfogadta már, hogy nem üti bele az orrát mások dolgaiba! Jaj, hányszor! Ha az ember csak a saját orra elé bámul, már úgy is elkerülheti a bajt. Sõt, csak úgy kerülheti el! Felesleges körbe-körbe vizslatni.

Ahányszor beleavatkozott mások ügyeibe, ahányszor segíteni akart, valaki mindig meghalt. Mindig valaki az ártatlanok közül. Õk olyan sebezhetõek, olyan naivak!

Tisztában volt vele, hogy mindez nem az õ hibája, még csak nem is ellenfeleinek aljassága – ez a háború törvénye. Mindig az ártatlan szenved, mindig az õ hátán csattan az ostor. Mert õ nem tud visszaütni, õ neki csak a háta van, amit odatarthat.

Nem helyes ilyesmiken rágódnom!, figyelmeztette önmagát. Megoldás úgy sincs, az lesz a legjobb, ha tartom magam a fogadalmamhoz! Ne avatkozz mások dolgaiba! Egyszerû pilóta vagy, nem több!

– Szerencsénk volt, Kölyök – törte meg a csendet. – Pancserokkal akadtunk össze. Legközelebb nem lesz ekkora mázlink, óvatosabbnak kell lennünk!

A fiatal pilóta megütközve meredt rá.

– Nekem nem tûntek pancsernak! Majdnem ott hagytuk a fogunkat!

– Színigaz, Kölyök. De csak majdnem, mert pancserok voltak! Igazi orgyilkos, ha lesbõl lõ, az elsõ lövéssel csak harcképtelenné tesz. Soha nem szánja halálosnak. A halálosra célzott lövésben ott bújkál az életveszélyes fenyegetés, amit az áldozat könnyen megérezhet, ha van hatodik érzéke.

A másodpilóta csak a homlokát ráncolta, de aztán mégis kimondta a gondolatait.

– Meglepõen sokat tudsz az orgyilkosokról!

Fieres szomorúan bólintott, s bezárta maguk mögött a Sólyom zsilipajtaját.

– Akadt már dolgom velük épp elégszer.

Itt tartózkodásuk óta elõször történt, hogy akkor is aktiválta a hajó biztonsági rendszerét, amikor itthon tartózkodtak. Nem tudta mi volt ez az egész, de tartott tõle, hogy lesz még folytatása. Valaki megharagudott rájuk, s az illetõnek úgy tûnik pénze és hatalma is akad, hogy gyilkosokat béreljen. Legközelebb talán már nem is amatõröket.

– Nyolc órát kell még átvészelnünk, Kölyök, aztán indul a verseny. Odafent már biztonságban leszünk.

Nem is sejtette, mekkorát téved!

18.

Az indulás elõtti utolsó órában rögtönzött haditanácsot tartottak a Császár taktikai tisztjei. A tanácskozást a császári zászlóshajó kapitánya, Tysso Yar vezette, s részt vett rajta Ilator és Maia Dai is.

A parancsnoki híd jóval tágasabb volt, mint más hadihajók hasonló célú helyisége. Flotta manõverek esetén innen irányították a hadmõveletet, itt hangolták össze a többi hajó mozgását. Ehhez további vezérlõállásokra és egy nagy felületõ taktikai holo-kivetítõre volt szükség. A vezérlõállások úgy sorakoztak egymás mellet, több sorban, akár egy ûrkikötõ forgalomirányító központjában. Az óriási panorámamonitor teljes egészében elfoglalta az egyik falat, alig jutott mellette hely a több tucat segéd képernyõnek.

Ezúttal a monitorpultok többsége kikapcsolva sötétlett, a parancsnoki székekben csak elszórtan ült egy-egy tiszt. A termet fényárban fürösztötték a menyezetbe ágyazott világítótestek.

A tanácskozás résztvevõi gyûrût alkottva álltak a mennyezetre függesztett holo-kivetítõ alatti szabad területen – a készülék csak hadmûveletek alkalmával üzemelt. A magas rangú katonák szürke ramraquor egyenruhát viseltek, csak kék-vörös rangjelzéseik különböztek.

– Térugrás negyvenöt perc múlva – figyelmeztetett a fedélzeti hírközlõ rendszer nyugodt géphangján. A bejelentés a hajó legeldugottabb zugába is eljutott.

Tysso kapitány helyeslõleg bólintott.

– Számításaim szerint a térblokkolók öt órával ezelõtt megérkeztek a Calmor-rendszerbe. Ennyi idõ több mint elegendõ kellett legyen arra, hogy a naszádok átfésüljék a rendszert bújkáló ellenséges hajók után.

Mivel szünetet tartott, Maia gyorsan felidézte magában, amit a térblokkolókról tud. A térblokkolók nagy területre kiterjedõ különleges energiamezõt sugároznak ki magukból, ami nem más, mint a tér és a paratér között kifeszülõ erõtér hártya. Az érintett területen meggátolja a nagyobb tömegû hajókat abban, hogy kilépjenek a paratérbõl és belépjenek a térbe. A tömeghatárt a futárbólyák súlya felett szokás definiálni. Kivételelt csak azok az ûrhajók képeznek, melyek ismerik a szigorúan titkos nyitó szignált. Õket az erõtér átengedi, így sikerrel befelyezhetik az ugrást.

– Feltételezem, az összes mûvelet bonyodalom nélkül folyt, de tényeket, sajnos magam sem tudok – folytatta a kapitány. Mindezidáig saját hajóink elõtt is titokban tartottuk tartózkodási helyünket, így nem állt módjukban futárbólyák útján tájékoztatni bennünket. – magabiztosan elmosolyodott; Maia szerint ez a mosoly illett egy flottaparancsnokhoz. – Néhány perccel tervezett indulásunk elõtt Calmori egységeink elõtt felfedjük koordinátáinkat, hogy elküldhessék jelentésüket a kutatás eredményérõl. Csak akkor indulunk el, ha megnyugtató híreket kapunk. Meggyõzõdésem, hogy sikerült minimálisra csökkentenünk a kockázatot. Persze mindahányan tudták, hogy az ügy nem ennyire egyszerû. Három kockázati tényezõvel továbbra is számolni kell, még ha kevés is az esélye, hogy bekövetkezzenek.

Elõször is: az ellenség megfejthette a Ramraquor Klán hírközlési kódját, s maga küldhet félrevezetõ jelentést a Calmorról. Az érkezõ császári hajót norquen hadihajók egész falkája várhatja odaát. Tekintve, hogy a belépéskor a legénység sztázisban lesz, a Galleont pedig nem övezik majd védõpajzsok, az ellenségnek nem lesz nehéz dolga. Mire a Császári Flotta a helyszínre érkezik, már csak a csatahajó izzó roncsait találhatja.

Másodszor: birtokába juthattak a belépési szignálnak is. A blokkolókat megtévesztve váratlanul megjelenhetnek a rendszerben. Ha a Galleon eddigre már felhúzza a védõpajzsait, akkor nagy arányú ûrcstára lehet számítani, az ellenség nyomasztó túlereje mellett. A helyszínre érkezõ flották párharcában a Császári Klán minden bizonnyal elveszítené maradék hajóit, és megsemmisülne.

Harmadszor: nem zárható ki, hogy az ellenségnek mégis sikerült elrejtõznie az õrnaszádok érzékelõi elõl, s ugrásra készen várja a gyanútlanul érkezõ csatahajót.

Maia Dai, mikor végiggondolta a lehetõségeket, keserûen az ajkába harapott. Az utóbbi években a Császári Klán sorra elveszítette birtokait és támogatóit a galaxis belsõbb szektoraiban. Hatalma és gazdasági befolyása egyre apadt. Utolsó védõbástyája a Flotta maradéka volt, s az is bújkálni kényszerült az ellenség elõl. Gyakran a mélyûrben húzódott meg, készleteit nem egyszer csak a Limessen túli barbár világokon volt képes feltölteni. Ha egy calmori ütközetben még ezt is elveszítenék, azzal minden elveszne.

Még ha túl is élik az ûrcsatát, életük végéig bújkálhatnak a Limessen túl az orgyilkosok és a kapzsi fejvadászok elõl. Ennél talán még a halál is jobb!

19.

Egy órával a rajt elõtt a Báró még egyszer ellenõrizte a Fõnix mûszereit és berendezéseit. Nem talált hibát. Hogy is talált volna, amikor immár harmadik alkalommal ismételte meg a mûveletet, lankadatlan figyelemmel és alapossággal. “Rend a lelke mindennek!”, emlegette gyakran az õsi mondást. Persze egészen másként hangzik ez egy olyan ember szájából, aki gyilkosságai megtervezésében sem tágított ettõl az elvtõl.

– Semmi hiba, igaz? – kérdezte malíciózussan a Norquen.

– Semmi – bólintott rá a Báró. Nem vett tudomást a gúnyról.

A Klán vezér ezúttal egyetértett.

– Az ellenõrzés célja nem a hibák feltárása, hanem a megelõzése – idézett egy híres hadvezértõl.

A másik férfi szája sarkában ismét felsejlett a kegyetlen mosoly.

– Grott! – ismerte fel. – Az Elsõ Gyarmati Flotta admirálisa volt. De ennek van már egy évezrede is.

Az elnök-igazgató helyeslõen bólintott, aztán mintha csak vizsgáztatni kivánná pilótája történelmi ismereteit, szokatlan kérdést tett fel.

– Arra is emlékszik, hogyan verte le Grott a moorsi flottalázadást?

A Báró nem töprengett a válaszon.

– Meghúzódott egy vándorló aszteroida mezõben; a korabeli lokátorok nem tudtak különbséget tenni kõ és ûrhajó között. Két hónapig rostokolt odabent, együtt sodródva a mezõvel; közben a fél galaxis õt kereste. Csak akkor bújt elõ, mikor az közvetlen a Moors mellett haladt el. Volt nagy meglepetés!… – hirtelen elhalgatott, szája széles mosolyra húzódott. Annyi töprengés után végre felismerte, mit eszelt ki a norquen Klán vezér. Ördögien ravasz terv volt!

– Maga aztán jókora bolondot csinált a calmori fejesekbõl! Új fõtárna, mi!?

Azzal életében elõször fennhangon felkacagott.

20.

A Galleon fedélzetén lágy géphang figyelmeztette a személyzetet az öt perc múlva bekövetkezõ térugrásra. Ettõl fogva visszaszámlálással jelezte a múló idõt. A legénység az elõre elkészített ütemtervek alapján beszüntette a munkát, hogy elfoglalja helyét a sztázistartályokban. Az óvatlanul elszunyókálókat speciális ultrahang sípok ébresztették.

Sztázisfülkék mindenükk akadtak, a géptermekben, a folyosók falában, de még az elsõsegély állomáson is. Legalább dupla annyi, ahány ember. Nem fordulhatott elõ, hogy valakinek nem jut.

Egyedül a parancsnoki hídon nem látszott félbeszakadni a munka. Majd’ az összes monitorpult üzemelt, a technikusok elmélyülten hajoltak föléjük. Mai Dai a kapitányi állás mögött toporgott, Tysso Yart figyelve. A kapitány hangolta össze a térugrás programozásán dolgozó személyzet munkáját. Az ugrás jóval bonyolultabb mûvelet volt, mint azt az ember elsõ hallásra gondolná. Fényévek távlatában méteres pontossággal kellett meghatározni a távolságot, s mikroszkópikos aprólékossággal az irányszöget. Csillagatlaszok hûen erre még a legképzettebb navigátor és a legtökéletesebb számítógép sem lett volna képes. Ha a Galleon történetesen nem egy Calmor felé vezetõ vektor mentén tölti a várakozási idõt, akár hetekbe is kerülhetett volna, mire kitalál a mélyûrbõl.

Egy apró jelzõfény figyelmeztetésére a kapitány a pultra hívta és átfutotta a Calmorról érkezett jelentést.

– Megérkezett a calmori jelentés – tájékoztatta Maiát. – Minden rendben: átfésülték a rendszert, de nem akadtak ellenséges hajók nyomára. Terv szerint indulhatunk!

A Császár fiának testõrkapitánya fejbólintással köszönte meg a tájékoztatót, majd távozott.

A szûk, szürkére mázolt folyosókon izgatottan futkosó szürke egyenruhás emberek labirintusban kóválygó egerekre emlékeztették. Keresik a sajtjukat! Errõl szól az élet: mindenki lohol a saját sajtja után! Nincs megállás! Talán éppen erre gondolt Corseus, amikor húzódozott visszatérni a Világba.

A fiú nevének említése emlékezetébe idézte a kötelességét. A testõrparancsnoknak ura mellett a helye. Különösen a sztázis lejártakor – ez íratlan törvény!

A császári rezidencia felé indult.

Egyre több foglalt sztázistartályt látott, s ennek egyenes következményeként egyre kevesebb emberrel találkozott. A visszaszámlálás már három percnél tartott. Egy fordulónál a Császár két testõre csatlakozott hozzá. Egyikükben arra a férfira ismert, akit a gyakrolóteremben tébolyodottnak hitt. Biccentett, megbocsájtólag mosolygott a lányra, de nem szólt.

Maia visszabiccentett, mire a férfi vigyorogva megsímogatta belilult állát. Ennyiben maradtak. Több szó nem esett.

Csak a császári rezidencia elõszobályában váltak külön. Maia a Corseus részére kijelölt szoba felé kanyarodott, a testõrök tovább siettek egyenesen. A férfi búcsúzólag intett; a lány viszonozta.

Vajon mennyire lesz képes visszailleszkedni a mi “bolond” világunkba?, tértek vissza a gondolatai Corseushoz. Nem a lézer és a pajzs-szet teszi számunkra biztonságossá az életet, hanem a sok éves gyakorlat. Szinte azonnal rátalált a válaszra is. Nekünk kell megteremtenünk számára a biztonságot! Vigyáznunk kell minden lépését. A testõrparancsnokának: nekem! Ezért rendelt mellé a Császár, nem azért, mert attól tartott, apám nem tudná ellátni egyidejûleg mindkettõjük védelemét. Mégis tanítónõre van itt szükség!, bosszankodott.

Corseus szobájának berendezése sokban különbözött a rezidencia többi helységéétõl. A fiúnak, mikor beköltözött, elsõ dolga volt számûzni innen a pompát. Kihordatta a súlyos arany szobrokat, a bíborral kárpítozott, erõtérpárnákkal felszerelt karszékeket, mindent. Ha teheti, tán még a brokát falikárpítot is lehántattja.

Az új berendezés egy kemény derékaljból, egy meditációs lámpából, s egy durván megmunkált, mégis méreg drága antik ébenfa ládából állt. Ez utóbbit csak azért tûrte meg, mert olcsóbbat hirtelenjében nem sikerült szerezni.

Maia, aki az átrendezés óta még nem járt itt, döbbenten torpant meg a küszöbön.

– Corseus, ez így baromi ronda! – csúszott ki a száján. Sietett menteni a helyzetet. – Nem úgy értem, hogy izléstelen, csak éppen nem illik egy uralkodóhoz. Tudod – kezdte magyarázni tanítónõssen, megválogatva minden szavát –, a Császárnak, és a Császár fiának is – fûzte hozzá gyorsan –, tüntetnie kell a gazdagságával. Az otthona nem lehet olyan, mint az egyszerû halandóké; fényûzõ pompa kell díszítse!

A fiú figyelmes, okos tekintettel hallgatta – hihetetlenül okos szemei voltak. Látszott rajta, hogy a lány szavain töpreng.

– Nem értem – vallotta be nagysokára.

– Mit? – igyekezett Maia segíteni.

– Azt, hogy miért kellene fényûzõen berendeznem a saját szobámat. Akik elõtt tûntetnem kell a gazdagságommal, azok ide soha nem jutnak be, akik pedig igen, azok legbelsõbb bizalmasaim, és épp úgy tisztában vannak a kincstár mindenkori helyzetével, akár magam!

Puff!, temette el magában tanárnõi babérjait. Nem volt mit válaszolnia, a logika kikezdhetetlennek tetszett.

– Hagyjuk most ezt a témát! – javasolta. – Fel kell készülnünk a térugrásra.

Mintha csak szavait kívánná megerõsíteni, felhangzott a következõ figyelmeztetés. A visszaszámlálás kettõ perchez érkezett.

– Foglald el a helyed a sztázistartályban! – utasította Maia a fiút illemtudóan erélytelen hangon. – Én az utolsó pillanatig ébren leszek; ez a kötelességem.

Nézte, ahogyan Corseus elhelyezkedik a tartályban. Mozdulatain látszott még a gyakorlatlanság, arcvonásain pedig a megfeszített figyelem. De semmit nem rontott el: mindent a legmegfelelõbben állított be.

Rendkívül tanulékony, állapította meg a lány megkönnyebbülten.

Elhangzott az egy perces figyelmeztetés is. A géphang felszólította a legénységet bárminemû tevékenységének haladéktalan félbeszakítására.

Maia még várakozott. Kisérteties érzés volt, hogy minden bizonnyal már csak õ és az apja vannak “életben” a fedélzeten. A két testõrparancsnok. Mindennél jobban szerette az apját, s nem csak szerette, tiszta szívébõl tisztelte is. Az apja nevelte fel, az anyja belehalt a szülésbe. Hiába, a technika fejlõdése dacára, a természet elveszi, amit elvenni kíván.

– Negyvenöt másodperc! – hallotta a feje fölül. Tovább ragadta az emlékezés. Bár apja életkedvét megmérgezte a gyász, ezt soha nem éreztette a lányával. Mindig vidám volt, mindig kapható a játékra. Még ha azok a legtöbbször fiús játékok voltak is. Így lett Maia játszva különb a legkiválóbb testõröknél is.

– Harminc másodperc! – a hangban ezúttal sürgetés és fenyegetés bújkált, a flotta pszihológusok hozzáértésérõl téve tanúbizonyságot.

A lány felismerte, hogy elbambult kissé. Régen cselekednie kellett volna. Beugrott a tartályba, rutinból beprogramozta az értékeket. Mikor magára húzta a fedõlapot, a berendezés mûködésbe lépett. Éppen idõben.

Mielõtt eljött érte a sötétség, az elõttük álló útra gondolt. A három végzetes lehetõségre. Nem a haláltól félt, egész életében azt tanulta, hogy bátran nézzen vele farkasszemet. Hanem a kudarctól! Mióta testõrparancsnok lett, kötelessége van: nem rendelkezik szabadon az életével, nem dobhatja el dacból vagy virtusból, ha épp úgy hozza a sors. A felelõsség súlyos teher!

II. rész

Verseny – Ütközet

1.

Néhány percel a verseny kezdete elõtt érkeztek – amiben semmi különös sincs, hiszen érkezésükhöz igazították a rajtot. A Galleon fedélzetén negyed óra telt el a térugrás óta – a személyzet már kiheverte a sztázis sokkot. Minden rendben ment, úgy tetszett az aggodalom felesleges volt. Senki nem várta õket ideát, csak a saját õrhajóik.

Biztonságban voltak.

A hatalmas hadihajó a cél közelében vesztegelt, nem messze az aszteroida-mezõ szélétõl. Védõpajzsok többszörös gyûrûje övezte, gravitációs udvarában parányi vadászgépek cirkáltak. Érzékelõi szünet nélkül kutatták a környezõ ûrt, nem maradhatott rejtve elõttük a legapróbb porszem sem. Egyedül a szomszédos aszteroida-mezõ mélyére nem “láttak” be, de ott amúgy sem rejtõzhetett semmi, ami egy hadihajónak kárt okozhatna. S ha mégis bejutott valahogy, a rendszerben hetek óta õrködõ császári lokátorok észlelték volna. A fizika törvényei a haditechnikára is vonatkoznak!

Ilator Dai a parancsnoki hídon toporgott, percenként pillantott az órájára. Fizikai fájdalmat jelentett minden perc. Gondolatait átitatta a balsejtelem, aggódott a Császárért. Ez volt a hívatása. A paranoia.

Tiszetelték érte, elnézték türelmetlen udvariatlanságát, sürgetõ szavait. Mióta megérkeztek, nem moccant, megerõltetéstõl vörös szemekkel bámulta a mezõ szélét mutató képernyõket.

– Menjünk távolabb a mezõtõl! – kérlelte Tysso Yart, immár sokadszorra.

Az idõs haditengerész nem veszítette el a türelmét. Sajnálkozón ingatta a fejét.

– Nem tehetem, Ilator. Hihetetlen energia pocséklással járna. Már “beástuk magunkat” – használt egy régies szófordulatot –, felhúztuk a statikus védõpajzsokat; ezek, mint tudod, beleszövõdnek a tér szerkezetébe. Helyhez vagyunk kötve, nem mozdulhatunk, hacsak le nem bontjuk õket. Újra felépítésük idõbe és rengeteg energiába kerülne. Sajnálom!

A Császár testõrkapitánya tehetetlen dühében vádlón felcsattant:

– Akkor miért nem tettük meg idõben! – ahogy kimondta, már meg is bánta.

– Hidd már el – helyezte vállára a kezét a kapitány –, semmiféle veszély nem fenyeget bennünket odabentrõl! Elmagyaráztam: lehetetlen! Ha pedig támadást kapunk a másik irányból, legalább a jobb oldalunk védve van!

Az érvek a kapitány oldalán álltak, de Ilatort megérzések gyötörték – nem oszlottak el a logikus szavak hallatán. A testõrparancsnok mégis megnyugodni látszott.

– Remélem, Tysso, igazad lesz – dörmögte és ismét a monitorokra függesztette a tekintetét. Mindhiába: õ sem látott a mezõ mélyére.

Pedig ha belát, nem nyugszik meg!

2.

A calmori bányatelep teherdokkjának betonján két tucat ûrhajó várakozott dübörgõ hajtómûvekkel. A startjelet várták. Hõelvezetõ berendezéseik kibocsájtónyílásai körül izzott a levegõ – megperzselt, kába bogarak menekültek a felszálló forró légörvényekbõl.

A por elvakította az összesereglett nézõket, mégsem adták fel, hunyorogva próbálták a homokszürke felhõ mélyén megpillantani a gépeket. A rádión leadott startjelet nem hallhatták, mégis azonnal értesültek róla. Az elvieselhetetlenné fokozodó dübörgés önmagáért beszélt. A porfelhõ tovább gyarapodott, elnyelte a távolabb toporgókat is, és még hevessebben kavargott. A forró légáramlat az arcukba csapott, kishíján letépte homok elleni védõköpenyeiket.

A versenyhajók lassan kiemelkedtek a maguk kavarta felhõbõl, s az alkonyi égbolt felé szökkentek.

A verseny megkezdõdött.

Nem volt közönbös, melyik hajó hanyadikként éri el az aszteroida-mezõt. Amint áthaladnak a belépési zónán, sokáig keskeny mellékjáratokon fognak száguldani. Nem lesz mód az elõzésre. Egyik pilóta sem adta volna meg a többinak az elõnyt, hogy elõbb érjen oda. Egyik sem lett volna ostoba a békés és csendes, ám szerfelett lomha antigravitációs meghajtást használni. Légköri startnál még mindig a történelem elõtti, ezer módosított rakéta hajtómû számított a legfürgébbnek. Még ha a civilizáltabb világokon történetesen be is tiltották.

A hajók egyre emelkedtek, rövidesen ponttá zsugorodtak, majd eltûntek az égen. Csend lett újra. Szokatlan csend: álltak a kõtörõk, hültek a kohók. A munkások elhagyták az üzemet, s itt sorakoztak a betonon. A por lassan leüllepedett, vékony réteggel vonva be a dokkot, s a szétszórt ûrhajóblokkokat. Némelyek a parahajtómûveiket, egyesek még a lakóblokkjukat is hátrahagyták. Gyorsabbak, fürgébbek lettek, ami odafent, a mezõben az életet jelenthette.

Idelent a tömeg közben feloszlott; ki-ki igyekezett vissza a háza védelmébe, hogy karosszékében hátradölve, kénylemesen szemlélje tovább az eseményeket, immár kedvenc telekom-csatornáján.

– Nem mindgy, melyik hajó hanyadikként éri el az aszteroida mezõt – magyarázta Fieres a Kölyöknek. – Odebent sokáig nem lesz mód elõzésre.

Lepillantott a monitorpultjára: a pilótakabin félhomályában a fekete plasztiklap alatt élesen látszottak a tündöklõ számok és jelek. A monitorpultok óriási elõnye a hagyományosakkal szemben, hogy képernyõ felületükön a pilóta kedve szerint oszthatta el a mûszerek kijelzéseit. Mindegyiket ott és olyan formában kérhette, ahogyan megszokta, ahogy neki kényelmes volt. A modern pultok memóriája harminc, negyven féle beállítást is megõrzött, melyek közül a pilóta kedvére válogathatott. Mindig az adott repülési helyzetben legmegszükségesebbnek tartott kijelzések kerülhettek látása elõterébe, míg a jelentéktelenebbek kiszorultak a képernyõ felület szélére, netán helyet sem kaptak.

Ezúttal sebesség, távolság és terhelés mutatók uralták a pultot. Közében egy háromdimenziós koordináta rendszer a mezõnyt mutatta, ahogyan a lokátor látja.

– Vezetünk! – lelkendezett a Kölyök. De igazi örömét nem ez okozta. – Az a seggfej Báró meg tökutolsó! Idén nem bizonyul komoly ellenfélnek!

Hiába: a legszebb öröm a káröröm!

Fieres gyorsan lehûtötte.

– Szándékosan marad hátra, ez taktikája. A mezõben már mindenki használhatja a fegyvereit: sorban ki fogja lõni az elõtte haladókat. Úgy tûnik, a leszabályozás dacára is bízik a tûzerejében.

A Kölyök soha semmit nem hagyott ellenvélemény nélkül – ez volt a természete.

– Már akit utolér! – kötötte ki.

A pilóta ismét csak más véleményen volt.

– A Fõnix az egyik leggyorsabb ûrhajó tipus, amit valaha is gyártottak. Még minket is utolér.

A Kölyök nyilván újabb ellenérveket sorakoztatott volna fel, ha tanítója egy kézmozdulattal csendre nem inti.

– Kiértünk a légkörrbõl.

Odakint valóban semmivé foszlott már az opálos ragyogás, az ûr sötétje váltotta fel. A csillagok, akár halak szemei, rezzenetlenül meredtek rájuk, nem pislákoltak. A hajó nap felõli oldalán a szárny csillogva felszikrázott, a túloldalon pedig elveszett a ragacsos sötétségben. Nem volt többé légkör, ami szétszórja a fényt.

A pilóta fotonmeghajtásra váltott. A rakétahajtómû elcsendesültével a hajótest folytonos remegése is megszûnt, nesztelen siklottak tova az ûrben. Holott a hajó fara mögött sokkal nagyobb energiák tomboltak, szelídebb formában. A fúziós generátor és a fotonhajtómû teljes csendben dolgozott.

Fieres elõtt váltott a pult is: a diagramokat más diagramok váltották fel. A pilóta ellenõrizte õket, majd folytatta a korábbi tájékoztatót.

– Attól kezdve, hogy áthaladtunk a belépési zónán, arra repülünk, amerre jónak látjuk. Persze egy ideig együtt marad még a mezõny, jó darabon tárnákon és egyéb járatokon száguldunk. Ha véget érnek, mindenki nekivág a járatlan területeknek, és igyekszik átkeveredni a túloldalra. Aki elõször éri el a mezõ túloldalán kijelölt kilépési zónát, az a gyõztes.

– És azé a kétezer griss – egészítette ki a másodpilóta. – Nem hangzik túl bonyolultnak!

– Majd meglátjuk, mit mondasz odabent! A mezõ ijesztõ tud lenni! Repültél már aszteroida-mezõben, Kölyök.

A másodpilóta vállat vont.

– Még nem. – szélesen elvigyorodott. – Épeszû ember nem megy efféle helyekre! De azért ne félts, nem fogok a gatyámba vizelni!

A lokátorra pillantott. Lesajnálón biggyesztette az ajkát.

– Mennyi amatõr! Jól lemaradtak! – A saját pultjára a hátsó kamerák közvetítette képet kérte. – Vajon mekkora nagyítást kérjek, hogy már lássuk õket? – vihogta.

– Hamarabb váltottam fotonra mint õk – világosította fel Fieres. – Kockázatos játék volt, de túléltük.

A Kölyök mesterkélt rosszallással ingatta a fejét.

– Jókor szólsz, Fõnök! – szélsebesen témát váltott: – Engem nézõnek hoztál?!

A pilóta felnevetett – a Kölyök mellett kevesen bírták komor ábrázattal.

– Odabent lesz elég munkád – igérte. – Ki sem fogsz látszani belõle.

A fiatal másodpilóta kinyújtóztatta tagjait.

– Akkor az tényleg sok munka lesz – mondta.

A mezõ messzirõl sötét foltnak, közelebbrõl parányi, de annál sûrübb csillagközi fellegnek, egészen közelrõl pedig halálos veszedelemnek látszott. Tonnás sziklatömbök milliárdjaiból állt; a Kölyök – akinek fizikai ismeretei szerelõi képességeivel vetekedtek – el sem tudta képzelni, mi tartja egyben. A kövek lomhán pörögtek, lassan, állítólag, egymáshoz képest is elmozdultak, de ez innen nem látszott.

A Sólyom áthaladt a belépési zónán.

Az elsõ kõdarabot a Kölyöknek módja sem nyílt alaposabban szemügyre venni, olyan gyorsan elhúztak mellette. Gondolta, lesz még alkalma látni néhányat. Azt is merte remélni, hogy Fieres késõbb visszafogja majd magát. Csak most döbbent rá, hogy itt akár meg is halhatnak!

3.

A Fõnix monitorpultján felvillant a taktikai számítógép térhálós diagramja. A Báró a képernyõ felület néhány pontját megérintva aktiválta a célkövetõ komputert és az elsõ negyedre irányuló sugárágyúkat. A pult közepén féltenyérnyi vörös négyzet ragyogott fel.

A tûzkioldó!

Lesz nagy meglepetés, ha megnyomom, jósolta gondolatban. Meglepetés és riadalom!

Az elõttük haladó hajó hirtelen kitérõ manõverbe kezdett. Félnek ezek, még a leszabályzott fegyverektõl is!, gondolta gúnyosan. Lasajnáló ajakbiggyesztéssel nyilvánította ki a véleményét.

A norquen nagyúr éber utasnak bizonyult.

– Látom, nem sokra tartja õket – biccentett fejével az ablakon túlra.

– Gyávák és ostobák – foglalta össze a Báró. – Nem kár értük! Fieres megérdemli a kíméletet, de ezek nem!

Mélyen elhallgatta az igazi okát, hogy miért részesíti kegyelemben a nagy riválist. Még nem jött el az ideje, hogy ezekrõl a dolgokról beszéljen a Norquennek. Majd egyszer eljön, talán nem is sokára!

Majd akkor, ha elegendõ bizonyíték gyûlt össze az elnök-igazgató mellett. Akkor, amikor új gazdájának választja majd õt, az elsõnek az Öreg Császár óta. Ha kiérdemli egyáltalán!

Mert a Báró – bár a látszat mást sugall – alapvetõen szolga lélek volt. Az orgyilkosok legtöbbje ilyen!

A célkövetõ elekrtonika halk csipogással jelezte, hogy befogta az elõttük haladó hajót.

A báró kiméletlenül megérintette a tûzkioldót.

– Viszlát madárkám! – morogta az orra altt.

A Fõnix szárnyaiba ágyazott sugárágyúk felvisítottak, maximális erejû, kékeslila enegianyalábok csaptak elõ. Leborotválták a másik gép stabilizátor szárnyait, bezúzták a pilótakabin tetejét, végül rátaláltak a fúziós generátorra. A parányi atomvillanás élesen megvilágította a környezõ sziklatömböket, s a Báró önelégült ábrázatát a kabin félhomájában.

Minter Norquen nem húnyta le idõben a szemét, így recehártyáián percekig tartó, égõ nyomot hagyott a hirtelen fény. Ismerte a felesleges halál fogalmát, de a pillanatot nem találta alkalmasnak rá, hogy önmérsékletre intse a Bárót. Ráér még parancsolgatni! Ennyi szórakozás kijár a pilótának!

A célkövetõ rendszer befogta második célpontot is; ismét csippantott figyelmeztetésül.

A Báró lehellet finoman érnitette csak meg a fekete plasztik lapot a tûzkioldó felett, de a pult ezt is érzékelte. Lecsaptak a sugarak, akár ha odújukban rejtõzõ ragadozók lennének.

A célkövetõ elektronika nem téved: olvadt, majd újból keménnyé dermedõ fémcseppek záporoztak a másik hajó páncélzatáról. Az átégett burkolat alatt a sugarak szétroncsolták a nélkülözhetetlen berendezéseket. A hajó irányíthatatlanná vált, pörögve sodródott a járat széle felé.

A Báró ennyivel meg is elégedett – a többit elvégzi a newtoni fizika. Új célpontot jelölt meg – szája szegletében felderengett a jólismert kegyetlen mosoly.

– A pusztítás az egyik legtanulságosabb élmény az életben – bölcselkedett. Elõzékenyen a tûzkioldóra mutatott – Nem próbálja ki?

A Norquen hûvös mosollyal válaszolt.

– Köszönöm, már próbáltam.

A mezõ olyan sûrû volt, hogy ekkora sebességnél a járat szélei összefüggõ falaknak látszottak. A találatot kapott hajó lemaradt mögöttük, éleset villanva egy kõnek ütközött.

A többi versenyhajó pilótájának feltûnhetet, hogy valami nincs rendjén a Fõnix tûzerejével, mert eszeveszett menekülésbe kezdtek. Akadt aki kitérõ manõverekkel kisérletezett, meg olyan is, aki inkább hátra maradt. Az utóbbiakat a Báró nagylelkûen futni hagyta, de az elõbbieket kíméletlenül irtotta. Egyesek õrült száguldásba hajszolták hajójukat, hogy kikerüljenek az optimális lõtávolságból. A Fõnix a nyomukba szegõdött.

A Bárót a nagy riválisisra gondolt, Fieresre. Ha nem áll félre udvariasan, Isten irgalmazzon neki, mert a Báró nem fog!

4.

Minter Norquen maga elõtt látta a jövõt.

Közeledik a terv beteljesedésének pillanata! A Császár meghal, a Ramraquorok eltûnnek a történelem színpadáról! A Norquenek veszik át helyüket. Nem! Nem a Norquenek, hanem Minter Norquen! Bár a név, a család nem bír jelentõséggel.

Császár egy lesz, a halhatatlan uralkodó!

Számára az örökélet nem vágyálom volt, hanem magától értetõdõ állapot.

Felpillantott, ki a Fõnix ablakán túlra. Még a járatban száguldottak, útjukat parázsló roncsok, kiszökött, kristályossá dermedt levegõ részecskefelhõi szegélyezték.

A célkövetõ diagramján feltûnt Fieres hajója – túl az optimális lõtávolságon, de már elérhetõ közelségben. A Báró nyugtázta a jelzést, ám egyenlõre a közelebbi célpontokra összpontosított.

– A tavasz születés, a nyár az Élet; az õsz a Halál, a tél eltemet! – szavalta. A Klán vezérhez fordult. – Mondtam már, hogy Õszi Viharnak nevezem a hajómat?

Ez az ember õrült!, ismerte fel a Norquen. De rávilágított egy alapvetõ hiányosságra: Császárként új nevet kell majd választanom! A megfelelõ név rendkívüli fontossággal bír!

A járat egyre szûkült, közeledtek a végéhez. Az õrült száguldás eredményeképp az elõttük haladó hajó a falnak ütközött. Felrobbant.

– Mindig díjaztam az önkéntességet! – harsogta a Báró túláradó örömmel. Új célpontot jelölt meg a póruljárt hajó helyett, s a többiekkel ellentétben õ fokozta a sebességet.

Azonnal beérték az elõttük haladókat.

Minter Norquennek nem szállt inába a bátorsága. Nem szólt, holott átlátta a rájuk leselkedõ veszély mértékét.

Megtalálta a helyénvaló nevet:

Cézárnak fognak nevezni!

5.

– Tûnj el az utamból, Fieres! - harsogta a rádió.

A pilóta megismerte a hangot, még ha régen hallotta is.

– Mit akarsz, Báró?

– Nem voltam elég világos? – a hangból neheztelés érzõdött. – Húzódj félre!

Fieres hevesen rázta a fejét, bár ezt a másik nem láthatta.

– Versenyen vagyunk, Báró! Ostoba lennék, ha megtenném!

Haragos hördülés.

– Akkor vagy ostoba, ha ellenkezel! Nem láttad mi történt a hozzád hasonló fafejekkel?

– Láttam – morogta a pilóta. – Megölted õket… ahogyan szoktad.

A túloldalon rövid csend, aztán:

– Te is gyilkosnak tartasz, igaz, Fieres? Azt képzeled, te magad különb vagy?

– Nem az én feladatom ítélkezni. Én pilóta vagyok!

– Akkor ne hozz ki a sodromból, pilóta! Takarodj az utamból! A múlt emléke távol tartotta a kezem a tûzkioldótól, de a türelmem véges! Megkönnyítem számodra a döntést!

A Sólyom ablaka elõtt tûzijátékként villantak az egymást keresztezõ energianyalábok.

A lobbanás fényereje mindent elárult a sugarak energiaszintjérõl.

– Kijártad, hogy ne szabályozzák le a fegyvereidet – állapította meg Fieres.

– Meglepõdtél, Kölyök!?

A Sólyom másodpilótája néhány pillanatig azt hitte, hozzá szólt. Gyanúját csak tanítója szavai oszlatták el.

– Ne szólíts így, Báró! Azok az idõk már elmúltak!

Az igazi Kölyöknek most esett le. A tanítványa volt! Fieres a Báró tanítványa volt, ahogyan én az övé! Vajon hányan tudnak errõl a Galaxisban?

– Takarodj! – üvöltötte a Báró, és újra tüzet nyitott. A sugarak a védõpajzsot érték, a Sólyom hevesen rázkódott.

– Fogadj szót, Fõnök! – kiáltotta a Kölyök kétségbeesetten. – Kinyír minket!

A pilóta nem engedelmeskedett. Arca eltorzult, ujjai elfehéredtek a kormánykaron, olyan erõsen szorította. Vonásain dac és elszántság hatalmasodott el.

A védõpajzs rohamosan vesztett energiájából, a monitorpulton vészfények villogtak. Ám õk egy fikarcnyit sem tértek el útáronyuktól. A Kölyök tisztán látta, hova vezet ez. Rácsapott saját pultjára: a fények életre keltek. Ujjai érintése nyomán ugyan azok a feliratok és diagramok ragyogtak fel, amelyek Fieres pultjának felületét is uralták. A másodpilóta átvette az irányítást.

Fieres csak akkor kapta fel a fejét, mikor a Sólyom már bömbölõ hajtómûvekkel fékezett. A Fõnix úgy suhant el felettük, akár valami kitárt szárnyú madár. Olyan közel haladt el, hogy tisztán kivehették a törzsét díszítõ, madártollakat formázó domborulatokat.

Fieres átváltott vadász-üzemmódba. A fekete plasztiklap alatt kék-vörös jelek tündököltek fel: a fegyverrendszerek és a taktikai számítógép kijelzései. A célkövetõ befogta a Fõnixet.

– Ne bomolj, Fõnök! – rázta meg a másodpilóta. – Nem tehetünk kárt benne a leszabályozott fegyvereinkkel, csak még inkább felhergeljük. Hagyd!

A hajót pillanatnyilag õ vezette. Jobb szerette volna, ha ez így is marad, míg a Fõnix végleg el nem tûnik elõlük. Soha nem látta még a tanítóját ilyen ingerültnek: egyenesen ijesztõ volt! A Kölyök még mindig tartott tõle, hogy Fieres tüzet nyit.

A férfi ujja a tûzkioldó felett lebegett, de nem ért hozzá. Legalábbis mindezidáig. A Fõnix lassanként eltûnt a sötétben, fedélzeti fényei is elenyésztek. Mikor a járat végén befordult egy óriási sziklatömb mögé, a célkövetõ is elveszítette.

A Kölyök megkönnyebbülten sóhajtott.

– Ez meleg helyzet volt!

A járat elõttük elveszett a kövek sûrûjében. Véget ért. A verseny legizgalmasabb szakasza következett: a hajók egyenként, egymástól függetlenül próbáltak boldogulni a kõrengetegben. Kerülgették az aszteroidákat, igyekeztek újabb járatokra lelni, melyken ideig-óráig haladhatnak.

A dolog kiváló reflexeket, összpontosító képességet igényelt, és ebben egyes holojátékokra emlékeztetett. Csakhogy ez életveszélyes játék volt!

6.

Az aszteroida-mezõ mélyén szunnyadó norquen ûrhajókban vaksötét volt. Nem üzemeltek a generátorok, a hajtómûvek, a mesterséges gravitáció. A fegyverek és védõpajzsok kikapcsolva várakoztak.

Nincs lokátor, amely idebent, kikapcsolt energiafogyasztók mellett rájuk bukkanhatna.

Ha nyugton maradnak még a hátralevõ néhány percre – ahogyan az elmúlt napok során tették –, biztosított a váratlan rajtaütés. És a siker!

Két napja rostokoltak idebent. A katonák ingerültek, fáradtak voltak, hiszen vaksötétben, gravitáció híján lebegve kellett közlekedniük. A mostoha állapotok mindenkinek kikezdték az idegeit.

Mongúz kapitány a kivilágítatlan parancsnoki hídon töltötte ideje javát. A mennyezeten a Galaxis térképe sötétbe borult, nem különben a panorámamonitor és a vezérlõállások monitorpultjai. Egyetlen fluid-lámpás derengett mellette, kapitányi széke karfájára rögzítve. Sápadt fénye arra volt csak elegendõ, hogy az ember ne ütközzön folyton láthatatlan akadályokba.

Érkezéskor nem sokat rendezkedtek, azonnal lekapcsoltak mindent. A fedélzeten elszabadult tárgyak lebegtek.

Hadihajón elképzelhetetlen az efféle felfordulás, még szerencse, hogy nem látjuk!, gondolta keserûen. De hol jön õ ahhoz, hogy megkérdõjelezze Minter Norquen parancsait!

A Klán vezér szerette maga irányítáni a hadmûveleteket, ezért még a sztázist is vállalta. Egyáltalán, szeretett minden maga csinálni. Semmit nem mert másra bízni, mintha bizony ostoba kezdõkkel lenne körülvéve. Holott a Galaxis legalaposabban kiképzett hadseregének parancsnokolt…a ramraquoroké után, volt kénytelen beismerni Mongúz. Minter Norquen távollétében õ vezette a calmori csapásmérõ erõt. Elõre megszabott, részletes ütemterv alapján. Hogyan másként! A Klán vezér zsarnokságban nem maradt el a történelem elõtti idõk nagy uralkodóitól. Mongúz – hiányos történelmi ismereteivel – csak némely ismertebb, legendás királyt tudott volna megemlíteni: Cézár, Napóleon, Hitler, Sztálin… és minden bizonnyal az Öreg Császár is! Keveset tudott az elhunyt uralkodókról, biztosan csak annyit, hogy az õ hadseregeikben sem szolgált volna szívesebben, mint a Norquenében.

Megrázta a lámpást, hogy a folyadékben úszó fluoreszkáló részecskékben felfrissítse a statikus töltést. A fény néhány lumennel erõsödött. Mongúz az órájára pillantott: rövidesen eljön a cselekvés ideje. Felállt, lebegve az egy szinttel lejjebb nyíló, elülsõ kémlelõablakhoz indult.

Pontosan az ütemterv szerint!

7.

Az aszteroidák közti õrült manõverezés lekötötte a Báró figyelmét; nem jutott ideje a nyomukat követõ Sólyommal foglalkozni. Elõször kioldott néhány antianyag bombát, de a robbanást Fieres mindannyiszor ügyesen elkerülte. A Báró felhagyott a kisérletezéssel.

– Majd a fõtárnába érve elintézzük õket! – igérte a Norquennek.

Az csak vállat vont. Ha õk nem, megteszik majd a rejtõzõ cirkálók. Egy vadász osztályú lélekvesztõ nem állhat ellent hat hadihajó ostromának. Még ha ez a Fieres vezeti is! Az élet realitás, nem hõstörténet: kár lenne túlértékelni egy balfácánt!

A lokátor diagramot figyelte. A mûszer nem “látott” messzire a kövek között, csak száz, százötven méterrel a Fõnix elé. Hihetetlen sûrû volt itt a mezõ. Az elnök-igazgató mintha megpillantott volna valamit: a lokátor hatótávolsága is ugrásszerûen megnõtt.

– Ritkul a mezõ – jelentette be.

A Báró a pultra pillantott.

– Hamarosan elérjük a járatot – közölte.

Úgy is történt. Kikerültek néhány sziklát, s hirtelen kitárult a látóterük. A Fõnix fényszóróinak csóvája beleveszett a sötét ürességbe; a lokátor hosszú, nyílegyenes járatot jelzett.

A Norquen tõle szokatlan hevességgel kiáltott fel.

– Bravó kedves Báró! Gratulálok! Megérkeztünk!

A pilóta elégedett ábrázattal hátradõlt – a szerénység nem tartozott erényei sorába. Az önbizalom ellenben igen.

– A többi már gyerekjáték lesz! – igérte.

A járat innensõ vége néhány száz méterre esett csak tõlük. A Fõnix reflektorainak fényében hatalmas, sötét tömegek sejlettek fel, nagyobbak minden aszteroidánál. Mert nem is azok voltak, hanem norquen csatacirkálók!

– Villantsa fel háromszor a fedélzeti fényeket! – rendelkezett a Norquen klánvezér.

Válaszként néhány másodperc múlva megreccsent a rádió.

– Mongúz hívja a Fõnixet! Ott van uram? Minden rendben?

Az elnök-igazgató gondosan megköszörülte a torkát, mielõtt megszólalt volna.

– Minden rendben. Cselekedjenek továbbra is az ütemterv alapján! Követ bennünket egy Sólyom típusú vadász. A maguk feladata, hogy… – várakozólag a Báróra pillantott: az kifejezõen elhúzta mutatóujját a torka elõtt – …hogy megsemmisítsék! – fejezte be a mondatot. – Viszlát, kapitány!

Kikapcsolta a rádiót. A pilótájához fordult ismét.

– Indulhatunk tovább! Siessen, meg kell nyernünk a versenyt! Ez a tervem kulcsa.

A Báró a cél irányába fordította a hajó orrát és maximális tolóerõvel gyorsított. A fotonhajtómû nem vetett csóvát, hûvös, kékes derengés volt csupán a Fõnix farán. A monitorpulton a hátsó kamerák közvetítette kép látszott – a Norquen figyelemmel kisérhette csatacirkálói éledését.

A hatalmas hadihajók felgyújtották fedélzeti fényeiket, óriási ikerhajtómûveik is életre keltek. Hatan voltak – eggyel sem kevesebben. A calmori csapásmérõ erõ! Nem vesztettek egyetlen egységet sem a kockázatos ugrás során.

– Gyönyörûek, nem? – lelkendezett az elnök-igazgató.

A válasz kevésbé tetszett elbûvöltnek.

– Azok.

A távolság egyre nõtt közöttük, amit a kamera folytonos nagyítással igyekezett ellensúlyozni. A kép elkerülhetetlenül homályossá, végül kivehetetlenné lett. A csatacirkálókat elnyelte a sötétség.

A Báró az automatikára bízta a Fõnixet, ekkora sebességnél ember már nem tarthatta irányban a hajót. A mértani egyenestõl való legapróbb eltérés is végzetes lett volna.

Reménykedtek, hogy a fõtárna valóban olyan nyílegyenes, ahogyan azt a Norquen a bányászoknak elõírta.

Mert ha nem…!

8.

A Kölyök elfehéredve ült a másodpilóta székében. Riadt tekintettel meredt az ablakon túlra. Mintha nem lett volna épp elég a számtalan pörgõ, tülekedõ szikladarab, most még antianyag bombák is robbantak mellettük.

– Átkozott Báró! – szûrte a fogai között. – Menj a jó…!

Ritkán káromkodott, így az legalább segített. Erõt adott, lehetõséget dühe kieresztéséhez. Javasolni akarta Fieresnek, hogy maradjanak hátrébb, de oldalt pillantva látta, jobb ha nem zavarja. A pilóta már megtette az elõkészületeket az intuitív tudatállapot eléréséhez. Légzõgyakorlatot végzett: mellkasa ütemesen emelkedett sûllyedt – akárha dalhoz adná a ritmust. Belsõ dalhoz, lelki dalhoz.

Fieres gyorsan végzett. Immár másként mutatkozott meg elõtte az univerzum: nem csak a létezõ világot látta, betekintést nyert az idõ okozta eltérésekbe is. A rájuk leselkedõ veszélyek anyagiasultak, mintha az anyagi világ részei lennének. A pilóta könnyedén elkerülhette õket.

Az eztán következõ bombák elõl idõben kitértek, azok meg sem rázták a hajót. Ezt a Báró is észlelhette, mert a támadások abbamaradtak. Háborítatlanul száguldottak a Fõnix nyomában. A robbanások mögöttük megbontották az évezredek szülte egyensúlyt, az aszteroidák egymásnak ütödtek, szétmorzsolódtak – kozmikus léptékû billiárd-parti kezdõdött.

A Kölyök a mezõ térképét tanulmányozta, összevetette az útirányukkal. A felfedezés meglepett kiáltást csalt az ajkára.

– A Fõnix az új fõtárna felé tart! Lehet, hogy a Báró mûve az egész? Gondolhattuk volna!

Fieres haragtól fátyolos tekintettel bámult a Fõnix után.

– Ha a Báró keze van a dologban, sötétebb ügy ez egyszerû csalásnál. Mindenképpen követnünk kell!

A Kölyököt ellenben csak a verseny érdekelte.

– A fõtárnán haladva még nyerhetünk is! Jól mondod: kövessük!

Rövidesen elérték a titokzatos járatot. Elõször a lokátor jelezte, s hamarosan feltárult elõttük. Sötét üresség volt, elnyelte fényszóróik sugarát. A Báró hajója már messze járt, fényeit sem látták.

– Meglép a szemét! Utána! – heveskedett a másodpilóta, ám Fieres nyugodt hangon türelemre intette.

– Várj! Valami nem stimmel itt!

Érdeklõdve hajolt a pult fölé, ujjai a lokátor diagrammon zongoráztak. A helyzethez hangolta a mûszert, különleges méréseket rendelt el. Az ábra mellett kódolt információk futottak, a pilóta értõ szemmel olvasta õket.

– Nem vagyunk egyedül – állapította meg. Hangsúlya nem sok jót igért.

Mintha csak szavait szándékozná megerõsíteni, néhány közeli aszteroida életre kelt. Felszínükön fények gyúltak ki, reflektorok fordultak a mozdulatlan lebegõ Sólyom irányába. Belobbantak a gigantikus fotontükrök.

A fények hatalmas hajók fedélzeti fényei voltak – hat hatalmas hajóéi. Felismerhetõvé lett a formájuk, páncélzatuk méregzöld színe.

Fieres gondolkodás nélkül felismerte õket.

– Norquen csatacirkálók!

A Kölyök – épp hogy visszanyerte színét – újból elfehéredett. A bátorságnak is van határa!

De úgy tetszett, az õrületnek nincs. Fieresnek az a háborodott ötlete támadt, hogy meneküljön.

– Begolyóztál, Fõnök!? – kiabált a Kölyök. – Maradjunk a seggünkön, hátha békénhagynak!

– Hogyne – morogta a pilóta. – Hat norquen csatacirkáló, ramraquor felségterületen. Elrejtõznek az aszteroida-mezõ mélyén, néhány száz kilóméterre a császári zászlóshajótól. Nyilván életben hagyják a tanúkat!

A Kölyök ábrázata megnyúlt.

– Szerinted kinyírnak bennünket? – kérdezte merõben feleslegesen. Mivel Fieres nem is válaszolt, folytatta. – Hiszen ezek a Császárt akarják! Ezért bújkálnak! Figyelmeztetnünk kell!

A pilóta nem veszítette el a hidegvérét.

– Idebentrõl a rádió sem mûködik, nagy az árnyékolás. Különben sem a mi dolgunk, rendezzék le egymás között!

– Tennünk kell valamit! – erõsködött a másodpilóta.

Tanítója ezúttal egyetértett.

– Rendben: meglépünk!

Egy érzékelõ riadószignált visított.

– Befogtak bennünket! – majrézott a Kölyök – Lõni fognak!

Nem értette hogyan képes Fieres ilyen nyugodt maradni. Soha még nem forgott nagyobb veszélyben az életük. Hat ellenséges szándékú norquen csatacirkáló! Hat! Egyre gyorsulva távolodtak. A pilóta ismét az intuíciójára hagytkozott. Látszólag indok nélkül félrekapta a kormányt: a Sólyom heves fordulóval reagált. Kis híján a falnak ütköztek, de Fieres idõben visszatért a helyes irányhoz. Ahol a manõver híján tartózkodtak volna, hirtelen kékeslila energianyalábok csapódtak. Újabbak és újabbak követték, de a Sólyom mindig lehelletnyivel elõttük járt. A Kölyök öszzeszorította a fogát, levegõt is alig merészelt venni, nehogy megzavarja a pilótát.

Majd’ egy perce menekültek már, mire oldalt mert pillantani. Meghûlt benne a vér. Fieres szemei le voltak húnyva.

Jó ég, rezzent össze a másodpilóta. Becsukott szemmel vezeti az ûrhajót! Aktiválta a hátsó kamerákat: pultján feltûnt a cirkálókat mutató kép. Jönnek! Utánunk indultak!

Mind szédítõbb sebeségre gyorsultak. A Kölyök elképedve nyugtázta, hogy Fieres nem adja át az irányítást az automatikának. Holott köztudott, ekkora sebességnél ember már nem képes egyenesben tartani a hajót: a legapróbb rezdülés is végzetes! Ehhez számítógép kell!

Mindemellett a hajuk szála sem görbült! És õ még azt hitte, mindent tud az ûrrepülésrõl! Egy nagy fenét!

9.

A Császár és kisérete csatlakozott Tysso Yar kapitányhoz a Galleon hídján. A panorámamonitor a mezõ szélét, a cél zónát mutatta. Amelyik versenyhajó elõször halad keresztül rajta, az nyeri a versenyt. Pilótája találkozhat a Császárral, itt a Galleon hídján, és zsebrevághatja a kétezer grisst.

Ilator Dai biztosra vette, idén is ugyan az a férfi lesz, aki tavaly és azelõtt. Fieres – a testõrparancsnok megjegyezte a nevét. Ismerte õt, még az Öreg Császár idejébõl; gyakran megfordult a myreai Palotában, ahol õ egyszerû testõrként szolgált. Elõbb az Öreg Császár, majd a fia, Marqus mellett – csak néhány évvel az uralkodó halála után léptette elõ õt Marqus a testõrparancsnokává. Azután még évekig császári kézen maradt a Palota, de ezt a Fierest többé nem látta ott. Bár arra biztosan emlékezett, hogy akkoriban még nem Fieresnek hívták.

Az érzékelõk kistömegû hajó közeledtét jelezték a mezõ mélyébõl. Messze járt még, de meglepõen nagy sebességgel közeledett. A lokátoros tiszt adta meg a magyarázatot.

– Egy eddig feltérképezetlen, széles járaton halad.

Ilator felkapta a fejét, hangja haragosan csattant.

– Úgy tudtam naprakész térképeket kaptunk a calmotiaktól! Ezért még megüti valaki a bokáját!

– Talán csak gondatlanul készítették el – nyugtatta Tysso Yar. – Ne láss rémeket!

– Rossz elõérzetem támadt! – sipákolta a császári intuítor. Kezei remegtek félelmében, arca eltorzult.

A kapitány igyekezett megelõzni a pánik hangulatot.

– Pajzsok tucatjai övezik a hajót. Egy csatahajó sem árthatna nekünk, nem hogy egy efféle csónakocska! – hangja magabiztosan, nyugodtan csengett. Megtette hatását.

A Császár is közbeszólt, még mielõtt ismét fellángolna a vita.

– Amúgy sem mozdulhatunk, ameddig komoly okot nem találunk rá. – a tisztekhez fordult. – Készítsék elõ a protokoll dokkot! A gyõztes hajót szokásszerint a fedélzetre vesszük.

Vajon melyik pilóta lesz az?, tették fel maguknak többen is a kérdést. És feltették még több milliárdnyian, a telekommunikációs társaságok közelben lebegõ közvetítõhajóin és szerte a galaxisban a holoképernyõk elõtt. Sok irigy embert foglalkoztatott, vajon kié lesz a gyõztesnek járó kétezer griss?

10.

A fõtárna végén a Fõnix lelassított, eltûnt az aszteroidák sûrûjében. Százötven méter választotta el a mezõ szélétõl és a céltól. A mezõny jelentõs részét messze maga mögött hagyta – a többiek odabent bolyongtak a keskeny, régi járatok útvesztõjében. Egyedül Fieres követte a Báró hajóját, ám õ minden bizonnal hamuvá lett már.

– Gyõztünk – állapította meg a Báró az alkalomhoz nem illõ, közönyös hangon.

– Kétségeim sem voltak efelõl – szögezte le a Norquen. – Ám ez csak az elsõ lépés volt a távoli cél felé. Úgy értem a mi célunk felé! Számunkra a verseny épp csak elkezdõdött!

Egymásra pillantottak, összemosolyogtak.

– Ha mi ketten összefogunk, minden versenyt megnyerhetünk – ajánlotta fel szolgálatait burkoltan a Báró.

Az elnök-igazgató ennyibõl is értett.

– A Norquen Birodalom olyan, akár egy ûrhajó. Én vagyok a kapitány, de… szükségem lenne elsõtisztre is! – azzal kezet nyújtott a pilótának.

Az gyorsan megragadta a felkínált jobbot, majd nyomban el is engedte, mikor vészes közelségbe kerültek egy aszteroidához.

– Történelmi pillanat ez – mondta.

Felcsipogott a rádió; a Báró a pultjára pislantott.

– Hívás a hadihajóról!

A Klán vezér elsápadt.

– Melyik hadihajóról? – kérdezte tagoltan.

– A Galleonról, természetesen. Nyilván a dokkolás körülményeit szándékoznak a tudtunkra adni.

A Norquen megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Alaposan rám ijeszett, kedves barátom. Azt gondoltam az az ostoba Mongúz az, kitelik tõle, hogy az utolsó pillanatban leleplezzen bennünket és magát egy áruló rádióhívással!

A pilóta nem felelt.

– Itt Fõnix! Hallgatom! – beszélt a rádióba.

A válasz nem váratott magára; a túloldalon már türelmetlenek lehettek a hosszas hallgatás miatt.

– Landoljon a vörös fénnyel kivilágított dokkban! – némi szünet, majd: – A lövegeink egy pillanatra sem vesztik szem elõl!

A Báró dühbe gurult.

– Szép kis vendéglátás! Megtisztelõ, hogy nem adtak le figyelmeztetõ lövést! Megnyertük a francos versenyüket, vagy mi!? Basszák meg!

A Norquen nyugtatólag helyezte vállára a kezét. Látta az igazságot a Báró szavai mögött, de õ soha nem ragadtatta volna magát ilyen erõs szavakra. Azt sem értette, miért hozta ki a sodrából pilótáját ennyire az incidens.

– Higgadjon le barátom! Megkapják méltó jussukat! – igérte, miközben elégedett tekintettel nyugtázta, hogy a csatahajó sorra átengedi õket a védõpajzsain.

Súlyos hibát követsz el!, gondolta gúnyosan. Biztonságban érzed magad a pajzsaid mögött; egyenlõre meg is teheted! Egyenlõre! Így még tíz csatacirkáló sem bírna veled, nemhogy hat! A Galaxis legcsodálatosabb hadihajója vagy: hamarosan az enyém leszel! Hamarosan…!

– A protokoll dokkban landolunk – tájékoztatta a Bárót, mihelyt felismerte uticéljukat. Megengedett magának némi iróniát: – Nem tudom érzi-e, mekkora a megtiszteltetés?

A Báró halkan kuncogott, ami inkább emlékeztetett tüdõbajos hörgésre, mint nevetésre. Amióta a Norquent megismerte, rohamosan javult a kedélye. Óvatosan vezette át a hajót a dokk bejáratán.

A kapu sem szûkebbnek, sem nagyobbnak nem bizonyult a kelleténél, éppen efféle hajókra tervezték. A Naval-Fõnix a vagyonos emberek legkedveltebb hajó típusa volt, kényelme, megbízhatósága és kiemelkedõen jó repülési tulajdonságai miatt. Aki megengedhette magának, Fõnixet vásárolt. A Galleon protokoll dokkjában szinte nem is járt más tipusú ûrhajó – bár efféle elaggott Fõnix sem sûrûbben.

A dokk csarnokot aktív erõtérhártya választotta el az ûrtõl. A nagy erõvel nekifeszülõ tárgyakat akadály nélkül átengedte, ám útját állta a levegõnek, s odakintrõl az ûr fagyának. Az érkezõ Fõnixet magába fogadta, körülölelte, majd kiköpte – miközben egy csepp levegõ sem szökött ki a hajótörzs mellett.

A csarnok elég hatalmas volt ahhoz, hogy három, négy ekkora ûrhajónak is leszállóhelyet biztosítson. Mennyezetérõl, a magasra szökõ, boltíves tartópillérek közül világítótestek ontották hûvös, kékes fényüket, szürkére mázolt falai mentén neobarokk féloszlopok tornyosultak. A ramraquor egyenruhás katonák a csarnok közepén csoportosultak, lábuktól bíbor szõnyeg vezetett a kijáratig.

A Báró a katonák közelében helyezte földre a Fõnixet. A hajó kiereszette támasztó lábait, a talpak puhán a padlólemezekhez értek. Apró kondulás hallatszott csak – mintaszerû leszállás volt.

A Báró hátradõlt székében, a Norquen felé fordult.

– Tartozom egy vallomással – közölte. – Mielõtt belevágnánk a császárgyilkosságba, beszélnem kell a múltamról. Arról, hogy ki is vagyok én valójában. Szükségszerû, hogy ismerje a képességeimet, tudja miben számíthat rám és miben nem!

Az elnök-igazgató osztatlan figyelmet szentelt pilótájának. A hangsúly, a bevezetõ világossá tette, fontos dologról fog hallani. Súlyos titokról.

– Egykor az Öreg Császár különleges ügynöke voltam – vágott bele a Báró. – Legbelsõ, személyes szolgálatot teljesítettem mellette. Számtalan dologra kiképeztek, felsorolásukra most nincs idõ… gondolom sejti, mirõl beszélek?

A Norquen bólintott. Õ ne sejtené!?

– Mikor a Császár meghalt, odébb álltam, hogy új urat keressek magamnak, mert Marqus érdemtelen a szolgálataimra. Zsoldosként éltem, megkopasztottam sok marhát, de mostantól csak magától fogadok el parancsokat. Fizetség nélkül!

A Klán vezér hallgatott, majd nagysokára mégis megszólalt.

– Nos, rendben. A bizalomért és hûségért cserébe én is adok valamit. Én is elárulok egy titkot, amit rajtam, s rövidesen magán kívül senki nem ismer. Elmondom az én titkomat!

Közelhajolt a Báróhoz és a fülébe súgta – még idebent sem merte hangosan mondani.

A pilóta arcán lassan eluralkodott a döbbenet.

– Ez… nem lehet igaz! – nyögte. Ám miután a Norquen kapásból elõadott három bizonyítékot is, kénytelen volt hinni neki.

Megbabonázva meredt új urára.

11.

– A Fõnix landolt, Felség – jelentette Tysso Yar.

A Császár merengve bólintott, gondolatai már a protokoll körül forogtak. Egy Császár a legkevésbé sem teheti azt, amit õ akar, s fõképp nem úgy, ahogyan neki tetszik. Szigorú szabályok, hagyományok kötik.

– Ilator! – szólította testõrparancsnokát. – Óhajom az, hogy te kísérd színem elé a vendégeinket.

A szálfa termetû férfi fejet hajtott.

– Igenis, Felség.

Két testõrt maga mellé intett, elsiettek.

Milyen jámbor tud lenni!, nézett utánuk az uralkodó szeretettel. Veszedelmes, erõs, mégis mélyre hajol elõttem. Ez hát a hatalom, ami elcsábítja a gyengéket!

Egy tiszt fecsegését hallota.

– Jól megelõzték a többieket! A tavalyi pasas idén emberére akadt!

– Közeledik a következõ versenyhajó! – kiáltotta a lokátoros. Kis szünet után találgatásokba is bocsájtkozott: – Lehet, hogy ez lesz a tavalyi… – váratlanul elhallgatott, mindeki felé fordult.

Elmélyülten hajolt a pultja fölé, ujjai szélsebesen szánkáztak a jelek és ábrák felett. Felpillantott: rémülten kerekedtek a szemei.

– Óh, a francba! – kiáltotta.

– Válogassa meg a szavait a hídon! – dörrent rá Tysso Yar. – Mit talált?

A tiszt nagyot nyelt.

– Uram…! Hajók! Hajók közelednek a mezõ mélye felõl! Kettõ…négy…hat! Hat nagy hajó, uram!

A kapitány megõrizte hidegvérét, csak a hangján érzõdött izgalom.

– Lokátort a panorámamonitorra! – rendelkezett.

Az óriás képernyõn többszörösére nagyítva tündökölt fel a térhálós diagram. A számítógép és a tiszt igyekeztek kiszûrni az aszteroidák okozta zavarást, de a kép elmosódott maradt. Jól látszottak ellenben a közeledõ hajókat jelzõ foltok, melletük számsorok tudósítottak feltételezett tömegükrõl és méretükrõl.

A kapitány az állát dörzsölte.

– Tudjuk, mik ezek?

– Nem, uram!

– Számítógépes becslést kérek!

Pillanatnyi csend.

– A számítógép szerint “Kairó” osztályú norquen csatacirkálók, uram.

Halk morgás kélt a hídon, Tysso Yar szomorúan felsóhajtott.

– Aktiválják a fegyverrendszereket!

A panorámamonitoron váltott a kép. Apró ûrhajó igyekezett kifelé a mezõbõl. N–18-as Sólyom; burkolatát közvetett találatok koromfoltjai csíkozták, mindkét stabilizátorszárnya hiányzott.

A fecsegõs tiszt felismerte.

– Ez a tavalyi pasas! Hát ezért maradt le ennyire!

– Kuss! – intette csendre Maia.

A versenyhajó körül energianyalábok csapkodtak, megint mások a kõtömböket zúzták körülötte. Tisztították az utat a cirkálók elõtt.

A híd személyzete dermedten figyelte a monitort, a csendet a Császár törte meg.

– Eresszék a sólymot a pajzsok mögé és vontassák a fedélzetre! Megérdemelte, hogy õt is fogadjam!

Egy technikus kapcsolatot teremtett a Sólyommal, tájékoztatta.

A parányi jármû a csatahajó felé fordult, látható sietséggel igyekezett elérni az elsõ pajzs réteget. Amögött biztonságba került, az energianyalábok nem követhették, elenyésztek a védõpajzson. Vonósugár ölelte körül a sérült versenyhajót, s gyengéden a hadihajó felé húzta, hogy révbe segítse. Hiányzó stabilizátorokkal komoly nehézségei adódtak volna a dokkolásnál.

A panorámamonitor újból az aszteroida-mezõt mutatta. Jóideig csak a villogó sugárnyalábokat látták, az apró, pörgõ darabokra szétesõ aszteroidákat. Hamarosan sor került a mezõ legszélsõ sziklatömbjeire is; mögöttük széles vágat tárult fel.

– Harciriadó az összes fedélzeten! – parancsolta Tysso Yar. – Fokozzák a gravitációs mezõt az udvarban! – így nevezik a hadihajók körüli, pajzsokon belül esõ területet – Indítsanak még vadászokat!

A Császár felé fordult.

– Ne aggódjon, Felség, meg tudjuk védeni magunkat! Még hat csatacirkáló ellen is.

Corseus, aki apja mögött állt, furcsálkozva ráncolta a homlokát. A logika ellentmondani látszott a kapitány szavainak. Ha úgy van, ahogyan Tysso Yar mondja, töprengett, bizonyára az ellenség is tisztán látja, hogy esélytelen. Vajon miért teszi mégis kockára hat értékes hajóját? Egyetlen elfogadható választ talált. Kell legyen valami titkos tervük, mellyel mégis árthatnak nekünk!

Hosszan mérlegelt, vajon ne tegye-e szóvá mindezt. Végül úgy határozott, ennyi nála okosabb ember között felesleges lenne zavarognia. Hallgatott.

Az óriás monitoron feltûnt az elsõ norquen cirkáló. A mezõbõl kiérve sietett felhúzni külsõ védõpajzsit is.

Elkésett.

– Tûz! – kiáltotta Tysso Yar, mire tucatnyi sugárlöveg ontotta energiáját a méregzöld hadihajóra. A félig felépült pajzsok összeomlottak, a hajótörzs eleje látványosan lángba borult. A levegõ gejzírekben szökött; ezek környékén tombolt a tûz. A navigációs központ is találatot kaphatott, mert a cirkáló eltért útirányától és lomhán oldalt sodródott.

– Ostobák! – kiáltotta valaki diadalmasan.

– Átkozottul ravaszak! – cáfolt rá a kapitány. – Figyeljenek csak!

Az oldalt forduló roncs takarásában újabb cirkálók hagyták el a mezõt. Idejük és helyük is akadt, hogy stabilizálják a pajzsaikat. Mire elhagyták a sérült társuk nyújtotta fedezéket, mind az öten felvehették a harckészültséget. A csatahajó nem akadályozhatta meg õket ebben.

– A mezo-sakkban és a haditaktikában ezt nevezik tisztáldozatnak! – magyarázta Tysso Yar, minhta csak az Akadémia taktikai szemináriumán lennének, s nem egy csata kellõs közepén.

A cirkálók támadó alakzatba fejlõdtek, körbezárva a Galleont. Egyedül a mezõ felöli oldalról nem fértek hozzá, ahogyan a kapitány elõre megjósolta. Nem nyitottak tüzet, mintha várnának valamire. Vagy talán belátták, hogy amúgy sem érnének vele semmit?

A statikus pajzsokat hiába bombáznák energiával, antianyaggal, lebontásához öten sem voltak elegendõen.

Ekkor a Galleonon kialudtak a lámpák.

Azt mindenki csak egy pillanattal késõbb vette észre, hogy kihúnyt a panorámamonitor is és nem világítanak a monitorpultok sem. Vaksötét volt a hídon.

Egy idõre csend, majd éktelen hangzavar támadt. Átkozódás, döbbent kiáltások. A Császár testõrei üvöltve parancsoltak távolabb mindenkit az uralkodótól. Puffanások és fájdalomkiáltások árulták el, hogy nem csak parancsoltak.

Valaki felrázott egy fluid-lámpást: a sápadt fény Maia Dai arcát világította meg. Mindenki a halvány fénykörre bámult, mindenki arra indult. Mások is világot gyújtottak. A látvány szentjánosbogarak éji táncára emlékeztette a lányt.

Egy technikus életre keltette a válságmonitort – az saját energiaforrással üzemelt, nem függött a hálózattól. Az emberek köré gyûltek.

– Mi történt? – faggata a kapitány.

– Teljes energia blokk, uram. Nincs fény, nincs fûtés, de használhatatlanok a hajtómûvek és a fegyverrendszerek is. Ráadásul, uram, lebomlott az összes védõpajzsunk. Védtelenek vagyunk!

Halk moraj futott végig a termen.

– Szabotázs? – találgatott Tysso Yar. – Ki rendelte le a blokkot?

– A Központi Agy, uram.

– Ki tudja deríteni, miért?

A technikus bólintott.

– Hogyne, uram! Csak idõ kell hozzá.

– Vágjon bele! – utasította maga a Császár.

– Ami tõlem telik… – rebegte a technikus és beletemetkezett a munkába.

Várakozásteljes csend lett. Annyi mindenrõl kellett volna szót ejteni, hogy inkább senki mindenki hallgatott. Pillanatnyilag semmi nem fontosabb, mint a technikus munkája!

A férfi felnézett.

– Összeköttetésbe kerültem a Központi Aggyal, uram. Azt állítja külsõ parancsot kapott.

– Kitõl? – hökkent meg a kapitány. Gyorsan újra fogalmazta a kérdést: – Kérdezze meg, ki adta ki a parancsot!

A technikus a torkát köszörülte.

– Én nem vagyok jogosult efféle információra, szükségem lenne az ön belépési kódjára, uram!

Az idõpont nem kedvezett a titkolózásnak. Tysso Yar az emberek föle hallatára bediktálta a kódot. Legfeljebb majd megváltoztatja a csata után! Ha lesz még után egyáltalán!

– Nem értem! – kiáltott fel a technikus döbbenten. – Valami hiba lehet a rendszerben!

A kapitány egy pillanatra elveszette a türelmét.

– Az istenit magának! Fogalmazzon már érthetõen!

– Az Agy nem fogadja el az ön kódját, uram! – szeppent meg a férfi. – Még ennél is magasabb priorítást kér! Én igazán…

– Figyeljen! – szakította félbe a Császár. – Mondom a saját kódomat, az már csak elég lesz! – azzal õ is fennhangon elsorolta a magáét. Az idõ sürgetett, ki tudja, mit mûvelnek a norquenek odakint?!

A technikus arca felderült. Ujjával a válságmonitorra mutatott; azon bonyolult szám és betû sorozat tündökölt.

– Ezzel a kóddal rendelték el az energiablokkot, Felség! Én sose láttam azelõtt!

Ezen a Császár nem csodálkozott. Csak nézte a képernyõt, vonásain lassan eluralkodott a szomorúság és a végtelen cslódottság.

– Pont ez a kód! Bár akármelyik másik lenne! – mondta csendesen. – Ezt a kódot hárman ismerik a Galaxisban. Pontosabban hárman ismerték, mert az egyikük már meghalt. Ez az apám kódja, az Öreg Császáré! Nem töröltük a rendszerbõl, mert csak nekem árulta el. Én pedig egyedül… Ilator Dainak!

– Nem! – kiáltott fel fájdalmasan Maia. – Az én apám nem áruló! Csak a Császárért él, nincs nála hûségesebb alatvaló! – megbicsaklott a hangja – Õ, õ nem áruló! Ez nem lehet igaz, ez valami tévedés! Õ soha…!

A császár közbevágott. Higgadt hangjában nem csak a hangszálai rezegtette levegõ remegett, hanem valami más is. Mentális befolyás. A nyugalom igérete.

– A feltételezés nekem is fáj, Maia, de nincs más lehetõség. Ez az igazság. Rád senki nem neheztel, fogadd méltósággal a bánatot!

A lány azonnal megnyugodott. Zokogva temette tenyerébe az arcát – a félhomályba borult parancsnoki hídon részvéttel néztek rá az emberek.

12.

Ilator Dai sietõs léptekkel haladt a protokoll dokk felé. Az nem esett messze a hídtól, így nem vették igénybe a lifteket. Két kisérõjét pusztán a megszokás végett hozta magával, nem mintha attól tartott volna, hogy a gyõztes pilóták valami rosszat forgatnak a fejükben. Mire is jutnának ketten a csatahajó legénységével és a császári testõrséggel szemben?!

A császári testõrség! A legkiválóbb harcosok szerte a Galaxisban – õ maga képezte õket azzá.

Megérkeztek a dokk ajtajához. Az egyik testõr elõzékenyen a kapcsolótáblához ugrott és már nyitotta is parancsnoka elõtt az ajtót. Arra igazán nem számíthattak, ami a félrecsusszanó fémlemez mögött várta õket!

13.

A Báró lenézõ mosollyal szemlélte a dokkban várakozó ramraquor katonákat.

– El tudja intézi õket feltûnés nélkül? – érdeklõdött a Norquen.

– Viccel? Akár dupla ennyit is!

– De ügyeljen a kamerákra!

– Nyilván! – morogta a Báró és hátra indult a zsiliphez. Nem vett magához semmit, amire szüksége lehetett, az mindig nála volt. Éjszín zubbonya alatt, fekete mellényének zsebeiben és a derékszíján.

Lágy léptekkel közeledett a katonákhoz – köpcös, ártalmatlan külsejû emberke. Azok rögtön megfeletkeztek az óvatosságról, de még a fegyelemrõl is.

– Gratulálunk! – kiabálta valamelyik – Maga gazdag ember lett!

– Eddig is az voltam! – morogta az egykori különleges ügynök az orra alatt.

A szürke egyenruhás férfiak csapatba verõdve indultak felé. Mosolyogtak, de mosolyuk mögött a Báró felfedezte az irigységet.

Kétezer griss, ölni lennétek képessek érte! De nem teszitek, ezért vagytok még mindig csórók! Most már azok is maradtok életetek végéig! Nincs már messze a pillanat. “A tavasz születés, a nyár az Élet; az õsz a Halál, a tél eltemet.” A nyárra õsz jön, nincs mit tenni!

Mosolygott.

Figyelte a mennyezeten a kamerákat, kereste holtterüket. Ott várta be a katonákat: nyolcan voltak.

– Azonnal ideér a kisérete – igérte egyikük.

A Báró megtapintotta jobb ruhaujjában a vibrációs tõr markolatát, a balban a sugárfegyver tusát. Egy határozott mozdulat a megfelelõ irányban, és mindkettõ a tenyerébe csusszan. Kiürítette az elméjét: a gyilkolás odaadást kíván. Teljes odaadást!

Egyszerû mentális gyakorlattal leplezte a gondolatait. Nem valószínû, hogy a katonák képessek lennének megérezni a veszélyt, de sose’ lehet tudni! Akadhat közöttük lefokozott tiszt, lecsúszott testõr, netán valami kibaszott õstehetség! Történt már ilyesmi a Báróval.

Hiába: mindenki a maga kárán tanul meg különbséget tenni az egészséges óvatosság és a paranoia között. Ámbár, egyesek szerint, a mai világan nem a paranoia számít betegségnek, hanem a hiánya. A felmérések azt igazolják, hogy ez utóbbi károsabb az egészségre!

Kis híján elnevette magát a tréfán. Micsoda pancser dolog lenne!

A katonák körbevették – mind jócskán fölé magasodtak – kérdésekkel ostromolták. Nem igen figyelt rá, mit beszélnek. Csak arra, hogyan állnak, merre jár a kezük, hol a fegyverük. Egyikük sem viselt pajzspántot a homlokán.

Nem válaszolt a kérdéseikre. Vagyis csak a maga módján. Szavak helyett tettekkel. A markába csattant a tõr, s õ azzal a mozdulattal már vágott is. Két apró keresztlépéssel teljes körívet fordult, s fordult vele a vibráló penge is. Öt ember gyomrát, mellkasát, torkát tépte fel.

Nem lehet leírni a döbbenetet, ami a katonák arcára kiült. Azokéra, aki egyáltalán megélték. Talán ha csodálkozás helyett cselekszenek, riaszthatták volna a társaikat, de ilyen helyzetben csak az cselekszik, akinek már ösztönévé vált a harc.

A sebesültek újabb sebet kaptak, mielõtt még fájdalomkiáltásra nyithatták volna a szájukat. Ezúttal már halálos sebet. A Báró kezében szélsebesen cikázott a tõr, csak akkor állapodott meg, mikor a maradék három férfi is a földre hanyatlott. A penge kikapcsolva pihent az utolsó áldozat szegycsontjában; a volt különleges ügynök eggyel sem vágott többet a kelleténél. Még mit nem!

Kihúzta a fegyvert és elrakta. Az ajtó felé indult, mindvégig ügyelve arra, hogy kívül maradjon a kamerák látóterén. Meghúzódott az ajtó mellett és várt. Nem gondolt semmire.

Mikor elõször ölt életében, napokig hányt az undortól és a bûntudattól. Tizenkét éves volt. Ahogy cseperedett, egyre gyakrabban oltotta ki mások életét: éjszakánta rémálmok gyötörték. Késõbb az álmok elmaradtak, s csak gondolatok maradtak helyettük. Jó három évtizede már a gondolatok sem jöttek. Csak az üresség.

Az ajtó szisszent, a pisztoly máris a Báró kezébe ugrott. Kipördült a félfa mögül és lõtt.

Válogatás nélkül mindenre és mindenkire aki mozdult.

Az elsõ lövés a szemben álló szálfa termetû, õszülõ hajó férfit találta. A mellén, a szíve felett. A Bárónak nem volt ideje helyesbíteni, mert még két fickóval kellet leszámolnia.

Újra tüzelt: a sugár felismerhetetlenségig elégette az áldozat arcát. A harmadik ellenfél már elég fürgén reagált: villódzva megfeszült körülötte a pajzserõtér. A Báró nem is pazarolta rá pisztolya energiáját. Jobbjában villant a tõr, szúrt. A pasas alkarral hárított, s mindkét kezével támadója arca felé súlytott. Puszta ujjaival igyekezett kidöfni a szemét, mintha azok is késpengék lennének.

Gyorsasága és gyakorlottsága meglepte a Bárót. Ám mivel õt nem lassította pajzserõtér, jutott ideje a védekezésre. Lehajolt, egészen bebújt a támadás síkja alá és ellenfele gyomrába mártotta a tõrt. A vibrációs penge áthatolt a pajzson, belefúrórott a férfi hasába, s egy határozott rántásra nyakig felnyitotta a törzset.

A Báró fürgén félreszökkent a kifröccsenõ fér és a kiforduló belsõségek útjából.

Figyelme ismét az elsõ áldozat felé fordult.

Az õszülõ férfiben Ilator Daira, Marqus testõrkapitányára ismert. Az életveszélyes harcos most cseppet sem tûnt veszedelmesnek. Súlyos sebet kapott, széttárt karokkal, eszméletlenül hevert a földön. Nem árthatott már – igazán kár lett volna lelõni.

A Báró mégis lelõtte. Szétvetett lábakkal megállt felette és egyenesen a szemébe ereszetett egy hosszú sugarat.

Miért is ne?! Vigyázott volna jobban magára! Hogy nem tehetett volna semmit? Van ez így!

Integetett a Norquennek, aki elhagyta a hajót és szintén ügyelve a kamerákra csatlakozott hozzá.

– És most? – nézett rá várakozólag a Báró. Hangján nem érzõdött izgalom.

A nagyúr végighordozta tekintetét a hullákon – nem mondott véleményt.

– Felkeressük a legközelebbi magas priorítású számítógép terminált! – közölte. – Kapcsolatba kell lépnem a Központi Aggyal!

A Báró furcsálkozva nézett rá, mindazonáltal azonnal átlátta a helyzetet.

– Az a szándéka, hogy lekapcsolja a védõpajzsokat?

A Norquen bólintott.

– Részben.

A köpcös férfi csak olykor pillantott fel rá, egyébként a folyosókat leste, nehogy rajtuk üssön valaki. Egyenlõre magukban voltak.

– Gondolom, rendelkezik a szükséges kódokkal?

– A birtokomban vannak, majd meglátja. Az információ a legnagyobb hatalom!

A Báró ezt egykedvûen tudomásul vette. Nem akadékoskodott tovább.

– Merre? – érdeklõdött.

– Egy szinttel lejjebb, a technikai karbantartó részleghez. Ott találunk megfelelõ terminált. Innen nem messze nyílik egy szervízalagút, azon feltûnés nélkül leereszkedhetünk. A gyorsaságon múlik minden. Ha a tudomásukra jut, mi történt itt, letiltják a környezõ szinteken a számítógép csatlakozásokat.

A Báró már semmin nem lepõdött meg.

– Jól ismeri a Galleont – állapította meg.

– Meglehetõsen. Tudja, az információ!…

A szervízalagút keskeny, függõleges járat volt, valamelyik gerincaknába vezethetett. Az gyenge légáramlás elárulta, hogy szellõzõként is használatos. A hajó tervezõi olyannyira nem szántak szerepet neki, hogy még a fõ gravitációs iránytól sem függetlenítették – így csak függõlegesen lehetett közlekedni benne, az ecélra elhelyezett létrafokokon.

A Bárót meglepte, milyen jól tûri a Norquen a fizikai megpróbáltatásokat. Erõltetett tempóban ereszkedtek, ami alaposan igénybe vette kar- és combizmaikat, de az elnök-igazgató még csak nem is szedte szaporábban a levegõt. A fáradság legapróbb jele sem látszott rajta.

A járat falában nyíló ajtó egyenesen a karbantartó részlegbe vezetett. A mennyezeten keresztül. A szellõzõrácson és a sebesen forgó ventillátoron keresztül alaposan szemügyre vehették az odalent dolgozó technikusokat. Három férfi, egyiknél sem látszott fegyver.

A Báró egy dróttal zárlatot idézett elõ a ventillátorban, majd a berendezést a ráccsal együtt egyszerûen berugta az alant húzódó helyiségbe. Az éktelen csörömpölésre a technikusok ledermedtek, könnyû prédájává lettek a volt különleges ügynöknek.

Leugrott, sorra lelövöldözte õket, mielõtt még mozdultak volna. Más nem tartózkodott a teremben.

– Tiszta a levegõ! – szólt fel a Norquennek, aki hasonló könnyedséggel szelte át a három méteres magasságot.

Az elnök-igazgató a terminálhoz sietett. A Báró csak messzirõl figyelte õt, így a kódot sem olvashatta le. Igazából nem is volt kiványcsi rá!

Nem tartott sokáig.

– Kész! – egyenesedett fel a Norquen.

És a következõ pillanatban kialudtak a lámpák. Leállhattak a különféle berendezések is, mert csend lett. Olyan mély csend, ami egy hadihajón csak bajt jelenthet.

14.

Kevéssel a dokk nyitott kapuja elõtt a sólymot váratlanul elengedte a vonósugár. Kihúnyt, mintha sose lett volna. Mindezidáig ott tündököltek elõttük a hatalmas hadihajó fedélzeti fényei, a dokk körben kivilágított bejárata.

Hirtelen vaksötét lett.

Még a csillagok fényei sem ragyogtak, ez volt az egyetlen, ami elárulta, a gigászi hajó nem tûnt el, pusztán valamiért sötétbe borult. A Sólyom eddigi lendületével, immár irányítatlanul sodródott mind közelebb hozzá. Ez történt a környéken cirkáló vadászgépekkel is, mivel a gravitációs udvar megszüntével anti-G motorjaik használhatatlanná lettek.

Lebomlottak a mindannyiukat óvó nagyerejû védõpajzsok.

– Mi a fene történt? Ezek megõrültek! – háborgott a Kölyök. – Most kapcsolják le a vonósugarat, mindjárt nekicsapódunk a burkolatnak!

Ezt látta Fieres is, még sem szólt. Pedig õ azt is észre vette, hogy a dokk súlyos kapuja lassan lecsukódik.

Az önvédelmi funkciók még mûködnek, állapította meg. A Központi Agy nem engedi, hogy elszökjék a levegõ! Energiatartalékaiból fenntartja az erõtérhártyákat, míg le nem csukódnak a légmentes külsõ kapuk.

– Be kell jutnunk Kölyök! – szögezte le.

Újra bekapcsolta a hajtómûvet, de ahelyett hogy lassított volna, inkább gyorsított. Már halotta is másodpilótája elkeseredett tiltakozását.

– Megõrültél, Fõnök! Szétkenõdünk mint a madárszar!

A kapulemez félig lecsukódott már. Átkozottul keskeny volt a rés. Stabilizátor szárnyak nélkül a hajó manõverezhetõsége egy fõbelõtt madáréra emlékeztetett.

Kockázatos játék volt, de Fieres tudta, idekint rekedni még sokkal kockázatosabb! Megfeszített figyelemmel tartotta egyenesben az ûrhajót. Sejtette már, ha bejutnak egyáltalán, élete legpocsékabb landolása lesz. A legocsmányabb, bizonyára!

Csaknem baj nélkül átjutottak a résen. Csaknem! De az utolsó pillanatban a Sólyom oldalt dobta a farát, nekicsapódott a nyílás szélének és keresztbe fordult. Alkatrészek záporoztak a dokkba, a hajó a padlóra zuhant. A támasztó lábak úgy roppantak ketté, akár a gyufaszálak. A Sólyom jobb oldala már odabent volt, a bal még kint az ûrben; az erõtérhártya egyenlõre kitartott. Beékelõdtek.

– Megérkeztünk! – morogta a pilóta.

A Kölyök majd’ megpukkadt a nevetéstõl.

– Csak azt ne mondd, hogy így akartad!

Valami döndült a tetõn. A másodpilóta arcáról lefagyott a mosoly.

– Siessünk! – sürgette Fieres. – Nem tud lecsukódni miattunk a kapu, és hamarosan megszûnik az erõtérhártya.

Magára rángatta foltos kabátját, a zsebeibe szórt néhány holmit.

– Ezúttal ne készülödj hosszan, Kölyök! – kiabált elõre.

Nem telt bele fél perc sem és elhagyták a hajót. A dokkban sötétség uralkodott és halotti csend; csak a tüzet fogott alkatrészek percegését halották és a saját lélegzetüket. Fieres kezében fellobbant az erõs fényszóró. A csóva fel-alápásztázott, majd megállapodott a csarnokból kivezetõ ajtón.

Futva indultak arra, csak akkor nyugodtak meg, mikor helyére csusszant mögöttük a légmentesen záródó lemez.

– Ne mozduljatok! – kiáltotta valaki.

Fieres körbepásztázott a fényszóróval: három ramraquor egyenruhás katona szegezte rájuk fegyverét. Egyikük hozzá lépett és elkobozta a lámpát.

– Mi a francot akartok itt?

A pilóta nem veszítette el a hidegvérét.

– Fieres vagyok, õ pedig a társam. Részt vettünk a versenyen, a Császár meghívására érkeztünk a hajótokra.

A zsákmányolt kézireflektorral egyenesen az arcukba világítottak. Most már végképp semmit sem láttak az õreikbõl.

– Rendben – hallatszott a sötétbõl nagysokára. – Minket azért küldtek, hogy a hídra vezessünk benneteket. – elbizonytalanodott. – Csakhogy közbejött ez az izé…sötétség. Most mi a francot csináljunk velük? – kérdezte a társaitól.

Jóval mélyebb hang felelt.

– Tudja szösz… vigyük oda õket, majd a fejesek eldöntik, mi legyen velük!

Ebben maradtak.

A fény elvándorolt a két pilóta ábrázatáról és a sötétbe veszõ folyosó vége felé fordult.

Az egyik katona belépett az útjába: mosolygott.

– Kövessetek! – parancsolta. Õ volt a mélyhangú.

Utána indultak. A másik két fegyveres mögöttük maradt, a lámpát a leghátsó vitte, egy pillanatra sem tévesztve szem elõl õket. Hosszú gyalogtúra állt elõttük, hiszen a liftek nem üzemeltek.

– Elárulnák, mi történt? – barátkozott a Kölyök.

– Sötét lett – válaszolta tömören Mélyhangú.

A fiút végtelenül bosszantotta, ha félválról vették. Kifakadt.

– Tényleg? Ne mondja! Most vettem csak észre!

A katona barátságosabb hangot ütött meg.

– Mi sem tudjuk, mi a franc van. Nincs energia a fedélzeten. Odakint mi a helyzet?

Fieres átvette a szót.

– Lebomlottak a pajzsok és megszûnt a gravitációs udvar. A hajó gyakorlatilag védtelen.

– A picsába! – dörmögte valaki a hátuk mögött. – Akkor nagy szar van!

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Csendesen baktattak tovább. Fieres remélte, hogy a hídon barátságosabban fogadják majd õket, s hogy kiokoskodtak valamit a helyzet jobbá fordítására is.

Hogy mit, azt ilyen körülmények között leképzelni sem tudta.

15.

Mongúz kapitány a Kairó parancsnoki hídján örömmel nyugtázta, hogy a Galleon energia nélkül maradt. Pontosan, ahogy az ütemtervben szerepelt.

Ez a Minter Norquen zseniális elme! Ez elvitathatatlan!

– Készüljenek fel a “csáklyázásra”! – rendelkezett.

Az ódivatú kifejezést az ûrhajózás – számtalan hasonlóval együtt – hajdani elõdjétõl a tengerészettõl örökölte. Természetesen rég nem azt takarta már, mint egykor; szó sem volt az ûrhajók összekapcsolásáról, vagy bármi ehhez hasonlóról. Annyit tett: indítsák útnak a csapatszállító kompokat, fedélzetükön a hat csatacirkálóra felzsúfolt tengerészgyalogsággal!

– Én is átmegyek! – határozott Mongúz, bár az ütemtervben másként szerepelt.

A lomha, szögletes kompok rövidesen elhagyták a csatacirkálók fedélzetét és a Galleon felé úsztak. Akadálytalanul haladtak céljuk felé; nem villogtak köröttük sugárnyalábok, nem csaptak le rájuk vadászgépek. Csendben és nyugalomban tették meg a rövid távolságot.

16.

A híd világító hálózatára az egyik technikus rákötött egy hordozható energiatelepet. Igaz, csak minden harmadik fénytest égett, de legalább nem volt vaksötét. Normális körülmények között sem használtak sokkal többet, a túlzott fényár csak bántja a szemet és elhomályosítja a monitorpultok fényeit. Persze jelenleg nem üzemeltek a pultok, egyáltalán, semmi sem mûködött, néhány lámpát kivéve.

– Osszanak szét adó-vevõket a katonák között! – parancsolta Tysso Yar. – Legalább hangösszeköttetésben legyünk a hajó többi részével. Kézilámpások mindenütt akadnak a raktárakban, azokból jusson minden embernek!

Az élelmes technikus újabb javaslattal állt elõ.

– Uram! Ha lennének további telepeink – mutatott a láda méretû holmira, aminek a fényt köszönhették –, életre kelthetnénk a fedélzeti hírközõ rendszert és bizonyos mértékben talán a video hálozatot is.

– Rendben – bólintott rá a kapitány. – Kerítsenek minnél több mozdítható energiatelepet!

Az emberek jelentõs hányada elsietett. Csak a tisztek, a Császár és a kiséret egy része maradt.

– Kevés a remény – sóhajtotta a Császár. Fia vállára helyezte kezét. – Sajnálom, hogy ekkora veszélybe sodortalak, Corseus, de meg kell értened, nem volt más választásom!

– Nem vádollak, apám – nyugtatta meg a fiú.

– Talán a dokkokban veszteglõ hajókon elmenekülhetnénk! – vélte Dacron belsõtanácsos, de maga sem hitte amit mond.

Tysso Yar nyomban rá is cáfolt.

– Nincs pilóta, aki meglép öt csatacirkáló elõl.

A Császár felkapta a fejét, arca felderült.

– Talán mégis van! Az imént vettük a fedélzetre a Galaxis legkülönb pilótáit. Az egyik közülük már be is bizonyította, hogy képes kijátszani a cirkálókat!

– Valóban! – hökkent meg a kapitány. – Mi lett a pilótákkal?

Katona nem idõzítette még jobban érkezését, mint Fieres három õre. Mikor Mélyhangú jelentette, kit hoztak, Tysso Yar elismerõen nézett rá.

Ebbõl elõléptetés lesz!, gondolta is a katona boldogan. Bár mindenki, aki túléli ezt a kalandot és helyt áll joggal számíthat rá, hogy megalapozta a karrierjét a Császári Flottában.

Fieres mélyen meghajolt az uralkodó elõtt, s a Kölyök is buzgón követte példáját.

– Ah, Fieres, a tavalyi gyõztes! – ismerte fel a Császár. – A legjobbkor érkeztél!

A pilóta feleegyenesedett.

– Örömmel látom, Felség, hogy nem tölti el szívedet felesleges aggodalom.

Marqus elmosolyodott a burkolt célzáson.

– A körülményekhez képest legjobbkor. – helyesbített. – Szükségem van a szolgálataidra!

Az orgyilkosok hajviseletét hordó férfi meglehetõs élénkséget váltott ki a testõrség soraiban. Észrevétlenül körbefogták, éberen lesték minden mozdulatát. A testõrök és az orgyilkosok mindig is kibékíthetetlen ellenfelek voltak.

– Rendelkezz velem, Felség! – ajánlotta a pilóta, s szavait az udvari etikettnek megfelelõ meghajlással kisérte.

A Császár apró bólintással nyugtázta a figyelmességet. A Birodalom fénykorában udvaroncok százai adták volna bal karjukat egy ilyen gesztusért.

– A fiamat és kiséretét kell kimenekítened innen, ha a szükség úgy hozza. Addig várj!

Már fordult is vissza a háta mögött tanakodó tisztekhez, mikor pimasz hang csattant.

– Na és a fizettség?!

A Kölyök volt az – õ már nem a Birodalom fénykorában nevelkedett.

Kínos csend támadt; többen a tõrük felé kaptak ekkora tiszteletlenség hallatán. Maia Dai elõrelendült a Császár mögül – karja, akár a lecsapó kobra –, hogy arcul üsse a szemtelen alakot.

Fieres megjátszott döbbenettel fordult tanítványa felé, s azt már csak az avatott szemû testõrök látták, hogy közben, mintegy véletlenül, vállával félresodorja a lány kezét.

Mozdulata túlon-túl lomha volt és elnagyolt ahhoz, hogy szándékosnak lássék, ám arra elegendõnek bizonyult, hogy eltérítse az ütést.

Maia riadtan szökkent hátra, úgy bámult a kurta kabátos férfi szemébe, mintha kiéhezett oroszlánnal nézne farkasszemet.

– Mit merészelsz, orgyilkos! – sziszegte dühössen.

Fieres fekete szemei rémülten rebbentek. Látnivalólag megszeppent a lány hevességétõl.

– Én… pilóta vagyok! – nyögte megbicsakló hangon. – Apám emlékére hordom így a hajam, õ az Öreg Császár szolgálatában állt, és… – a lány nem hagyta, hogy befejezze.

– Cseszd meg! – kiáltott rá – Nem érdekel a családfád!

A feszültség oldódott, az emberek visszatértek a munkájukhoz. Fieres és a Kölyök félrehúzodtak egy nyugalmas zugba. A figyelem néhány technikusra terelõdött, akik hordozható telepekkel tértek vissza. Több helyen megbontották a fal burkolatát és az elõtûnõ kábeleket a telepekhez csatlakoztatták. Csak õk tudták, melyiket hova!

– Helyre állt a hírközlõ- és a videorendszer! – jelentette nagysokára a vezetõjük.

Szavaival egyidõben felvillant a panoráma monitor melleti egyik segédképernyõ.

– A panorámamonitorhoz sajnos nincs elegendõ energiánk – magyarázkodott a férfi. A Császár így is elégedettnek látszott.

– Mutassák sorban az összes szektort! – rendelkezett õ maga, mivel Tysso Yar már a legénységhez beszélt a hírközlõn.

Elõször üres folyosó látszott. Az infrakamera beépített lámpája rövid távolságig bevilágította a látóteret. A folyosón senki és semmi nem mozdult – mindben rendbenlevõnek tûnt.

Váltott a kép.

Katonák csoportosultak egy õrmester köré. A kezükben kézilámpásokat tartottak, egymás arcába világítottak. A kapitány beszédét hallgatták, majd az õrmester eligazítást tartott. Hangot a kamera nem közvetített, de a tisztek a hídon kitalálták mi történik, hiszen csak az õrmester szája mozgott. A kamera lassan körbefordult: a háttérben székek, asztalok látszottak. Némelyik feldõlt. A helyiség a kantin volt. A kamera visszatért az emberekre. Meghallhatták a zúgását, mert mind az objektívbe bámultak, integettek. Az õrmester szalutált.

Váltott a kép.

Ismét egy elsõ pillantásra néptelennek tetszõ folyosó részlete. Szemmagasságban senki, csak a kopár falak. Az egyik oldalon jellegzetes koromcsík a falon – semmi kétség, energiasugártól származik! Infrakamerával lehetetlen nem észrevenni, jóval forróbb a fal többi részénél. A szélén már szilárdra dermedtek az olvadék cseppek, de a nyom nem lehet régebbi néhány percesnél. A képmezõ lassan süllyedt: a földön holttestek hevernek, a fájdalom görcsébe merevedve. Gyászos csendélet. Ruháikon, testükön égésnyomok – sugárfegyverrel végeztek velük. A háttérben valami moccan! A kamera ráközelít: tovasikló árny.

A hídon gyanakvó tekintettel fordultak egymás felé a tisztek.

– Kövessék! Keressék meg a következõ kamerával! – kiáltotta Tysso Yar.

Váltott a kép.

Az árny szembõl közelít a kamerához. Nem is egy árny: kettõ, három, hat… legalább tíz! Még messze járnak, nem lehet megítélni kicsodák. Közelednek. Alakjuk egyre nõ, talán túlzottan is. Súlyos csatavértet viselnek, a sisak elfedi arcvonásaikat. Kezükben nehéz fegyverek.

– Norquen tengerészgyalogosok! – kiáltotta valaki rémülten a hídon. – Átszáltak a cirkálókról! Végünk van!

A kapitány a hírközlõhöz ugrott. Ingerülten hadart.

– Minden katona figyelem! Ellenséges behatolás! Ismétlem: ellenséges behatolás! Visszavonulás a második körgyûrûig! Helyezkedjenek védelmi pozicióba!

Tisztában volt vele, hogy parancsával gyakorlatilag ellenállás nélkül az ellenség kezére adja a hajó jelentõs részét, de még mindig ez látszott az egyetlen célravezetõ megoldásnak.

A hajó már elveszett!, gondolta keserûen. A Császár életét kell megóvnuk valahogy!

17.

Az õrmester lesújtva hallgatta a kapitány szavait. Húsz esztendeje szolgált a Flottánál, tudta mit jelentenek. Az ellenség már itt ólálkodik a fedélzeten, a rendszerekben egy csepp energia sem áramlik. Nem sokat tehetnek.

– A nagymenõk, ott a hídon alaposan elcsesztek valamit – morogta maga elé. – Nagy szarba kevertek minket!

– Mit mondsz, Öreg? – érdeklõdött egyik katonája.

– Azt haver, hogy gombold be az egyenruhád! Csak mert sötét van, még nem vagyok vak!

– Haggy má’! Nem mindegy, hogy begombolva döglünk meg, vagy sem!?

Az õrmestert majd’ két tucat szolgálati éve okán becézték Öregnek, nem a kora miatt.

Úgy vágta szájon a lázadó bakát, hogy a falig tántorodott. Jó messze volt a fal!

– A katona nem ellenkezik, hanem teljesíti a parancsot! – üvöltötte a képébe. – Hogy megdöglesz-e vagy sem, azt majd én döntöm el!

Nem engedhette, hogy emberein urrá legyen a csüggedés. Elhatározta, minden ezirányú megnyilvánulást kemény kézzel büntetni fog. Hirhedten kemény keze volt!

– Hallottátok lajhárok? Visszavonulunk! Lóduljatok!

Elhagyták a kantint. Lámpáik fénye fel-aláugrált a folyosó falán. Igyekeztek csendben haladni.

– Legalább infraszemünk lenne! – sóhajtotta valaki.

Az órmester röviden elintézte a kérdést.

– Kuss!

Mélyen hallgatott róla, hogy kezeslábasa zsebében, gondosan elcsomagolva ott lapul két infralencs. Nem olyan hatékony, mint a fejre rörzíthetõ, távcsõre emlékeztetõ szem, de annál egyszerûbb a kezelése. És persze jóval drágább. Nem is vásárolta, egyszer véletlenül nála maradt. Van ez így!

Most jól fog jönni – csak nem akarta katonái szeme elõtt behelyezni. A franc kiváncsi a hõzöngésükre!

Elszégyelte magát.

– Kitartás fiúk! Hamarosan elérjük a körgyûrüt!

Nem úgy lett, pedig lehetett volna. Egyenesen beleszaladtak egy norquen járõrbe. Azokon persze volt infraszem, vagy valami ami még annál is jobb. A sisakjukba szerelt hallgatózó készülékkel már messzirõl meghallották az Öreg csapatának közeledtét. Lesbenállva vártak rájuk.

A két elõl haladó katona üvöltve összeesett. Az energiasugarak úgy érték õket, akár a váratlan nyári zápor. A sor azonnal felbomlott, a földre hulló lámpák rezzenetlen meredtek a mennyezetre. Az õrmesternek az volt a szerencséje, hogy utolsónak maradt, nehogy valamelyik embere meglógjon a sötétben.

– Fedezékbe! – üvöltötte, merõben feleslegesen, hiszen ennyi esze az embereinek is volt.

Csak éppen fedezék nem akadt. Dobogva rohantak vissza a legközelebbi forduló takarásába. Hárman érték el, öten odalettek. Lihegve meredtek egymásra a maradék lámpák fényénél; mindenki a másiktól várt megoldást.

– Bassza meg! – nyilatkozott az egyik.

Hallgatóztak. Hallották a közeledõ tengerészgyalogosokat. Jó sokan voltak!

Egyikük kihajolt a sarok fedezékébõl és tüzelt. Fejlövéssel hanyatlott hátra. A másik sem bírta tovább – az Öreg hiába taróztatta. Kirántotta a karját és a norquenek elé ugrott. Széles terpeszben állt, farkasként üvöltve, folyamatosan tüzel.

Olyan hidegvérrel szedték le, akár vadászok a rejtekébõl kiugratott vadat.

Az Öreg magára maradt. Választhatott: hõsi halál, vagy futás, mint a nyúl. Nem töprengett! Az utóbbi választotta. Mindenképpen át akart jutni az övéihez, de sok kedvet nem érzett hozzá, hogy a megszállt folyosókon kovályogjon. Úgy határozott, megpróbálja néhány szinttel lejjebb.

Már egészen közelrõl hallotta a norqueneket. Letépte az ajtót a mellette nyíló szerzívaknáról – nem bíbelõdött most a patantokkal. Bevetõdött a szûk járatba, igyekezett nem összezúzni magát a létrafokokon.

– Ide kövessetek csatavértben, barmok! – ordította vissza estében.

Jó tíz métert zuhant, mire döndülve az egyik gerincaknába jutott. A lemez szabályszerûen behorpadt, ahol leérkezett. Alaposan megütötte magát, de nem bánta.

Ekkor meghallotta, hogy valaki követi odafentrõl. A gerincakna vízszintesen futott és olyan széles volt, hogy gond nélkül fel tudott egyenesedni benne. Talpra szökkent és a felette ásító nyílásra szegezte a fegyverét.

– Bárki vagy is, rábaszol! – igérte sötéten.

Három sugarat is beleeresztett az érkezõbe, még mielõtt az a lábai elé zuhant volna. Mielõtt egyáltalán meg nézte volna ki az!

Egyik társának holtteste volt. Valaki utána dobta. Az Öreg rosszat sejtett. Felpillantott, emelte a pisztoly csövét is, de elkésett.

Fekete árnynak tetszett, ami a nyakába zuhant. Földre döntötte és úgy tépte ki a kezébõl a fegyvert, akár tornádó a növendék fákat. Mire az Öreg felocsúdott, már ott állt felette, szétvetett lábakkal és egyenest a szemei közé szegezte a pisztoly csövét.

– Egy dron! – nyögött fel az õrmester. – Egy kibaszott dron!

Fekete volt a testhezálló ruhája, a haja, fekete volt a bõre és a szeme, de sötétszürkék voltak még a szájába ültetett szilikon-karbonát tépõfogak is. Épp úgy megtermékenyített petesejtbõl lett, mint az Öreg, vagy mint bárki más, és talán normális emberré is fejlõdik, ha nem kerül génsebészek és bio-kibernetikusok kezébe. Átalakították testének anatómiáját, számtalan bio-elektronikus inplantot operáltak bele, de megváltoztatták még fajtájából eredõ alaptermészetét is. Képességeiben és gondolkodásában közelebb állt a nagyragadozókhoz, mint a majomtól származó emberhez. Zsákmányállatból csúcsragadozóvá lett.

Sötétbarna ajkai torz vigyorra húzódtak, a tûhegyes fogak, sötéten csillantak. Messzire hajította a fegyvert – az csörömpöve szánkázott el az akna fémapdlóján – kitépte áldozata kezébõl a lámpát és azt is utána dobta. Sötétség borult a folyosóra.

Az õrmester remegõ kézzel kotorta elõ az infralencséit. Igyekezett nem kiejteni azokat remegõ tenyerébõl. Csak remélni merte, hogy a dron, miután lefegyverezte, békén hagyja, legalább míg beilleszti a lencséket! Talán tovább is állt már! Talán élni hagy! Nyilván akad fontosabb dolga is!

Hát tévedett! egy dron számára semmi sem fontosabb a gyilkolásnál. Ám mielõtt kivégzi, szeret eljátszadozni zyákmányával – épp mint a nagymacskák. Esetében a kegyetlenség nem jellemvonás, hanem ösztön!

Megmarkolta az õrmester öklét és összeszorította. Emberfeletti ereje volt: az Öreg markában szilánkokra törtek a lencsék és mélyen belevájódtak tenyere húsába. A dron csak nem enyhített szorításán. Fokozta. Ujjai alatt az emberi ujjak ropogva törtek pozdorjává.

Az Öreg felordított kínjában. Szabad kezével vadul csapkodott maga körül, de mindenütt csak acélos keménységû izmokba ütközött. Lágy testfelület sehol! Az izmok úgy védték ellenfelét, akár valami testpáncél.

– Baszódj meg! – hörögte.

A dron meghallhatta, mert hirtelen elengedte a kezét, felkapta õt és messzire hajította magától. Pedig az õrmester nem volt könnyû legény! Átkozottul megütötte magát a földetéréskor és még métereket csúszott a síma padlón.

Vaksötét vette körül; a lencséirõl is lemondhatott már. Fogadni mert volna, hogy a dron ellenben úgy lát a sötétben, mint más nappal. Ha nem jobban!

Nyögve talpra kászálódott: minden tagja sajgott. Az ujjain valami meleget érzett végigcsorogni.

A dron rögvest megérezte a vérszagot. Soha nem falta fel áldozatait, civilizált lény volt, de a szag mindig felajzotta. Ösztön. Testében szétáramlott az adneralin, körmeit csikorogva végighúzta az akna fémfalán.

Az Öreg megborzongott a szörnyû hang hallatán. Sántikálva futni kezdett az ellenkezõ irányba. Léptei döngtek, semmit sem hallot maga mögül.

A taszítás olyan volt, mintha anti-G sikló ütötte volna el. Elõre repült, iszonyatosan megütötte magát. Érezte, hogy a dron landol a hátán. A súly a földre préselte, arca a hûvös fémhez nyomódott. A dron tépni, szaggatni kezdte a hátát. Cafatokban lógott rajta az egyenruha és a hús. Leírhatatlan kín volt.

Üvöltése lassan nyögéssé szelídült, majd az is elcsendesedett. Az Öreg szörnyethalt.

18.

Mongúz kapitány biztonságára két tucat tengerészgyalogos ügyelt. A fegyvereikre rögzített reflektorok fürgén pásztázták a sötétbe veszõ folyosót elõttük. A fénykörök tánca egyes madárfajok bonyolult szerelmi rituáléjára emlékeztette a kapitányt.

Az ütemterv szerint hamarosan találkozniuk kell a nagyúrral; már a fedélzeten tartózkodik. Mongúznak fogalma sem volt, miként jutott fel.

Úgy határozott, parancsnoki képességeinek bizonyításaként meglepetéssel fog szolgálni. Az ütemterv szerint maga a nagyúr irányítaná a Galleon hídja elleni támadást, de Mongúz úgy gondolta elvégzi helyette ezt az egyszerû feladatot. Nem is álmodhat nagyszerûbb bizonyítékról, mint hogy átnyújtsa urának a fogságba ejtett Császárt. Felemelõ pillanat lesz!

Az elõrenyomuló egységek mozgását koordináló tiszt mellette baktatott. Szándékosan tartotta maga mellett, hogy elsõkézbõl értesüljön az ütközet alakulásáról.

– Hogy állunk? – faggatta Mongúz sokadszorra.

A tiszt kelletlenül válaszolt.

– Az elõrenyomulás az ütemterv szerint halad, uram.

Ütemterv!, hogy gyûlölte ezt a szót.

– Azaz!? – csattant a hangja.

– Az ellenség elveszítette állásait a második körgyûrûnél is. A híd környékére húzódott vissza. A foglyokat egységeink a kompokhoz kísérik és behajózzák, az elfoglalt területeken õrjáratok cirkálnak. A testõrség most kutatja a megjelölt helyeket, ahol a nagyúr tartózkodhat. Nincs más dolgunk, uram, mint várni; rövidesen megtalálják õt és csatlakozhat hozzánk.

Mongúz felsóhajtott. Most vagy soha!

– Nem várunk – jelentette be. – Megkezdjük a rohamot a híd ellen! Rendelje oda az összes egységet! Mi is odamegyünk, magam irányítom a támadást. Futólépés!

A tiszt elképedve meredt rá.

– De uram, az ütemterv szerint…

– Szarok az ütemtervre! – fakadt ki Mongúz. – Megyünk és kész!

A másik észérvekkel próbálkozott.

– Nincsenek velünk a testõrök, uram!

Hiába, Mongúz már határozott.

– Nincs szükség a testõrökre! Megoldjuk nélkülük is!

Mit volt mit tenni, az alakulat futólépésre váltott. Lépteik ütemesen dobogtak a vörösre mázolt padlón, a fénykörök vadul táncoltak a falakon. Futottak, bele a sötétségbe. Ha nincsenek megbízható térképeik a Galleonról, bizonyára eltévedtek volna.

Megcsináltad!, dicsérte magát a kapitány. Független, önálló parancsnok lettél! Átkozott ütemterv!

19.

A hídon sokan zsúfolódtak össze. Tysso Yar eligazítást tartott az egységeket vezetõ altiszteknek. Becslések szerint negyvenöt-ötven katonára valamint húsz felfegyverzett technikusra és flottatisztre számíthattak. Nem nagy véderõ, de megvédendõ terület sem volt nagyobb.

Jelentõseeb erõt képviselt a Császár tizenkét személyi testõre, bár õk, feladatuknál fogva nem mozdultak az uralkodó mellõl. Vezetésüket Ilator Dai árulása óta a rangban utána következõ látta el. Maiának a Császár nem adott feladatot, õ Corseust fogja elkísérni, ha úgy alakul. Más munka csak ne kösse le a figyelmét!

A tájékoztató véget ért, a katonák elsiettek. Számtalan teendõ várt rájuk: a védelmi állások kialakítása, az ajtók leheggesztése. Hogy lassítsák az ellenség elõrenyomulását, berendezési tágyakból barrikádokat emeltek keresztbe a folyosókon.

Fieres és a Kölyök el sem mozdult a nyugalmas sarokból. Igyekeztek nem láb alatt lenni, szemlélték a sürgés-forgást.

– Ezeknek befellegzett! – suttogta a Kölyök. – Lépjünk meg, Fõnök!

– Õk is ezt kérik tõlünk, és még hajót is adnak – mutatott rá a pilóta. – Várjuk ki az alkalmas pillanatot! Elég lesz egy ellenség elõl bújkálni, a másik féllel, amíg lehet maradjunk barátságban!

– Adnak hajót! Nagy cucc! – hõzöngött a másodpilóta. – Legfeljebb elkötünk egyet! Különben, az összes dokk a norquenek kezén van, úgyhogy mindenképp hajólopás lesz a vége!

A pilóta a fejét rázta.

– Nem, Kölyök. Még maradunk!

Fiatal társa vállat vont.

– Ha te mondod, Fõnök!

Fieres kedvelte a fiút, ezért is fogadta tanítványául, nem pusztán kivételes tehetsége miatt. Az évek során egyre inkább a fiának tekintette. Elnézte ifjúi hevességét, hóbortjait, szerette bohókás humorát, odaadását. Sokra viszi még az életben!, mondogatta magának gyakran.

Tysso Yar kezében megszólalt az adó-vevõ. Már volt összeköttetés a harcoló egységekkel, az ellenállás kezdett szervezett formát ölteni.

– Itt hármas egység! Az ellenség támadást indított ellenünk! – hallatszott a készülékbõl.

– Többszörös a túlerõ, jobb a felszerelésük. Kitartunk, ameddig lehet!

A kapitány utasítására a hármas egységhez legközelebb esõ kamerára kapcsoltak. A segédképernyõn feltûnt a kép.

A helyszín az egyik fõfolyosó volt. Hátulról látszottak a barrikád mögött guggoló katonák. Sugárnyalábok csapkodtak körülöttük, jórészt a felhalmozott holmikba. Volt ott asztal, feltekert szõnyeg, plasztik válaszfal, mûszerszekrény, minden. A tárgyak némelyike lángra kapott.

Az ellenségbõl nem sok látszott, addig az infralámpák fénye nem jutott el, s a forró energiasugarak is zavarták az infrakamerát.

Egy ramraquor katona felkiáltott, széttárt karokkal a barrikádra zuhant. Társa próbálta messzebb rángatni a lángoktól. Látszott a rádiós is: szembe fordult a kamerával, egyenesen belebeszélt – nyilván kitalálta, hogy a hídon õket nézik. Hátát egy felfordított asztalnak vetette.

– Nem tudjuk tartani magunkat! A csatavértben szinte sebezhetetlenek a kézifegyverekkel!

Sorra bejelentkezett a többi egység is, mindnél hasonlóan alakult a helyzet. Világossá vált, hogy az ellenség megkezdte végsõ offenzíváját a híd ellen.

Tysso Yar a Császár elé lépett.

– Felség, többé nincs mit tenni – lehajtotta a fejét. – Már csak idõ kérdése, hogy mikor érnek ide.

Egy katona számára nincs lehangolóbb pillanat a vereségnél. Tysso Yar magát okolta érte. Ostobán szervezte meg a calmori utat, az ellenség túljárt az eszén. Nem hallgatott az intuítor megérzéseire, elbizakodott volt, csak mert a Galaxis legütõképesebb csatahajóját parancsnokolja! Nem szerencsével gyõzték le és nem is túlerõvel: ésszel és fortéllyal! Ez volt a legborzasztóbb!

– Rendeljék vissza az összes embert! – szólalt meg rövid töprengés után a Császár.

Fáradt volt a hangja.

– Felség…!

– Ne ellenkezzen, kapitány! Tegye! – lágyan, nyugodtan beszélt. Inkább kért, mint parancsolt.

Tysso Yar bólintott és tolmácsolta a katonáknak az uralkodó óhaját.

A Császár távolabb intette magától testõreit, fiát, Maia Dait, s mikor magára maradt, lehúnyta a szemét. Mély lélegzettel teleszívta a tüdejét, s csak lassan, fokozatosan engedte ki a levegõt. Mindenki tudta, hogy meditációs gyakorlatot végez, csak azt nem sejtette senki, hogy mi célból. Ezt egyedül Corseus ismerte fel. Riadtan meredt apjára, de megzavarni nem merte.

Senki nem látta, pontosan milyen változáson mentek keresztül a Császár vonásai, csak arra figyeltek fel, hogy kegyetlenebbé, félelmetessé lett az arca. A hídon mindenki félbehagyta tevékenységét, õt figyelték. Körbeállták.

A segédmonitor is magára maradt, változatlanul az utolsó helyszínt mutatta. A katonák visszavonultak, a súlyos vértbe öltözött norquen tengerészgyalogosok átgázoltak a barrikádon. Közeledtek, többé semmi nem állhatta útjukat a hídig. A mozgást érzékelve a kamera automatikusan utánuk fordult.

A Császár kifújta tüdejébõl az utolsó csepp levegõt is, s ekkor valami megváltozott. Ismét csak Corseus tudta egyedül, hogy mi. A képernyõre pillantott.

A norquenek a folyosó utolsó kanyarulata elõtt jártak – ha befordulnak, már szabad szemmel is láthatóak lesznek. Amikor egyikük lassan felemelte a fegyverét és közvetlen közelrõl beleeresztett egy sugarat az elõtt haladó hátába. A fickóról lerobbant a páncél, még a mellvasa is olvadtan repült elõre. A férfi derékban megszûnt létezni, felsõ- és alsóteste különválva, pörögve csapódott a falnak. A vértjébe épített generátor felrobbant, a légnyomás az egész alakulatot ledöntötte a lábáról.

A robaj a hídon is hallatszott. Az emberek a fegyvereikhez kaptak. Odakintrõl energiasugarak sivítása hallatszott, idebent valaki felkiáltott és a monitorra mutatott.

A tengerészgyalogosok egymást mészárolták. Nem csapatokra oszolva, hanem mindenki mindenkit. Iszonyatos mészárlás volt. Túl közel álltak egymáshoz, fedezék sem akadt. Sehova nem menekülhettek társaik elõl.

A sivítás és a jajkiáltások körben mindenünnen hallatszottak. Valaki sorra kapcsolta a kamerákat: a képernyõn ugyan az a látvány fogadta. Állatként tomboló tengerészgyalogosok, villogó sugarak, holttestek, kiömlött vér a padlón.

Három vagy négy percig tartott, utána csend lett. Az életben maradt norquen katonák visszanyerték józan eszüket: elborzadva nézték, mit mûveltek. Majd elfutottak, ahogy a lábuk bírta. Szívükben rettegést vittek magukkal, sokuk soha többé nem lesz egészséges lelkû ember!

A hídon minden tekintet visszafordult a Császárra. Halottak már rebesgetni a képességeirõl, de legközelebbi alattvalói sem gondolták volna, hogy ekkora mentális hatalommal bír. Eddig soha nem kérkedett vele.

A látottak még Corseust is meglepték.

– Óriási a hatalmad, apám! Sosem hittem volna, hogy ekkora. Az Ecclésia tudós-papjai elborzadnának, ha tudnák.

Az uralkodó mosolytalanul pillantott rá.

– Mindenki elfelejti, hogy az Öreg Császár fia vagyok.

Az fiú lehajtotta a fejét.

– Több tucat embert öltél meg! Hogyan vagy képes erre használni az erõd?

Marqus komoran nézett maga elé.

– Soha nem használtam. El is veszítettem a Galaxist és vele a tekintélyemet! Ezúttal érted tettem, hogy legyen idõd elmenekülni. Induljatok! Most átjuthattok a dokkokhoz!

Corseus összeomlott, feltámadt benne a gyermek, ami élete túlnyomó hányadában hátérbe szorult.

– Nem hagylak itt, apám! – kiáltotta. – Gyere te is! Kérlek!

A Galaxis egykori császárának arcán szokatlanul kedves mosoly suhant át.

– Nem tehetem, fiam. Nem futhatok el. Én vagyok a Császár!

– Apám…!

– Fieres! – csattant az uralkodó hangja. – Induljatok!

A vita véget ért.

A pilóta és a Kölyök elõléptek, Maia csatlakozott hozzájuk.

Ezzel a nyámnyila alakkal összezárva! Méghogy pilóta! Reménykedve tette fel a kérdést:

– Ki tart még velünk?

Tysso Yar szigorú tekintettel fordult körbe.

– Nem hagyom el a Császáromat és a hajómat! – felemelte a hangját. – És az embereim sem!

– Én is maradok – mondta csendesen Nentzini tanácsos. Okos szemei hamiskásan csillantak mikor kollégája felé fordult. – Egy belsõ tanácsos nem hagyja el az urát.

Dacron tanácsos homlokán verejtékcsppek gyöngyöztek. Szeme haragosan villant Nentzini felé. Kelletlenül nyögte ki:

– Természetesen maradok.

– Maia! – intette magához a lányt a Császár. – Nincs most idõ az útbaigazításra. Keresd fel da Cordát a Myreán, õ mindenrõl tud! Ismered, igaz?

Maia Dai bólintott.

– Akkor induljatok! – parancsolta újból a Császár.

Ha harmadszor mondja, a testõrök kötelesek leszúrni az engedetlent, bárki is az. Barbár szokás, de célravezetõ!

A négy fõs csapat útnak indult, hogy megkisérelje a lehetetlent: átjutni a dokkokhoz, és elillanni a csatacirkálók elõl.

20.

– Maga semmibe vette az ütemtervet – állapította meg Minter Norquen hûvös nyugalommal. Hangja több fenyegetést hodozott, mintha ordított volna.

Mongúz kapitány összerezzent, lesütött szemmel állt. Minden rosszul sült el. Hiába: nem volt szerencséje!

– Nem volt szerencsém, nagyúr! – próbálkozott.

– Maga a szerencsére hagyatkozik a hadviselésben?! – az elnök-igazgató hangja ezúttal metszõen éles volt. – Kockára tette embereim életét, és ami még rosszabb: el is veszítette õket. Átszállított haderõm hatvan százaléka odalett. Nincs módunk õrjáratokat felállítani, sem tökéletesen elszigetelni a hidat. Testõreim jelentése szerint egy kisebb csapat máris kiszökött.

A legközelebb álló testõr pisztolytáskájából kiemelte a fegyvert és csövét Mongúz halántékához nyomta. A zsebébõl egy grisst kotort elõ.

– Lássuk, kapitány, hogyan is áll a szerencsével? Válasszon: fej vagy írás!

– Írás! – nyögte Mongúz.

A Norquen feldobta a pénzt, majd ügyesen el is kapta – közben a fegyver csöve meg sem rezzent a kapitány halántékán. Az elnök-igazgató kinyitotta a tenyerét.

– Írás – mondta vállat vonva. – Ezúttal szerencséje volt: távozhat!

A kapitány fürgén elkotródott.

A Norquen egy nyolc folyosó összefutásánál képzõdõ apró csarnokban állt. Körülötte testõrök, katonák. A kézireflektorok fénye elkisérte Mongúzt, míg csak el nem tûnt a szemük elõl. A fény és az árnyék határán egy feketebõrû teremtmény húzódott meg; az elnök-igazgató tekintete felé tévedt.

A szökevényekre gondolt. A másik dron majd elkapja õket!, legyintett.

Megtörte a csendet.

– Sürgõssen megismételjük a támadást a híd ellen. Ezúttal én vezetem! – a koordinátorhoz fordult. – Hadnagy! az összes emberével haladéktalanul vegy körbe a hidat! Csoportosítsa át a járõrszolgálatot ellátó katonákat is! Elejét kell vennünk a további szökési kisérleteknek! A kettes körgyûrûn belûlre senki nem teheti a lábát! A rohamban kizárólag a testõrök vesznek részt.

Mélyet sóhajtott.

– Oszolj! Hagyjanak magamra!

Az emberek távoztak, egyedül a dron maradt, továbbra is a sötét határán. Tudta, õrá nem vonatkozik a parancs. Sok vonásában hasonló teremtmény volt Minter Norquenhez.

Klán vezér eltöprengett.

Ha a mentális blokkolók nem mûködnek, óriási lesz a kudarc, akárcsak Mongúz akciója esetében. A Császár, ha akarja, mindünkbõl nyáladzó félkegyelmût csinálhat! Számtalanszor tesztelték már a készülékeket, de véletlenek mindig elõfordulnak. És ha valaki, hát Minter Norquen pontosan tudta, mire képes Marqus Ramraquor a mentális befolyásával!

– Testõrök! Hozzám! – kiáltotta a szerteágazó folyosók sötét csendjébe. Pillanatok múltán ott voltak mind; árnyként bontakoztak ki a félhomályból. Kettõs sorfaluk mögött megpillantotta a Bárót is. Hasas zsákot tartott a vállá, nyílván tele zsákmányolt drágaságokkal. Az elnök-igazgató nem emelt szót, bár azok a holmik valójában már az õ tulajdonát képezték. Mint minden a Galleonon.

Mint maga a Galleon is! A Galaxis legütõképessebb hadihajója!, gondolta elégedetten.

– Rövidesen támadást intézünk a híd ellen – kezdett bele a tájékoztatóba. – A Császár testõreivel kell majd szembenézniük; minden bizonnyal a legkeményebb ellenfelek lesznek, akikkel valaha is találkoztak. Tíz éve készítem fel magukat a megmérettetésre, nem szeretném ha csalódást okoznának!

Nézte az arcokat: kemény, férfias vonások, akaratos, tüzes tekintetek. Kegyetlen tekintetek! Kegyetlen férfiak! Akár a Báró!

– Gondolom velünk tart, Báró?

A testõrök utat nyitottak az alacsony, köpcös férfinak. Fiatalabbak, erõsebbek, jó fejjel magasabbak voltak nála. Eltörpült mellettük. Megtorpant a Klán vezér elõtt, a zsák csörrent a földön.

Vajon mi lehet benne?, találgatott a Norquen. Grissek, aranytárgyak, antik holmik? A Báró nem szeret nélkülözni!

– Természetesen ott leszek – felelte az egykor különleges ügynök. – Nem hagyom magára uramat a veszélyben! – önteltnek tetszettek a szavai, a testõrök össze is mosolyogtak. Nem sokat néztek ki a köpcös férfiból.

A Norquen megejtette a kölcsönös bemutatást. A hivatásukból eredõen büszke és peckes harcosok között az ilyesmi már-már szertartás számba ment.

Minter Norquen elsorolta utolsó utasításait is.

– Amint átlépjük a kettes körgyûröt, kapcsolják be a mentális blokkolókat! Ne csak az ellenségre figyeljenek, hanem egymásra is, elmagyaráztam már miért! Senkiben se bízzanak!

Elindultak a híd irányába. Nem viseltek vérteket, sõt, megszabadultak minden felesleges felszereléstõl. Ha gyõznek, majd felszedik, ha nem: mit számít!

Veszedelmes kûzdelem állt elõttük, még ha többszörös túlerõben voltak is.

21.

Alig hagyták el a hidat, beleütköztek néhány norquen katonába. A tengerészgyalogosok elesett társaik fegyvereit gyûjtötték össze. Fáradságos munka volt a súlyos csatavértekben. Talán így szándékozták megakadályozni, hoyg a ramraquor katonák nehézfegyverekhez jussanak.

Elkéstek.

A Kölyök már magához vett egy nagyteljesítményû plazmavetõt, a hozzá tartozó energiakazettákkal együtt. Kérdõn a fegyverre bökött – arcán magabiztos mosolly.

Maia Dai helytelenítõn ingatta a fejét.

– Majd én! – suttogta. – Csendben kell elintéznünk õket, különben ide sereglik az összes!

Kihúzta tokjából a vibrációs tõrt. Alkar hosszúságú, nemes vonalú fegyver volt: dupla, kétélû penge, félhold alakú keresztvas, tenyérbe símuló ébenfa markolat. Egyenlõre nem kapcsolta be a vibrációt – a halk zúgás könnyen árulójukká lehetett volna a halotti csendben. A pajzsát sem aktiválta, nehogy akadályozza a mozdásban. Ha az ellenségnek jut ideje tüzet nyitni, amúgy is kudarcot vallot. Annál még a halál is jobb!

Hátát a falhoz tapasztva osont feléjük. A sötét nem rejtette a sisakokba épített infraszemek elõl, ezért különleges lopozó-technikát alkalmazott. Az apjától tanulta, mint minden mást. Léptei szabályos ritmusát az emberi szem nem észlelte mozgásnak, csak ha gazdája egyenesen a lányra meredt – a dolog rokon a hipnózissal.

Szerencséje volt. A tengerészgyalogosokat lekötötte a munka, fel sem pillantottak. Nem számítottak támadásra, s az óvatlanság a vesztüket okozta.

A vibrációs pengének semmi nem áll ellen – még a csatavért sem. Áthatol rajta, akár a pajzson, vagy az emberi testen. Maia Dai alaposan kihasználta ezt a tulajdonságát. A négy férfi gyors egymásutánban, hangtalanul rogyott össze, vérünk patakokban szivárgott a vérteken tátongó lyukakon keresztül.

A lány visszatért társaihoz.

– Okosabb lenne a szellõzõjáratokban tovább mennünk! – vetette fel. – Öt párhuzamos gerincakna fut végig a hajó teljes hosszában, ezekbe szervíz és szellõzõ alagutak torkollnak. Az egyik algút itt indul nem messze tõlünk! Gyorsabban és talán háborítatlanul eljuthatunk így a dokkokig.

A pilóta beleegyezõleg bólintott, bár nem hitte, hogy a norquenek ne tudnának a szellõzõrendszrerrõl. Minden eddigi lépésük arra utal, hogy alaposan ismerik a Galleont. Legalább olyan alapossan, akár a legénysége. Ugyanakkor elképzelhetõnek tartotta, hogy elszenvedett veszteségeik miatt, nem jut emberük a szellõzõrendszer ellenõrzésére.

Maia lepattintotta a fedõlemezt – egyszerû mechanikus kapcsok rögzítették. Lámpáik fényénél sötét lyukat láttak a falban. Enyhe légáramlás csapott az arcukba, elárulva, hogy a szellõzõrendszer üzemel. Ha nem így lett volna, mindenki megfullad a Galleon fedélzetén, tekintet nélkül a hovatartozására.

Mielõtt bemásztak volna, mindannyian kézbe vették a sugárfegyvereiket, a biztonság esetére. Csak a Kölyök fázott rá a súlyos plazmavetõvel. A vállára akasztotta, igyekezett úgy fordítani, hogy ne akadályozza a mászásban.

Fieres ment elõre, a lány marad utolsónak. Gondosan visszaillenszette maga mögött a fedõlemezt. Hacsak a norquenek nem hoznak nyomdetektort, soha nem bukkannak a nyomukra. És minek hoznának!

Éppen elfértek a keskeny aknában. Sokáig ereszkedtel lefelé; a híd õsi hagyományok szerint mindig a legfelsõ szinten kapott helyet.

– Az A2-es gerincaknába torkollik – tájékoztatott a lány. – Az A1-es és az A2-es azonos magasságban fut, a hajó tengelyétõl jobbra és balra. Az A2-es a jobb oldali. Még lejjebb húzódik a három “B”-akna. Mind az ötnek elég nagy a keresztmetszete ahhoz, hogy kényelmesen közlekedhessünk benne. Ha nincs vákumriadó, az összes rekeszzáró ajtó tárva-nyitva áll; ilyenkor végigsétálhatunk a hajó elejétõl a végéig.

Hangja tompán szólt a keskeny járatban. Ezután teljes csendben haladtak tovább, végtelennek testszett az ereszkedéssel töltött idõ.

– Leértem – hallották nagysokára Fieres szavát odalentrõl. A visszhang többszörösen ismételte a szót.

– Micsoda rideg hely – suttogta a Kölyök – Milyen hûvös van!

Idelent jó pár fokkal hidegebb volt. Fieres összehúzta magán kurta kabátját.

Lámpáik fényét körbejáratták a mindkét irányban végtelenbe veszõ csõ falán. Illesztésektõl mentes, ívelt fémfelület volt, kábelek, vezetékek, keskeny csövek kígyóztak rajta. Néhány lépéssel elõttük egy rekeszzáró ajtó látszott: nyitva állt.

– Arra! – mutatta az irány Maia lámpája fényével. A fény beleveszett a sötétbe.

Elõre szegezett lámpákkal és fegyverekkel indultak neki. Lépteik neszét többszörösére erõsítette a szûk tér és a csend. Olykor megtorpantak hallgatózni, nem követi-e õket valaki. Lámpáikat is leoltották, vaksötétben várakoztak, hátha megpillantanak valami másik fényforrást. Semmit ilyet nem tapasztaltak.

A Kölyök erõs vágyat érzett, hogy beleüvöltsön a csendbe, s visszahallgassa saját ismétlõdõ hangját. Persze errõl szó sem lehetett. Az efféle óvatlanság egyenlõ lett volna az öngyilkossággal.

A lány felzárkózott az elõl haladó Fieres mellé. Nehogy már azt gondolják, hogy a pilóta a vezér! Hogy tovább erõsítse befolyását, halkan beszélni kezdett:

– A Sárga dokkban áll apám Fõnixe. Azzal megyünk! Akadna közelebbi dokk is, de a Császáré után ez a legjobb hajó a fedélzeten. Az övét mégsem vihetjük el!

Fieres beleegyezõleg bólintott, a Kölyök szeme felcsillant a Fõnix hallatán. Egyedül Corseusnak akadt ellenvetése.

– Milyen messze van az a Sárga dokk?

– A Galleon farában. Ha így nézzük a legtávolabb – vallotta be a lány –, de rendkívül egyszerû odajutni. Még ötszáz métert kell megtennünk, aztán egy összekötõ járaton leereszkedünk a B3-mas gerincaknába. Onnan egy szervízalagúton keresztül egyenesen a dokkba juthatunk!

Ez így egyszerûnek hangzott, de kivitelezni mindjárt más! Tulajdonképpen ez már ellenséges hadihajó! Mégsem ellenkezett senki, s ez megelégedéssel töltöttel el a lányt.

A vezérség kérdését eldöntöttnek ítélte.

– A kantin alatt járunk – jegyezte meg néhány perc múltán. Hiányolta az emberi hangot, s mivel senki nem szól, maga kezdett beszélni.

A Kölyök megcsúszott valamin, kishíján hanyatt esett. Meglepett kiáltása sokáig visszhangzott az aknában. Hevesen átkozódott.

– Mi történt? – tudakolta Maia. A suttogás értelmét vesztette.

– Megcsúsztam valami szaron! z bosszankodott a másodpilóta. Hangjából neheztelés érzett. – Olaj lehet, vagy mi a fene!

Lehajolt, hogy közelebbrõl is megvizsgálja a sûrû, sötét folyadékot. A tócsa szétkedõdött a talpa alatt, de néhány lépéssel távolabb újabbak és terjedelmessebbek látszottak. A lámpa fényél rögvest felismerte.

– Vér! Ez itt mind vér! – kiáltotta riadtan.

Mindannyian hitetlenkedve bámultak rá.

– Ennyit a háborítatlan útról – dörmögte Fieres.

22.

Látta õket hiperérzékeny szemével, hallotta ultraéles hallásával, kiszagolta a nyomukat kivételes szaglásával. S mintha mindez nem lenne éppen elég, még az agyába ültetett életforma detektor is elárulta, merre tartanak. Elõle lehetetlen volt elrejtõzni.

Õ dron volt!

Követte õket, mióta betették lábukat a szellõzõrendszerbe. Tudta, hogy erre fognak jönni! Ösztön. Macskapuha léptei nem vertek neszt, fekete alakja beleolvadt a sötétbe.

Vadászott.

Mikor megálltak, megtorpant õ is. Nevette primitív kisérletüket, hogy leleplezzék. Várt, míg õk is elindulnak, akkor újból a nyomukba szegõdött.

Apró adó-vevõjén jelentette Minter Norquennek a mozgásukat, leírta alakjukat, ruházatukat – állatoktól kölcsönzött számtalan jellemvonásának egyike a kutyahûség volt.

További utasítást kért.

Parancsot kapott a gyilkolásra. Mondjuk inkább úgy: engedélyt! Mivel nem szerepelt benne sürgetés, úgy határozott, elnyújtja a vadászatot, kiélvezi minden pillanatát.

Átadta magát az ösztöneinek.

Gyilkos ösztönök voltak, kegyetlenek, vérengzõk – ragadozóhoz méltók.

23.

A segédképernyõn csak az üres folyosó látszott. A hídra más út nem vezetett, a többit eltorlaszolták a császári katonák. Az infrakamera rezzenetlen meredt a sötétségbe.

Tysso Yar és vazérkara a képernyõ elõtt ült, figyelték az üres folyosót. Egyebet nem tehettek. Vártak. Tudták, nem hiába; jönni fognak! Elõbb vagy utóbb.

A technikusokn külön csoportban vitatkoztak egy szétbontott takarítórobot roncsai felett. Állítólag plazmafegyvert barkácsolnak belõle; a munka vége felé jártak.

A Császárt körbevették testõrei. A sokat próbált harcosok pajzspántot viseltek, kezüket tõrük markolatán nyugtatták. Jól tudták mire számítsanak! Másodszorra az ellenség is elit katonáit küldi majd. Nem tûzharc lesz, hanem véres tõrpárbaj. A gyorsaság, az erõ, a harcmûvészetekben való jártasság dönt majd – nem a tûzerõ. A híd berendezései túlságosan értékesek ahhoz, higy idebent bárki is nehézfegyvereket használjon; az energiasugár pedig hatástalan a pajzserõtér ellen.

Az erõs fennmarad, a gyenge elpusztul, töprengett a Császár. A világban az akaratos érvényesül, aki nem riad vissza semmitõl! Természetes kiválasztódás?! Vajon van-e létjogosultsága az efféle kiválasztódásnak egy civilizáltnak mondott világban? Vajon az agresszivítás és az akaratosság nem az uralkodók legfontosabb jellemvonásai-e? Nélkülözhetetlen jellemvonásai?! A kérdésre nincs válasz, mint a társadalmi problémák zömére. Mert a válasz az emberi természetben rejlik: a rossz természetben!

A segédképernyõ villant, majd elsötétült. Kilõtték a kamerát. Akik közeledtek, már nem osotba kezdõk voltak.

– Jönnek – mondta valaki merõben feleslegesen.

A technikusok elkészültek a plazmavetõvel, kapkodva állították fel a bejárattal szemben.

– Csak egyszer tüzelhetünk – magyarázta egyikük –, a felhasznált anyagok silány minõsége miatt. Egy lövés után maga a fegyver is megolvad!

A maradék katonák elhelyezkedtek az ajtóval szemközt. A testõrök nem mozdultak, rezzenetlen álltak, halálraszánt tekintettel.

A vastag, páncélozot ajtólemez percekig ellenállt a forró plazmának. Vörösen, sárgán, majd kéken izzott, végül kövér olvadékcseppek gördültek alá rajta. Lyuk támadt a közepén, egyre szélesedett.

A norquen plazmavetõk elhallgattak, a túloldalon feltûntek az elsõ behatolók. A tecnikusok is elsütötték a maguk fegyverét. A plazmasugár beterítette az ajtót, átcsapott a lyukon, egyenesen a mögötte összezsúfolódott emberek közé. Szívfájdítóan üvöltöttek, miközben elevenen égtek szénné.

Az átalakított fegyver elhallgatott, belsõ alkatrészei megolvadtak – ennyi is szép eredmény egy takarítórobottól!

Odakintrõl nyögés, fájdalomkiáltások hallatszottak. Az ajtóba olvaszott lyukon át feketére égett férfi támolygott be. Ramraquor katona volt, akárcsak többi fogolytársa, akit az ajtó túloldalára tereltek. Õket hamvasztotta el a plazma!

A nyomában norquen testõrö urgottak be a hídra. Mégerzöld kezeslábast, mellényt viseltek, az alkjukat körüllengõ fénytörések pajzserõtérrõl árulkodtak.

A ramraquor katonák hiába nyitottak tüzet, az energiasugarak nem hatoltak át a pajzson. Villódzásuk kísérteties külsõt kölcsönzött a behatolóknak.

Szürke és méregzöld egyenruhás férfiak álltak egymással szemben, farkasszemet nézve. Nem cselekedtek, vártak. Két Klán vezér testõreinek összecsapásakor érvényesültek az õsi hagyományok. Tradiciók. Vagy betartották õket vagy sem, de nem a testõrök határoztak.

A helyzet mezo-sakk állásra emlékeztetett.

A sugárfegyverek elhallgatta, dermedt csend hullott a hídra. A norquenek a Császárt, a Császár az ajtónyílást figylete. Egy dron lépett be – halk moraj támadt, néhányan újból a fegyverükhöz laptak. Annyi bátorság senkiben sem akadt, hogy meghúzza a ravaszt.

A dron mögött szikár férfi tûnt fel. Mályvaszín felöltõje az év divatját tükrözte; a méregdrága porstaszító szövet pedig viselõje anyagi helyzetét. A férfi nem tartott magánál fegyvert, mégis magabiztosan mosolygott. Tehette, dron testõre veszedelmesebb fegyver volt bárminél, amit emberi kéz valaha is alkotott.

Szótlanul végigmérte a hídon tartózkodókat, tekintete a Császáron állapodott meg.

– Üdv, Marqus! Gondolom kitalálod mi következik! – szólt. Hangját enyhén eltorzította a pajzserõtér.

Az uralkodó megvetõen elfordította tekintetét – egykor az ilyesmi számûzetéssel járt, most semmit nem ért.

Minter Norquen felnevetett.

Oh, Marqus, te ostoba bohóc! Ha tudnád!

– Öljétek meg õket – parancsolta vállat vonva. A dronra pillantott, intett a fejével. – Tied a Császár!

24.

Dermedten álltak a szétmarcangolt holttest felett.

– Istenem! Ez borzasztó! – fakadt ki Maia.

Nem volt kellemes látvány. Óriási vértócsa közepén feküdt – ki gondolná, hogy ennyi áramlik az emberi testben! A hasán hevert, a háta úgy szét volt nyitva, akár a kicsontozott marháé. Mély sebelyi iszonyú katrmoktól származtak.

– Ki vagy mi tette ezt? – kereste az igazságot a Kölyök. Hangja rekedtebb, szárazabb volt mint máskor.

Senki nem felelt. A válszt egyedül Fieres tudta, de úgy ítélte, helyesebb, ha megtartja magának.

– Bármi volt is – szólt nagysokára Maia –, remélem messze jár már. Minnél messzebb, annál jobb!

Corseus leguggolt a holttest mellé. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy netán ismerheti. Remélte, hogy soha nem látta azelõtt – a személytelen halál mindig elviselhetõbb.

– Az õrmester a kantinból – egyenesedett fel. – Vajon a katonái is hasonló sorsra jutottak?

Maia Dai a nyomok tanulmányozásába fogott. Rövidesen elmesélte a történteket.

– Hátulról érte a támadás. Már sebesült volt, valószínüleg a gyilkos által. Menekült elõle, de az sokkal gyorsabb volt. Utolérte, a földre döntötte és… és… ezt tette vele – mutatott a szétmarcangolt testre.

Corseust megdöbbentette a lány megfigyelõképessége.

– Mindezt a nyomokból olvastad ki?

Bólintás.

– A barbár világ is kialakította a maga tudományait – morogta válaszul a lány.

A Kölyök türelmetlenül forgolódott. Igyekezett egyszerre szemmel tartani az akna mindkét irányát. Erõsen markolta a plazmafegyvert.

– Tábort vertünk? – tudakolta élesen. – Siessünk tovább!

– Máris indulunk – nyugtatta a pilóta – Minnél többet kiderítünk a titokzatos gyilkosról, annál több eséllyel vehetjük fel ellene a harcot, ha mégis elõkerül.

– Nincs már messze az átjáró, és a B3-masban nagyobb biztonságban leszünk! – igérte Maia.

Sietõsen haladtak tovább. Lépteik visszhangzó zajt vertek, de a zárt fémcsõben bajos lett volna nesztelen haladni. Különben már mindegy volt! Ha eddig nem vették észre õket, eztán sem fogják, ha pedig már tudnak róluk, a sietség többet ér, mint az óvatosság.

Már-már futottak. Maia legelõl, a Kölyök leghátul.

– Állj! – kiáltotta a másodpilóta. Megtorpant, lámpájával a hátuk mögötti sötétséget pásztázta. – Lépteket hallottam – magyarázta. – Mintha valaki követne bennünket!

De senkit nem láttak.

– Képzelõdsz, fiú! – mordult rá a lány bosszússan.

A Kölyök villámló tekintettel pördült felé.

– Én pilóta vagyok, kislány! Élesebbek az érzékeim bárkinél! A felét sem hallod annak, amit én, hát nem kéne okoskodnod, csak mert te nem tapasztalsz semmit!

A lány maró gúnnyal válaszolt.

– Mit kiabálsz, töki? Beszartál!?

– Elég! – szólt rájuk Fieres. – Az ellenség nem közöttünk van, ne egymást marjátok! Gyerünk tovább!

– De én tényleg…! – erõsködött a Kölyök. A pilóta leintette, s erre rögtön elhallgatott.

Maia vállat vont.

– Rendben, ha a töki majrézik, majd én megyek hátul!

Fieres került elõre, a lány haladt leghátul; a Kölyköt és Corseust közrefogták.

Vajon tényleg hallott valamit?, kérdezte magától az Ecclesia egykori novíciusa. Ahogyan a kérdést feltette, már ki is terjesztette különleges érzékeit. A sötét számára nem jelentett akadályt, hiszen nem a szemével látott. Elõle nem volt könnyû elrejtõzni.

Eddig valahogy meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmire is használhatná a képességeit.

Ennekelõtte még soha nem érzékelt ilyen vadul kavargó indulatokat. A gonoszsággal mérgezett intellektus ilyen erõtlejes megnyilvánulását. Egy állatba ültetett ember, egy emberbe ültetett állat! Vajon ki vagy mi lehet?, gondolta.

– Követ bennünket – mondta csendesen. – Nem adja fel, míg el nem pusztít mindannyiunkat.

– Vagy míg mi el nem pusztítjuk õt! – tette hozzá Fieres. – Itt az ideje, hogy megtudjátok: egy dron követ bennünket!

A szó korbácsütéssel ért fel – legalábbis Maia számára, aki tisztában volt a jelentésével.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakodva.

– Én is olvasok a nyomokban, akárcsak te.

A lány legyintett.

– Mit tudsz te a dronokról, pilóta?!

Fieres válaszolni készült, de a Kölyök megelõzte.

– Tisztázzuk! Hány ilyen… dron követ bennünket?

– Csak egyet észleltem – felelete vontatottan Corseus. Azt gondolta ezzel megnyugtatja a kedélyeket.

A Kölyök önbizalma vissza is tért.

– Egyetlen egy! – hökkent meg. – Hiszen mi négyen vagyunk! Kérek egy önként jelentkezõt, aki visszajön velem kinyirni a pasast! Talán a bátor amazon?!

Maia nem vett tudomást a gúnyról.

– Hát te hülye vagy, öcsi! – fakadt ki. – Nem is kicsi!

A pilóta unta az örökös viszálykodást. A pillanat igazán alkalmatlan volt rá!

– Felesleges sértegetned, Maia. Nem ismeri a dronokat, ennyi az egész. Kölyök, te meg igyekezz kevesebbet beszélni!

Futásnak eredtek. A falak változatlan egyhangúsággal maradtak el melletük, csak gyorsabban. Lépteik dobogása tovább erõsödött. A lány apró, színes jelek alapján tájékozódott – a falakon, mennyezeten ásító járatok és a szinte észrevehetetlen csapóajtók mellé voltak festve, fluoreszkáló festékkel.

– Állj! – kiáltotta hirtelen. – Itt az átjáró!

A nagy sietségben a többiek már túl is szaladtak rajta. Megtorpantak, hogy visszajöjjenek, s a pillanatnyi, hirtelen csendben mintha a lány is meghallotta volna a puha lépteket maga mögül.

Megpördült, míg társai oda nem értek a sötétséget fürkészte.

– Másszatok le! – mutatott a padlón nyíló ajtóra. – Én utolsónak maradok. – Aztán suttogva, hogy csak a Kölyök hallja, még hozzátette: – Akaszd a plazmavetõt az elsõ létrafokra!

Hangsúlya arra késztette a másodpilótát, hogy ezúttal ne ellenkezzen.

Az eddigi sorrendet megtartva ereszkedtek alá a szûk összekötõalagútba. Maia magára maradt odafent.

Félelmetes érzés volt. Önmagára volt utalva. Bármi történjék is, nem számíthat a társai segítségére. Lépteik a létrafokokon mind messzebbrõl hallatszottak, reflektoraik fénye is elenyészett.

A lány is lekapcsolta a maga fényszóróját. Sötét és csend vette körül. Hallagatózott. Semmi.

Lehúnyta szemét, a hatodik érzékére hagytkozott. Már éppen feladni készült, mikor távoli jelenlétet érzékelt. Akitõl származott, a folyosó sötétjébõl közeledett.

A lány kinyitotta a szemét, nesztelen beereszkedett az aknába. Tapogató ujjai meglelték a szíjjánál felakasztott plazmavetõt. Bekapcsolta a fegyverbe építeet fluid-monitort, s néhány utasítással átprogramozta a primitív számítógépet. Miközben ezzel volt elfoglalva, hátát a falnak támasztva néhány fokkal lejjebb ereszkedett. A csövénél fogva a legközelebbi létrafokhoz rögzítette a plazmavetõt, úgy hogy torkolata egyenesen a bejárati nyílás felé ásítson.

Tudta, hogy a dronok látása és hallása kivételes, sõt azt is, hogy életforma detektort is ültetnek beléjük. Ezért fürgén újra mászni kezdett, nehogy a lény gyanút fogjon hosszas veszteglése miatt.

A plamavetõt azonban hátrahyagyta.

Megdöglesz, szenesember!, ígérte gondolatban a dronnak. Fekete bõre miatt keresztelte el így.

A szûk összekötõakna hosszabb volt mint gondolta. Maia úgy tippelte, legalább öt szinttel lejjebb jár már, de társait még mindig nem érte be.

– Leértünk! – hallotta odalentrõl Corseus fojtott hangját. Szaporábbra fogta, igazán nem szívesen tartózkodott volna a függõleges járatban, mikor fent bekapcsol az idõzített plazmavetõ. Ha ráhullik a hülõ plazma, még mindig nagyon csúful járhat.

Nem bizonyult elég gyorsnak.

Hirtelen vakító fény lett, hallotta a plazma zubogását. Elengedte a létrafokot, amibe kapaszkodott, s hagyta magát zuhanni. Szerencséje volt: néhány méter múlva padlót ért a B3-masban. Gyakorlottan tompította az esést és félre gördült a mennyezeten ásító torkolat alól.

Helyesen tette!

– Megpörköltük a szenes embert; aligha lohol továbbra is a nyomunkban – nyilatkozott. – Most már igazán fekete!

Elégedetten vigyorgott.

Megnyugodva indultak tovább, csak Corseus tekintett olykor nyugtalanul hátra. Nem szünt meg az indulat kavalkád, sõt, erõsödött! Úgy vélte jobb, ha egynlõre nem szól. Amíg nem fenyeget közvetlen veszély, kár lenne újból felborzolnia a kedélyeket.

25.

Annyival több és élesebb érzékszervei voltak, mint egy embernek, hogy hatodik érzékre nem igen volt szüksége. A hatodik érzéket különben is csak az érzékszervek szállította információk és a tudatalatti logika összegzõdésének tartotta – ha nagyritkán magányában filozófált.

Ezúttal nem unatkozott. Élvezte a vadászatot, a zsákmány becserkészését. Félnek tõlem!, állapította meg. Persze aki nem tart egy drontól, az vagy ostoba, vagy a legkülönb harcosok közül való.

A lány megtorpant, észlelte, nem menekül a társaival. Vajon mi lelte? Vár rám?! Vajon melyik csoportba tartozik? Társai leereszkednek egy függõleges aknán. A lány vajon feltartóztatni kíván engem, hogy õk idõt nyerjenek?

Nagyon laasan közeledett. Puha talpú, fekete cipõt viselt – számára tervezték – nesztelen haladt. Ember nem tudott ilyen hangtalan járni; különösen a minden zajt felerésítõ fémcsõben.

A lány is lemászott!, nyugtázta. Csalódottság fogta el. De nem! Újból megáll, a függõleges járatban vár rám! Vár rám?

Megtorpant õ is. Hagyta telni az idõt, ki kiderüljön mi a lány célja.

Óh, a gyáva nöstény! Megint elindult! Sebesen halad lefelé, menekül! Retteg! Ostoba zsákmány õ is! Kár!

Utána iramodott. Hosszú, elnyújtott ugrásokkal haladt, szinte repült a talaj felett. Fergetegesen gyors volt.

Keserûség mardosta a lelkét.

Miért várt, ha aztán mégis elfutott?

Az emberek sokszor elkövették a hibát, hogy ostobának nézték, csak mert erõsebben érvényesültek az ösztönei. Holott épp olyan intelligens volt, mint bármelyikük, s bizonyos dolgokban még ravaszabb is.

Várt rám, gondolta újból az egészet. Megbizonyosodott róla, hogy követem-e!

Leereszkedett az aknába és újból megtorpant. Vajon miért torpant meg másodszorra is?

Gondolkodás közben szélsebesen száguldott. A reflektorok fénye messzire eljutott a nyílegyenes gerincaknában, s neki végig fényük határán túl kellett maradnia, hogy láthatatlan maradhasson. Jelentõs távolságot kellett megtennie az függõleges aknáig.

Nem találta a megoldást. Néhány méter volt már csak hátra. Egyetlen hosszú urgás, vagy két rövid. Még egyszer visszatért a probémára.

Másodszor is várt és csinált valamit. Mit csinált? Talán mégsem olyan gyáva?! Talán… csapdát állított!

Mire eljutott a felismerésig, már a levegõben úszott. Az ugrás ívén nem volt módja változtatni, s végpontján az akna lejárata várta. A csapda! Megpördült a levegõben, szilikon-karbonát karmait a csõ falába vájta.

A fém élesen felsírt – hihetetlen, de néhány karma eltört! Felszántotta a vastag lemezt, de lefékezte az ugrás lendületét.

Nem a nyílásban, hanem jóval elõtte ért földet. Éppen, mikor a lukból kicsapott az izzó plazma. Valamennyi így is a bõrére fröccsent, s fájdalmasan égette. Ha beugrik a nyílásba, már elszenesedett csontváz lenne, nem több.

Nos, így mûködik a hatodik érzék!, gondolta diadalmasan.

26.

– Jön! – kiáltotta Corseus. – Iszonyú gyors!

A B3-mas ugyan olyan magas volt, mint a többi gerincakna, s épp úgy nyílegyenes. Maia és Fieres szûkösen, de elfértek egymás mellett, fegyvereik csövével célbavéve az eddig mögöttük ásító sötétséget. Nem hitték, hogy a dron lõfegyverrel támadna, de óvatosságból mindketten aktiválták a pajzsukat.

A Kölyök a fejük felett világított. A fénykéve majd’ száz méter hosszan eloszlatta a sötétséget. Határán fekete árny tûnt fel, szökellõ ugrásokkal haladt, akár egy nagymacska. Csak két lábon.

– Tûz! – kiáltotta szenvedélyesen Maia és olyan erõvel húzta a ravaszt, hogy az ujja is belefehéredett. – Túlélte a plazmát, a mocsok! – morogta, miközben szinte folyamatos sugárnyalábokkal szórta meg a dront.

Fieres nem lõtt. A lány elsõ lövése után felismerte, hogy értelmetlen lenne. A teremtmény pajzsot viselt. Hiába: nem állat, gondolkodó ember! Nem veti magát ostobán a sugarak elé.

– Kurva anyád! – dühöngött a lány. – Ha volt neked egyáltalán! – azzal földrehajította a sugárfegyvert és elõrántotta vibrációs tõrét. A penge felzümmögött.

A fekete árny hihetetlen sebeséggel közeledett. Úgy tetszett, már nem is lenne képes idejében megállni.

Maia Dai elõrébb lépett, szabad kezével integetett a háta mögött.

– Maradjatok, majd én elintézem!

Fieres már mozdult volna, hogy mellé álljon, mikor eszébe ötlött, hogy a lány nyilván képes egyedül is legyõzni a teremtményt, ha vállalkozik rá. Ne üssd az orrod mások dolgába!, emlékeztette önmagát.

Maradt. De azért ugrásra készen figyelt.

A dron lasított, pillanatok alatt megtorpant. Dühös tigrisként méregette a lányt.

Vicsorgott. A hátára szíjjazott tokból két vibrációs kést húzott elõ, teljesen emberi kûzdõtartásba helyezkedett.

– Na gyere, szenesember! – biztatta Maia Dai.

A dron ajka torz ragadozó vigyorra húzódott.

– Helytelen a taktikátok – szûrte a szavakat a fogai között. – Míg a lánnyal végzek, a többiek helyesebben tennék, ha menekülnének!

Fieres sötéten rámordult.

– Ne beszélj, harcolj!

A dron nyálát csurgatva vicsorgott rá. A pilóta szavai láthatólag bosszantották. Úgy festett, akár a hajóban uralkodó sötétség egy életre keltett darabja.

A legveszedelmesebb darabja!

Váratlanul támadott. A két tõr két irányból csapott le a lányra. A Kölyök és Corseus mindent megtettek, hogy lámpáik fényével kövessék a lény mozgássát – ezzel is segítve Maiát.

A lánynak nem volt könnyû dolga!

Kénytelen-kelletlen elhajította saját reflektorát, hogy mindkét kezét használhassa a küzdelemben. Remélte hogy Corseusék ügyesen fognak világítani. Gyakorlottan kitért a pengék útjából, ami már önmagában is nagyszerû teljesítmény volt. Visszatámadni már nem jutott ideje. Örült, ha a védekezésre jutott!

Szemfényvesztõ ügyességgel táncolt el az újabb és újabb támadások elõl. Okosan kihasználta a pajzs mérsékelt védelmét; kikapcsolni nem merte, hiszen azzal kitenné magát a teremtmény karmainak és fogainak is. Elképzelni sem tudta, milyen emberfelettien fürge lehet az ellenfele, ha a pajzserõtér sem lassítja. Remélte, nem kerül sor rá, hogy megtapasztalja!

Olyan sebesen forogtak egymás körül, akár gyermeklányok az iskolaudvaron. Tánc volt ez is: halálos tánc. És a dron részérõl még játék is.

Maia Dai szakállas, bevált trükjét vetette be megint. Egy pillanatra kikapcsolta a pajzsát, s hirtelen felgyorulva támadásba lendült. Egyetlen szúrásra jutott ideje, de az talált. A penge áthastolt a pajzson és a dron gyomrába fúródott.

A teremtmény fájdalmasan felnyögött. Páratlan lendülettel oldaltpördült, kiragadva a lány markából a hasába fúródott fegyvert. Efféle taktikára ember sosem lenne képes.

Maia fegyver nélkül maradt. A pusztakezes technika ötlött eszébe, amit olyan sikeressen alkalmazott a múltkor, hasonló esetben. Az ám! Csakhogy egy dron ellen öngyilkosság lenne megpróbálni! Jobb, ha lemond a meggondolatlan ötletrõl!

Talán ostobaság volt kiállnom is!, bizonytalanodott el. Fõként így egymagamban! Persze ki segíthetet volna közülük? A tizenöt éves fiú?! A pilóta?! Vagy a balfácán tanítványa?!

A dron továbbra is vicsorgott, a tõrt hüvelykujjával a tenyeréhez szorítva, karmait végighúzta a fémfalon. Hátborzongató volt a csikorgás. Corseus és a Kölyök igyekeztek elvakítani õt lámpáik fényével. A teremtmény árnyéka duplájára nagyítva vetült mögötte a falra.

Az sem volt félelmetesebb látvány az igazinál!

– Na mi lesz, seggfej!? Jössz már? – kiáltott rá Maia, de a hangja siralmasan erõtlennek tetszett.

A dron egyet lépett felé, s ezzel elvágta útját a többiek felé. Maia Dai többé el sem futhatott – ha egyáltalán megfordult volna ilyesmi a fejében. De nem fordult meg. Más fából faragták õt! Keményebbõl!

– Hahó, szarosképû! Figyelj csak ide! – hallotta Fieres a kiáltást a háta mögül. Nem kellett megfordulnia, hogy kitalálja ki szólt. Felismerte a hangjáról és a modoráról.

– Kölyök! – sziszegte bosszússan. – Tünj el innét!

De a másodpilóta csak folytatta.

– Csak nõkkel mersz kezdeni, faszfej! – félretólta Fierest és kilépett a dron háta mögé. – Próbálkozz meg velem, ha van a pucádban vér!

A lény megdermedt, lassan hátrafordított a fejét. Idétlenül lazák voltak az izületei – úgy festett, mint aki nyakát törte. Dühödten mordult.

– Sorra kerülsz, öcsi, ne izgulj!

A másodpilóta erõltetten felnevetett.

– Mindig is tolakodó természet voltam!

– Nos, jó! – egyezett bele a dron és most már egész testével megfordult. – Majd igyekszem sietni!

És a következõ pillanatban talán már támad is, ha a pilóta nem penderíti maga mögé a Kölyköt egy erõteljes rántással. Immár õ állt szemközt a teremtménnyel.

Nem szólt csak a tekintetét szegezte a fekete szempárra. Szélesebb terpeszbe helyezkedett, súlypontját lejjebb engedte, de egyébként nem változtatott laza tartásán.

Lassan felemelte kezeit: a tõrt a hátsóban tartotta, elsõ kezének mutatóujja a dron mellkasára meredt. Mintha csak ennyit jelentene: “Te, meghalsz!”. Állásában a gyakorlott szemlélõ az orgyilkosok küzdõtartására ismerhetett.

A dron habozni látszott. Elõtte és mögötte is egy-egy veszedelmes ellenfél. Elõnytelen konstelláció! A hátsót választotta. Gyorsan végez vele, s akkor teljes figyelmét a másiknak szentelheti.

Egyik tõrével elõre döfött, hogy megtévessze és távol tartsa a férfit, míg a valódi támadást a lány ellen intézte. Soha nem hittel volna, hogy ember ilyen gyors lehet, mint ez a férfi. Mint ahogy azt sem, hogy puszta kézzel lehetséges átnyúlni a pajzserõtéren.

Abban a szemvillanásban, hogy figyelme már a hátsó ellenfél felé fordult, az elülsõ lecsapott. Keze olyan erõvel sújtott az õ karjára, minta mázsás súly lenne.

Hiába az izmok, rugalmas dron csontok, könyöke szára gallyként roppantak el. A kín elviselhetetlen volt, a fegyver kifordult markából.

A dron vékony hangon felvisított, fájdalmában rázkódott. Szúrása messze elkerülte a lányt. Törött kezébõl a földre hullott a tõr.

Fieres mogorván állt elõtte.

A dron egészen megfeletkezett Maia Dairól, kizárólag a férfi érdekelte. Mindenki más megszûnt számára létezni, látása beszûkült, soha nem akadt még dolga ilyen ellenféllel – soha nem akadt még dolga ellenféllel!

Mindennek eljön egyszer az ideje, mitöbb: mindenkinek!

Örjöngve vetette magát a küzdelembe, átalakított testének minden erejét és ügyességét latba vetette. Az utolsó pillanatban fogást váltott fegyvere markolatán és a harcmûvészetek tízezer éves történetének egyik legbonyolultabb technikáját alkalmazta.

Mindhiába.

Fieres ráérõssen oldalt lépett. Két kézzel kulcsba fogta a dron épp karját, majd minden látható erõfeszítés nélkül egy lendületes mozdulattal ezt is kettétörte.

A teremtmény szûkölt fájdalmában, visított, tekergett. Vadállatként tombolva támadott újra. Nem mérlegelt, különben felismerte volna, hogy fegyver nélkül semmi esélye sincs a pajzsot viselõ férfi ellen. Gondolatainak tudatossága megszûnt, ezt elárulta kihúnyó pajzsa.

Fieres nem kívánta tovább vesztegetni az idõt. Két gyors rugással szétzúzta a dron térdeit is, nehogy tovább kövesse õket – a teremtmény elvesztette eszméletét. A pilóta lehajolt, megfosztotta fegyvereitõl, apró adó-vevõjétõl, csak eztán szüntette meg saját pajzsát.

– Menjünk! – indítványozta a helyzethez képest közönyös hangon. Két rántással megigazította magán felgyûrõdött kurta kabátját.

Maia megrõkönyödve meredt rá. Társaik nem különben. Az összes fényszóró õrá irányult.

A pilóta körbenézett: végtelenül komikusnak találta a helyzetet. Elnevette magát.

– Menjünk! – ismételte önmagát.

A lány ujja vádló meredt rá.

– Szóval pilóta, mi?! – kiáltotta. A gúny elárulta, hogy hamar túltette magát a hálán. Fieres szemei hamiskásan csillogtak a vidámságtól. Válaszát juszt is egy õsi mondás ködébe burkolta.

– A tapasztalatszerzés titokzatos dolog!

27.

– A Császár halott! Én vagyok a Császár! – közölte Minter Norquen, mikor visszatért a hídra. Tekintetét végigfuttatta a kiterített holttesteken.

Ott feküdtek mind, példás rendben egymár mellett. Legtöbbjüket sebek borították, némelyek vértócsában hevertek.

Mihamarabb fel kell takarítani a helyiséget, gondolta a Klán vezér.

Megtorpant Marqus holtteste felett. Ha tudnád, Marqus, ej, ha tudnád!, ötlött eszébe egy korábbi gondolata. Gyorasan pontosított. Ha tudtad volna!

Sorra vette õket a tekintetével: Dacron, Nentzini, Tysso Yar és a testõrök. Meg a sok névtelen senki. Meghaltak egy nagy ügy érdekében: végül is ellenség nélkül nincsen gyõzelem sem!

– A holttestektõl szedjék el az értékeket, aztán szórják ki õket az ûrbe! – rendelkezett. – A foglyokat szállítsák át a csatacirkálókra, a társaik mellé! A Galleonon nem akarok ramraquor katonákat látni! Kutassák át a hajót bujkáló ellenség és csapdák után! Rendeljék ide a tartalék legénységet a Kairóról!… Ja, és mossák fel a hidat!

A válságmonitorhoz lépett. A székben ülõ halott technikust undorral a földre lökte, majd elfoglylta a helyét.

Hidegen hagyta a halál gondolata. A másoké persze! Soha nem értette, miért kell ekkora ügyet csinálni belõle? A halál épp úgy része az életnek, mint a születés. Ha valakit annyira zavar, keresse meg a módját, hogy elkerülje! Például, ahogyan õ tette!

A válságmonitoron keresztül kapcsolatba lépett a Központi Aggyal. Hozzálátott az energia blokád feloldásához. Birtokában volt a tejhatalmú kód! Néhány perc múlva a hajóban mindenütt kigyulladnak majd a fények, beindulnak a berendezések; s szép lassan sorra helyreállnak a különbözõ rendszerek. A fegyverek, a hajtómûvek, a védõpajzsok. A Galleon rövidesen újból csatahajó lesz – norquen csatahajó!

A ravasz trükkel csata nélkül foglalta el a Galaxis legütõképesebb hadihajóját. No meg a Galaxist magát.

Egyetlen apróság bántotta csak: a Császár fia megszökött. Megszökött már a Duenrõl is és most innen is. Még a hajón kell, hogy tartózkodjon, s ha így van, elkapják! Átlátta a tervüket: zsákmányolnak egy hajót, s Fieres segítségével megkísérelnek meglépni a cirkálók elõl. Néhány percük van rá, mert ha minden rendszerbe visszatért az energia, többé semmit nem tehetnek a híd engedélye nélkül. Akkor foglyok lesznek; aztán: halottak!

28.

Lépteik alatt ismét döngött a padló. Futottak, ahogyan bírtak. Messze maguk mögött hagyták már a legyõzött dront, s hamarossan elérték a Sárga dokkba vezetõ szervízjáratot. Tudták, hogy kevés az idejük.

– Ha az ellenség elfoglalja a hidat, azonnal visszaállítja az energiaellátást – fetette ki Fieres. – Akkor azonnal ránk találnak, s könnyen megakadályozhatják, hogy elhagyjuk a hajót.

Néhány pillanatig csendben álltak, lámpáik fénye az oldalfalba vágott ajtót világította meg.

– Mennyi idõnk lehet? – kíványcsiskodott a Kölyök.

Fieres is csak találgatásokba bocsájtkozhatott.

– Legtöbb tíz, tizenöt perc.

Maia leemelte az ajtólemezt: ezúttal vízszintes algút tárult a szemük elé. Nem volt tágasabb az eddigieknél, így csak négykézláb haladhattak benne.

– Milyen hosszú? – kérdezte a Kölyök.

– Harminc, negyven méter. Ha összekapkuk magunkat, két perc alatt a végére érjetünk – ígérte a lány és bebújt a keskeny résen.

A Kölyök, hatalmas termetével, széles vállaival nem boldogult ilyen könnyen. Inkább csak kúszva fért be.

Jó ideig nem szóltak egymáshoz, figyelmüket lekötötte a sietség. Egyik kezükkel a lámpáikat, másikkal a fegyvereiket tolták maguk elõtt. Az idõ szaladt, a járat csak nem akart véget érni. Ha idebent fedezik fel õket, még csak nem is védekezhetnek!

– Harminc, negyven! – háborgott a másodpilóta. – Meg van ez száz méter is! – persze csak úgy mondta, jól tudta, az egész Galleon nincs olyan széles.

– Ha belegondolok – folytatta hosszú szünet után –, hogy valahol ketyeg az óránk, s fogalmunk sincs mennyit mutat!

Elõrõl matatás neszei hallatszottak.

– Itt a dokk alattam – suttogta Maia. – Néptelennek látszik!

– Ott van a Fõnix? – tudakolta a Kölyök.

Igenlõ hümmögés volt a válasz.

Odalentrõl hirtelen fény áradt a járatba. Hátul, ahol Fieres és tanítvány gobbasztottak, csak találgatni lehetett, hogy mi történt.

– Levetted a fedõrácsot? – kérdezte a pilóta.

– Nem – a lány hangja izgatottan csendült.

– Fenét! Világos lett odalent! Mûködnek a fénytestek!

Fieres bosszússan szisszent fel.

– Visszatért az energia! Siessünk! Talán maradt még némi idõnk, mielõtt minden rendszer üzemképes lesz.

A lány fojtotott nyögései, szitkai elárulták, hogy valami nem stimmel.

– Nyisd már ki a rácsot! Mit vacakolsz? – sürgette a pilóta.

– Mit gondolsz, mivel szarozom?! Beragadt!

– Rugd ki!

Maia hangja gúnyosan csattant.

– Na persze! Esetleg ki is fejelhetném!

De azért megpróbálta.

Sikertelenül.

– Nem megy! Nincs hely, hogy lendületet vegyek! Ennek is pont most kellett beszarnia!

– Hülye harcmûvészek! – hallatszott a Kölyök dörmögése. A másodpilóta megpróbált elõrébb furakodni, de nem fért el az elõtte hasalók mellett. Szegény Corseust maga elõtt tolta.

A lány hamarosan hasonló sorsra jutott.

A rács az alagút padlóján nyílt, a csarnok mennyezetére. Most pont a Kölyök alá került – Maia és Corseus kénytelenek voltak túl kúszni rajta.

A másodpilóta közvetlen közelrõl célba vette a rácsot és addig bombázta energiasugarakkal, míg a fém kövér olvadékcseppeket nem verejtékezett. Az ajtó rövidesen aláhullott a dokkba.

Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél.

– Íme! – morogta a Kölyök és gondolkodás nélkül leugrott. Az már csak esés közben ötlött eszébe, hogy legalább megbecsülhette volna a magasságot.

Merész ugrás volt: négy, öt métert zuhant. Nem rendelkezett gyakorlattal az ilyesmiben, ügyetlenül tompította az földetérést. Felbukott. Mérges volt magára, amiért ilyen meggondolatlanul cselekedett. Csak a bokáját ütötte meg, de történhetett volna komolyabb baja is!

Felállt – pontosabban csak megpróbált. Fájdalom nyilalt a bokájába, visszarogyott. Olyan heves volt a kín, hogy egész lábszára belezsibbadt.

Újból megkisérelt talpra kászálódni – hasonló eredménnyel. Bele kellett nyugodnia, hogy nem tud lábra állni.

Marad a kúszás, nyugtázta bosszússan.

Halk zúgásra lett figyelmes a feje fölül. Elõször azt gondolta, a társaitól származik, de aztán rájött, más irányból hallja. Odapillantott. Egy kamera volt, lassan fordult felé.

– Jól vagy, Kölyök? – kiáltotta Fieres a lukon kihajolva.

A másodpilóta nem vesztegette magára szót.

– Mûködik a videorendszer is! – harsogta vissza.

29.

Minter Norquen kérdõn mutatott a segédképernyõre.

– Ki ez a seggfej?

Az energia lassanként visszatért a hajó összes rendszerébe. A világítás már percek óta mûködött: a híd fényárban úszott. A vezérlõállásokban méregzöld egyenruhás norquen tisztek ültek.

Hamarosan helyreáll a teljes audiovizuális és hírközlõrendszer.

A panorámamonitor fehéren villant, feltûnt rajta a kép, ami a segédképernyõn látszott. A Sárga dokk.

A Norquen remekül értett a pultok kezeléséhez. Néhány percel ezelõtt maga látott hozzá a dokkok átfésüléséhez. A videorendszer segítségével. Kameráról kamerára kapcsolt, sorra véve a szóbajöhetõ helyiségeket. A szökevényeket kereste.

Egyedül a Sárga dokkban észlelt mozgást.

Utasítására a kamera halszem-optikáról normál objektívre váltott: az idétlen torzítás nyomban megszûnt. A Norqen arra fordította a kamerát, amerre a mozgást látta. Egy férfi hevert a földön, testhelyzete elárulta, hogy a mennyezetrõl pottyant a padlóra. Az objektív ráközelített: kölyökképû, széles vállú, jómegjelenésû fickó volt.

A Norquen megismételte a kérdést.

– Ki ez a seggfej?

A válasz közvetlen a füle mellõl hangzott.

– Fieres segédpilótája.

A Klán vezér összerezzent.

– Báró! Hogy a fenébe tud ilyen hangtalanul járni? Régóta áll mögöttem?

– Most jöttem, Felség.

Az elnök-igazgató bekapcsolta a dokkban elhelyezett mikrofonokat is.

– Ezek szerint megvannak a madárkák – dörmögte.

– Mûködik a videorendszer is! – kiáltotta fiatal fickó a képen. A mennyezet irányába beszélt. Még mielõtt a Norquen arra irányította volna a kamerát, újabb férfi huppant a földre. Kurta, világos kabátot vilselt. Felegyenesedett, hívogatólag intett felfelé.

– Fieres – tudósíott a Báró – A társam és a tanítványom volt, ugyan azt a kiképzést kapta, mint én. Visszavonult, csak mint egyszerû pilóta dolgozik.

A világos kabátos férfi intésére megin újabb alak érkezett odafentrõl a kamera látóterébe. Talajt érve könnyedén átgurult a vállán. Vörös hajú lány volt, fekete kezeslábasban, mellényben.

– Maia Dai – morogta a Norquen.

Az utolsó szökevényt, Corseus Ramraquort a lány és a férfi ügyesen elkapták.

A Klán vezér adatokat hívott le a monitorpulra. Nem is leplezte a dühét, amikor elolvasta õket. Nyitva áll a Sárga dokk kapuja! Ez meg hogyan lehet? Eh, mindegy, legyintett. Legalább kiderült, miért választották a legtávolabbi dokkot.

– Zárható a dokk külsõ kapuja? – tette fel fennhangon a kérdést.

Egy tiszt felelt.

– Másfél perc múlva! Még nincs elég energiánk a távvezérléshez, uram!

– Felség – javította ki a Norquen.

Még másfél perc!, gondolta bosszussan. Másfél perc hosszú idõ, különösen az efféle mindenre elszánt emberek számára. Nem kockáztathatok! A megoldás, ami az eszébe jutott, nem nevezhetõ kifejezetten kíméletesnek. És emellett átkozottul költséges is volt. Nos, mindegy! Ej, de sokba kerülsz nekem Corseus Ramraquor!

30.

A Kölyök rögtön megfeletkezett minden bajáról, mikor megpillantotta a Fõnixet. A hajó bronzszínben csillogott, mindenütt aprólékos dombormûvek díszítették. Minden porcikájában hatalmas, bronz madárnak látszott.

– Gyönyörû! – tört ki belõle a lelkesedés. – Ezzel megyünk?

Fieres vállára támaszkodott, kérte a pilótát, menjenek közelebb. Szünet nélkül beszélt.

– Az összes Fõnix szériát ismerem, az elsõtõl egészen a legutolsóig, de ilyet még nem láttam. Nagyobb és szebb!

Maia már a zsilipajtóban állt, onnan fordult vissza.

– Ez a modell még nem került forgalomba – adta meg a magyarázatot. – Összesen három készült belõle.

A Kölyök legszívesebben elmélyült volna a technikai adatok tanulmányozásában, de belátta, hogy az idõpont nem alkalmas.

Hihetetlen szerencséjük volt – nem is mertek hinni a szemüknek. A dokk kapuja, talán valami mûszaki hiba miatt, nyitva állt. Csak az erõtérhártya választotta el õket az ûrtõl.

Nem tudhatták meddig marad így, sietniük kellett.

– Nincs még energiájuk a záráshoz! – ismerte fel Maia a helyzetet.

Fieresnek hirtelen külömös érzése támadt: mintha fagyos fuvallat lengte volna körül a tarkóját. Megtanult már hallgatni a megérzéseire, gyanakodva fordult hátra. De nem látott senkit és semmit, ami gyanúját igazolta volna. Csak a csillagok bámultak vissza rá az erõtérhártyán túlról. Pislákoltak, mint mikor egy bolygó felszínérõl néz fel rájuk az ember.

Újra érezte a fagyos lehelletet – ezúttal szembõl.

És a következõ pillanatban az erõtérhártya egyet villanva megszünt. Többé semmi nem választotta el õket az ûrtõl.

A dokkból a robbanásszerû sebességgel áramlott ki a levegõ az ûr vákuumába. A szélvész levegõbe emelte a mozdítható tárgyakat; a súlyosabbak a padlón csúsztak a nyitott kapu felé. A légnyomás rohamosan csökkent idebent.

Fieres kétségbeesetten kapott a Fõnix zsilipajtajának küszöbe felé. Éppen elérte, megkapaszkodott. A másik kezével a Kölyköt tartotta.

– Maia! – kiáltotta elnyújtottan – Húzz!

A lány betámasztotta lábát az ajtó körbefutó peremébe, s két kézzel megragadta a pilóta karját. Épp idejében: Fieres ujjai lecsúsztak a küszöbrõl. Maia teljes súlyával nekifeszült a keretnek.

A pilóta és mögötte a Kölyök a levegõbe emelkedett, s lebegett akár valami eleven zászló. A lány kettõjük súlyát tartotta, úgy érezte karjai kiszakadnak a vállából.

– Corseus, kapaszkodj! – nyögte. – Ha kirepülünk zárd le a zsilipet!

A fiú már odabent volt a zsilipkamrában. Viszonylagos biztonságban. Ha becsukja a külsõ ajtót, a Fõnix pillanatok alatt feltölti levegõvel az apró helyiséget. A záró gomb ott vöröslött a falon, közvetlen mellette.

Fieres bõre feszülésén érezte a légnyomás csökkenését. Ha ez így megy tovább, mindannyian szétdurrannak, akár a túltöltött ballon. Döbbenetesen súlyos tárgyak süvítettek el a füle mellet.

A viharos szél hirtelen véget ért. Csak egyet jelenthetett: a dokkból elfogyott a levegõ.

Rohamosan csökkent a hõmérséklet is, mégsem fegyegetett a feszély, hogy megfulladnak vagy megfagynak, mert a vákuum hamarabb végez velük.

Maia könnyedén berántotta a két férfit a kamrába. Meglehetõsen szûkösen voltak idebent, különösen egymás hegyén-hátán heverve.

– A gombot, Corseus! – üvöltötte a lány.

Iszonyatosan fáztak, bõrük megduzzadt, elvörösödött.

A Császár fia lecsapott a gombra. A külsõ ajtó becsapódott, a szivattyúk süvítve préselték a kamrába a levegõt.

Nyomorék egy féreg az ember!, keseredett el Maia. Elpusztul egy keskeny penge szúrásától, néhány méteres zuhanástól, de már attól is, ha kiszivattyúzzák körüle a levegõt! Íme: a világûr meghódítója!

A Fõnixben a luxusjachtokra jellemzõ berendezést találtak. A zsilipkamra tágas társalgóba vezetett, innen nyílt a gépház és a pilótakabin ajtaja. A társalgó közepén hatalmas asztal állt, rajta friss gyümöcsökkel rakott kosár. Nem rég készíthették ide.

– Milyen gondos ember az apád! – lelkendezett a Kölyök.

A lány kurtán felnevetett.

– Inkább a szolgák! – helyesbített. – Az apám ritkán járt itt, mindig a Császár mellett maradt. Ha utazott, vele utazott. – észre sem vette, hogy múlt idõben beszél.

Fieres egyenesen a pilótafülkébe segítette a vállára támaszkodó Kölyköt. A másodpilóta már a maga erejébõl ereszkedett bele a két szék egyikébe.

– Szükségem lesz a segítségedre! – hívta fel a figyelmét Fieres, miközben maga is helyet foglalt.

Mindkettõjük elõtt életre keltek a monitorpultok. A két domború ablak elõl félrekúsztak a védõrolók; egyenest a dokk nyitott kapujára láttak.

A súlyos kapulemez hirtelen megremegett, ereszkedni kezdett.

Felsivítottak a Fõnix hajtómõvei, a fékentartott energiák rezgésbe hozták a hajótörzset.

A Fõnix orra elõtt, a dokkban Maia Dait pillantották meg. Úrruhát viselt: maszkot, sisakot és… plazmavetõt.

A Kölyök kifakadt.

– Mit csinál ez a hülye liba! Mit vacakol?

– Majd meglátod – intette türelemre Fieres. – Okos ez a lány, nagyon okos!

Az ûrruhás alak felemelte a plazmavetõt, a fal egy szakasza felé fordította. Ízzó plazma csapott elõ. A fal megolvadt, mögötte vaskos energiakábelek tûntek fel.

A robbanás hangját nem hallották, hiszen a dokkban nem volt levegõ, ami közvetítse.

Ez mentette meg Maiát is, mert a légnyomás agyonnyomta volna. Mindannyian csak a padló remegését érezték.

A csarnokban kialudt a világítás, a kapulemez mozdulatlanná dermedt. Elég széles rés maradt alatta ahhoz, hogy a Fõnix elhagyhassa a dokkot.

A Kölyök nem értette mi történt. Kérdõ tekintét látva a pilóta jó ideig csak nevetett.

– Zseniális! Szétlõtte a dokkba vezetõ fõ energiakábelt – adta meg a magyarázatot nagysokára. – Nem látnak, nem hallanak bennünket, de ami a legfontosabb, nem tudják megakadályozni hogy felszálljunk!

Felkapcsolta a Fõnix fényszóróit, hogy ezzel is segítsen a lánynak a visszaútban.

– Nem is olyan hülye! – mosolyodott el a másodpilóta is.

A lány még a zsilipkamrában vetkõzött, mikor a Fõnix elhagyta a dokkot. Akadálytalanul siklott át a kapu alatt, ki az ûrbe.

– A neheze még hátra van! – hûtötte le a kedélyeket a pilóta. – Hat csatacirkáló vár ránk odakint.

A lány csak ekkor lépett be a pilótakabinba.

– Csak öt! – pontosított. – Egyet kilõtt a Galleon.

– Csak öt – mondta utána Fieres. – Megnyugodtam. Kölyök, készítsd elõ az antiagyag bombákat!

Újból a monitorpultnak szentelte figyelmét. Ujjai érintése nyomán felragyogtak a vadász-üzemmód kék-vörös diagramjai.

31.

– Ördöngõs fickók! – kiáltott fel Minter Norquen.

…És szélesen mosolygott.

A tisztek elhülten meredtek rá. Õk minden esetre nem mertek mosolyogni. Legtragikusabb ábrázatukat öltötték fel.

– Megpróbálkozhatnánk esetleg anti-G vadászokkal! – vetette fel bátortalanul Mongúz.

A Norquen egyszerûen kinevette, mindenki füle hallatára. Többen buzgón vele kacagtak.

– Páratlan marhaság lenne, kapitány. Nem csalódtam magában! Az udvarunk tele van mozgásképtelenné vált ramraquor vadászokkal. Ha visszakapcsolnánk a gravitációt, mind a nyakunkba szakadnának!

A Báró bólintott, átvette a szót.

– A Fõnix rövidesen eléri az aszteroida-mezõt. Mert arra tartanak, ha kis eszük is van! Ha elérik, nem használhatjuk a vonósugarat, nem követhetjük õket a cirkálókkal. A kisebb hajókat Fieres könnyedén lerázná, erre mérget veszek! Ha térugrással menekülnek, nem követhetjük õket, míg át nem programozzuk a császári térblokkolókat. Addig azonban, õk ismerik a szignált, mi nem! Egyet tehetünk, lövünk rájuk mindennel, amink csak akad. A cirkálókról és a Galleonról is!

Csend lett, a tisztek egyetértõen bólogattak. A Klán vezér parancsára vártak. Norquen rájuk rivallt:

– Nem hallották a parancsot?! Mire várnak?!

Így tudta meg a norquen vezérkar, hogy a Báró személyében újabb felettest kapott. A köpcös férfi elégedett mosollyal nyugtázta az eseményt.

32.

Ilator Fõnixe vitathatatlanul a legtökéletesebb ûrhajó volt, amely valaha is megfordult Fieres kezei között. Még a hétköznapi Fõnixek is messze elmaradtak mögötte.

– Kiváló hajó! – dicsérte a Kölyök is, csak mert szakértelemben nem akart lemaradni a tanítója mögött. Nem árt, ha a többiek is világossan látják, ért annyira a repüléshez, mint Fieres. Legalábbis majdnem annyira – de a hajszálnyi különbséget õk már úgy sem érzékelik!

A pilóta magába zárkózón ült. Ismét a megérzéseire hagyatkozott, még ha egyenlõre nem is látszott oka rá. Tudta jól, hamarosan lesz. Ehhez nem kellett hatodik érzék, megtette a józan ész is!

A távolság, ami kezdetben elválaszotta õket a mezõtõl, mostanra a felére apadt. Békés körülmények között másodpercek alatt elérték volna az elsõ aszteroidákat, de mikor hat hadihajó vadászott rájuk, a siettség óriási hiba lett volna. A sugárnyaláboknál úgysem gyorsabbak! Csak a Fõnix fürgeségében bízhattak, s az annál kezesebb, minél lassabban haladnak. Minél kevesebb dolga akadt a kiegyenlítõ rendszernek a hirtelen manõverek esetén, annál hamarabb reagál a hajó a kormánymozdulatokra.

Ez alapszabály!

– Nem döcöghetnénk gyorsabban? – háborgott a lány. – Nem repülünk, hanem vánszorgunk!

Fieres szóra sem méltatta. Egy pillanattal korábban félrerántotta a kormányt, mint hogy az elsõ sugárnyaláb lecsapott volna. Így ment ez az aszteroida-mezõ széléig. Holott valóságos energiazáport zúdítottak utánuk.

Csak akkor lett nyugalom, mikor a kõtömbök között eltûntek ellenségeik célkövetõi elõl. A dolog közel sem volt olyan könnyû, mint amilyennek látszott – de ezzel Fieresen kívül csak a Kölyök volt tisztában.

– Ez simán ment! – adta bizonyságát Maia hozzá nem értésének. – Vagy ti vagytok remek pilóták, vagy a szakmátok egyszerû!

Ismét nem méltatták válaszra.

Elérték a fõtárnát, a pilóta gyorsított.

– Oldd ki a bombákat, Kölyök! – szólt oda.

A másodpilóta engedelmeskedett. Az antianyag csomagok kirepültek a Fõnix hátsó vetõcsövein. Tehetetlenül sodrodtak, majd nekicsapódtak az aszteroidáknak. A fõtárna szélein egymást érték a robbanások. A kõtömbök egymásnak csapódtak, visszapattantak; a tárna belseje felé lendültek. A mezõ visszahódította a megtisztított területet. Az út a Fõnix mögött járhatatlanná lett, a torlasz útját állta a menekülõk után nyúló utolsó surárnyaláboknak is.

Szédületes sebességgel haladtak. Rövidesen már a Kölyöknek is kétségei támadtak a pilóta szándékait illetõen.

– Már ráérünk, Fõnök! Hova rohansz?

Fieres válasz helyett újabb utasítást adott.

– Keress lehetséges célállomásokat egy a fõtárna vektorában végrehajtott térugráshoz!

A Kölyök hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Komolyan azt hiszed, hogy találok egyet is? Ennek a valószínûsége egyenlõ a nullával! Innen csak a mélyûrbe ugorhatunk,… ha egyáltalán van elég hely, hogy felgyorsoljunk.

– Csináld csak, Kölyök! – bíztatta a pilóta. – Lesz célállomás, lefogadom!

A másodpilóta vállat vont.

– Rendben van, Fõnök. Lássuk! – azzal hozzálátott a kalkulációhoz. – De jobb lenne, ha addig lelassítanál!

Az utolsó mondatot nagyon halkan mondta, inkább csak magának, Fieres mégis meghallotta.

– Nem lassíthatunk – felelte. – A járat végéig el kell érnünk az ugrási sebességet!

A másodpilóta belátta, tévedett, mikor azt gondolta, hogy a tanítója normális! Ha tovább gyorsítanak, hamarosan elérik azt a sebességet, ahonnan már nincs megállás.

Akkor vagy ugranak – ha kell a mélyûrbe is –, vagy szétkenõdnek a járat végén. De a legjobban attól tartott, késõn fog kiderülni, hogy a járat nem is elég hosszú ahhoz, hogy elérjék az ugráshoz szükséges sebességet!

Belenyugodott, hogy akkor cselekszik helyesen, ha minél elõbb elvégzi a kalkulációt.

Talán még nem lesz késõ lelassítani!

Életében ilyen gyorsan nem számolt még ki ugrási vektort. Mégis elkésett.

Túllépték a kritikus sebességet!

– Nos, hova ugrunk? – kérdezete Fieres.

A Kölyök elismerõen bökte ki.

– A Quasar VI-ra! Valóban találtam célállomást!

– A Quasar VI? – ismételte Maia. – A legnagyobb norquen haditámaszpont!

A Kölyöknél betelt a pohár. Dühösen fakadt ki.

– Elárulná végre valaki, hogy mi a fene történik itt!

Fieres röviden vázolta.

– A norquenek idebent léptek be a térbe, még a térblokkolók üzembehelyezése elõtt. Erre kellet a fõtárna! Idebent nem észlelték õket a calmori lokátorok, nem találtak rájuka császári õrhajók. Kockázatos ugrás lehetett, hiszen ha a bányászok csak egy fikarcnyival is eltérnek a megadott irányszögtõl, a cirkálók a mezõ sûrûjébe érkeznek. Mind itt pusztulhattak volna, de bejött nekik!

Még egyszer, utoljára ellenõrizte a mûszereket, a programozást. Aktiválta a parahajtómûvet, majd felsóhajtott.

– Negyven másodperc múlva ugrás. Gyerünk a sztázistartályokba!

A Fõnixeken a sztáziskapszulákat egybeépítették az alvófülkékkel. A társalgó falában nyíltak, három-három egymással szemben. Összeköttetésben álltak a fedélzeti számítógéppel, így értesültek az ugrás paramétereirõl, s önnálló orvosdiagnosztikai egységgel is rendelkeztek. Kikalkuláltak mindent, automatikusan elvégezték a szükséges beállításokat. Az utasnak más dolga sem maradt, mint befeküdni és várni.

– Mennyire más ez, mint a katonai tartályok z dünnyögte Maia, aki a Galleon félautomata berendezéseihez szokott.

Egy katonától meg lehet követelni, hogy megtanulja maga beállítani a tartályát, de a luxusmegrendelõtõl nem! Így a legostobább alkokhoz kerül a legjobb felszerelés!, gondolta keserûen.

Végigfeküdt a tartályban, ami inkább emlékezetett ágyra, mint sztáziskapszulára. Nem csoda, hiszen ágy is volt egyben.

– Sztázist! – mordult a számítógépre. Hirtelen eszébe jutott, hogy semmi szüksége a közérzetjavító luxusszolgáltatásokra. – Hipnózis nélkül!

Szinte érezte a számítógép csalódottságát. A tartály tetõ automatikusan lecsukódott.

– És még valamit: gyorsan!

Miért nem dobáltatta ki ezt a szemetet az apám!?, merült fel benne a gondolat. A gondolat újabb gondolatot szült. Mi történt az apámmal? Él még? Miért lett áruló?

Mielõtt távozott volna a sztázis ürességébe, homloka elõterébe tolakodott a kétely. Ha áruló volt egyáltalán!

33.

Minter Norquen haladéktalanul kisajátította a hídról nyíló kapitányi pihenõszobát. Leakasztatta a falról Marqus arcképét, s a magáét tetette fel. Mikor a tisztiszolga távozott, kényelmesen elheveredett a pamlagon.

A Központi Agyat utasította, hogy hívja be a Bárót.

– Feladatom van a maga számára! – közölte a belépõ férfivel. – Másra nem bízhatom.

A Báró fejet hajtott. Nem viselte fekete felöltõjét, ruhája zsebeibõl különféle fegyverek markolatai kandikáltak elõ.

– Foglaljon helyet! – mutatott a Norquen egy székre.

Megtörtént. A Klán vezér folytatta.

– Úgy határoztam, hogy felveszem a kapcsolatot az Ecclesiával. Beláttam, hogy mégis szükségem van mentális képességeikre. Behatóan ismerem vallásuk alapjait, ezért úgy hiszem, tudok olyasmit mondani nekik, ami tartósan az oldalamra állítja õket.

A Báró cinkosan bólintott. Az arckifejezése magáért beszélt: “meghiszem azt!”.

A Norquen rátért a lényegre.

– Nos, a feladat minden idõmet elrabolja, ezért magát bízom meg azzal, hogy kézre kerítse Corseust és a csapatát. Hogy élve-e vagy halva, azt a belátására bízom!

Tudta jól, hogy a Báró esetében ez mit jelent.

– Hol találkozunk? – kérdezte a volt különleges ügynök.

– A Myraán, a Császári Palotában.

– Ha végeztem a Duenen, egyenesen oda odamegyek.

– Itt az ideje, hogy belöltözzem!

A Báró titokzatosan mosolygott.

– Ebben az esetben elkísérem, Felség!

Minter Norquen furcsálkozva vonta fel a szemöldökét. Felült a pamlagon.

– Feltételezem, nem az engedetlenség beszél magából!? – mondta némiképp megváltozott hangnemben – Nyilván arra a következtetésre jutott, hogy a szökevények is a Myreára készülnek.

– Pontosan, Felség.

– Helyes, én azonos véleményen vagyok. Ha folytatni kívánják a játszmát, a Myrea az egyetlen helyes lépés a részükrõl. Az élet mezo-sakk!

III. rész

A Palota

1.

Az ugrási vektor függvényében a Fõnix a Quasar VI rendszerben lépett be a térbe. Fieres csak annyiban változtatta meg a csillagatlasz javasolta értékeket, hogy néhány tízezer kilóméterrel rövidebbre vette a vektort. A központi csillagtól ilyen távolra csak az érkezett, akinek semmi dolga a rendszer boylgóin, pusztán tranzit állomásnak használja a csillagot.

Vagy rosszban sántikál.

A Fõnix utasairól mindkettõ elmondható volt.

A hajó gyomrában a sztázistartályok kikapcsoltak, a fedélzeti számítógép halk zenével ébresztette az embereket. A négy utas hunyorogva támolygott az asztalhoz; belerogytak a kényelmes székekbe.

A Kölyök elvett egy almát a tálból, de nem harapott bele, csak forgatta a tenyerében.

– Remélem elég távol vagyunk ahhoz, hogy békénhagyjanak – mondta rekedte hangon.

– Csak nem ellenõriznek minden egyes hajót!

Fieres a szemét dörzsölte.

– Ha felfedeznek, rég rossz! Elõbb-utóbb értesülnek calmori szökésünkrõl és a vektor ide vezet. A leplezõ ernyõt úgy programoztam, hogy érkezésünk után azonnal bekapcsolt.

A Kölyök szokás szerint ellentmondott.

– A belépés után van harminc másodperc, ameddig az ernyõ kifeszül. Ennyi idõ alatt akár ki is szúrhattak bennünket!

– Örülök, hogy nekik szurkolsz, Kölyök! De nyomban ezután el is tûntünk – mutatott rá a pilóta. – Lokátorhibának is vélhetik, vagy egyszerû parajelenségnek. A paratér olykor kiokád magából mindenféle dolgokat, amiket ki tudja mikor és hol elnyelt.

Felemelkedett – meglehetõs biztonsággal állt már a lábán.

– Bárhogyan is, husszonnégy órát mindenképpen itt kell töltenünk, mielõtt újból kitehetjük a testünket a sztázis sokknak. Mindenki igyekezzék okosan kihasználni az idõt! Én átmegyek a gépházba és ellenõrzöm a hajó berendezéseit.

Úgy is lett. Kis idõ múltán a Kölyök is csatlakozott hozzá.

– Oké a járgány? – kérdezte mûvi közönnyel.

A pilóta sejtette, hogy nem ezért jött.

– Úgy tûnik – felelte. – Mi bánt, Kölyök?

– Engem? Bánt? Semmi, Fõnök! – tûnõdõ szünetet tartott, aztán társalgási hangnemre váltott. – Kedves lány ez a Maia, nem?

Fieres majd’ félrenyelt meglepetésében. Szemei elkerekedtek. Aha, szóval innen fúj a szél!

– Kedves – értett egyet.

A Kölyök nem adta fel.

– És… szóval, csinos is, nem?

– Aha! – bólintott a pilóta.

– Gyönyörû vörös a haja, kék a szeme… és az alakja is…! Nem?

A pilóta csak magában mosolygott.

– De!

– Mi lelt, Fõnök? Nem igaz, hogy te nem vetted észre! Mondj már valamit!

A férfi elmélyülten tanulmányozta a generátor szabályzótábláját. Teljesen autómatikus volt, nem lehetett mit változtatni rajta.

– Kölyök, nem szoktak efféle problémáid lenni a nõkkel! Mi lelt? – úgy érezte magát, mintha a fiú apja lenne.

A másodpilóta gondterhelten ráncolta a homlokát. Felsóhajtott.

– Máskor minden olyan egyszerû! Most itt van, össze vagyunk zárva; mint mondhatnék neki? Kérjek tõle randevút, mikor állandóan együtt vagyunk!? Õ, különben is más, mint a többi lány! – tragikus ábrázatot vágott – Azt hiszem, beleszerettem!

Mélyen sóhajtozva kifordult a helyiségbõl. Az elsõ, akit megpillantott, a lány volt. Az asztal mellett ült, elmélázó tekintettel meredt maga elé.

A Kölyök letelepedett a szomszédos székre, kezében még mindig a megkezdetlen almát szorongatta. Nézte a lányt.

Az nyújtózkodott, formás keblein megfeszült a ruha. Nagysokára felpillantott, a tekintetük találkozott. Maia vonásai meglepettnek tûntek.

– Na mi van? – kérdezte.

A Kölyök nem így képzelte, de most már nem volt visszaút.

– Szépek a szemeid, Maia – mondta neki a legkedvesebben.

A lány döbbenten rámeredt, aztán hirtelen felkacagott.

– Töki! Csak nem udvarolni akarsz nekem?! – Fuldoklott a nevetéstõl. Felállt, a gépházba nyíló ajtóhoz tántorgott; még ekkor is rázta a nevetés.

– Csak azt ne mondd – fordult vissza –, hogy én vagyok az életedben “az elsõ nõ“! –azzal újból kacajra fakadva eltûnt az ajtó mögött.

A kölyök magára maradt, megnyerõ ábrázatára mérhetetlen csalódottság ült ki.

– Hát ezt azért nem mondanám! – morogta maga elé.

Maia Dai néhány percig hasztalan kereste tekintetével a gépházba Fierest. Végül rátalált: a generátor takarásában guggolt, csak a fejebúbja látszott ki. A lány arra irányította lépteit, leguggolt a férfi mellé.

– Ráérsz? – kérdezte.

A pilóta megvonta a vállát.

– Akár!

Maia elõször magában fogalmazta meg a mondandóját.

– Corseus testõrkapitánya vagyok. Tudnom kell, ki vagy te? Orgyilkosnak látszol!

Fieres rábólintott.

– Tekinthetsz annak is.

A lány ezen felbosszantotta magát.

– A pillanat nem alkalmas a titkolózásra, orgyilkos! – csattant fel. – Vagy beszélsz, vagy kidoblak a hajóból!

Ez színtiszta fenyegetésnek hangzott. Meg zsarolásnak! Fieres érdeklõdõn vonta fel a szemöldökét.

– Valóban? Gondolom akad elképzelésed a megvalósításra is?

Maia Dai talpra szökkent, fegyverét a férfira szegezte.

– Akadnak! – közölte éles hangon.

– Nos, akkor beszélek – mondta csendesen a pilóta. – Tedd el a fegyvert, el ne süljön!

A lány gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Csak akkor sül el, ha én is úgy akarom. Hallgatlak!

Fieres leült, hátát a generátor vastag burkolatának vetette. Kezeit felhúzott térdein nyugtatta.

– Az Öreg Császár ügynöke voltam, még a Birodalom fénykorában. Nem tévedsz, kiképeztek a gyilkolásra is… számtalan egyéb mellett. Évekig szolgáltam a Császárt, de amikor haldoklott, elküldött maga mellõl. Élete vége felé lassan megõrült, egyre gyakrabban fantáziált az örök életrõl, az újjászületésrõl. Olykor, mind ritkábban, voltak józan pillanatai is; ezekre késõbb nem emlékezett. Valamiféle tudathasadásban szenvedhetett. Egy ilyen józan pillanatában küldött el minket is. Azt modta, halála után a Birodalom szétesik majd, fellángolnak a véres Klán háborúk, mert Marqus nem lesz képes megszilárdítani uralmát. Túl veszélyesnek tartotta, hogy bárki is a kezébe kaparintson minket. Megtiltotta, hogy együtt maradjunk, azt parancsolta, hogy felejtsünk el mindent, amit mellette tanultunk. – Szomorú mosoly derengett fel a szája sarkában. – Elzavart bennünket. Rövidesen meghalt, s amit jósolt, valósággá lett!

Maia lassan leeresztettea pisztolyt. Nem talált magyarázatot rá, hogy miért hiszi el ilyen könnyen az egész históriát. Megelégedett annyival, hogy igenis elhiszi.

– Kicsoda a Báró?

A kérdés mindkettõjüket meglepte. A Kölyöktõl származott, aki az ajtófélfának támaszkodott. Magas termetével, széles vállaival teljesen betöltötte a nyílást. Úgy tûnt az egész beszélgetést végighallgatta.

– A Báró a vezetõnk volt – felelte Fieres. – Amit tudok, tõle tanultam. De a Báró beleõrült abba, hogy elveszítette urát és ezzel élete értelmét. Az évek során megölte összes társunkat, egyedül engem hagyott életben. Talán mert a kedvenc tanítványa voltam.

Maia visszacsúsztatta a tokjába a fegyvert.

– Elnézést a durva szavakért – morogta és visszatért a társalgóba.

A Kölyök kiengedte, majd figyelte, ahogyan tanítója ismét beletemetkezik a munkába.

Feldobta az almát, elkapta és nagyot harapott bele. A gyümölcs sercegett fogai között.

Kezdetét vette a huszonnégy órás tétlen várakozás.

2.

Myrea pompájáról éa gazdagságáról mindig is legendákat zengtek a Galaxisban. S bár tíz esztendõvel a Birodalom bukása után a dicsõség már megkopott, akár a freskók a falakon, a Palota látványa még mindig lenyûgözõ volt. Épületegyüttese más bolygókon városnak is beillett volna, termeinek, folyosóinak, udvarainak útvesztõjében napokra is eltévedhetett a látogató.

A Palotát utoljára Marqus Császár lakta, míg a norquen haderõk el nem ûzték. Azóta kaszárnyául szolgált annak a seregnyi jól-rosszul kiképzett katonának, aki õrizte a kincsvadászok és kalandorok bandáitól. A Palota biztonsági rendszereit a norquenek óriási munkával hatástalanították, de arra sem pénzük sem emberük nem jutott a háborús idõkben, hogy újat építsenek ki.

Az épületegyüttes legalább olyan mélyen és változatosan benyúlt a föld felszíne alá is, ahogyen a felhõk felé tört. Az Udvar mesterséges katlan volt, tágas teret idézõ feneke mélyen a föld szintje alá esett, falait több emelet magas, teraszos épületek és függõkertek adták.

A norquenek méregzöld egyenruháját viselõ férfi a katlan legmélyén állt. Elvadult kertek, kiszáradt szökõkutak övezték. A fölé magasodó, távoli teraszokat nézte. Tudta, melyiken keresse a másik katonát. Az kihajolt a korlát fölött, integetett.

A katlan mélyén álló férfi kezében jelzett az adó-vevõ.

– Halló, Carlos! – hallatszott a készülékbõl.

A férfi a szájához emelte, beledörmögött.

– Hallgatlak!

– Elkaptunk öt behatolót a Keleti Csarnokban! Egyszerû szerencsevadásznak vallották magukat. A parancs értelmében elhamvasztottul õket a plazmával.

– És még? – kérdezte a férfi kelletlenül.

– Sürgõs üzeneted jött egy futárbólyával.

A Carlos nevû felélénkült.

– Honnan? Mi az üzenet?

– Legfelõlrõl és kódolt adatkristáylon küldték. Fel kell jönnöd, hogy megtudd!

– Indulok! – morogta a férfi.

A legközelebbi lifthez sietett. A fülke ferde szögben kúszott felfelé a katlan falain; csupa üveg falán át a férfi megszemlélhette az Udvar panorámáját. Siralmas látvány volt. Az elsõ szint oszlopos kerengõjét teljesen elborította a behordott törmelék. A neobarokk oszlopfõk törötten, hasadtan éktelenkedtek.

A férfi volt a Palotát õrzõ “sereg” parancsnoka. Katonái kivénhedt tengerészgyalogosok, más célra alkalmatlan újoncok voltak. Õszintén szólva cseppet sem bánta.

3.

Corseus a pilótakabinba vonult vissza, hogy magában legyen. A távoli csillagok látványa megnyugtatta, a Duent idézte emlékezetébe, ahol órákig meditált pislákoló fényeik alatt.

Mindennél jobban kívánta most a nyugalmat.

Bosszúvágy töltötte el az apja halála miatt. Mert pillanatnyi kétsége sem támadt affelõl, hogy az apját meggyilkolták. Úgy vélte a szomorúság egészen természetes érzés lenne a részérõl, s bizonyos mértékig talán még a bosszúvágy is. Részérõl! De a bosszúvágy, amit érzett, nem tõle származott, hanem a benne lakozó másiktól!

A másik odabent rejtõzött, s most, mikor Corseus saját lényét negatív érzések kerítették hatalmukba, elõtérbe került. Nem furcsa?, gondolta egy pillanatra a fiú, hogy a saját nagyapám is vagyok egyben! Számûzte a gondolatot. A másik én nem az Isteni Császár, pusztán egy silány epigon!, súlykolta magába a felismerést. Úgy érezte minden egyes nap el kellene mondania magának tucatnyi alkalommal, nehogy egy pillanatra is elfelejtse.

A szomorúság, a harag a saját érzései voltak, de a bosszúvágyat már a másik sugallta.

Úgy tetszett, Corseus érzései számára is érzelmekként jelennek meg, éppúgy részei érzékelésének, mint Corseus látása vagy hallása; csak éppen másként reagál rájuk.

Végül is külön személyiség!

Mentális parazita!

Azon töprengett, miként irthatná ki magából. Nem vadhús, amit ki lehet vágni, vagy bõrbetegség, ami kiégethetõ. Nem rovar, ami befúrja magát az emberi bõr alá, de kipiszkálható. Még csak nem is daganat, amit értõ orvosok eltávolíthatnak. Nincs is anyaga: megfoghatatlan! Gondolatok, emlékek összessége.

Micsoda is valójában?

Rádöbbent, hogy az Ecclesia ködös fogalmain kívül nincs szava, amivel megfogalmazza. Arra kell törekednie, hogy háttérbe szorítsa, hogy semmiképp nem engedje érvényesülni saját személyisége fölött.

Arra már rájött, hogy érzelmein keresztül befolyásolhatja. Talán így kordában tarthatja, míg okosabb megoldás nem jut az eszébe.

A probléma egészen lekötötte, jótékonyan elterelte figyelmét a calmori tragédiáról. A csillagok látványa, a magány valóban megnyugtatta; mígnem álomtalan álomba szenderült.

4.

Egy komp lehozta a bólyát a Myreára. Gondos kezek a Palota egyik belsó szobájába szállították, ahol éber szemek vigyázták. Míg a parancsnok meg nem érkezett.

Carlos magára maradt a helyiségben a bólyával. Cseppforma holmi volt, akkora akár egy ember. Acélszürke felületén nem látszottak illesztések, csak a mikometeoritok ütötte milliméteres kráterek.

A férfi kódkulcsával kinyitotta a bólya tartályát – a mechanika apró dobozkát tolt elé odabentrõl. Dícséretes ötvösmunka volt, reteszét a vezérkar jelképes pecsétja védte. Belsejébõl egy memóriakristály került elõ.

A férfi vizsgálódva forgatta kezében a kristályt, színezérõl megállapította, milyen formában tartalmazza a küldött információt. A sarokban álló kopott fémasztalhoz vitte – olyan óvatosan tartotta nyitott tenyerén, akárha madártojás lenne. Az asztallapba épített számtalan készülék egyikének tetejére helyezte.

A holovetítõ elnyelte a kristányt, s az asztal fölé vetítette a rajta rögzített képet. Ferde szemû, gyér hajú férfi holoképe ragyogott fel. A Palota parancsnoka rögtön megismerte.

– Mongúz! – morogta maga elé.

A kép megelevenedett, a kapitány közelebb hajolt a felvevõhöz. Megszólalt:

– Készítse elõ a Palotát Minter Norquen Császár érkezésére! Egy napja van rá!

Ennyi. A kép megremegett, kihúnyt. Ismét csak a szoba sarkában ékeskedõ féloszlop látszott. Márvány bordázatát valaki összetörte, mikor durván neki tolta a fémasztal éles szélét.

– Császár? – visszhangozta a Carlos nevû. Vajon ellencsászár, vagy megölette Marqust?

A francnak jön ide!

Letörölte a kristályról az üzenetet, s visszatette a bólyába.

– Minden egység riadó! – mondta az adó-vevõbe. – Mindenki, kivétel nélkül, hozzálát a Palota kitakarításához! Az ügyeletes tiszt készítse el a beosztást!

Végigsétált az Udvar feleti falának tizenkettedik szintjén. Néhány percre megtorpant a korlátnál, nézte a szemközti teraszokra kisereglõ bosszús katonákat. Egy kis csoport már indult is lefelé a katlan mélyére.

Tovább baktatott a Keleti Fõfolyosón. A császári légiósok hatalmas szobrait a norquen tengerészgyalogosok összetörték, gyalázkodó vagy éppen pajzán mondatokat firkáltak rájuk. A mennyezetet teljes hosszában felbontották, hogy kitépjék a bizonsági hálózat moduljait és kábeleit. A hóditók – érthetõ módon – nem bíztak az elõzõ lakók gépeiben.

A Carlos nevû férfi elérte uticélját. A Keleti Csarnok úgy tárult fel elõtte, akár városban kóborló ember elõtt a fõtér. A boltíves mennyezet olyan magasságban borult fölébe, akárha maga az égbolt lenne. A hatalmas ablakok mögött a park fái zöldelltek – a csarnok inkább kerti pavilonnak tetszett, mint zárt heyliségnek. Méretei zavarbaejtõek voltak, falai mentén körbesétálni már-már gyalogtúrának számított.

A férfi mégis rászánta magát. A törmelékekkel borított padlót vizsgálta, kereste az elhamvasztott emberek nyomát. Puszta koromfoltok voltak. Semmi kormos csont, vagy olvadt felszerelés, csak és kizárólag – hamú. A férfi gyûlölte a parancsot, melynek értelmében elevenen elhamvasztottak minden illetéktelen behatolót. Végtelenül barbár dolognak tartotta.

– Nyugodjatok békében! z morogta az orra alatt, azzal egy távoli lifkaknához indult. A lift ajtaja hiányzott, a fülke valahol a mélyben rekedt. Az akna feneketlen, sötét kútnak látszott. Kábelek nem voltak, a fülkét antigravitáció mozgatta. A kapcsolótáblát valaki kitépte a falból, a drótot szakadtan kunkorodtak az üregben.

A férfi indokolatlan alapossággal végigvizsgálta a lift egész környékét. Megnyugodni látszott. Senki nem járt itt, nem próbálta felcsalogatni a fülkét. Az alant rejtõzõ titok egynlõre az õ titka maradt!

5.

A Fõnix a Palotát övezõ elnnéptelenedett városkák egyikében landolt. A szûk teret minden oldalról házak vették körül, jótékonyan elrejtve az ûrhajót a Palota külsõ teraszaitól kémlelõ esetleges õrszemek elõl. A házak közt kanyargó utcákat törmelék és szemét borította, ablakaik sötéten ásítottak. Mindent elhordtak már belõlük a fosztogatók, amit hátrahagyta az elköltözõ lakók és a ami értékes és mozdítható volt.

Egykor élénk élet folyt itt. A Palota ellátásából, az idelátogatók kiszolgálásából millióinyian gazdagodtak meg. A Myrea már akkor kiváltságos bolygónak számított, mikor még csak a Ramraquor Klán fõhadiszálása volt, s késõbb a Birodalom ideje alatt egyenesen a Galaxis központja lett. Szigorú bevándorlási törvényekkel kellett a kritikus szint alatt tartania a népességét, s még így ezrek és ezrek szöktek be városaiba illegálisan.

Mindez már a múlté.

A Palota elestével beköszöntött a nyomor. Aki tehette, új hazát keresett – a telkek, házak egykor felbecsülhetetlen összegekre rúgó értéke gyakorlatilag a nullára zuhant. Senki nem akart már a Myreára költözni, az itt rekedt nincsteleneket is legyilkolták a csalódott fosztogatók. Egyre szaporodtak a bolygón a kihalt, romos városok, míg végül már csak ilyen akadt.

– Biztos, hogy nem vettek észre bennünket? – kérdezte Maia Fierestõl.

Néhány perccel a leszállás után még mindannyian a pilótakabinban tartózkodtak. A Kölyök a mûszereket ellenõrizte, a pilóta a fedélzeti számítógépet látta el utasításokkal távollétük idejére.

– Igen – hümmögte. Értékelhetõ választ azonban csak tevékenysége végeztével adott. – Néhány lerobbant õrnyaszád cirkál csak a rendszerben, azok biztosan nem szúrtak ki bennünket a leplezõ ernyõ alatt.

Felállt, visszatért a társalgóba. Helyet foglalt az egyik karszékben, intett a többieknek, hogy kövessék példáját.

Mikorr mindenki elhelyezkedett, Maiára szegezte tekintetét.

– Halljuk a tervet!

A lány zavartnak látszott.

– Miféle tervet? – kérdezte.

– A tervet arról, hogy miként találjuk meg a Palotában ezt a bizonyos ügynököt?

Maia Dai vállat vont, végigjáratta tekintetét az arcokon. A pilótáén mintha gúnyt látott volna, Corseusén figyelmet, a Kölyökén lelkes odaadást.

Na még ez is!, gondolta magában.

– Különösebb tervem nincs – válaszolta nagysokára. – Én ismerem a pasast, õ is engem, majd csak összefutunk!

Fieres a homlokát ráncolta, még a Kölyök is nyelt egyet.

– Mi a fedõ foglalkozása annak az ügynöknek? – tapogatózott a pilóta.

– Gondolom katona. Egyéb nem igen akad odabent.

Fieres nem adta fel.

– Mi a megbízatása?

A lány tiltakozón rázta a fejét.

– Ez bizalmas információ… – a férfi villámló tekintete beléfojtotta a szót. – Azt kutatja, hogy mivel foglalkozott az Öreg Császár élete utolsó éveiben. A Birodalommal nem törõdött, az uralkodást Marqusra hagyta, s valami titokzatos tevékenységnek szentelte minden idejét.

– Nos, valóban így történt – erõsítette meg az egykori különleges ügynök – De említettem már, egészen beleõrült a beteges fantáziálásba.

– Ki fog derülni! Ügynökünk utolsó jelentésében arra utalt, hogy talált valami érdekeset. Gondolom, elárulja nekünk. A hajó raktárában mindannyiunkra akad szürke álcaöltözet, de még norquen egyenruha is.

– Helyes – vette át a szót Fieres. – Alúlra az egyenruhát vesszük, s ráhúzzuk az álcaöltözetet. Ha bejutottunk a Palotába kibújunk belõle és elvegyülünk a katonák között. Ismerem a helyet, ahova az Öreg Császár visszavonult, mikor “titokzatos tevékenységét” végezte. Ha az ügynök valóban ezzel kapcsolatban talált valamit, ott összefutunk vele!

– Rendben! – pattant fel Maia, szemei lelkesen csillogtak.

A Kölyök dühös tekintettel figyelte, milyen jól megérti egymást a lány és a tanítója. Kénytelen volt bevallani magának, amit érez, féltékenység. A legostobább érzés, amit nõ kiválthat egy férfiból! Hányszor, de hányszor nyílt alkalma megfigyelni másokon; szánalmas marhának tartotta, kinevette õket.

Maia és Fieres kettesben mentek a raktárba – a másodpilóta féltékenyen bámult utánuk. Másodpercekig sem bírta, felpattant, a nyomukba szegõdött. Amint eltûnt Corseus szeme elõl, lopakodva osont tovább. A raktárba a gépházból eredõ lépcsõn lehetett lejutni. A Kölyök csak néhány fokot ment lefelé, onnan guggolva kémlelte az apró helyiséget.

Maia és Fieres egy nyitott láda felett álltak, gondosan összehajtogatott ruhák között válogattak. A szavukat nem hallotta, nagyon halkan beszélgettek. Azonnal szemet szúrt azonban valami más: a kezük! A lány úgy vette át a ruhákat, hogy a keze minden alkalommal hozzáért Fiereséhez.

A Kölyök gyomrába fájbalom markolt. Tudta jól, mit jelent ez az apró jel. Pont õ ne tudta volna! Úgy vélte eleget látott már; épp távozni készült, mikor meghallotta Fieres hangját.

– Kölyök, gyere! Segíts felcipelni a holmikat!

Szóval végig tudta, hogy itt vagyok, de nem szólt! Bohócot csinált belõlem! Nyilván Maia miatt, mi másért?! Hogy nevetségessé tegyen elõtte! Egy pillanatra gyûlölet érbedt benne a tanítója iránt. Nem úgy, mint annakidején, mikor rápirított, mikor kioktotta, hanem sokkal mélyebben!

Megijedt az érzéstõl. Gyorsan beszélni kezdett, hogy elfelejtse.

– Megyek már, megyek! Már ott is vagyok, Fõnök! De mi a franc az, amit nem bírtok el ketten?

– Ruhák, felszerelés – válaszolta a pilóta és a Kölyök kezébe nyomott egy jókora batyut. Nekik is jutott egy-egy.

A társalgó nagy asztalára dobálták mindet. Két rend ruha került elõ mindenki számára és mindenféle titokzatos holmik. Fieres hozzálátott, hogy szétossza õket.

– Az álcaöltözet és a norquen egyenruha – nyújtott át egy szürke és egy méregzöld kezeslábast. – Pajzs-szet, mászókorongok, pisztoly, tõr, fotongránátok – ezzel legyetek nagyon óvatosak!

– Állj! – kiáltott közbe a Kölyök. – Mászó micsoda?

– Mászókorong. Beszabályoztam mindannyiotoknak, gavitációs elven mûködik, ha bármihez hozzáérinted, odatapad. A másik oldalán találsz egy fogantyút, ha ránehezedsz a korong megtartja a súlyodat akár a függõleges falon is, míg ha nem terheled, könnyedén leemelheted. Mindenkinek két pár jár: kettõ a kezeknek, kettõ a lábaknak. Egymás felé fordítva tároljátok õket!

Miközben magyarázta, mutatta is, mit hogyan csináljanak. Maia vette át a szót.

– Lõfegyvert csak akkor használjatok, ha engedélyt adok rá, a tõrt pedig lehetõleg ki se húzzátok a tokjából! Ha bunyózni kell, bizzátok rám!

A Kölyöknek a calmori kocsma jutott az eszébe. Közel azonos szavakkal intette õ is tétlenségre Fierest. Micsoda fajnkó voltam!

Rövidesen végeztek az öltözködéssel. Miközben a ruhákat magára rángatta, Corseus azon töprengett, vajon illõ-e, hogy egy császár ellenségei ruhájában közlekedjen saját palotájában. Mert hiszen apja halálával õ lett a galaxis császára!

Nem!, kiáltotta riadtan. Örült, hogy ezúttal résen volt. Nem vagyok Császár! Ezt nem én gondoltam! Ez Õ volt, ezt õ sugallta!

– Kihez beszélsz, Corseus? – kérdezte óvatosan Maia Dai. Mindhárman megrõkönyödve bámultak az egykor papnövendékre.

– Micsoda? – hökkent meg õ is. – Hangosan beszéltem?

A lány értetlenül ráncolta a homlokát.

– Hangosan?! Kiabáltál, Corseus!

Ezek szerint már magamban beszélek, fogadta el a fiú. Romlik a helyzet! Vajon hova vezet ez? A diliházba vagy a zsenialításhoz? Végül is a nagyapám zseni volt, nem?!

Elhagyták az ûrhajót, libasorban óvakodtak a Palota külsõ fala felé. Hajnal volt, az utcák kövén, a házak rozsdás vasszerkezetén harmat csillogot. A dupla réteg ruha jó szolgálatot tett a hûvös ellen. A mélyebb pontokon megült a köd, a levegõ frissnek, tisztának érzett. A házak takarásában észrevétlenül közelíthették meg a magas falat. Rajtuk kívül egy lélek sem mozdult, néhány kígyót és rágcsálót vertek csak fel halk lépteik.

Csend volt. Nem hallatszott gépek moraja, sem a falon túlról, sem a levegõbõl. Egykor lebegõ kamerák, éber érzékelõk, ravasz csapdák vigyázták a falakat. A norquenek leszerelték mindet, mert nem volt türelmük kiismerni végtelenül bonyolult mechanizmusukat, bonyolult kódrendszerüket. Addig pedig ugyan úgy veszélyt jelentettek volna saját katonáikra, mint az esetleges idegen behatolókra.

A mászókorongokkal gyerekjáték volt megmászni a falat. A bolonddá tett gravitációben úgy érezhették, négykézláb kúsznak egy vízszintes felületen. Legalábbis majdnem úgy!

Felértek.

Továbbra sem láttak õrszemet. Elvadult kertek, alacsonyabb épületek halmaza tárult fel elõttük. A Palota. A távolban az udvar mesterséges dombja emelkedett, azon is túl a Keleti Csarnok hatalmas tömbje.

Fürgén leereszkedtek a belsõ oldalon, nehogy szemet szúrjanak valakinek odafent.

– Így tönkretenni ezt a páratlan épületet! – hõzöngött Maia. – Barbárok!

Õ és Fieres jól emlékeztek, milyen volt a Palota egykor – nem tûnt valószínûnek, hogy a norquenek bármit is átépítettek volna. Gyorsan megtervezhették útvonalukat a Keleti Csarnokig.

– A Keleti Csarnokból indul a lift az Öreg Császár föld alatti laboratóriumaiba. – magyarázta Fieres.

– Más út nincs? – tudakozódott a lány, de a pilóta csak a fejét rázta.

Egy boltíves kapun át szûk belsõ udvarra értek. Körben, több emelet magasan galériák futottak, az udvar plasztik teteje több helyen baszakadt már. A cserepeket valaki gondosan az egyik sarokba gyûjtötte.

A Kölyök egyenesen a középen elhelyezett készülékhez sietett. Alaposan szemügyre vette. Az összetört holovetítõ neobarokk szobortalapzaton állt.

– Ez meg mit keres itt? – bökött a szerkezetre.

– Az egyik holoszínházban járunk, Kölyök!

– Ez viszont azt jelenti, hogy alattunk kell leniük vakond járatoknak! – kapott észbe Maia. – Ha kis szernecsénk van, az állomáson még vakondot is találhatunk!

A volt különleges ügynök eltöprengett.

– Gondolod, hogy a vakond hálózat még mûködik? – kéredezte kétkedõn.

A lány széttárta karját.

– Valamivel csak közlekednek a megszállók?! Minden vakond önálló jármõ, saját telepekkel és motorral. Ha nem omlottak be a járatok, müködniük kell! Különben, nem veszíthetünk semmit, ha megpróbáljuk!

Rövidesen rátaláltak a vakond állomásra. Lefelé vezetõ lépcsõ tetején álltak, mellettük a sziklafalba ágyazott, apró monitor derengett. Akkor kapcsolódott be, mikor a közelébe értek.

Maia letörölte róla a vastagon álló port.

– Öt vakond tartozkodik az állomáson – olvasta le. – Úgy látom, az egész rendszer üzemel.

Lesiettek a lépcsõn. Földalatti csarnokban találták magukat. A mennyezetet keresztboltívek tartották, a falakon gazdagon faragott faburkolat futott körbe. A világítótestek jelentõs része égett, fényükben öt szivarforma jármûvet pillantottak meg. Fieres és a lány beszáltak az egyikbe; érkeztükre életre kelt a primitív mûszerpult.

– Várjatok, amíg megvizsgáljuk! – szólt ki Maia a társaiknak.

A Kölyök egyre féltékenyebben szemlélte kettõsüket. Szívébe visszaköltözött a korábbi gyûlölet, s ezúttal nem is kûzdött ellene. Nem szólt a dologról, csak magában füstölgött. Pedig ha szóvá teszi, számtalan késõbbi kellemetlenségtõl menekülhettek volna meg mindannyian.

A jármû belsejében mindent por borított, akárha lehelletfínom kárpít lenne. Nem törõdtek vele, szürke álcaöltözetük színén nem sokat változtathatott. Csak a mûszerpultról törölték le.

Valóban üzemelt a teljes hálózat. A koordináló központ priorítás meghatározást kért az utasoktól – felelniük kellett, különben gyanút keltenek.

– Próbáljuk meg a régi kódommal! – javasolta Fieres. Be is mondta volna, ha a lány nem szorítja meg figyelmeztetõen a karját.

– Gondolkodjunk, mielõtt cselekszünk! – indítványozta. – Számtalan kiváló ügynököt küldtünk a palotába da Cordán kívül, de mind lebukott. Titkosszolgálatunk szerint mindet egy Carlos nevû pasas kapta el. Lehetséges, hogy ez a Carlos birtokában van a régi kódoknak, s akkor csípte el az ügynökeinket, mikor használták azokat a Palota bármelyik terminálján. Ebben az esetben ugyan azt a hibát készülsz elkövetni, mint õk!

Fieres meghajolt a lány érvei elõtt. Akadt azonban egy meggyõzõ érv a másik oldalon is.

– Ha ellenben nem diktálunk be valami létezõ kódot, jobb ha lemondunk a vakond használatáról. Ebben az esetben hosszú gyalogtúra áll elõttünk!

– Azt nem! – ellenkezett a lány. – A gyorsaság a legfontosabb, és odafent kóborolva talán még többet kockáztatunk! Használjuk a kódot, ha célba értünk, majd villámgyorsan eltûnünk az állomás környékérõl! Ne a Keleti Csarnokba, hanem az Udvarhoz menjünk!

Így is lett. A koordinátor központ számítógépe útba igazította õket az Udvar irányába.

Jármûvük hamarosan eltûnt az állomásról induló számtalan alagút egyikében.

6.

Carlos éppen az egyik földalatti generátor teremben járt, mikor jelzett az adó-vevõje.

– Hívás a Közlekedés Koordinációs Központtól! – búgta egy dallaos nõi hang. – Számítógépes kapcsolat szükségeltetik. Kérem fáradjon a legközelebbi terminálhoz!

Carlos soha nem értette, miért adnak a számítógépeknek nõi hangot. Különösen egy félreérthetetlenûl szexre csábító nõ negédes hangját! A hadseregben, ahol túlnyomórészt férfiak voltak összezárva, még hülyébben jött ki.

Mindazonáltal felkereste a legközelebbi hálózatba csatolt monitort. Megadta a kódját, a kívánt komputer összeköttetés jellemzõit. A többit elvégezte a bájos hangú diszpécser központ.

– Hallgatlak, drágám! – dörmögte a férfi.

Az ismert hang válaszolt, ezúttal a monitor hangszórójából.

– Titkosított információ, a kódja megfelelõ, uram.

A képernyõn adatok futottak, a férfi egyre felélénkülõ tekintettel olvasta õket.

– Szóval újabb ügynökök – morogta maga elé. – Kár értük!

Jómaga ki nem állhatta a földalatti közlekedést, ezért ha tehette, gyalog járt. Most nem tehette!

Kitûnõen ismerte az alagutakat, és kellõen magas priorítással rendelkezett ahhoz, hogy bármelyiket igénybe vegye. Percek alatt elérte az Udvar alatti vakond állomást. A hajnali óra dacára már sok katona dolgozott a teraszokon. Carlos az elsõ útjába akadó lifttel felvitette magát a Keleti Fõfolyosó szintjére. Kisétált a korlátig, letekintett a tizenkét emeletnyi mélységbe. A katlan fenekén dolgozó emberek parányi hangyáknak látszottak ekkora magasságból.

Elõkotorta az adó-vevõt, beleszólt.

– Õrséget a Keleti Csarnokba!

Nem tartotta valószínûnek, hogy éppen oda igyekezzenek a ramraquor ügynökök, de az óvatosság sosem árt. Jobban féltette a titkát annál, hogy feleslegesen kockáztasson. Õ maga itt maradt, a korlátra támaszkodott, s várta, hogy további információk érkezzenek az ügynökök mozgásáról.

7.

Futva hagyták el az Udvar alatti vakond állomást. Az itt parkoló számtalan karbantartott jármû arra engedett következtetni, hogy most is az Udvar a Palota életének központja. Alig hogy megálltak, már hallották is a következõ vakond közeledõ zúgását.

– A Csarnokot csak a Keleti Fõfolyosón közelíthetjük meg. Ez nagyon veszélyes lesz! – figyelmeztetett Fieres.

Maiának szerencsére akadt más javaslata.

– Nem! Tudok egy másik utat is: egy titkosfolyosót! Az apám mutatta az ostromkor, azon menekültünk.

A pilótát meglepték a lány szavai. Megtorpant, visszafordult – a lány kishíján nekiütközött.

– Mi a franc van?! – átkozódott.

– Az apád itt volt az ostromkor? – érdklõdött Fieres hitetlenkedve.

– Itt, az utolsó pillanatig. És Marqus császár is, alig lehetett elrángatni! Az utolsó hajóval menekültünk el, mikor már tele volt a Palota norquen akciócsoportokkal. Pedig hányan nevezték gyávának Marqust! Hülye faszfejek!

Egy oldallépcsõn az alsó szint oszlopos kerengõjére kerültek. Az oszolok mögött megbújva, biztonságos leshelyrõl kémlelhették ki a katlanban tevékenykedõ katonákat. Eleinte nem értették mit csinálnak, olyan valószínütlennek tûnt.

– Te jó ég! Ezek takarítanak! – suttogta Maia.

– Merre tovább? – tudakolta Fieres.

A lány eltöprengett, igyekezett maga elé képzelni a Palota alaprajzát. A katlan falait méregette.

– A keleti fal tizedik szinjére kell eljutnunk. A titkos folyosó két szinttel a Fõfolyosó alatt vezet. Menjünk át a túloldali liftekhez!

Mélyen elõrehajolva futottak, hogy a kerengõ mellvédje eltakarja õket az odakint dolgozó katonák elõl. Minduntalan akadályokba ütköztek – az évek során a megszállók ide hordák be az Udvar teraszairól a katlan mélyére hulló összes törmeléket és szemetet. Kõtáblákat, szoborcsonkokat, márvány virágládákat, kihajigált készülékeket.

A szemét olykor teljesen elzárta az utat; ilyenkor óvatosan, mindvégig bújkálva átmásztak rajta. A foltosszürke álcaöltözetek jó szolgálatot tettek.

– Itt az ideje, hogy átöltözzünk! – közölte a pilóta. Már csak méterek választották el õket a kiszemelt lifttõl; az út odáig járhatónak tûnt.

Kibújtak a kezeslábasokból, zsebeikbõl átpakolták a szükséges felszerelést a norquen egyenruhába. A szürke ruhadarabokat elrejtették a kövek alatt.

Kiléptek az ellenség szeme elé.

Csak miután beszálltak a liftbe, vették észre, hogy mekkorát hibáztak. Nem hagyományos fülkébe száltak, hanem egy protokoll célokat szolgáló panoráma-kabinba. A jóval tágasabb fülke hosszában símult a falra, külsõ oldalán tágas panoráma ablakok nyíltak az Udvarra. A magasrangú vendégeket luxusszolgáltatások várták, sõt, holoképernyõ is, ha valaki megunná a kilátást.

Mivel a kabin csak csigalassúsággal volt képes haladni, merõben valószínûtlennek tetszett, hogy dolgukra sietõ katonák igénybe vegyék. Az ilyesmi még a vaknak is szemet szúrna!

Fieres és Maia bosszússan pillantottak össze.

– A picsába! – fakadt ki a lány.

Már késõ volt, hogy kiszáljanak, többen is felfigyeltek rájuk. A helyzetet a pilóta mentette meg. Kilépett a fülkébõl és megragadott egy hosszú, faragott gerendát. A lift irányába vonszolta. Nehezen boldogult, intett a Kölyöknek. Kettesben becipelték a panoráma-kabinba. Szembeötlõ volt, hogy egy hagyományos fülkébe nem fért volna be.

Mindannyian beszálltak, s a lift kúszni kezdett felfelé. Odalent az érdeklõdök közönyösen visszafordultak munkájukhoz.

– Bravó! – biccentett Maia. Bekapcsolta a holoképernyõt. – Lássuk mi a mûsor! – mondta indoklásul.

Az ernyõn egy férfi holoképe ragyogott fel: aszkéta ábrázatú, kortalan tekintetû férfi volt.

– Minter Norquen, ki más!? – sóhajtott fel a lány. – Gondolom itt még a vízcsapból is õ folyik!

– … a Norquen Klán! – zárta szavait a hologram. Eltûnt, helyette a telekom társaság címere tündökölt az ernyõn. Legalul az “adás vége” felirat villogott.

– Errõl lemaradtunk – vont vállat Maia és kikapcsolta a készüléket. – Nem veszettünk sokat!

Fieres ellenben felélénkült.

– Ez érdekes! Már láttam ezt az adást. Hagyományos propaganda anyag, egy norquenek pénzelte társaság készítette évekkel ezelõtt. Azt súlykolja, hogy Minter Norquen Császárnak született. A Palotáról is említést tesznek, ezoterikus okokkal igyekszenek magyarázni, hogy a Norquen már elsõ alkalommal is tökéletesen eligazodott idebent, holott annakelõtte soha nem járt itt. Az ostromban résztvett tengerészgyalogosokat mutogatnak, akik ugyan ezt bizonygatják. Süket duma az egész! Az benne az érdekes, hogy miért adták le még egyszer, ennyi idõ után? Miért éppen most és itt?

Maia leplezetlen csodálattal nézett rá. Hogy képes mindenre felfigyelni? Egyetlen apró jel sem kerüli el a figyelmét. Hihetetlen!

– Te mire gondolsz? – kíváncsiskodott.

A pilóta nem késett a válasszal.

– Arra, hogy Minter Norquen hamarosan idejön!

A lány fejezte be a gondolatot.

– Vagyis jobban tesszük, ha sietünk!

A panoráma-kabin más véleményen volt. Még félúton sem jártak.

– Nem lehet gyorsabban haladni ezzel az izével! – rugott bele a falba a Kölyök, holott dühét nem a vánszorgás okozta.

Senki nem felelt.

A katlanban lázas tevékenység folyt. A kerteket nem lehetett feltámaszati egyetlen nap leforgása alatt, de legalább megtisztították õket a törmelékektõl és az elszáradt növényektõl. Kipucolták a szökõkutakat is, némelyikben már víz csobogott.

– Igazad lehet – mondta halkan Maia. – Ezért takarítanak.

A pilóta az állát dörzsölte.

– Csak az a kérdés, mikor érkezik?

Legnagyobb meglepetésükre Corseus szólalt meg.

– Siet, ahogyan tud. Megölte az apámat, s most Császárnak képzeli magát. Kívánja a hatalmat és az számára a külsõségekben nyilvánul meg a legkézzelfoghatóbban. Be akar költözni a Palotába!

Megrõkönyödve meredtek rá.

– Micsoda?! – tudakolta Maia. – Ezeket meg honnan szeded?

– Ismerem a nagyapámat – felelte a fiú teljesen összefüggéstelenül.

A lány és Fieres összenéztek. Maia Dai megpróbált tiszta vizet önteni a pohárba.

– Beszélj világosabban Corseus, kérlek!

A fiú mindeddig réveteg tekintettel bámult maga elé. Most a lányra pillantott, a szemében felismerés csillant.

– Hát még nem jöttetek rá?! Minter Norquen nem más, mint az Öreg Császár!

Döbbenetük már-már komikus volt. Eltátott szájjal, elkerekedett szemekkel meredtek rá. Az Ecclesiea egykori novíciusa kishíján elnevette magát.

A csendet a lány törte meg.

– Ez hülyeség, Corseus! Ez lehetetlen!

– Ott voltam, mikor az Öreg Császár meghalt – csatlakozott Fieres is. – Valóban meghalt.

Corseus ráemelte okos tekintetét.

– Nem te mondtad, hogy évekig kereste a megoldást az újjászületésre?

A pilóta ösztönösen tett egy lépést hátrafelé.

– Mondtam. De azt nem, hogy meg is találta!

Maia csak egyet nem értett.

– Corseus, hogyan jutottál erre a következtetésre?

– Nem vettétek észre a számtalalan különös egyezést?! – kérdezett vissza a fiú. – Eligazodott a Palotában, ismerte a Duen koordinátáit, az Öreg Császár kódját használta a Galleonon!

Fieres hevesen rázta a fejét.

– Ezek nem bizonyítékok! – mutatott rá.

– Külön-külön nem, de így együtt!

– Ha ez igaz, az apám nem is volt áruló! – merengett el Maia.

Ez már sok volt az egykori különleges ügynöknek.

– Állj! – kiáltott fel. – Ez az egész csak feltevés! Nem tagadom, megalapozott, de ne kezeljük máris igazságként! A Császár meghalt a szemem elõtt, és bármennyire is tisztelem, azt kell mondanom: ember volt! Ember, mint bármelyikünk! Nem Isten! Szó sem lehet holmi feltámadásról!

Az Ecclesia egykori novíciusa elszomorodott.

– Nem tudom elmagyarázni neked, mert úgy sem hinnéd el! Bolondnak tartanál, azt mondanád: “a papok telebeszélték a fejem”.

Fieres bevallotta.

– Így is van! Õk istenként kezelik Viqutorius Ramraquort. Egy Isten feltámadhat, de az ember nem! Sajnálom, Corseus!

Maia Dai látta, hogy a további vita sehova nem vezet.

– Napoljuk el a vitát! – indítványozta. De a gondolatai közül nem tudta számûzni a lehetõséget, hogy az apja talán ártatlan.

A panoráma-kabin célba ért.

8.

A Myreát övezõ ûrben egymás után léptek be a térbe a Norquen Flotta egységei. A Galleon, három csatahajó, tizennyolc csatacirkáló. Sötét, hallgatag ûrerõd valahány.

Gyomrukban lassan életre keltek az emberek, életükben immár sokadszor pislogva, tántorogva igyekeztek kiheverni a sztázis sokkot. Néhány perccel késõbb átvették az automatikától a hajók irányítását.

A Galleon oldalán felnyíltak a dokkok súlyos kapui, felragyogtak az erõtérhártyák. Odabent lázas mozgolódás kezdõdött. Rövidesen tucatnyi komp hagyta el a csatahajót, hogy alámerüljön a bolygó tündöklõ légkörébe.

A Palota irányába tartottak. Az Északi Szárny mellet tágas leszállópálya állt rendelkezésükre. Leereszkedtek, megpihentek a talajon.

Elsõként a katonák sereglettek ki, õket a testõrök követték. Minter Norquen és a Báró leghátulra maradt – már mindkettõjükön méregzöld egyenruha feszült.

– Nyugodtan nevezzenek Cézárnak – fordult a Norquen a tömeg felé.

9.

A titkosfolyosó a helyiségek közötti falakban vezetett. Szeszélyesen kanyargott, olykor félemeletnyi bukkanókkal elemkedett a falakban nyíló ajtók fölé. De mindenek elõtt szûk volt. Kényelmetlenül szûk. Ám biztonságos.

A lány haladt elõl, a sort Fieres zárta. Így oszlottak el a bejáratnál és ilyen sorrendben fognak kilépni a kijáraton is, mert idebent nem volt mód a helycserére. Egyedül Maia tudta, hogy merre járnak éppen. Pontosan még õ se! Tíz esztendeje járt itt utoljára – és elõszörre. Tizenöt éves volt.

– Hova vezet ez? – érdeklõdött a Kölyök. A sorban õ következett a lány után.

– Egyenesen a Keleti Csarnokba. Az egyik ablakban, a két ablaktábla között felszedhetõ a párkány burkolata. Oda nyílik!

– Biztos vagy benne, hogy a norquenek nem tudnak róla? – folytatta a faggatózást Fieres. – Ha idebent kapnak el minket, nem sokat tehetünk!

A lány elbizonytalanodott.

– Már semmiben nem vagyok biztos. Ha igaz, amit Corseus feltételez, ezt a járatot is ismerhetik. Mindenesetre a Palota tervrajzain nem szerepel, s csak a legbelsõbb emberek tudtak róla.

Már mindannyian azt hitték, valahogyan eltévedtek, mikor nagysokára elérték a kijáratot. Maia óvatosan felemelte a csapóajtót, kikukucskált. Tudósított:

– Õrök! Nyolcat látok, de lehetnek többen is. Rácsesztünk!

– Közel állnak egymáshoz? – tudakolta suttogva a pilóta.

– Szétszórva. Lehetetlen lelövöldözni õket, ha erre gondolsz. Várnunk kell, míg eltûnnek!

– Az nagyon kockázatos – mutatott rá Fieres.

– Talán van megoldás – igérte Corseus. – Láthatnám õket.

– Nem lesz egyszerû! – morogta a Kölyök, de azért négykézlábra ereszkedett, hogy a fiú átmászhasson a hátán.

Maia átsegítette Corseus; a jelenet vele is megismétlõdött.

Az õrök valóban szerte-széjjel álltak a tágas csarnokban. Nem csak nyolcan voltak: Corseus még négyet észlelt mentális kisugárzásuk alapján. Elmélyült a szükséges meditációban – igaz csupán másodpercekre. Mentális befolyását lassanként kiterjesztette föléjük.

10.

A norquen katona tüzelésre készen pördült meg a neszezés hallatán. Elsõ pillanatban semmit sem látott, de aztán meglelte a magyarázatot.

A liftakna!

Sötéten ásító nyílás volt, mögötte ki tudja milyen feneketlen mélység. Onnan jött a hang. Mi a fasz lehet?, gondolta. Közelebb is mehetett volna, de ahhoz gyáva volt! Nyakát nyújtóztatva, szemét erõlteteve igyekezett kikémlelni a sötétséget.

Újból hallotta a neszt.

Szólt a társainak: mind az aknára szegezték fegyverük csövét. A közelebb állók odajöttek mellé. A sötétben valami moccant - mind hallották a kaparászó hangot. Csak vártak, csoportosan sem lettek bátrabbak.

Hatalmas, ízelt, szõrös láb tûnt fel. Majd még egy, még egy. Embernél is nagyobb, óriási pók volt.

A katona, aki elõször hallotta meg a neszt, kifakadt:

– Bassza meg! De nagy szar!

Egy másik is nyilatkozott.

– Hogy fért ez el odabent?

Senki nem adott választ; végül is köztudott, milyen apróra képesek összehúzni magukat a pókok. Még ha ekkorák is!

Tüzet nyitottak; energiasugarak sivítása töltötte be a termet. A nyalábok a szörny testébe csapódtak, de nem sok kárt okoztak benne.

– Mi a szar! – kiabálta a katona.

Hátráltak, tüzeltek. Késõbb már inkább csak hátráltak. Aztán futásnak eredtek.

A Keleti Csarnok kiürült.

11.

Hallották a lövöldözést odafentrõl. Csak Corseus látta mi történik, de õ nem mozdult, nem jelzett, így kitalálták, hogy nem velük van bajuk a fentieknek.

– Mi történik? – tudakolta suttogva Maia, de a fiú nem felelt.

A lány megismételte, ezúttal hangosabban, de most sem kapott választ.

– Corseus! – bökdöste meg hátulról.

Odafent elhallgattak a fegyverek; a fiú megfordult.

– Eltávolítottam az õröket – mondta csendesen. – Mehetünk!

A lány rámeredt.

– Eltávolítottad?! Hogyan?

– Víziót láttak: egy óriási rovart. Elfutottak elõle; nem voltak valami bátrak! A csarnok üres.

– Engedj! – morogta Maia és kisérletet tett a fiú megkerülésére.

Corseus megelõzte, egyetlen ugrással kint termett a csarnokban.

Oh, a vigyázatlan!, gondolta a lány és fürgén követte. Kezében sugárpisztolyt szorongatott. De a Keleti Csarnok üres volt. Maia visszahajolt, tájékoztatta a társaikat.

Õk is kimásztak. Szemügyre vették a termet. Két hosszanti falát hatalmas, boltíves ablakok borították, még a mennyezeten is nyíltak ovális világítóablakok. A csarnok napfényben fürdött; a napsugarakban kavargó por látszott. A padlót törmelék, surárlövedékek lerobbantotta vakolat mocskolta. A keleti falon üzemképtelen liftek sorakoztak, némelyiknek még az ajtaja is hiányzott.

– A liftek egyike az! – mutatott arra Fieres. – Földalatti helyiségekbe visz; köztes állomás nincs. Ha lemegyünk, csak ugyanitt jöhetünk vissza. Ha ezt az utat a norquenek lezárják, csapdába esünk. Veszélyes vállalkozás lesz!

Közelrõl is megvizsgálták a lifteket; a pilóta felismerte, melyik az övék. Ajtaja hiányzott, sötéten ásító akna volt csupán. A vezérlõtábla helyén lyuk tátongott a falban.

Maia benyúlt, maréknyi szakadt, színes huzalt rángatott elõ.

– Ezt valaki alaposan elcseszte – állapította meg. – Jobb ha lemondunk a fülkérõl és elõszedjük a mászókorongjainkat!

– Milyen mély lehet? – kíváncsiskodott a Kölyök.

Maia behajolt a mélység fölé, lehajított egy törmelédarabot. Nem hallották, hogy leért volna.

A lány nem méterbem adta meg a távolságot.

– Kibaszott mély! De akkor sincs más választásunk.

– Senki nem maradhat fent! – tetézte Fieres. – A katonák nyilván visszajönnek.

Eltették a fegyvereiket és elõvették a mászókongokat. A pilóta a mélység szélére lépett.

Már indulni készült, mikor a lány mellészökkent.

Futó csókot lehelt a férfi ajkára.

Magyarázattal is szolgált.

– Ha meghalunk, búcsúzóul; ha túléljük, ráérünk megbeszélni!

A férfi eltûnt a föld alatt. Rövidesen a karjára csatolt lámpa fénye is elenyészett. A Kölyök gyûlölettel bámult utána. Szégyelte magát a gondolatért, de azt kívánta, bár zuhanna le! Biztosra vette, hogy tanítója szándékosan csábította el a lányt. Éppen azt a lányt, aki olyan sokat jelent számára! Így akarta bizonyítani tanítványa elõtt, hogy neki is lehetnek sikerei a nõknél, ha úgy akarja! Mert hogy mi folyik Fieres és Maia Dai között, azt a Kölyök világosan látta. Akadt némi gyakorlata az ilyesmiben!

Micsoda aljas fráter!, gondolta magában. Pont õt, pont Maiát! Mintha nem vallotta volna be épp neki, mennyire más számára a lány, mint az eddigiek! No persze ezért választotta Maiát! Hogy teljes legyen a siker! Mindig is megfontoltan cselekedett!

Lehasalt, benyúlt az aknába, amilyen hosszan csak a karja leért. A falára tapasztotta az elsõ két korongot. Megfordult, lábait a fogantyúkra helyezte, rájuk nehezedett – nem merte utánozni Fieres, aki fejjel lefelé indult neki. Jóval lassabban haladt így, s tartott tõle, kevésbé biztonságosabban is, de antigavitáció ide vagy oda, nem vitte rá a lélek.

Csak másztak és másztak. Nem tudták, mekkora utat tettek meg, s fõként, hogy mekkora áll még elõttük. Az ereszkedés eleinte félelmetes volt, késõbb fárasztó; végül monoton ismétlõdõ mozdulatok sorozatává lett. Csak társaik lámpájának fényét látták, és a falat maguk elõtt.

A remény hajtotta õket, hogy odalent találkozhatnak az ügynökkel, aki miatt idejöttek, s talán választ kapnak a kérdésre is, hogy tévedett-e Corseus vagy sem!

12.

Carlos csak nevetett az óriáspók histórián. Valaki lóvá tette az embereit, s azt is sejtette, ki lehetett. A ramraquor ügynök!

Vagy ügynökök!, javította ki önmagát. Bárkik legyenek is, vagy különbek az eddigieknél, vagy jobban informáltak! Esetleg mind kettõ! Bárhogyan is, megérdemlik a figyelmet. Jobb lesz vigyázni velük!

Elmagyarázta embereinek, hogy ravasz trükk áldozatai lettek. Valami újfajta holovetítõ – mondta. Egész sereggé duzzadt kiséretével maga sietett a helyszinre.

A csarnokban látszólag nem járt senki. De Carlos éles szemét nem kerülték el a legapróbb részletek sem. A kulcsfontosságú lift mellett, a kapcsolótábla helylén tátongó lyukból valaki kirángatta a huzalokat!

– Ebbõl az aknából jött az a pók? – kérdezte a katonákat.

Hevesen bólogattak.

Carlos közelebb sétált, lepillantott az aknába. Senkit sem látott. Leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a falat. Tenyérnyi kerek foltokra lett figyelmes – mintha valami felporszívózta volna a mocskot a falról. Mászókorongok!, ismerte fel. Tehát leereszkedtek az aknába. Éppen ebbe! A titkot keresik és tudják, hol találják.

Figyelemreméltó! Lehasalt, még alaposabb vizsgálatba kezdett. Összehasonlította egymással a foltokat, elemezte elhelyezkedésüket. Négyen vannak!, egyenesedett fel.

Közönbös arccal megvonta a vállát.

– Nincs itt semmi – hazudta a katonáknak.

Miközben elmasíroztak, elhatározta, hogy mihamarabb visszatér. Egyedül. Semmi szükség a sok málé szemtanúra! El tudja ezt intézni egymaga is!

13.

Az ereszkedés egyhangúsága a tóparti meditációk nyugalmára emlékezette Corseust. A fal változatlansága a hullámok monoton egymásutániságára. Önkéntelenül is mozgásba lendültek a gondolatai. Egymást kergették.

Vajon miként született újjá az Öreg Császár? És fõként kiben? Az Ecclesia egyik fõpapjában? Ha így van, hogyan lett belõle Minter Norquen?, a Norquen Klán feje? Fogas kérdésak voltak.

Netán az igazi Minter Norquen tudata hasadt meg? Hogyan sikerült megfertõznie õt az Ecclesiának? Egyáltalán: az Ecclesia áll az egész ügy mögött? S ha nem, vajon tud róla? Ellenzi vagy támogatja?

Újabb megválaszolhatatlan kérdések!

Ha pedig mindez nem így van, hogyan lehetséges mégis, hogy az Öreg Császsár visszatért? Ha visszatért egyáltalán!

Corseusben kétely támadt saját feltételezését illetõen. Túl sok volt a válasz nélkül maradt kérdés. Odalent, az akna mélyén talán válaszra találnak!

Talán igen, talán nem!

14.

Mikor elérték az akna fenekét, már fogalmuk sem volt, milyen mélyen járnak a föld felszíne alatt. A fülke itt vesztegelt, s üzemképesnek látszott. Az automatika érzékelte érkezésüket, mert kigyulladtak a lámpák – még ha nem is a kabinnal jöttek.

Alacsony, sivár folyosón találták magukat. Készítõi nem bíbelõdtek vele: kopár falain nem hogy díszítés nem akadt, de még a felületet sem csiszolták simára. Egy ajtó nyílt jobbra, egy balra, s egy szemközt, a folyosó végén.

Nem így képzelték volna!

– Erre cserélte fel az Öreg Császár a Birodalmat? – tette szóvá csalódottságát Maia.

– Melyikkel kezdjük? – kérdezte Fieres az ajtókra mutatva.

Feltûnõen hûvös volt idelent. Mindannyian fáztak – ez most tudatosult bennük, hogy abbahagyták a mozgást. A pilóta erõsen hiányolta kurta kabátját.

– A szemköztivel! – mutatott elõre a lány.

A folyosó végére siettek. Lenyomták az ajtó melleti gombot, az útjukat elzáró fémlemez becsúszott a falba. Ami eléjük tárult az már közel járt elõzetes elképzeléseikhez – bár felülmúlta fantáziájukat!

A legfelszereltebb kibernetikai laboratórium volt, amit ember valaha is épített – ennyit képesítés nélkül is megállapíthattak. A számtalan mûszer és berendezés homloklapján a Kibertech emblémája látszott.

Percekig csak szótlanul álltak a küszöbön. Késõbb beléptek, annyi irányba indultak, ahányan voltak. Leguggoltak a gépek mellé, próbáltak rájönni, mi célt szolgál ez az egész.

A feladat meghaladta a képességeiket.

– Mire jó ez az egész? – tette fel a kérdést Maia. – Olyan, mintha a Kibertech kutató laboratóriuma lenne!

– Az is! – hallatszott az ajtó felõl.

Nem hagytak hátra õrt maguk közül – lám, észrevétlenül rajtuk üthetett valaki!

Ám az ajtónyílásban álló férfi nem fogott fegyvert rájuk. Feltûnõen magas termetû volt, jókötésû; barnára sült arcából vakító-kék szemek ragyogtak rájuk. Norquen egyneruhát viselt, amire a hideg ellen rövid zekét húzott. Nem láthatták a rangjelzéseit.

– Da Corda! – kiáltott fel boldogan Maia. – Sejtettük, hogy idelent rádtalálunk!

A férfi hunyorogva igyekezett felismerni a lányt.

– Maia! Maia Dai! – derült fel az arca – Hogy kerülsz te ide?

A lány kurtán felnevetett.

– Ez hosszú történet. Beszélj inkább te! Mi ez a laboratórium?

A férfi belépett a helyiségbe, az ajtó önmûködõen becsukódott mögötte.

– Kitaláltad az imént, Maia. A Kibertech kutató laboratóriuma.

– Itt a Palotában? – csodálkozott a lány. – Ezt magad sem hiheted komolyan!

Da Corda fásultan bólintott.

– Pedig így van. A Kibertech az Öreg Császár tulajdona; a legnagyobb titokban felvásárolta a Norquenektõl. Mit gondolsz, mibe rokkant bele a Császári Klán gazdasága?

Corseus felkapta a fejét.

– Tehát mégsem apám rátermetlensége volt az ok! Lehet, hogy a háborút sem miatta veszítettük el!

A férfi nem adott egyenes választ.

– Nem vagyok közgazdász, sem hadvezér. De a mondás úgy tartja, a háborúhoz pénz kell; azt pedig az Öreg Császár majd’ az utolsó grissig elköltötte.

– De miért? – kereste a magyarázatot Maia – Kellet legyen oka!

– Volt is – hagyta jóvá da Corda. – Minden képzeletünket felülmúló oka volt. Felvásárolta a Kibertechet, hogy õ határozhassa meg a kutatások irányát. Két régi álmot kívánt megvalósítani: a tökéletes személyiségmodellet és a kibernetikai alapokon megalkotott élõlényt, a Kiborgot, más néven androidot.

Maia Dainak ennyi már elegendõ volt.

– Szent Ég! – kiáltotta. – Tudom, mit csinált! Tudom, mire ment ki az egész játék! Istenem: sikerült neki!

Fieres nyakába ugrott, megcsókolta.

– A kezünkben van! Tudom a titkát. Bármikor kicsinálhatjuk!

– Beavatsz? – kérdezte csendesen a pilóta.

A lány újból megcsókolta.

– Hát nem érted? Megcsinálta a saját kibernetikus másolatát! A személyiségmodelljét beletette egy androidba. Minter Norquen gép! Kibernetikus masina! A Galaxist egy kibaszott gép irányítja! Ha ez kitudódik, a saját katonái tépik ízekre!

– Ha elhiszik – hûtötte le Fieres.

De Maia kedvét nem lehetett elrontani.

– Már hogy ne hinnék! Tálalás kérdése az egész! A telekom társaságok megvásárolhatóak. Egy kiadós rágalomkampányra még futja a kasszából!

– Egy bökkenõ van – figyelmeztette a férfi. – Ehhez ki kell jutnunk innen!

– Ez valóban nagy bökkenõ… – kezdte mondani da Corda, de a zekéje alatt felcsipogott az adó-vevõ. Kelletlen ábrázattal kotorta elõ. Bekapcsolta.

– Na mi van? – morogta bele.

– Végre utolértelek, Carlos ezredes! – hallatszott a készülékbõl. – Azonnal gyere a Központba! Minter Norquen látni akar, itt vár rád már negyed órája az egész kiséretével! Baromi dühös. Hol a fenében voltál?!

– Egy mély alagutat ellenõriztem, már felfelé tartok. Eddig nem jelzett az adó-vevõm – hazudta –, nyilván nagy volt lent az árnyékolás.

Fegyverek csövével nézett farkasszemet. Maia Dai és Fieres vállt vállnak vetve álltak, ráirányított pisztolyokkal. Kevés jót igért a tekintetük.

– Tehát a híres da Corda kettõsügynök! – állapította meg a lány. Hangja vágott, akár a vibrációs tõr.

Carlos da Corda homlokán – a hideg dacára – kövér verejtékcsepp gördült alá.

– Ezt honnan veszed, Maia? – kérdezte fakó hangon.

– Carlos buktatta le a Palotába küdött összes ügynökünket és Carlos te vagy, hiába is tagadnád!

A férfi zavarba jött.

– Nem tagadom – nyögte. – De te félreérted a helyzetet!

Maia keserûen nevetett fel.

– Mit lehet ezen félreérteni?

– Az indokot! – nyerte vissza hangját a férfi – Az indokot, amiért tettem! Nem vagyok kettõsügynök, a magam védelmében árultam el õket. Azt a feladatot kaptam, hogy épüljek be a norquen hadseregbe és vizsgáljam át a Palotát. A bizalmukba kellett férkõznöm, el kellett altatnom a gyanújukat. Másként nem sikerült volna! Én igazán sajnálom azokat az ügynököket, de ez magányos farkasoknak való hivatás. Mindenki vigyázzon magára ahogyan tud!

Maia Dai tekintete a kezében tartott fegyver csövére vándorolt, majd vissza da Corda égkék szemére.

– Te rosszul vigyáztál magadra, Carlos! – mondta és meghúzta a ravaszt. A pilóta kérdõ pillantására csak ennyivel felelt: – A cél nem szentesíti az eszközt!

– Csak egyet felejtettél el – mutatott rá a férfi – miatta jöttünk ide! Egyedül õ igazíthatott volna útba minket a Ramraquor Flottához.

A lány könnyedén vállat vont, eltette a pisztolyt.

– Ezt valóban elfelejtettem – ismerte be közönyösen. – Induljunk! Nincs már itt semmi keresnivalónk!

Nem jutottak sokáig. Fieres értetlenül forgolódott.

– Hol a Kölyök? Látta valaki?

Senki nem felelt, mindhárman a másodpilótát keresték a tekintetükkel. Körülnéztek a laboratóriumban, benyitottak a másik két ajtón is.

Eredménytelenül.

Corseus izgalomtól kipirult arccal tért vissza.

– Eltûnt a lift! – újságolta. – Lehet, hogy õ vitte el?

– Oh, mekkora marhák vaygunk! – bosszankodott Maia. – Fülig szerelmes belém, én meg a szeme elõtt csókolgattalak! Most aztán elbujdokolt fájdalmában. A kis hülye, legalább a liftet visszaküldhette volna!

– Vagyis felfelé is másznunk kell! – nyögött fel Corseus.

A pilótát ez most a legkevésbé sem izgatta. Csak a tanítványa miatt aggódott.

– Remélem nem esett baja! Jobban is vigyázhattál volna! – mordult a lányra.

Az elképedten meredt rá.

– Én?! Szerinted én vagyok a hibás?! Talán le kellett volna feküdnöm vele, hogy meg ne sérüljön a fene nagy lelke? Te megõrültél!

Azzal sarkonfordult és az akna felé sietett. Még mielõtt elérhette volna, a férfi utána kiáltott.

– Várj, Maia! Nem úgy gondoltam!

– Szoktál is te gondolkodni! – pördült meg a lány. – Játszod a nagymenõt, titkolózol, kioktatsz mindenkit! Közben észre sem veszed, ami körülötted történik! Rég beszélned kellett volna vele; elmondhattad volna, hogy felejtsen el, mert én téged szeretlek! De fogadjunk, te ezt észre sem vetted! Te, szemfüles különleges ügynök!

– Befejezted? – kérdezte a pilóta higgadtan.

– Be! – vágta rá a lány. Lesújtó tekintete végigsöpört a férfin. – Egy életre!

Elõkapta a mászókongjait, s elindult felfelé az aknában. Rövidesen eltûnt a szemük elõl.

Fieres tanácstalanul pillantott Corseusra.

– Ha most elindulunk, azt fogja mondani, hogy utána futok.

A fiún látszott, nem tudja, mit feleljen.

– Nem vártam választ! – segítette ki a férfi és nem is próbálta leplezni bosszússágát. Mélyet sóhajtva igyekezett megszabadulni az indulatoktól.

– Menjünk! – javasolta kis idõ múltán. – Felfelé sem lesz rövidebb az út!

15.

Maia dühös volt a férfira, de még inkább a Kölyökre. A legdühösebb azonban önmagára volt. Az átkozottul heves vérmérséklete, az sodorja bajba mindig!

Szerette a férfit, igazi, mély szerelemmel. Nem is értette miért? Ennekelõtte soha nem érzett így senki iránt, honnan tudta volna, mihez kezdjen az érzéssel?! Persze, hogy kimutatta, õ mindig is ilyen volt: ami a szívén az a száján. A csók is!

Nem gondolta, hogy egy csók ártalmas lehet! Kinek árthat egy csók? Kettõ, három – mert három volt, ha jól emlékezett. Persze igaza van a férfinak, jobban is vigyázhatott volna! Ha arra gondol, õ mi mindenre lenne képes, ha Fierest egy másik nõvel látná!

Nos, úgy tûnik a féltékenységet csak a saját kárán tanulja meg tolerálni az ember. Legalább azt ne mondta volna, hogy befejezte! Vagy ha mondta, akkor legalább ne tette volna hozzá, hogy egy életre! Nem hogy élete végéig nem fogja kibírni, de egy óráig sem! Pontosítsunk: már most megcsókolná a férfit, ha itt lenne. Dacolna a függõleges fal okozta nehézségekkel!

Bárhogyan is: a csókkal egynelõre várnia kell. Legalább addig, amíg felérnek. Igen: ha felérnek, meg fogja csókolni a férfit!

Hogy mégsem így történt, az nem rajta múlott…

16.

Már látták a Keleti Csarnokból beáramló fényt a fejük felett. Az utolsó métereken jártak. Fieres segített Corseusnak – a fiú végtelenül fáradt volt már.

– Ne add fel! – bíztatta. – Látod: midjárt felérünk! Egy pillanatra se állj meg! – mert nem leszel képes újra elindulni!, tette hozzá gondolatban.

Mégis õ volt az, aki a következõ pillanatban megtorpant. Mozdulatlan lapult a függõleges falhoz. Rossz elõérzete támadt – ami eddig mindig bejött!

– Várj! – suttogta. – Valami nincs rendben.

Persze mit tehetünk?, ismerte fel. A fiú képtelen lenne újból leereszkedni, s még ha sikerülne is, mit érnénk vele! Odalentrõl ez az egyetlen út!

– Ettõl tartottam – morogta maga elé.

A fal nem felelt.

Egy kézzel kapaszkodott – a másikkal ellenõrizte a fegyvereit, a pajzspántot. Minden a helyén volt. Hogy is ne lett volna, mikor mindig a legjobb felszereléssel dolgozott.

Nos lássuk, mi vár bennünket odafent!, szánta el magát.

Népes fogadóbizottság gyûlt össze. Fegyverek tucatjai szegezõdtek rájuk – és Maiára is.

A lány az akna mellett állt, hátát a falnak vetve. Teste körül pajzserõtér feszült, kezében bekapcsolva vibrált a tõr. Elõtte a földön két halott férfi hevert, vérüket egykedvûen itta a csarnok pora.

Szemközt tucatnyian álltak. Félkarélyban norquen testõrök, sorfaluk elõtt három dron, a Báró és Minter Norquen. Meg a Kölyök!

A másodpilóta elõrevetõdött mikor megpillantotta tanítóját, de a Báró könnyed mozdulattal visszarántotta. Ujjai az ifjú nyakára kucsolódtak, közvetlen az idegpontoknál. Egy erõsebb szorítás és a Kölyök elveszti eszméletét. Talán még az életét is.

– Bocsáss meg, Fõnök! – kiabálta. – Nem így akartam! Ostoba voltam!

Tehát elárultál! Feladtál a norqueneknek!, ismerte fel Fieres a helyzetet.

Aktiválta a pajzsát; látta, hogy Corseus is utánozza. Maia Dai mellé léptek – senki nem akadályozta meg õket benne. Immár hárman néztek farkasszemet a norquen elit-harcosokkal.

Azok körül szintén pajzserõtér vibrált, baljukat tõrük markolatán nyugtatták, jobbjukban sugárpisztoly.

Mindazonáltal Fieres nem látta lezártnak a menekülés útját. Ellenfeleik nem hoztak nehézfegyvereket, talán mert bíztak fölényükben. Pisztolyokkal, karabélyokkal pedig nem sokra mennek a pajzsok ellen!

Marad a kézitusa. A testõrökön Maiával kettesben bármikor átvágják magukat, s az android-császár sem lehet ellenfél. Az utat a három dron és mindenekelõtt a Báró zárja el!

Az alacsony, köpcös férfi még elõrébb lépett, Fieres elõtt cövekelt le. Felnézett rá, elõhúzta a kését.

– Szép küzdelem lesz, Fieres – mondta ünnepélyesen.

A pilóta kényszeredetten bólintott.

– Húztuk, halasztottuk, de mindketten tudtuk, hogy elõbb-utóbb sor kerül rá, Báró.

– Báró?! – visszhangozta Maia Dai. – Ez a kis seggdugasz a Báró? Ez az elhízott hüvelykmatyi! – egészen kikelt magából. – Ettõl tartottunk annyira? Ez volt a mestered, Fieres?! Röhögnöm kell!

Valóban, a pilóta majd’ két fejjel magasabb volt egykori tanítómesterénél. A lány vigyorogva a Báró mellé lépett, kihúzta magát.

– Ennél még én is magasabb vagyok! – kiáltotta Fieresnek.

A pilóta semmit sem tehetett érte. A Báró akkora fülest kevert le neki, hogy visszarepült a falig. A lány kénytelen volt észrevenni, hogy nem õ az egyetlen, aki képes akadálytalanul átnyúlni a pajzserõtéren.

– Elég ebbõl! – szólt csendesen Fieres. – Értem jöttél, nem érte!

Maia lenyalta saját vérét az ajkáról. Tántorogva igyekezett megõrizni az egynesúlyát.

Nem igaz, hogy most kapnak el bennünket!, dühöngött magában. Közvetlen a siker küszöbén! Tompán hallotta a párbeszéd folytatását.

– Párharcot akarsz, Fieres? – kérdezte a Báró. – Nem túl merész kívánság ez!? A tanítványom vagy, te is tudod, hogy alulmaradnál!

A pilóta kérdéssel felelt.

– Miért ölted meg a többieket?

– Úgy érted a többi tanítványomat? – a Báró kurtán felnevetett. – Olyasmire emlékeztettek, amire nem szívesen emlékszem vissza!

Villant a kétélû penge, Fieres felé csapott – mint az áldozatára lesújtó kígyó. A pilóta félretáncolt, de nem támadott vissza.

– Oh, Oh! – rikoltott fel a Báró. – Micsoda hiba! Hányszor mondtam, hogy sose hagyd ki a lehetõséget az ellentámadásra! Az ellentámadás a legjobb támadás: villámgyors és kiszámíthatatlan!

– Már nem vagy a tanítóm! – figyelmeztette az egykori tanítvány. – Mellõzd a tanácsokat!

A Báró gáncsot vetett, de Fieres idõben visszahúzta a lábát.

– Ah, gyûlölöm a pajzsot! – kiáltotta indulatosan a köpcös férfi. – Olyanok vagyunk, akár két csiga!

Akik figyelték a harcot elcsodálkoztak: életükben nem láttak még embert ilyen gyorsan mozogni küzdelem közben. A két férfi túljutott már azon, hogy látványos rugásokkal, szaltókkal fitogtassa a tudományát. Gyakorlottságuk a mozdulatok egyszerûségében és gyorsaságában nyilvánult meg.

A Báró ravaszul összehúzta a szemét – Fieres tudta, hogy mindjárt javasolni fog valamit. Azt is sejtette, mit!

– Van egy javaslatom, Fieres. Ha jól emlékszem, mindig is kedvelted a kockázatot: kapcsoljuk ki a pajzsainkat!

Nagylelkû ajánlat volt. Vagy csapda! A Bárónál jobban senki nem uralta a pajzserõteret, mindig is a pajzsharc volt az igazi erõssége. Pajzs nélkül Fieres már a tanulóévei alatt is többször legyõzte.

– Ha kikapcsolom, lelõnek az embereid! – vetette ellene.

A Báró a fejét ingatta.

– Nem hiszem! Amíg élek, biztosan nem! Utána valószínûleg, de mivel erre amúgy sem kerülhet sor, ne is foglalkozzunk vele! Nos?

– Nem! – döntött a pilóta.

A köpcös férfi vállat vont.

– Hát rendben – mosolygott gonoszul. – Akkor kényszerítelek!

Egy testcsellel megtéveszettte Fierest és Maia elé pördült. A lány próbált védekezni, de a Báró már kikapcsolta a pajzsát és átkozottul gyors volt. Elsöprõ erejû ütései elérték a lányt.

A falnak tántorodott, pajzsa vibrálva kikapcsolt. Mikor a Báró rugása elkaszálta a lábát, tehetetlenül a földre zuhant.

Nem mozdult.

– Nem bíztam benne! – magyarázta a Báró. – Azonnal lelõtt volna, ha kikapcsolom a pajzsom!

Fieres érezte, ahogy gyülemlik benne a harag. Arra nevelték, hogy ne törõdjön az érzelmekkel, ne hagyja hogy elhatalmasodjanak rajta. Az érzelmek béklyóba verik a harcost! Mégis, hiába küzdött ellenük. Az évek során megkedvelte a Kölyköt, s talán már a lány irányában sem közömbös!

A Báró Maia felett állt, megpörgette markában a kést. Végsõ döfésre készült! Egy pillanatra megmerevedett, várakozólag pillantott Fieresre.

Ha nem cselekszem, megöli a lányt!, lüktetett Fieresben a gondolat. A pajzs lelassít, ha nem kapcsolom ki, nem védhetem meg Maiát!

Kikapcsolta a pajzsát.

A Báró arcán diadalmas mosoly ömlött el.

– Mindjárt jobb! – helyeselt és nagylelkûen távolabb lépett a lánytól. A következõ pillanatban gyilkos lendülettel vetette magát egykori tanítványára. Szélsebes volt és megfékezhetetlen. Ki gondolta volna róla?!

Vállával a falhoz taszította a pilótát. Egymás csuklóját szorították, igyekezvén távoltartani maguktól a másik pengéjét. Közvetlen közelrõl néztek farkasszemet.

– Tudod, miért vállaltam a pajzs nélküli harcot? – sziszegte a Báró.

A tanítvány nem szólt. Magkapta a választ így is.

– Mert az elmúlt két évtizedet én gyakorlással töltöttem, míg te felejtéssel!

Megpördültek egymás körül, most a Báró háta préselõdött a falhoz. Nevetséges látvány volt a kettõjük testmagassága közti különbség. A köpcös férfi mégis a térdével zúzta Fieres bordáit – s ez mindent elmond a ruganyosságáról.

– Gratulálok, Fieres! – hörögte a Báró – Betartottad a fogadalmadat: kurva sokat feljtettél!

Ismét megpördültek, még mindig összeakaszkodva. A Báró megunta. Hanyat vetõdött, magával rántva a pilótát is. Talpát a gyomrába támasztotta és átrugta maga fölött.

Mindketten talpra szökkentek – hátukon szürkére szinezte méregzöld ruhájukat a Keleti Csarnok pora.

– A jó mindig elnyeri méltó bûntetését – tartotta még fontosnak elmondani a Báró. – Eljött az idõd, Fieres!

17.

Maia jóval okosabb lány volt, mint amilyennek az emberek általában tartották. És jóval megfontoltabb! Csak utált mindent végigondolni, az elejétõl a végéig, egyetlen lépést sem kihagyva, unalmasan. Úgy vélte a tettek embere nem ilyen. A tettek embere cselekszik, s csak aztán mérlegel!

Maia a tettek embere volt – ezt már gyermekkorában elhatározta. Csakhogy akadtak pillanatok, mikor kivételt tett – fõként olyankor, ha életveszélyt szimatolt.

Mikor a Báró lerohta, a másodperc tört része alatt felmérte, hogy semmi esélye a volt különleges ügynök ellen. Hagyta, hadd csépelje õt – mert felismerte igazi szándékát. Csak arra öszpontosított, hogy az igazi, a végsõ ütést tompítsa, amennyire képességébõl telik.

Maia Dai képességeibõl sok mindenre tellette. Erre is!

A halántékára lesújtó ütés elõl elhúzódott, kissé félrehajolt. Az nem a kellõ helyen érte, s nem is bírt elegendõ erõvel. A lány még így is csillagokat látott – sárgákat, vörösöket, ahogyan kell. Megszédült, elveszítette az egyensúlyát, tudata annyira elködösült, hogy a pajzsa automatikusan kikapcsolt. Mikor a Báró kirugta a lábát, tehetetlenül a földre zuhant.

Kihúnyt az idõérzéke, csak hevert, kábán, öntudatlanul – fogalma sem volt, mennyi ideig. Se kép, de hang! Úgy érezte magát, akárha gramofon lemez lenne, amire hirtelen rátenyereltek – dermedt csend… majd újból harsogó zene. Eszméletre ébredt.

Fieres és a Báró úgy pörögtek egymás körül, akár táncosok a parketten, vagy méginkább, mint falevelek a forgószélben. A döféseket, vágásokat, ütéseket, rugásokat Maia Dai nem is tudta megkülönbözteeni egymástól. Túl gyorsak voltak, s õ nem látott rendesen lehúnyt szempillái alól. Volt annyi esze, hogy ne nyissa ki a szemét!

De a norquenektõl akár ki is mereszthette volna, mert elmélyülten figyelték a párharcot. A lányra ügyet sem vetettek.

Ezt boldogan nyugtázta magában. Kezét lassan az övére fûzött pisztolytáska felé csúsztatta. Azt látta, ha így megy tovább, Fieres alulmarad. Hiába: a Báró jobb volt. De nem halhatatlan!, gondolta a lány.

Ujjai elérték a pisztoly tusát: síma, hûvös, önbizalmat adó tapintása volt. De Maiának nem volt szüksége adalék önbizalomra, akadt sajátja éppen elég!

Lassan, óvatosan kihúzta a fegyvert. Csak észrevétlanül!, figyelmeztette önmagát.

Ezúttal semmi heveskedés!

A dronok is a küzdelmet bámulták. Fogukat vicsorították, karmaikkal zongoráztak a levegõben – forralta vérüket a harci ösztön.

A lány még valamire figyelmes lett: senkinél nem volt lõfegyver! Elrakták, nyilván mert mindenki kézitusára számított. A kezekben készenlétben tartott tõrök csillogtak.

Ez remek!, gondolta a lány. Mire viszonozhatják a tüzet, Fieresnek lesz ideje felkapcsolni a pajzsát.

Ujjai a pisztoly markolatára fonódtak, mutatóujja rátalált a ravaszra. Már csak a pillantot várta, hogy a küzdõ felek szétváljanak és biztonságosabban tüzelhessen. Nagy baj esetén meg merte volna kockáztatni így is, de ez nem jelentett egyet a “mindenképpennel”. Semmi heveskedés!

A Báró rugásai és ütései mind gyakrabban csattantak Fieresen; vágásai apró, de fájdalmas sebeket ejtettek rajta. A két penge olykor fémesen csendülve összeért – ilyenkor a vibráció hatására szikraesõ hullott.

A Báró hátraugrott, némi levegõhöz juttatva a fáradtan lihegõ pilótát.

– Az állóképességed sem a régi! – hallotta Maia a köpcös férfi öntelt hangját. Az nem folytathatta.

Maia tudta jól, az apja ellenezné amit tesz. A becsületrõl, a párbaj sérthetetlen tisztaságáról papolna. Ha utólag tudná meg, lehordaná, talán még büntetést is kiszabna. De Ilator Dai most nem volt itt – ezek az emberek gyilkolták meg!

Maia meghúzta a ravaszt.

18.

A kékeslila sugárnyaláb igazságot szolgáltatott. A hátán találta a Bárót, a nyaka alatt – elõre taszította a porba. Nyomban elszállt belõle az élet.

– Olykor a rossz is ráfázik – morogta a lány.

A három dron, a testõrök mozdulatlanná dermedtek a döbbenettõl. Egyetlen pillanatra.

Utána pisztolyaik után kaptak, Fieresre és Maiára lõttek. De az energiasugarak ártalmatlanul enyésztek el a kifeszülõ pajzserõtereken.

Az android-császár harsogó hangon nyugalmat parancsolt.

Ismét mozdulatlanság, viszonylagos csend. Fegyverek helyett kiváncsi tekintetek kereszttüze. A dronok acsargása hallatszott.

– Bravó! – kiáltotta a Norquen. – Rászolgáltál az apád nevére Maia Dai! Elárulom, a Báró végzett vele. Éppen így: váratlanul lelõtte! Tettedet tekinthetjük akár jogos bosszúnak is!

– Nevezd, ahogy akarod! – mordult a lány.

A testõrök oltalmazólag vették körül a Norquent.

– Ajánlok egy alkut – mondta az –, mert nem kívánok több embert veszíteni. Te és Fieres békében távozhattok, ha Corseust itt hagyjátok nekem.

Maia látott fantáziát a javaslatban – csak másként, mint ahogy a Norquen gondolta. Töprengõ ábrázatot vágott, mintha komolyan mérlegelné.

Fieres a dronokat leste, nem hagyta, hogy a nyájas szavak eltereljék a figyelmét. A hosszú ideje együtt dolgozó testõrök és parancsnokuk között telepatikus kapcsolat jön létre, ha rendszeresen végzik a szükséges meditációkat. Erre a kapcsolatra vágyott most Maia Dai Fieresszel. Szóban mégsem mondhatta el, mire készül! Bíznia kellett a pilóta emberismeretében.

A Norquen elunta a várakozást, újabb érveket sorolt:

– Itt áll három dron testõröm, a Palota tele van az embereimmel, az ûr odafent az ûrhajóimmal! Mégis, miben reménykedtek?

– Beleegyezünk – vágta ki Maia –, de csak ha szabadon engeded a foglyot is!

A Kölyökre pillanatnyilag az egyik testõr ügyelt. Az android-császár intett neki.

– Rendben – vont vállat. – Nekünk nincs szükségünk rá, és nektek sem használhat sokat.

A másodpilóta Fieres mellé szaladt – tekintetébõl sütött a bûnbánat.

Legalább ez megvan, gondolta Maia. A többi már csak ajándék!

– És most kérem Corseust! – követelte a Norquen.

– Azt nem! – próbált alkudni a lány. – Õt csak az utolsó pillanatban adjuk át, különben mi lenne a biztosítékunk a bántatlan távozásra?

– A szavam!

Maia máris ráunt a kufárkodásra.

– Mindketten tudjuk, hogy az szart sem ér! – közölte.

Az android-császár arcát elöntötte a pír – hiába, sikerült modell volt! Dühössen kiáltotta:

– Öljétek meg õket!

Ez legalább tiszta helyzetet teremtett.

A dronok támadásba lendültek, a testõrök szorosabbra zárták a gyûrût uruk körül. Firres jobb szerette volna, ha fordítva csinálják: a testõrök támadnak és a dronok maradnak hátul.

De nem így volt!

19.

Corseus falfehéren szemlélte az eseményeket. Szép kis ízelítõt kapott a “barbár világból”.

Nagy pontossággal elõre ki tudta következtetni Minter Norquen tetteit, hiszen az Öreg Császár õbenne is ott lakozott. Biztosra vette, ha Maia valóban átadja, a holnapot sem élte volna meg. Mint ahogyan a lány és másik két társuk sem. Maia Dai helyesen fogalmazott, még ha némileg faragatlanul is. A Norquen szava “szart sem ér”! Csak pillantnyi érdekei vezérlik, semmitõl nem riad vissza, hogy célját elérje!

Corseus képtelen volt elhinni, hogy ez a velejéig romlott, hatalomvágyó intellektus a nagyapjáé lenne. A Galaxis egykori uráé!

A mentális blokkolók megakadályozták a cselekvésben. A sors iróniája, hogy most, mikor bûntudat nélkül használná ártó célzattal különleges képességeit, nem veszi hasznát azoknak. Tehetetlenül nézte, amint a fekete teremtmények összecsapnak a barátaival. Mert a történtek után úgy tekintett rájuk, mint barátaira. Az egyetlen barátaira az univerzumban.

20.

Fieres két dront vállalt magára; Maiának egy jutott – még így is közel álltak hozzá, hogy legyõzzék a termtményeket. Ha Ilator is melletük van, vagy eggyel kevesebb dron ellenük, felül kerekedtek volna.

Így nem!

A falhoz szorultak. Igyekeztek minél tovább megvédeni önmagukat és két védtelen társukat.

A pilótának a Báró egykori tanácsai jutottak eszébe. Akkor még társak voltak, a jó ügy szolgálatában; a Báró minden tudását megosztotta legkedvesebb tanítványával. Furán hangzik, de a Báró jó ember volt! Csak nem volt képes egyik napról a másikra elfelejteni a múltját, megtagadni addigi életét és visszasüllyedni a névtelenségbe, a hétköznapi emberek közé. Mivel a jó oldalon többé nem volt számára hely, átállt a rosszhoz és megváltozott.

Azt mondta egyszer a tanítványának: “Ha vesztésre állsz és védekezni kényszerülsz, próbálj támadni! Aki jó a támadásban, lehet, hogy gyenge a védekezésben! Talán ellenfeled épp ezt a hiányosságát igyekszik leplezni a támadással!”

Fieres eltöprengett.

Az android-császárnak a saját biztonsága a legfontosabb! Ha fenyegetve érzi magát, talán visszarendeli dron testõreit! Így a többiek elmenekülhetnek! De vajon kijutnak-e nélkülem a Palotából?

Kicselezte két ellenfelét és a Norquen felé szökkent. A testõrök sora azonnal összezáródott elõtte, akár vízbefúló felett a tenger. De Fieresnek ez a tenger bokáig sem ért – átgázolt rajtuk! Megnyílt elõtte az út az android felé. Jól számított: épp hogy elindult, a dronok máris utána eredtek. Jöttek mind a hárman. Egy szemvillanás alatt beérték. Rátámadtak. Kitért elõlük, s ezzel feladta remek pozicióját. A dronok közé és a Norquen közé kerültek.

Nem bánta. Nem állt szándékában gyilkolni, csak az idõt húzni.

– Fussatok! – kiáltotta Maiának.

Egy dron hátramaradt, kettõ rárontott. A pajzsok egymásnak feszültek, a tõrök csengve összecsaptak. Ismét szikraesõ hullott.

Fieres hátrálni kényszerült.

– Fussatok! – hörögte újból.

Az a fránya lány csak nem moccant, mintha földbe gyökerezett volna a lába!

Megbabonázva meredt a küzdelemre.

– Kölyök! z üvöltötte a pilóta. – Vidd innen Corseust!

A másodpilóta is lecövekelt.

– Barmok! Ostoba barmok! – dühöngött a volt különleges ügynök.

Maia Dait vonzotta a küzdelem, akár éjjeli rovarokat a lámpafény. A testõrökre vetette magát – új gócpont született a forgatagban.

A dronok Fierest, a testõtök Maiát gyilkolták. Az android-császár lassan hátrált a liftek felé.

– Végezzetek velük! – harsogta.

A lány megszorult. Nyolc elit-harcos csépelte felváltva. Hiába volt különb náluk, nem gyõzte szusszal. Kár volt ellógni az erõnléti gyakorlatokat, gondolta keserûen.

Megjósolta az apám!

Egyik ellenfele vártlanul megrogyott, szájából habos vér fröccsent. Mögötte a Kölyök tûnt fel, diadalmas ábrázattal, véres kést szorongatva. Pajzsát kikapcsolta, mert akadályozta a mozgásban; soha nem tanult pajzsharcot, örült ha annyira uralta az erõteret, hogy járni tudott benne. Az áldozat szomszédja kiszemelte: felé szúrt. A tõrt a Kölyök még valhogyan félreütötte, de a döféssel egy idõben érkezõ rugás már sok volt neki. Telibe találta. Messze hátrarepült – és ez volt a szerencséje.

Az android-császár Fieres ellen parancsolta a harmadik dront is. A pilóta kétségbeesésében kockázatos lépésre szánta el magát: néhány pillantra elfordult egyik ellenfelétõl és kizárólag a másikra összpontosított. Átnyúlt a pajzson és a nyakánál megragadva a tõrébe ránotta a meglepett dront. Úgy tépte ki a sebbõl a pengét, hogy minnél súlyosabb sérülést okozzon.

A háta mögött álló teremtmény hibázott. Nem használta ki a lehetõséget. Már a hármasban alkalmazandó stratégián törengett, így késõn észlelte, s múlni hagyta a kedvezõ pillanatot.

A sebesült dron haldoklott.

Fieres mégsem nyert semmit: továbbra is két ellenfele volt. Folytatódott a küzdelem, ahol abbamaradt. Érezte, hogy keskeny kötélen táncol – és ha táncos egyszer elfárad, akkor megbotlik, ha pedig magbotlik, akkor…!

A patthelyzetet a lány döntötte el. Lassanként felõrölte az ellenfeleit. Azok törött tagokkal, zúzott csontokkal, vért okádó sebekkel hevertek körülötte. Az utolsó kettõvel már pillanatok alatt végzett. Harcmodorát tán még a Báró is túl vérengzõnek találta volna, ha alkalma nyílik megszemlélni!

A lány rögtön Fieres segítségére sietett; átvállalta az egyik dront.

Fordult a kocka.

21.

Minter Norquen – aki mezo-sakk játszmának látta az életet is – rögtön felismerte, hogy a helyzet vesztésre áll. De azt is látta, miként menekülhet meg belõle! A játékban a taktikát úgy nevezik: tiszt-áldozat. A játékos odadob néhány értékes figurát az ellenfélnek, hogy kimentse szorult helyzetébõl a királyt!

Beugrott a liftfülkébe. Pillanatok múltán már el is tûnt a föld alatt. Ellenségei nem követhették, hacsak nem szándékoztak harmadszorra is mászni.

Aki csatát veszít, még nem veszítette el a háborút is!, emlékezetette önmagát. A körülményekhez képest jókedvû volt. A Palotában nyüzsögnek a katonáim!

22.

Fieres, bár egyre fáradt, gyorsan végzett az egyetlen dronnal. Rögtön ezután sort kerített Maiáéra is. A Keleti Csarnokra csönd telepedett; csak saját lélegzetüket és a sebesültek elhaló nyügéseit hallották – meg futó lábak dobogását.

A hang a Keleti Fõfolyosóról jött.

– A katonák! – figyelmeztetett Corseus.

Arra tehát nem menekülhettek; más út pedig nincs. Azaz!

– A titkos járat! – kiáltotta Fieres. – Siessünk!

A lejáratot rejtõ ablakhoz szaladtak. A férfi feltépte az ajtót; maga elé engedte Corseust és a Kölyköt. Ha sikerül eltünniük odalent, még mielõtt a katonák a csarnokba érnek, nyert ügyük van. Ha az ajtó becsukódott felettük, soha nem találnak rájuk.

A lányt sehol sem látta!

– Maia! – sürgette. – Gyere már!

– Máris! – hallotta a lány válaszát. A liftakna mellett állt, s mindhárom fotongránátját a mélybe potyogtatta. – Csak illõen elbúcsúztam – mondta, s õ is beugrott a járatba.

Fieres követte, s lecsapta maga mögött a tetõt. Éppen idejében.

Kész: megcsinálták!

Dobogva futottak a szûk folyosón. Vállukat lehorzsolták a közeli falak, de nem törõdtek az efféle kicsiségekkel. Hirtelen fordulók, bukkanók – fel, le, jobbra, balra, s mindez elõrõl, számtalanszor ismétlõdve. Ebbõl állt az útjuk. A száguldás csak a kijáratnál ért véget.

Az elõl haladó Corseus már nyitotta is az ajtót.

– Állj! – dörrent rá a pilóta. A kelleténél talán erélyesebb volt a hangja, de fel sem tûnt senkinek. Corseus inkább meglepõdött volna részérõl a “Felség” megszólításon, mint az ilyesmin.

– A legjobb helyen vagyunk idebent – magyarázta a pilóta – Számítottam valami hasonlóra, ezért indulás elõtt beprogramoztam a Fõnix számítógépét. – Egyenruhája zsebébõl apró jeladót húzott elõ. – Ha ezt üzembe helyezem, a hajó felszáll és leereszkedik az Udvarban. Ez tûnt a legkézenkefõbb leszállóhelynek. Nem lesz zökkenõmentes landolás, elvégre a gép, mégis csak gép, de léteznek teljesen automatizált ûrhajók is, nem?

Megnyomta a gombot a jeladó oldalán.

– Csak várnunk kell – mondta csendesen – Tudni fogjuk, ha megérkezett a hajó! Ha másból nem, a lövöldözésbõl.

Teltek a percek. Vártak a vaksötétben. Lassacskán kilihegték magukat; futotta lélegzet a beszélgetésre is.

– Meg tudtok bocsájtani nekem? – kérdezte a Kölyök.

– Felejtsük el! – indítványozta a pilóta, hogy elejét vegye a további bonyodalmaknak. Aztán még hozzátette: – Egyszer én is elárultam a Bárót.

– És? – kapott a szón a Kölyök.

Fieres vállat vont. Felkapcsolta a lámpáját.

– Azt mondta: “felejtsük el!”.

A másodpilóta türelmetlenül várta a folytatást.

– Aztán?

Fieres elmosolyodott.

– Elfelejtettük.

A Kölyök ezen elgondolkodni látszott.

– Értem – dünnyögte nagysokára. Maiához fordult, a lány közvetlen mögötte állt. –Köszönöm, hogy nem hagytál ott… ezek után! – modta.

A lány a fejét rázta.

– Tisztázzuk a helyzetet! – javasolta. – Tõlem akár el is rohadhattál volna a norquen börtönökben, töki. Csak tudtam, hogy ez a hülye Fieres egy lépést sem lesz hajlandó tenni nélküled. Hát ezért!

Erre a Kölyöknek el is ment a kedve a további társalgástól.

Percekig csak hallgattak. Fieres arra gondolt, ameddig a norquenek nem cipelnek egy nyomdetektort a Keleti Csarnokba, soha nem tudják meg, hol a titkosfolyosó lejárata. Addig a pillanatig biztonságban vannak idelent. Hogy azután mi lesz, arra nem szívesen gondolt.

Corseus törte meg a csendet. Hangján érzõdött, csak azért szól, mert nem képes tovább magába fojtani a keserûségét.

– Hogyan fogom jóvátenni, amit a nagyapám mûvelt!

Fieres a fiú arcába világított: fátyolos, kétsébeesett szemek bámultak vissza rá.

– Mi bánt? – kérdezte a gyengéden, amennyire tõle fuotta.

A fiú már ezért is hálásnak látszott.

– Egyszerûen nem tudom elhinni, hogy a nagyapám ilyen… gonosz volt!

A pilóta már látta hogyan vígasztalhatja.

– Nem is ismerted õt! Ne ítélj egy személyiségmodell alapján! Az android nem nagyapád volt, csak egy ócska epigon!

“Epigon”!, kiáltott fel magában az egykori papnövendék. Milyen ismerõs volt a szó! Hogyan is mondhatnám el neki, hogy nem pusztán az android alapján ítélek?! Az Ecclesia módszerével épp ilyen hatalomvágyó, velejükig romlott “epigonok” születnek. Ez nem lehet véletlen! A nagyapám elárasztotta másolataival a Galaxist!

Szomorúan ingatta a fejét.

– Nem! – motyogta. – A nagyapám pont ilyen volt! Ezt te is tudod, hiszen mellette voltál a halála pillanatáig!

A fiúnak igaza volt. Fieres emlékezett az Öreg Császár dühkitöréseire, tombolására a Palota termeiben. Soha nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy meghalhat; ebbe õrült bele! Alattvalói, akik körbevették utolsó éveiben, szenvedtek szeszélyes gonoszságától. Meggyûlölték õt – másik személyiségét, a csendes, visszahúzódót kevesen pillanthatták meg. Mindenki megkönnyebbült, mikor végül távozott az élõk sorából.

Most pedig visszatért, ráadásul halhatatlan formában. Személyiségének számítógépes modelljében nem csak zsenialítása, lenyûgözõ egyénisége, páratlan intelligenciája nyilvánult meg, hanem beleszivárgott az utolsó évek õrülete és gonoszsága is. A modell õ volt, meg nem is – önnön negatív tükörképe!

– Corseus – szólt a pilóta –, el kell mondanom neked valamit! Te nem ismerhetted a nagyapádat, az õ igazi énjét! Tudnod kell, hogy végtelenül jószándékú, kedves ember volt. Egyetlen cél vezérelte, hogy segítsen az emberiségen. Ha még hinnénk Istenben, azt gondolhatnánk, õ küldte közénk, messiásként, akár a legendákban szereplõ Jézust! Csakhogy mesék nincsenek: ember volt, akár bármelyikünk. Halandó, még ha mutáns is! Talán éppen páratlan felelõségérzete miatt vesztette el elméjének épségét, hiszen elõre látta, hogy halálával összeomlik majd a Birodalom, amit felépített. Nem magának építette, hanem nekünk: embereknek. Mindent elkövetett, hogy ne veszítsük el, de kudarcot vallott. Szeretném, ha ezentúl így gondolnál rá!

Újból csend lett a szûk folyosóban. Nagysokára Corseus szava hallatszott.

– Köszönöm, Fieres!

– Szolgálatára, Felség! – felelte az egykori különleges ügynök és bátorítólag mosolygott.

Odakintrõl hajtómûvek zúgása jutott el hozzájuk, rövidesen energiasugarak sivítása kísérte. A pilóta a jeladóra pillantott: apró figyelmeztetõ jelzés villogott rajta.

– Megérkezett a hajónk – tájékoztatta a társait.

Corseus résnyire nyitotta a titkosfolyosó ajtaját. Kilesett. Az õ szinjükön nem látott senkit, de alattuk és a szemközti teraszokon számtalan katona sereglett a korláthoz és tüzelt lefelé az Udvar mélyére. Onnan hallatszott az üresjáratban üzemelõ hajtómûvek dübörgése is.

– A hajó odalent van! – kiáltotta vissza Fieresnek.

Norquen egyenruhájuk mocskos és szakadt volt, különösen a pilótáé. Ostobaság lett volna abban reménykedniük, hogy senkinek nem szúr szemet. Így hát nem reménykedtek!

De azért kiléptek a teraszra, mert nem volt más választásuk. Ha le akartak jutni a Fõnixhez, igénybe kellett venniük valamelyik liftet – ezt észrevétlenül nem tehették.

Álcázásul maguk is megeresztettek néhány sugarat a katlan mélye felé; a kézifegyverek úgy sem árthattak a páncélozott ûrhajónak.

Ezzel a palotaõrség láthatólag nem volt tisztában. A Fõnix csillogó bronzfelületét koromcsíkok éktelenítették. Landoláskor a terebélyes szárnyak összezúztak néhány szobrot, a talpak letaposták a virágokat. Az egyik szökõkút medencéje léket kapott, a kiömlött víz sárrá dagasztotta a földet. Az ûrhajó úgy hevert odalent, akár egy lezuhant madár.

Ezalkalommal ügyeltek rá, hogy ne panoráma-kabinba szálljanak. Az üvegfalú fülkében kalitkába zárt madarakkénk érezték magukat – ha most figyel fel rájuk valaki, nagy baj lesz!

Feltûnés nélkül leértek. Idelent, rajtuk kívül, nem tartózkodott senki. Körben a teraszokról katonák bámultak le rájuk, kezükben lassan elhallgattak a fegyverek. A tekintetek rájuk szegezõdtek, fokozatosan csend lett, akár színházban az elõadás kezdetekor.

A szünet kínosan hosszúra nyúlt. Maia és Fieres összepillantottak, nem kellett hangos szót ejteniük, hogy kitalálják egymás gondolatát. Ez még nem az a bizonyos telepátia, de valami hasonló.

A siker színészi képességeiken múlott. Az elõadás címe: “akciócsoport bevetésen”. Szökõkutak, szobrok fedezékében lopakodtak a Fõnix felé. Mélyen lehajoltak, olykor megtorpantak, az ûrhajót fürkészték. Mindvégig kezükben tartották a sugárpisztolyokat. Pontosan úgy mozogtak, mintha az ellenséges jármûvet készülnének elfoglalni. Maia és Fieres gyakorlottsága palástolta két társuk ügyetlenségét.

Mindazonáltal mind elégedettek lehettek színészi teljesítményükkel.

A teraszokról figyelõ norquen katonák üdvrivalgásban törtek ki, mikor mind a négyen eljutottak a Fõnix hasa alá. Az elõadás folytatódott.

Fieres akrobatikus ügyességgel felurgott a hajó törzsére. A bejárati ajtó zárva volt. Ujjnyi széles küszöbön egyensúlyozott, úgy tapadt a bronzszín burkolatahoz, akár valami óriási, méregzöld pók.

A mutatvány meggyõzõ volt – a norquen nézõsereg hálásan tapsolt.

A pilóta kiválaszotta az ajtó legkevésbé sérülékeny pontját és látványosan beleeresztett egy sugárnyalábot. Közben észrevétlen megnyomta a gombot a másik kezében rejtegetett jeladón. Az ajtó feltárult.

Fieres bevetõdött a nyíláson. Amint eltûnt a norquen katonák szeme elõl, visszafordult, s magasan, nehogy nyomában igyekvõ társait megsebezze, kifelé lövöldözött.

Odakint mindenki biztosra vette, hogy a Fõnix utasai védekeznek.

Elsõként Maia követte. Odafentrõl felsegítette a Kölyköt és Corseust – inkább gyakorlatlanságuk leplezése végett, mint elõzékenységbõl. Mindannyian a fedélzeten

voltak!

Kintrõl éljenzés, “bravó”-kiáltások hallatszottak. Döbbent csend támadt, mikor a Fõnix ajtaja lezárult és az ûrhajó dübörögve feemelkedett.

Végtelen lassúsággal, függõlegesen emelkedtek ki a mesterséges katlanból. Fieres nem merte megkockáztatni a fõhajtómõvek használatát, mert tartott a tolósugár kavarta légörvényektõl.

A pilótakabin ablakán át remek kilátás nyílt az egymás feletti teraszokra. A katonák az öklüket rázták, lövöldöztek, némelyek még köveket is hajigáltak az ûrhajóra. Egyikkel sem árthattak neki.

A Kölyök vadász-üzemmódba kapcsolta a pultját. Röviden válogatott a különbözõ fegyverrendszerek kék-vörös jelzései között, majd aktiválta a fedélzeti sugáráagyúkat. A pult közepén felragyogott a tûzkioldó.

A másodpilóta fölé csúsztatta a mutatóujját – ha megérinti, halálos sugárözön zúdul a teraszokon összezsúfolódott emberekre.

Ujjak kulcsolódtak a csuklójára – Fieres elhúzta kezét a tûzkioldó fölül. A Kölyök tanítója arcára pillantott.

– Felesleges – mondta csendesen a pilóta.

A legmagasabb épületek csúcsai felett jártak. A Fõnix meglódult, a felhõk felé szökkent. Rövidesen elhagyta a légkört. Mire a hadihajók azonosították, eltûnt a paratérben.

A mélyûrben bukkant fel ismét, az elsietett ugrás eredményeként távol az ismert rektoroktól. Hetek, hónapok telhetnek bele, mire visszatalál a lakott világokhoz.

Utasai nem bánták – rászolgáltak a pihenésre.

– Ezzel lezárult a türténelem egy emlékezetes korszaka, melyet az Öreg Császár neve fémjelez! – jelentette ki Maia ünnepélyesen.

Corseus az Ecclesia epigonjaira gondolt – egyikük nincs is olyan távol: itt lakozik a fejében. Négyük közül egyedül õ tudta, hogy az a korszak még nem zárult le, sõt, igazából csak most kezdõdött el. De nem szólt. Ma még nem, majd holnap!

Valóban rászolgáltak a pihenésre!

VÉGE